Megszokás

8. fejezet

Reggel arra kelek, hogy Kate finoman megrázza a vállam.

    -Sophie! Sophie! Ébresztő! – suttogja félhangosan.

Mikor kinyitom a szemem, az az édes tudatlanság, felelőtlenség, amit az álom kreált agyamban, a pillanat töredékében szertefoszlik. Nem tudtam, hogy ebben a „sznobkreáló” iskolában vagyok, nem tudtam, hogy ez a bizonyos James valahol létezik a világban, nem tudtam, hogy ez az aranyos, szeplős vörös hajú lány vele járt, és azóta is hazudik az ikertestvérének. Na a szőke viperáról meg ne is beszéljünk!

    De aztán belenézek a vöröses aranyos csillogású szemekbe, melyek sürgetően várják, hogy magamhoz térjek, és minden beáramlik az agyamba.

Jajj Anyám! Kezdődik előröl az egész szar!

   -Jó reggelt Sophie! – köszönt mosolyogva, mikor látja, hogy komplett vagyok. Lopva idegesen a fürdő felé pillant. A függönyöm elhúzott résén látom, ahogy a hosszú egyenes hajú Iris melltartóban rohan át a szobán, miközben az ajak piercingjét piszkálja. Kate kedves arcán ideges ráncok gyűlnek. – Úgy áll a dolog, hogy Iris felkel 5 perccel 6 előtt, és mindenkinek 25 perc jár a fürdőben. Így pont kijön az idő, és neked is 25 perced lesz. Utánam jössz, utolsónak. Most Lily van bent, 7 óra van. Megfelel így neked?

Csak nézem az őszinte szemeit, és próbálom felfogni mit mond. Közben arra gondolok, hogy képtelenség, hogy ez a megtestesült kedvesség, jót akaró kislány valaha is járt volna egy olyan… Jajj Kate! Jajj, mi történt valójában?

   -Igen, persze, köszönöm! – a hangom hálásabb, mint ahogy én azt hallatni akarom. Attól még haragszom rá. Láttam James-en, hogy nem hazudott.  Újra hátrapillant. Ideges.

   -Igen, igen, nagyon szívesen. Én találtam ki, és valahogy rávettem Lilyt is, igez nem volt könnyű, de… - hadarja, közben füle mögé simítja a haját. Felülök. Arrébb mászik, és kedvesen rám mosolyog. – Legyen szép napod Sophie! – mondja, és szétszórtan kisiet a függöny mögé.

    Visszabújok a takaró alá, és álmosan kényelembe helyezem magam. Most veszem észre azt is, hogy ruhában vagyok, még a cipőm is rajtam van. Gyorsan lerúgom magamról, és hátradőlve várom, hogy sorra kerüljek. Meghalok egy forró zuhanyért!

    Pár perc múlva felülök. Előveszem az ágyam alól a táskámat, és kiszedegetem belőle a tegnapi tankönyveket, füzeteket. Kinyitom a még üres szekrényemet, és bepakolom őket, valamint a többi tankönyvet is. Előveszem a mai órára szükségeseket, és szépen rendezetten beleillesztem a táskámba. Örömmel tölt el a felfedezés, hogy ma is lesz irodalom.

   Közben kinyílt a fürdő ajtaja. Papucs csoszogást hallok, majd egy fölényes hang, direkt hangosan megszólal( de csak miután Kate bement a mosdóba) :

   -Felébredt már a tehenészlány?

Nevetések hallatszanak.

JAJJ DE NAGYON HUMOROS!

   -Igen, Kate felkeltette. – hallom Ann-t.

   -Óh! – sóhajt fel Lily. Valami nem tetszik a hangjában.

A fejemre húzom a párnámat, és próbálok nem rájuk koncentrálni. Rövidesen annyira is nem akarok semmit hallani, hogy újra csak Kate rázása kelt fel.

   -Sophie! Jézusom! Sophie! Nagyon de nagyon el fogsz késni, ha nem kapkodod magad!

   -Franc! Elaludtam! –pattanok fel, és szaladok mezítláb a szekrényhez, kinyitom, és kikapok minden felszerelést ami kell. Már a fürdőből kiáltok, ki Kate-nek hogy „Köszi!”. Lilyék röhögnek.

    Először leszedem magamról a ruhákat. Közben fogkrémet nyomok a fogkefémre, és kapkodva a zuhany alá állok. A forró víz teljesen felébreszt, miközben átsikálom magamat, lemosva a szégyen minden morzsáját. Egy hajmosáson is keresztül esek, és a végén laza 10 perc múlva már törölközőben állok a tükör előtt. Hideg vízzel megmosom az arcom, könnyek árán kifésülöm a hajam, majd összepakolom a cuccaimat. Előkapom a hajszárítómat, bedugom (ha tudnád mennyi idő volt, míg megtaláltam a konnektort),  és addig szenvedek, míg rendesen egyenesre nem szárítom a kócos tincseket. Még egyszer utoljára átfésülöm, és összekapkodva a dolgaimat, kiszáguldok az ajtón. Már csak Ann pakolgat valamit az ágyán, a többiek felszívódtak. Már megy a reggeli, és én itt állok egy szál törölközőben!

    -Igazán örülnék, ha iparkodnál, mert én vagyok ezen a héten a kulcsfelelős, és addig nem tudok elmenni, míg van bent valaki. – mondja idegesen, kipirult arccal.

   -Bocsánat, sietek! – az egy dolog, hogy én elkések, de nem engedhetem, hogy őt is miattam büntessék meg, akármennyire unszimpatikus.

   Lehuppan az ágyára, és vár. Én meg rohanok a szekrényemhez, új szoknyát, vasalt inget, harisnyát, meg fehérneműt venni. A szennyest bevágom, és kulcsra zárom. Besietek a függönyöm mögé, gondosan elhúzom, majd lekapom a törölközőt. Gyors szárítkozás után felszenvedem a harisnyát, begombolom az ingem. A kapkodás miatt sokkal többször csuklik meg a kezem. Cipőt fel, a blézer felsőt a hátamra terítem, táska a kézbe, és már húzom is a függönyt.

   -Na végre! – bosszankodik az ajtóban Ann.

   -Megyek! Mehetünk! Jajj várj! – futok vissza az ágyamhoz, és egy biztonsági hajgumit a csuklómra szorítok. Nem tudom mi sül ki a hajamból a nap további részében.

   Mire leérünk az ebédlőbe, már javában megy a zsivaly. Amint belépünk az ajtón Ann elszalad mellőlem, mintha csak a közös látványunk is megfertőzné a hírnevét.

   Na menj akkor a jó büdös…!

Idegesen fortyogva veszek tálcát, és pakolok rá egy tál zabpelyhet, és egy pohár narancslevet. Az asztalon ott serceg még persze a szalonna, illatozik a tojás, füstölög a pirítós, úgy ahogy egy tisztességes angol reggelinek lennie kell, de nem vagyok kifejezetten éhes. Leülök egy üres asztalhoz, és hogy üssem az időt fél 9-ig, újra csak olvasok. Közben Istenhez fohászkodok, hogy nehogy idejöjjön Mr. Csúszómászó. Nézegetek körbe-körbe, fel-fel pillantok, a biztonság kedvéért, de szerencsére nem látok senkit közeledni. Se őt, se a kis klánját. Hihetetlen, de nyugisan reggelizek, és közben az óráimon agyalok.

    Mostantól mindenképp újra el kell kezdenem tanulni. Keményebben, mint ahogy otthon tettem. Nem csak hogy egy teljesen új rendszert kell megszoknom, új anyagokkal, új országokkal, a legelejétől kezdve az egészet, de még a nyelv is idegen. Emiatt is erős aggályaim voltak az idejövetellel kapcsolatban, de apu meggyőzött, hogy kemény munkával elérem amit akarok.

Na igen. Kibaszott kemény munkával! (már elnézést a kifejezésért)

      Ahogy teltek a napok, ahogy rázódtam bele az anyagba, vettem fel a fonalat, kapcsolódtam be az órákba, rájöttem, hogy a legelső napom volt a legkönnyebb napom annak ellenére, hogy kiket ismertem meg, és miket tudtam meg. Ha valaha hallottad már a kifejezést, hogy „Egész nap tanul” na akkor azt konkretizáld, csapjál hozzá még egy kis kétségbeesést is, és megkapod azt, amit én csinálok megállás nélkül. Szó Szerint Egész Nap Tömöm a fejem. Reggel 6-kor kelek a legelső lánnyal aki soros a fürdőben, és amíg el nem jön a fél 8 az ágyamban fekve vagy befejezem a házikat, amiket este már nem bírtam, vagy átnézem az az napi szavakat, lefordítgatom, hogy ne órákon kapkodjak. Aztán elkészülök. Az az édes fél óra, míg nincs könyv a kezemben, csak szappan meg fogkefe, a napom fénypontja. Elillan, és már jön is a reggeli. Ha eszek is valamit, azt is csak pár perc alatt betömöm, hogy a fél órát szabadon kihasználhassam. Veszem elő a füzeteket, és tanulom az új angol szavakat, az az napra feladott leckéket. Az órákon persze megy a körmölés, a kapkodás. Szünetekben ismétlem a következő órára a dolgokat, míg el nem érünk az ebédig. Ebédlőben egyedül eszek valamit, és ha a következő 2 órára nem kell semmit csinálnom, elkezdem az az napi szavak fordítását, tanulom őket, na meg persze a leckét is írogatom. Aztán a nap végén vagy a könyvtárba megyek, vagy az udvarra, de ott is persze csak a sulistáskával. Házi, szavak, magolás, számolás. Vacsorázok, itt néha megengedek magamnak egy kis pihenőt, aztán zuhanyzok, majd az ágyban fekve miden este ugyan csak a tanulás altat el. És reggel kezdődik előlről.

   Egyedül a hétvége hoz némi felüdülést. Ha tudok rá szakítani egy kis időt kimegyek a parkba, körbejárom a területet, olvasok, gondolkodok, álmodozok. És emlékezek. A legrosszabb. A hazamenetelről szó sem lehetett. A suli ellenzi a hétvégenkénti kimenőt, mivel úgy „kiesünk a ritmusból”. Csak ünnepekre, és sürgős helyzetekben mehetünk haza. Engem pedig már egyre kevésbé elégit ki az a pár perces telefonbeszélgetés esténként. 

    Igaz, hogy érzem a fejlődést, érzem a megszokást, az új rendszer bevésődését, de még nagyon messze van a vége. A tantárgyak több kevesebb sikerrel mennek. Az irodalom zsír, az angol nyelvtan (hihetetlen de magyarul többet tanítanak meg belőle mint angolul) is, a törivel van egy kis gond, de haladok vele, a nyelvek azok KÍNSZENVEDÉSEK (fordítsd le a spanyol szót angolra, fordítsd le az angol szót magyarra hogy megértsd, aztán azt tanuld meg spanyolul is meg angolul is), a természettudományos tantárgyakat már  leadtam, most csak földrajzra járok be, de ott is csak a tőzsdeállásokat, demográfiai cuccokat veszünk, azok nem vészesek. Na és a matek. A MATEK! Soha, de SOHA nem gondoltam volna, hogy a matek lesz a felüdülés. Ahol nem kell az angol szavakat használnom, nem kell minden egyes feladatnál gyorsszótárként használni az agyamat. Csak számolni, rendezni, egyszerűsíteni, gyök alá vinni, ábrázolni, függvényt jellemezni. Csodás! Azt meg mindegy milyen nyelven csinálom.

     Egy hónappal a kezdésem után már én is elkezdtem dogákat írni, és felelni. A határidő 2 hónap volt, így nem számított bele a bizonyítványomba, csak azért csináltam, hogy tudjak viszonyítani. Eleinte persze 2-eseket kaptam, néha 1-est is (töriből), nem tudtam használni az angolt, és ha az anyagot tudtam is 5-re magyarul a fejemben, azt átvinni angolra, utána még a papírra 50 perc alatt rohadt bonyolult ám. Persze a 2. hónap végére feljavítottam 3-asra, néha 4-est is kaptam, kivéve irodalomból. Abból a legelejétől kezdve 5-ös voltam. Samuel Lenard pedig hivatalosan is az én Kalmár tanárurammá* vált.

    A tanárokkal jól kijöttem. Ami annyiból állt, hogy nem kellett szólongatni, mint majdnem mindenki mást az osztályban. főleg James-t, a barna bőrűt, meg 2 másik klántagot. Komolyan, még Lily-ék is megvadultak néha. A csacsogás amit MINDEN ESTE folytattak a szobában,( néha még más lányokat is áthívva), úgy tűnik nem volt elég. Az órákon is ment a rizsa, a fiúkról, a nyaralásokról, a hajlakkokról. Néha én is olyan szívesen közbeszóltam volna, bekapcsolódtam volna, megkérdeztem volna milyen gyakran kapnak csomagot, melyik a legjobb bolt Londonban, mi a kedvenc könyvük, vagy ilyesmi. Hiányzott a társaság.

    Mert Kate egy idő után egyáltalán nem szólt hozzám. Fogalmam sincs miért, de akárhányszor összeakadt a tekintetünk, az övében megbánást, és szégyent láttam. Bármibe le merném fogadni, hogy benne van Lily keze a dologban.

    Valamint James is békén hagyott. Azután a „vacsora” után egyszerűen nem cseszegetett tovább a forró szerelmével. Néha rajtakaptam, hogy engem bámul, mikor kimegyek a táblához, vagy a folyosón esek bukok. De egy szóval sem említette többet a dolgot. Se a Kate ügyet, se a Sophie-ügyet. Hihetetlen, és most biztos röhögni fogsz, de egy idő után ár ő is jó lett volna, hogy beszélgethessek valakivel. Minden este felhívtam anyuékat, megtudakoltam a híreket, hogy, hogy megy a berendezkedés, az ovi Calrie-nek, apu munkája, hogy áll a ház, stb. Na de azért kéremszépen, ez a pár mondat volt egész nap esténként.

    Kate változatlanul némaságra ítél, Lily ugyanúgy rázza magát Jamesnek, James se nézett felém már tudom is én mióta. Az a legrosszabb, hogy nem keresztülnéznek rajtam, mert pontosan tudják, hogy ott vagyok, és érdeklem őket, hanem egyszerűen csak ELJÁTSZÁK, hogy nem vagyok ott. Lily azért, mert féltékeny James miatt, James azért, mert nem viszonzom érzéseit, Kate pedig azért, mert… Gőzöm sincs. Azt nem tudom, hogy neki mi baja van.

    De hát, ez van, meg kell szokni.

Amúgy néha még jó is, hogy nincs itt senkim. Hogy nincs egy szabad percem, és hogy igazából nem kezdtem teljesen „új” életet. Így legalább… alig gondolok Olíviára.

    Nem tudok mit csinálni. Akármennyi idő telt el azóta, akármennyire megváltoztam, nem tudom eltüntetni azt az űrt, ami a hiánya miatt tátong bennem. Azóta nem tudtam egy rendeset kacagni, lelkemből. Az a keserű, savas érzés, ami a gyomromba kúszik, akárhányszor a régi emlékek visszaidézésén kapom magam, nem enyhül. Szükségem van valakire! Csak most az egyszer! Mentsen meg valaki!

Istenem! De hihetetlenül hiányzik a régi életem!

Olívia!

Clarie!

Minden!

     

*

   - Lily! Lily! Wake up! It’s time! – folydogál be Kate alig hallható hangja a függöny mögül. Alig lehet 5 óra, de nem tudok aludni. Kintről hallom ahogy nesztelen lépéseket tesz valaki, majd egy férfi suttogása hallatszik, egész távolról, talán az ajtóban áll.

   -Sweetheart! We have to go! – a padló nyikorog, és Lily halk nyögésére leszek figyelmes.

   -Dad! Is mom here too? – kérdezi rekedtes hangon. Valahogy olyan törékenynek érzem most a magas, önbizalom teljes Lily-t.

   -Yes, she’s waiting int he car. Hurry Lily! Let me help you. – válaszol Kate, és az ágy nyikorog.

Ezek mennek valahova.

   -Dad, take her pack. It’s here, next to the bed. – suttogja. Halk szöszmötelés, ruha suhogása, majd az ajtó recsegése hallatszik. Pár perc múlva megszólal a férfi.

   -I love you sweetie. We’ll be back soon.

   -I love you to daddy! Take care, Lily!

   -I will. Bye Kate. – nyögi a lány, majd az ajtó becsukódik.

Pár percig egy porszem sem moccan. Aztán Kate léptei visszatekeregnek az ágyához, a függöny susog, az ágy nyikorog. Kate pedig sírni kezd.

    Olyan halkan, amilyen halkan csak egy ember képes sírni. És mégis, olyan szívet szorítóan fájdalmasan, hogy bepánikolok.

Mégis mi történt? Hova ment Lily?

Elérkezik a 6 óra, és hallom ahogy minden lány felébred. Ahogy gondoltam, az első dolog, hogy megkérdezik, hova tűnt Lily. Megkérdezik, amit én is annyira meg akartam tudni.

   -Eeeel ke… kellett utaznia pár napra. De s.. s…semmi komoly. Szerintem ho..ho..holnap utánra visszaér. – hallom Kate hangját, ahogy olyan keményen akarja mondani a hazugságot.

Mert biztos vagyok benne, hogy hazudik. Csak én tudom, hogy az apukájuk is itt volt, és hogy Kate rettentően sírt, mikor elmentek.

  - De mégis hová ment? –kérdezi Iris.

   -Lon…n…ndonba. De mi…mi…minden rendben lesz. – nyugtatja magát is.

A lányoknak még nem esett le, hogy nem mondja el az igazat, így hát amíg ők vitatkoznak, bemegyek a fürdőbe.

   Istenem, de kíváncsi vagyok! Vajon valami rosszat csinált? Kicsapják? Vagy a továbbtanulás miatt? Plasztikai műtét?

Valószínűleg ad egy kis löketet a karosszériának.

    Na de aztán végzek a fürdőben, és kimasírozok törölközőben. Iris már ott ácsorog az ajtóban, és amint kijövök, bentről csapja be. Ideges. Ann eltűnt. Csak én vagyok a szobában, és Kate. Kate pedig olyan magányos, és összetört, hogy Calrie-re emlékeztet.

    Hirtelen elfelejtek mindent. elfejtem, hogy kinek a testvére, hogy nem szól hozzám hetek óta, hogy kivel járt, hogy hogy is állunk egymással. Gyorsan átölelem, úgy ahogy vagyok, még vizesen, és a fülébe suttogom, nehogy Iris meghallja.

    -Nekem elmondhatod. Hadd segítsek!

Csak áll ott a karjaimban pár másodpercig, aztán a legmeglepőbb dolog történik. Átszakad a gát, ami a könnyeit tartotta, és míg lassan ő is átölel, magához szorít, mint ahogy Clarie is átszorított régebben, ahogy én is átöleltem anyu nyakát, halkan újra szipogni kezd.

    -Ha…hallottad?- kérdezi alig hallhatóan.

    -Igen. Sajnálom, nem tudtam aludni. – vallom be.

   -Semmi baj. Semmi baj. Nem a te hibád. – mondja és elenged. Leül az ágyára, közben csak folynak a könnyei. Annyira sajnálom szegényt. Mintha a saját húgom szenvedne.

   -Az apukátok volt az?

   -Igen.

   -És hová vitte Lily-t? Persze csak ha elmondhatod.

   -Kétlem, hogy Lily valaha is meg tudna bocsájtani, ha épp neked mondanám el. – egyszerre fáj is amit mondott, meg igaza is volt.

   -Ha nem, hát nem. De ha bármiben is segíthetek, csak szólj. – mondom, és fordulok is a függönyöm mögé. Hipergyorsan felöltözök, bepakolom a cuccomat, és húzom is a függönyt, mert még el kell ugranom a könyvtárba.

    És amint kilépek, Kate változatlanul könnyektől nedves arcába botlok. Az ölelésembe menekül, akár csak egy kislány, és suttogja:

   -Annyira sajnálom, hogy nem szólhatok hozzád. Sajnálom, hogy egyedül vagy egész nap, hogy nem lehetek a barátod. Mert annyira kedves vagy hozzám. Annyira megértesz. De hidd el, jobb ez így mindenkinek. És kérlek ne haragudj annyira Lily-re! Rendes lány ő, csak nem szereti, hogy James úgy néz rád ahogy. Én sem szeretem igazából. De kérlek, ne utálj Sophie! – olyan gyorsan hadar, hogy figyelnem kell, minden szavát megértsem.  És nem dadogott.

   -Nem utállak Kate. Te voltál eddig az egyetlen, aki kedvesen nézett rám. Nem tudom miért nem szólhatsz hozzám, vagy ki tiltotta meg, de hidd el, nem utállak.

Annyira megnyugszik szavaimra, hogy abbahagyja a sírást. Mély levegőt vesz, és elenged erős szorításából.

   -Köszönöm.

   -Én köszönöm, hogy megbízol bennem.

És mint végszóra belép a szobába Ann.

   -Ti meg mit csináltok? Vele beszélgettél? – kérdezi undorodva Kate-et.

   -Nem, csak meg… megkérdezte hol van Lily. – hazudja, és szedegeti a ruháit az ágyáról.

   -Ha nekünk nem mondja el, neked miért mondaná? – veti nekem, de olyan szemmel, hogy legszívesebben felképelném. Mérgesen szó nélkül visszafordulok, és elhúzom a függönyömet.

   -Hol voltál? – kérdezi figyelem elterelés képp Kate.

   -Az igazgatónál. De ő sem mondja meg, hol van Lily. Komolyan mondom! A legjobb barátnői vagyunk. Miért nem tudhatjuk?

   -Ha hazajön, elmondja ha a..a..akarja. Addig hagy….gy…gyjatok vele békén. –kéri.

Amilyen gyorsan csak tudok, kiszáguldok a szobából, és magam mögött hagyom az indulatos Ann-t, és Iris-t. Csak tudnám, hova tűnt az a szőke boszorkány. És tudnám miért volt annyira bepánikolva Kate.


(*Kalmár tanárúr: Szabó Magda: Abigél c. könyv szereplője)

Kate és James

7. fejezet

   
  Fél nyolckor, mikor a recsegős csengő bejelzi a vacsorát, nehezen feltápászkodom a padlóról. Körbenézek, de szerencsére senkit sem látok. Kiveszem a fülemből a fejhallgatómat, és kong az agyamban a csönd. Csábít az óriási, visszhangzó terem.

    -I’M FUCKING NOT HUNGRY! – sikoltom, ahogy csak kifér a torkomon. Még vagy 10 mp-ig hallom a visszaverődő hangokat. Besötétedett. Az ablakon épp csak annyi fény áramlik be, amennyi mindent olyan szögbe tud megvilágítani, hogy életre keltse a legutolsó parfist is.

     Bal szárnyban ácsorgok. A szemben lévő, túloldali fal olyan mintha távolodna. És akkor meglátok egy árnyékot. De olyan távol van, hogy csak elmosódva próbálkozok kivenni. Pár lépéssel közelebb jön, én is közelebb megyek. Olyan sötét, és félelmetes, hogy a szívem vad ritmusban döngeti a mellkasomat. Miért nem szólalsz meg?

     Rövid haja van, valami mézes ragyogásban.                  Az nem lehet.

    Még mindig lehetetlenül távol van, akármennyire közeledek felé.

    Az alakja, emlékeztet a…

    Sophie ne golyózz be!

Félek.

      És akkor meglátom a két meleg kék ragyogás szikráját a folytogató sötétségben. Érzem, ahogy elmosolyodik.

    A térdem megremeg, és halálra fagyva felsikoltok.

    Nem akarok mást csak kikerülni innen, világosságba, emberek közé. De nem tudom elfordítani a fejem.

    Közelebb jön.

    Már ki tudom venni a vastag ajkait, a tüsis haját.

    Annyira félek, hogy sírni kezdek.

   -Menj innen! Hagyj békén! HAGYJ BÉKÉN! – sikoltozom.

De nem áll meg. Csak közeledik, és közeledik, leküzdve a már csak pár méteres távolságot köztünk. A kezét felém nyújtja. Már a szeplőit is látom.

A nyakában ott fityeg a fél ezüst szivecske, a

-ST

-END

felirattal.

   Újra sikoltok, amikor az én nyakláncom felé nyújta holdsápadt kezeit. A terem falai közelednek. El kell menekülnöm! EZ nem igazi! Csak egy látomás! Egy szellem! Ez gonosz!

És mégis.

    Mennyire lehengerlően boldog vagyok, hogy újra látom a szája körül játszadozó ráncokat, mikor mosolyog. Mennyire betölti az űrt az orra formája, a haja ragyogása. Mennyire egésznek érzem magam a kókusz illatú bőrének aromájától.

   Zokogva, felsikoltva fordulok el tőle, lélekszakadva az ajtóhoz rohanok. A kilincsre vetődik a kezem, és bevágom magam mögött az ajtót. Végigrohanok a folyosókon, át az aulán, elhagyva az osztálytermeket, be egyenesen az ebédlőbe.

Az első arcokat meglátva visszaszakadok a valóságba. Kötekedő lenéző tekintetek. Talán le kéne törölni a könnyeimet. Eltotyogok egy üres asztalhoz, levágom a táskámat az egyik székre, és gyorsan összeszedek pár csokis sütit, meg egy kakaóval töltött bögrét egy sötétkék tálcára. Lerakom az asztalra, és zsebkendőért kutatok a táskámban. Letörlöm a félelem könnyeit, és kifújom az orrom. Az evéshez annyi kedvem van mint hogy Lily haját kifésüljem. De azért letuszkolok pár falatot. Amúgy nagyon finom a kakaó, de képtelen vagyok koncentrálni.

    Most akkor elvesztettem az eszem? – ez a kérdés dübörög a fejemben.

A halott legjobb barátnőmet fantáziálni egy sötét csarnokban legalább is erre ad következtetést.

A francba!

Mi lesz most?!

A zsivaly betölti a fülem.  Eltompulok.

Annyira élethű volt. Annyira meg akartam volna ölelni. Bár maradtam volna még!

Csönd legyen Sophie! Nem legyél hülye! Mély levegő. Elfelejteni!

    Legyűrök még egy sütit. Előveszem a délelőtti könyvemet, és felrakott lábakkal olvasni kezdek. Közben csipegetem a csokis sütiket.

Alig merülök bele a dologba, érzem, hogy mellém csusszan valaki. Oldalra pillantok, és abba a bizonyos borostás rosszatsejtő rosszfiús vigyorba ütközök, ami konkrétan a mai nap mélypontja.

    -Sophie-kám! – nyújtja, gömböjíti USA-san a szavakat. A barna barátja, és a sötétbőrű tag is leül az asztalomhoz. Már pakolnám is a cuccomat, hogy felálljak, mikor eszembe jut az énekóra.

    -Élvezed a vacsorát? Igazán odaülhetsz hozzánk is cica. – vigyorogja a képembe. Az ebédlő másik végébe mutat, ahol egy nagyobb asztalnál ül még két klántagjuk, akiket otthagytak, valamint Lily és a csorda. Kate egyenes kis haja a homlokát súrolja, míg villájával kaparászik a tányérjában.

James olyan közel ül hozzám, hogy érzem kesernyés illatát. Az ajkai vörösek, a szeme pedig akár a mustár.

    -Mondd már meg nekem James, hogy ugyan miért mindig csak te téped  a szádat? Azt sem tudom hogy hívják a barátaidat. – kezdem, hogy terelhessem a beszélgetést. A legkevésbé sem érdekel a két másik ólajtó itt az asztalnál, de mindenképp rá fogok kérdezni Kate-re. Ehhez pedig ápolni kell a „conversation”-t. Kérésemre a sötétbőrű elneveti magát, és feltűnően közelebb araszol hozzám székével.

    -Tehát, a kislányt jobban érdekeljük mi, igaz-e? – öblösen kacéran beszél, hófehér fogaival. Tipikus fekete arca meg teste van. Az a bizonyos felfújható izomrengeteg, amitől inkább hátrálok, mint vonzódok hozzá. Sötét csoki barna szemek, és akkora ajkak, hogy azon gondolkodom, képes-e velük rendesen enni. – Az én nevem Noah, üdv! – mondja, és a kezét nyújtja felém. Brit akcentusa van. Nem tudom miért, de úgy érzem, nem különb James-nél. Vonakodva reagálok rá, egyáltalán nem ebbe az irányba akartam haladni.

    -Sophie! – rázok vele kezet, és már térnék is vissza a Kate-ügyhöz, mikor észreveszem, hogy a barna hajú meg se moccan. Ránézek. Ugyan olyan merev, sötét tekintettel figyel az asztal másik oldalán, a velem szemben lévő széken, ahogy eddig. Ennek esze ágában sincs bemutatkozni. Bepipulva fordítok újra hátat Jamesnek, akit egyértelműen egyre jobban ingerel, hogy hanyagolom.

   -És a másik csatlós? – kérdezem a szemébe nézve.

 James keserűen szól mellőlem.

   -Chase, mozogj már, mert addig nem fordul vissza hozzám! – Nem nézek rá, de érzem, hogy megint ott van a tejbetök vigyor a képén.

A bizonyos Chase, hátradobja a szemébe lógó sötétbarna tincseit, felsóhajtva átnyújtózkodik az asztalon, hogy elérje a kezemet. Egyáltalán nem látok rajta semmi féle érdeklődést.

   -Chase Erwin. – mondja, kötelességből.

Brit.

És megnyalja az ajkait beszéd előtt.

De nem kihívóan. Rossz szokásból. Úgy mint ahogy én rágom az enyéimet.

  -Sophie! – rázok vele kezet. Hidegek az ujjai. Amint túlestünk rajta, vissza is hanyatlik a székébe, és a távolba meredve kizár látóköréből.

Az Istenit neki! Biztosan nem ezért fagyot meg egy pillanatra a gyomrod, Sophie!

  -Nos igen. Chase meg a nagy társadalmi élete. – folytatja James. – De most már figyelj kislány! Terveim vannak veled! Tudom mit mondtam, irodalom előtt. Én csak egyszer teszek ajánlatot egy lánynak. De… azt hiszem te más eset vagy. Még a szabályaimat is megszegem miattad!

   -Jajj James fogd már be! – hallgattatom el, akármennyire is határozott arccal beszélt. – Nem érdekelsz, sajnálom. Mi lenne amúgy is, ha Lily-nek csapnád a szelet? Mióta ide ültél, épp hogy a szememet ki nem kaparja a tekintetével.

   -Nem érdekel Lily. Engem te érdekelsz. – csak az az alig észrevehető játék, halvány kisfiússág nyugtatott meg, amit kihallottam a hangjából. Csak mókázik. Kis mértékben. Nagyobb mértékben komolyan gondolja. És ettől berezelek.

Hogyha ennek tényleg elborul az agya, és a végén még itt trófeát csinál belőlem… Soha, soha többé nem szólhatok hozzá.

De most akkor is kiderítem mi van Kate-tel!

   -Olyan sok csinos lány jár ebbe az iskolába. Sokkal jobban tudják, hogyan igyanak teát felemelt kisujjal, fogadok a felük már találkozott Prince William-mel is. – a mondatomra James arca csak elsötétül. Viszont Chase felnevet. Rákapom a tekintetem. Azonnal el is kapja. Noah is elmosolyodik, de inkább James savanyú képén. - Lily magas, csinos lány, hosszú szőke haj, kék szemek…- folytatnám, de közbevág.

   -Nem érdekel Lily. – mondja olyan határozottan, hogy azonnal elhiszem.

   -Akkor ott van Ann, ha a sötétebb tipus jön be neked. – folytatom a sort, de még nem Kate-tel, az túl feltűnő lenne.

   -Sophie, elég volt. Komolyan kell veled beszélnem! – mondja, és biccent a fejével, a fiúknak. Tekintetéből azt látom ki, hogy „Húzzátok el a csíkot!”. Azonnal engedelmeskednek is. Akaratlanul Chase-re pillantok. Ő Jamest nézi, és nem értve egyet, megcsóválja a fejét.

Ketten maradunk. Az ebédlő másik végéből Lily arca olyan piros, hogy már-már nevetnem kell rajta. Még ha csak ennyi pozitívuma van ennek a hülye Jamesnek, hogy féltékennyé tudom tenni Lily-t, megéri ez a pár mondat.

Pár másodpercig csak néz. Szegényke, tényleg tetszek neki.

   -Na és Kate? – teszem fel a várva-várt kérdést. A név ott lebeg a levegőben pillanatokig. Aztán undok, sötét hanggal felnevet.

   -Kate cica már megvolt. – suttogja a fülembe.

Egy kicsit kihagy a szívem a ritmusból.

 Aztán pedig olyan vad iramba kezd, hogy érzem, piroslik a fülem.

   -Mi? Kate? A vörös hajú Kate?

   -Igen, bizony, a vöröske. – olyan kaján arcot vág, hogy felfordul a gyomrom. – Mit gondolsz miért nincs gusztusom a nővérkéjére? Ugyan úgy néz ki mint ő.

Akaratlanul is eszembe juttatja az éneken hallott megdöbbentő tényt. Kate és Lily testvérek. Mégpedig a korukból ítélve talán ikrek.

   -Mikor volt ez? – a hangom remeg.

   -Na mi az? Csak nem féltékeny a kis hölgy? – elmosolyodik. Még csak arra sincs erőm, hogy megmondjam az igazat. Tetszik neki. – Tavaly volt. Mindig is a szőkének tetszettem, ezért hát direkt a húgocskát választottam. –elmosolyodik - Titokban tartottuk a dolgot, valószínűleg a szőke még most sem tudja. De aztán nem működött sajnos. – az utolsó mondatnál elvörösödik a nyaka töve.

   -Hogy a francba tudtad rávenni Kate-et erre? – rebegem. Ez az aranyos, kedves, visszahúzódó lány, ezzel a féreggel? Képtelenség!

   -Valahogy sikerült. – a nyaka tovább pirosodik. – De most már elég volt az exekből. – közelebb hajol hozzám. Ez tényleg azt hiszi, hogy én…

Szó nélkül felállok. Fogom a cuccomat, meg a tálcát, és köszönés nélkül otthagyom.

   -Mi a fene?! – kiált utánam. Olyan gyorsan vágtatok ki az ebédlőből, amennyire csak tudom. Még hallom ahogy magában fortyog. – Ez tiszta hülye!

Felcaplatok a szobámba. Szerencsére nincs fent senki.

    A hivatalos takarodó 9 órakor van. Addigra mindenkinek a szobájában kell maradni, a folyosókon nem caplatunk. Igaz, hogy éjjeli őrség nincs a tanári karból, így (amint a későbbiekben kiderült) mindenféle nehézség nélkül átjuthatunk éjnek évadján az épület egyik szárnyából akár a legtávolabbiba is. Alig múlt 8 óra, így még egy szobatársam  sincs itt.

    Most több időm van körbenézni. Ráhuppanok az ágyamra. Túl ruganyos. A bőröndjeimet előveszem az ágy alól ahová hajítottam, és néhány köntössel, meg törölközőkkel kinyitom a szekrény ajtaját. Szépen kihagyott, tiszta hely jelzi az én új tárolási lehetőségemet. Lassan bepakolok minden ruhadarabot, pizsamát, fehérneműt, tisztálkodási cuccokat stb. Mikor végzek, nem tudok mihez kezdeni magammal. Előveszem a Dorian Gray-t, angolul, olvasok pár sort, de megunom. Tanulni semmi kedvem, amúgy is, majdnem minden órám a bemutatkozással telt. Majd holnaptól rákapcsolok. Felállok, és körbejárom a szobát. Be akarok nyitni mások szekrényeibe is, csupán kíváncsiságból, de mind egytől egyig zárva vannak. Megfogadva a tanácsot, az enyémben is elfordítom a kulcsot, és a szoknyám zsebébe süllyesztem.

     A szoba végében ismeretlen dologra bukkanok. Egy hosszú, fehér függöny, és valami otromba lilás sötételő mögött, amire először azt hittem földig érő ablak, egy erkély állt. Gyorsan odasiettem, és elhúzva a függönyt kiléptem a vaskorlát mögé. Jól esett a friss levegő. Kitisztította a fejemet.

    Gyönyörű volt a táj. A távolban láttam a város fényeit, és belegondoltam, vajon mit csinálhatnak most anyuék. Clarie. Aztán a dombos erdőket pásztáztam, tekintetem tovasiklott a ködös avarral összefutó horizont felé. Lepillantva egy udvart láttam. Óriási füves terület, néhány (talán dió) fával. Néhány fapad, és filagória van kitéve, a kert széleihez. Na, holnap meglesz a délutáni programom.

    Oldalt több erkélyt is látok. A bal oldalamon kisebb téglafal szünet után kicsit távolabb vannak, mint a jobb oldalon. Azok biztosan a fiúkéi.

Eszembe jut James.

Jajj, anyám! Mit csináljak? Hogy koptassam le?

    Míg visszatántorgok az ágyamhoz, ezen marcangolom magam. Leesek a terítőre, és hogy gondolataim elterelődjenek, előveszem a telefonom. Nézegetem a képeket amelyeken még Olívia is rajtuk van. Eszembe jut a képzelgésem ma a sportcsarnokban. Kiráz tőle a hideg.

Clarie, anyu, apu. Itt van mindenki. Végigfutok az sms-eken. Az emlékek, a poénok. Istenem, de hiányzik mindenki. Olyan ez itt, mintha egy másik világ lenne, ahol az őslakosok ezek a srácok, én nem is tudom, hogy bírják itt hónapokig. Azt sem tudom én hogy fogom bírni.

     Addig nyomkodom, míg érzem hogy elgyengülök. Felállok, nehéz testtel elhúzom a függönyömet, és csak azzal az indokkal, hogy pihenek egy kicsit, úgy elalszok, mint akit begyógyszereztek. Még a cipőmet se vettem le.

    Tompán hallom, hogy bejönnek a lányok, kis idő múlva. Nem is érdekel az egész. Fel se kelek, hogy megkérdezzem mi lesz a reggeli fürdőszobával. Menjenek a francba! Lily, a flegma képével, meg a hosszú lábaival, a másik kettő is, amiért behódolnak neki, és Kate is menjen a francba, aki olyan ocsmányul hazudik erről a Jamesről, és képes volt belemenni, egy ilyen beteges kapcsolatba. Kate? Kate? Istenem! Miért pont James? A nagyképű, agresszív vagány legény? Nem értem! Egyáltalán nem értem.

Azt hiszem ennél zsúfoltabb első napom nem igen lehetett volna.

     Pattognak a gondolataim, míg a túl ruganyos ágyon fészkelődöm. Mondat foszlányokat, nevetéseket hallok, de már nem érdekel. Olyan gyorsan elnyom az álom, hogy észre sem veszem. És végre, elmenekülhetek ebből a hideg börtönből pár órára. Még ha csak a lelkem is.  

Az én egyedüli megmentőm

6. fejezet  

  A nap végeztével feltotyogok a szobánkba. Bentről kacagásokat, sutyorgást hallok. Félek benyitni.

     Mikor kitárom az ajtót, próbálok közömbös arccal köszönni, de észreveszem, hogy a beszélgetés megállt. Az alacsony szőkehajú Lily körmét festi, míg a többiek az ágyukon hasalva lóbálják a lábukat. A függönyüket elhúzva nagy teret alakítottak ki, egy nagy csevejpartira tökéletes teret. Tekintetemmel Kate-et keresem. Ő is az ágyán ül, karjaival átfogja lábát, és engem néz, ahogy mindenki. Vérszegényen visszaköszönnek.

    Letépem magamról a magas sarkút, és az az ágyamhoz hajítom. Atyaég de jó érzés!! Az ágyamhoz megyek, és belegyömöszölöm a táskámba az Mp3-amat holnapra, mielőtt még elfelejtem. Már venném le a vállamról, de aztán Lily köhint.

    Kiveszi festett körmű kezét a másik szőke fogásából, és lassú töredezett mozgással elém áll. Az ő cipője még rajta van, így lényegesen magasabb mint én. Látom a szép arcán, hogy ami most jön, nem lesz kedvemre.

   -A fürdőszoba 6-tól fél 7-ig az Ann-é, fél 7-től 7-ig az Iris-é, 7-től fél 8-ig az enyém, és fél 8-tól 8-ig a Kate-é. – hadarja el, majd nyitja a száját az új szabály kihirdetéséről, de közbevágom.

   -Ő bocs, kedves mindenható kisasszony, de meg tudod mondani, hogy én mikor fogok bejutni a mosdóba reggel? Fél 6-kor? – kérdezem, és karba teszem a kezem. Francért vettem le a magassarkút, idegesít, hogy fel kell rá néznem.

   -Pontosan. – rándítja meg a vállát, és látom rajta, hogy élvezi a helyzetet.

   -És ezt mégis ki döntötte el? Hogyha azt hiszed, hogy fél 6-kor fogok felkelni, akkor… - tényleg, tényleg kezdtem nagyon bepipulni, de aztán Kate idegesen közénkállt.

   -Figyelj Sophie, nekem elég egy negyed óra, megkaphatod a másik 15 percemet, ha akarod. – mondja enyhén remegve, és közben félve pillantgat Lily-re.

   -Milyen kedves vagy Kate! – nyávogja a szőkeség, és közben úgy néz rá, mint aki menten felpofozza.

   - Igen, tényleg kedves, ő egyedül nagysasszony szobatársaim közül! – vágom rá idegesen. – Mit gondoltok, hogy itt ez az új, vidéki csaj, aki csak tehenet fejni tud, és azt csinálhatunk vele, amit csak akarunk? Hát tévednek, hülgyeim! Rossz fába vágtátok a fejszéteket, én nem fogok behódolni, ebbe a hülye anarchiába, ami itt van. – mondom, és elcaplatok a cipőmért, újra magamra kapom a táskámat, és az ajtó felé lódulok. – Nem vagyok „Lady”, úgyhogy mindenkit akár seggbe is tudok rúgni, ha arra kerül  sor. Én nem félek, hogy letörik a körmöm, lányok. Nem tudom, hogy, de oldjátok meg a fürdőszobás dolgot, úgy hogy igazságos legyen. Na viszont látásra hölgyeim! – mondom, és rájuk vágom az ajtót.

   Addig sétálok az ismeretlen épületben, míg már úgy érzem, hogy biztosan vérzik a lábam a magas sarkúban. Olyan nagy, és kanyargós az egész, tele a sok osztályteremmel, előadókkal, laborokkal, a színház terem, az egészségügyi ellátó, a sport csarnok. Mindet bejártam, próbáltam rögzíteni a helyüket. Közben berakom az Mp3-omat, és a dobogó rockra folytatom a csoszogást. Mikor a sportcsarnokba érek, ránézek az órámra. Már majdnem fél 6 van. A vacsora fél 8-kor kezdődik, úgyhogy időm akár a tenger. Az óriási terem ajtajában ácsorgok. Fent a lelátón lejtős padok állnak, az egész helység kong az ürességtől. A kézilabda pálya méretű terepen sétálgatok. Közben dübörög a zeném. A szememmel lassan megkeresem a pontos közepét, és leheveredem. A plafon tele van drótokkal, lámpákkal, és valami féle ronggyal, amit minden lyukba betömtek, és most szakadozva hullik alá a térnek. Félelmetesek.

   Olíviára gondolok.

   A sok hülyeségre, amit együtt csináltunk.

   Hideg a padló.

   Vajon érez bármi felé bűntudatot az az ember? Vajon gondol-e arra a 15 éves kislányra, akinek elvette a hosszú, boldog életét. Gondol a szüleire, a barátaira?

   Vajon csak sejti-e, hogy mérföldeket kellett menekülnöm, hogy kiszakítsam Olívia hiányának állandó űrét az életemből? Rohadjon meg a mocskos börtönben ahova került! Bár elvennének tőle is mindenkit akit szeret, akit ismer, és csak azután, hosszú, fájdalmas halállal végeznének vele.

   Olívia távozása sok mindenre felnyitotta a szemem. Az előtt, nem jelentett mást az élet, csak az állandó kalandokat, a sétákat, a családommal eltöltött hétvégéket, a dogákra való készülést, na meg a fiúkat. Nem értettem semmit, nem is láttam semmit igazán. De aztán…

    Emlékszem tél volt. Az év leghidegebb hetén síelni akartunk menni anyuékkal, meg Olíviával. Már azon törtem a fejem, hogy miket pakoljak a bőröndömbe, mikor felhangzott a telefonom a rekedtes rockos csengése. Olívia anyukája. volt az. Biztosan csak a kirándulással kapcsolatban akar valamit kérdezni. Már megyek is kifelé, hogy átadjam anyunak, közben megnyomom a gombot.

    Csak lihegést hallok. Aztán egy sikításhoz és csukláshoz hasonlító nyögés sorozat cseng a fülemben. A kezem remegni kezd. Apu meglát, és lerakja Clarie-t a repülőzésből. És aztán, Olívia anyja valami féle túlvilági, homályos, gyönge hanggal belesuttogja a fülembe:

   -Olívia. Lelőtték.

    És akkor ott, az a két szó, megváltoztatott mindent. Akkor jöttem csak rá, hogy mennyire szép a tavasz. Milyen illatos az ibolya. Milyen gyönyörű a nyári naplemente. Milyen fenséges, ahogy a tüdőmbe áramlik a levegő, majd onnan ki, be és ki. Érzem az ereiben folyó véremet, a bőröm felületét. Érezni akarom a kislányom haját a vállamon. Be akarom takarni a kisfiamat is egyszer. Az ősz hajamat akarom fésülgetni, és egy vidéki tájon, egy hintaszékben,  a Twist Olivérrel a kezemben várni az elmúlást.

     Mindazt, amit ő már sosem fog tudni véghez vinni.

    A testemből kiszalad a tűz, elhalványul a külvilág, a boldogság valami féle sötét barlangként bújik meg a távolban. De nem tudok sírni. Egyedül vagyok. Gyönge vagyok. Semmi vagyok. De nem tudok sírni. Nem érzem a testem.

     Voltam én. A lány, akinek a mindene volt a barátnője. Akinek a gondolataiban, mindig ott motoszkált valahol Olívia melegkék világos szempárja, valami féle megnyugtató burokként. Nem baj ha nem értem a matekot, Olívia elmagyarázza. Nem baj, ha senkinek érzem magam, mert Olívia itt van nekem, és valakivé tesz. Nem baj, ha a világ körülöttem tűzben ég, mert Olívia ott lesz mellettem, és át fogja ölelni a vállamat. 

     És most, itt vagyok én, a lány, akinek a fele, meghalt vele együtt azon a téli napon, abban a bizonyos szupermarketben. A jobbik fele ment vele. A boldog, felhőtlen, vicces, normális lány. És már csak a másik felét találom. Valami homályos, dühös, vak, reszkető, felelőtlen, vad jellemet, aki megváltoztatta a világképemet, az életcéljaimat.

     Mennyit terveztük, hogy együtt megyünk egyetemre, és ő fotós lesz, én pedig grafikus? Együtt nézünk majd babakocsit a gyerekünknek, együtt panaszkodunk majd a lassuló anyagcserénkre, együtt veszünk majd hajfestéket, ha az ősz hajszálak előmerészkednek. Minden olyan világos, és tiszta volt vele.

    De most…

    Itt fekszem egy Angliai középiskola sportcsarnokában, tele fura, sznob diákokkal, távol a családomtól, távol tőle, távol magamtól.

Talán író leszek.

Talán rocksztár.

Talán kerámiás.

Nem akarok tovább tanulni. Szegény akarok lenni.

Hóangyalt csinálni Olíviával.

Nem érdekel a jövőm.

Nem érdekel semmi.

    A bizonyos este képe vetülnek elém. Sok fény, összemosott alakok, a szupermarket előtt. Levédve sárga szalaggal a terület, az újságírók már hemzsegnek. Az ajtóban reszketve, üveges, fehér tekintettel bevisz minket az anyukája, és a rendőrökhöz irányít. Mutogat nekik, hogy mondják el mi történt, mert ő képtelen rá.

   Nem fogom fel.

   Amíg nem látom, nem hiszem.

   A rendőr elénk áll.

   Milyen sármos. Olívia! Neked biztosan tetszene! Szerettük a rendőröket.

   -Önök a kislány… - kérdezi, és jegyzettömböt vesz elő.

   -A lányunk a legjobb barátja. Már-már a mi lányunk is volt. Mi történt? – apa kisegít. Remeg a hangja. Nem akarom látni sírni.

   -Olívia Mendler 1 órával ez előtt halt meg, golyó végzett vele, a hátában. A testet nemrégen elszállították, a gyilkost a rendőrség még most is keresi. – mély hangja van. Világos zöld szemei. Nem érdekel mit mond! NEM FIGYELEK ODA! NEM IGAZ! – A rablás során, egy 40 év körüli, símaszkot viselő férfi először súlyosan megsebesítette az eladókat, majd a vásárlókat bezárva, egyenként kényszerítette őket a padlóra. Fél óráig tartott a fogság, mialatt ő kiürítette a kasszák jó felét. Mikor is egy 5 év körüli kislány, aki az anyjával volt jelen, hisztérikus rohamot kapott. A rabló megpróbálta leállítani, legnyugtatni, de képtelen volt, és félt, hogy a rendőrök be fogják törni a bejáratot. A pánik növekedett, a kislány már alig lélegzett, mikor a pisztoly csövét a gyerek fejéhez emelte. Ekkor a 15 éves Olívia felugrott, a kislány elé rohant, felkapta az ölébe, és elindult vele futva a kijárat felé. Az ajtó rekeszét alig tolva félre, elérte a golyó, ami a hátát találta el, és rögtön el is hunyt. De az ajtó kinyílt, és a rendőrök elindultak az épület felé. A rabló, valószínűleg menekülés céljából elsőként indult ki, ám a hátsó kijárat felé, ahonnan be is jött. Akkor, elmenekülve a rendőrség autói elől, nyomát vesztettük pár percre, de a bejelentések alapján, már folytatódik az üldözés. A rendőrség minden tőle telhetőt megtesz. Fogadják legőszintébb részvétünket Olívia miatt. De a kislány, akivel kimenekült életben maradt. A kórházba szállították, az eladókkal együtt.

       Na és akkor estem össze. Ekkor csordult ki az első hideg könnycseppem. Ekkor érzetem meg először Olívia hiányát a szívem törékeny anyagában. A sok év kicsusszant a kezeim közül, akár a füst. Fülemben felcsendült a kedvenc dalunk összezavaró, rekedt dallama, elzárva ezzel a külvilág fagyasztó hangjait.                

   Megérzem a lappangó homályt, ami a szívemre telepedik, és beszövi, akár a futónövény a romos várakat.

És ami azóta is fedve tartja magányos lelkemet.

Kate

5. fejezet  

 Ez a nap olyan lassan araszol előre, mintha egy egész hét telt volna el azóta, hogy anyuéknak búcsút intettem a Lansdowne ajtajában. Az eredményes irodalomóra után több mindenféle izgalomtól mentem nyugis órám volt, különféle tanárokkal, akik többségükben idős férfiak. 

   Irodalom óra után rövidesen mellémcsapódtak a szobatársaim. Mikor az négy fős lányokból álló csoport elindult felém a folyosón, már tudtam, hogy ők lesznek azok. A hosszú szőke hajú volt egyértelműen a „menő csaj”. A drágámnak sugárzott még a szemeiből is a felszínes hülyeség. Egy hosszú fekete hajú lány, akinek a telt szó illett az alakjára, az ő nevét rövidesen elfelejtettem. Ez volt még a másik ugyancsak hosszú szőke hajúval, akinek a fürtjei az őszi búzakalászra emlékeztetett, mikor a szél fújja. Neki szép, kedves arca volt, de azonnal láttam rajta, hogy nem lesz kedves egyáltalán. Ajkain piercing csillogott. Olyan alacsony, volt hogy már-már komikusan néztek ki Lily-vel egymás mellett, aki amúgy nálam is magasabb volt kicsit. Hosszú, nyúlánk alkatát ki is hangsúlyozta a rövid szoknya, ami az egyenruhához tartozott. Naná, hogy úgy áll rajta mint egy szupermodellen. A szőkeség köszönése semmiképp nem volt „melegnek” nevezhető. Úgy méregetett a majdnem egy magasságba érő szemünk között, hogy még az orrát is felhúzta. Csillogott valami a szemében, amitől röhögnöm kellett, de mégis visszafogtam magam.      
     Az négy lány közül mégis a sötétvöröshajú, szemmel láthatóan okos ragadta meg a figyelmemet. Ő szólt hozzám matekon. Kate-ként mutatkozott be. Mélybarna színű szemei voltak, valamiféle aranyos csillogással, ami nagyon illett a hajához. Szerintem kifejezetten szép volt. A legszebb Lily után. Nem volt olyan magas, de csinos volt. Csinosan csinos. Nem előkelően csinos, mint Lily, hanem nőiesen csinos. Szebb volt majdnem mindenkinél, mégis, valami féle sötét komor bánatot láttam a szemeiben. Ő volt az egyetlen aki mosolyogva köszönt. A többiek valahogy kötelességként köszöntek, de Kate szivetmelengető meleg mosollyal. Annyira másnak tűnt mint ez a sok liba, mégis valahogy hozzájuk kötődött. Láttam azt a láthatatlan köteléket, ami őket egymáshoz vonzotta. Kate és Lily nem álltak egymás mellett, mégis éreztem valami hasonlóságot. Ahogyan a szavakat formálják, ahogyan állnak, a válluk mozgását, a lélegzetük. Valami az ajkuk formájában, a szemük vonalán. Valami volt közöttük.  

        Kate megkérdezte kivel fogok ebédelni. Mondtam, hogy senkivel, gondolom. Már láttam a száján a kérdést: „Nem aka…” De aztán Lily köhögni kezdett, hátradobta a haját, és jelentőségteljesen Kate-re nézett. A lány meglepődött, értetlen arcot vágott, de aztán görbe háttal mégis elment velük. Dusztom sincs mit kellett volna csinálnom. Azt sem tudom mosolyogtam-e. Már nem is emlékszem. Azért valami kapcsolatot csak ki kell alakítanom, ha velük leszek még évekig.  Most amúgy itt szemezek a sülthúsommal. Sokkal-sokkal finomabb a kaja otthon. Mondjuk lehet csak a sulimenza stílus miatt, de nem valami étvágygerjesztő be kell valljam. A villát félredobva szorongatom az egyik kedvenc könyvemet, újonnan beszerzett angol nyelven, és próbálok csak Oscar Wilde zavaros mondataira koncentrálni.  Az ebéd szerencsére nyugisan telik el. Az én asztalomhoz senki sem ül, meghagyva ezzel a lehetőséget, hogy feltehessem a lábam annyi székre amennyire akarom, és kényelmes fél órát töltsek el. Rohadt nagy a nyüzsgés, néha átszökik a monoton zsivajon keresztül James Brightmore csúszómászó röhögése, de amúgy semmi extra. Ebéd után még két órám van. 

          A nyolcadik, és egyben utolsó felvonása  a napnak énekkel zárul. Az egyetlen gond csak az, hogy az énekterem az akkusztikának megfelelően másképp van berendezve mint a rendes tantermek. Azokba kerestem egy üres padot hátul valahol, és elvoltam egyedül. De itt körbe vannak pakolva a székek, a padok, és rövidesen belátom azt, hogy most mindenképp valaki mellé kell hogy üljek. Még ha egy széket ki is hagyok, akkor is bele fog piszkálni a magánszvérámba. A terem ajtajában bénán ácsorgok, míg rájövök. Néhányan felröhögnek, többek között James is.

    -Na mi van cica? Eltévedtél?  

    Hogyha nem fogja be rövidesen ez a seggfej, és esküszöm hogy… Magamban fortyogok, míg bemászok egy helyre az ablak mellett, és reménykedem, nem foglaltam el senki ülését.  Előveszem a tankönyveket, és a szép új kottafüzetemet. Az osztálytársaim, akinek az arcukat kezdem egyre jobban megjegyezni, és rendszerezni. A menő fiúk, a nyomi fiúk, a menő lányok, a szürke lányok. Az akinek olyan nagy orra van, a fiú akinek olyan göndör a haja, mintha dauerolva lenne, a lány aki mindig feszeng az egyenruhában dús combjai miatt. És Lily lenéző tekintetét is kezdem megszokni. Épp mellém ültek a falkával. Meglátnak, és összenéznek. A vöröhajú jelentkezik a mellettem lévő székre, Lily megjátszott mosollyal köszöni meg.  Ez most komoly? Mi a franc bajuk van velem? Büdös vagyok?  

      Elhatároztam, hogy nem fog érdekelni ez az egész „új csaj” dolog. Hogy lepattan rólam minden amit mondanak, amit tesznek. De a francba! Hülye könnyek gyűlnek a szememben, és próbálom a gubancaim mögé rejteni.  

    Olívia! Olívia! 

      A neve dübörög az agyamban. Mit tettem, ami elszakított tőlem? Meghaltál. Olívia, szeretlek! Ha most hallassz, tudd hogy szeretlek, és örökké te leszel a legjobb barátnőm! 

           És sírok. 

        -Ne törődj velük. Lily csak vetélytársat lát benned. Nem a te hibád Sophie! – kedves suttogás a hajam függönyén túl. – Ezért nem kell sírni! - Mikor felnézek, Kate kedves aranyló barna szemeibe botlok. Közelhajol hozzám, mitha csak titokban szólhatna hozzám. 

     -Nem… nem emiatt sírok. – krákogom. – De köszönöm.  

    -Ugyan! – elmosolyodik. – Én kedvellek Sophie! Csak… Lily…. – kezdi, de megakad a mondat közepén. Szemeiben szégyen gyúl. 

    -Igen? – unszolom. 

    -Semmi. – tagadja. – Lényegtelen.  

     A beszélgetés olyan halkan, és észrevehetetlenül folyik, hogy még a bejövő korosodó kövérkés tanárnő sem veszi észre.

   -Nem engedi, hogy hozzám szólj? – bököm ki ami a bögyömben van.  

     Szemeit rámkapja. Megijed. Olyan mint egy fogságba került kismadár. Megsajnálom.                          -N…n…n…ne..nem. – dadog. A szemei könnyel teltek. – D…de ne…nem sz…szereti. 

    Észrevétlenül megijedek. Itt ez az okos, kedves lány, aki nem néz úgy rám, mintha egy csótány lennék, hozzám szól, nem öltözködik úgy mint egy ringyó, dadog, ijedős, és egyértelműen Lily fennhatósága alatt áll.    

     -Sajnálom. – rám néz, és látom hogy szégyelli a dadogást. Elmosolyodok. – Ahonnan én jövök is vannak ilyenek, nyugi. Ha nem szeretné, hát ne tedd. Semmi baj. – mondom teljes szívemmel őszintén. Megértem, fennhatóság van, nem akar ellenszegülni, ez a kis törékeny lány. Megértem. 

    A tanárnak feltűnik a motyogásom.  

     -Ms. … - kezdi, és közelebb lép. 

     -Miller. Sopie Miller. – segítem ki. 

    -Nos, Ms. Miller! Az én órámon, méltányolom, ha rám figyel. Talán új itt, de a szabályok ugyanúgy vonatkozna magácskára is. – láthatóan felbosszantottam. Plusz egy a Lansdowne-i „nem kóser” listámon.

       -Bocsánat. – motyogom gyorsan. Vissza akarok térni Kate-hez, aki időközben megnyugodott.  A tanár bólint, és visszamegy a táblához. 

   -Na ez az Sophie babám! – szólít meg James aki jópár üléssel távol ül tőlem. – Ne hagyd hogy a vöröske becserkésszen! – a szemeimbe néz, de úgy, hogy kiráz tőle a hideg.  

     Kate mellettem alig hallhatóan felnyög. Rápillantok. Előre meredve szegezi a tekintetét valami pontra, vagy talán gondolatra, amit én nem láthatok. Izzadságcseppek gördülnek le a nyakán, és lihegni megfagyott testel ül a székén. Érzem, hogy James váltotta ki belőle. Akármennyire próbál pókerarcot vágni, könnyei kicsordulnak.  

     -Kate! – szólítom meg halkan, mert már Lily-ék is észrevették a beszélgetést. Kate nem mozdul. Újra könnycseppek gyűlnek a szemében.  

     -Kate drágám! – nyúl hozzá Lily megjátszott aggódással. – Mi a baj? Az a lány mondott valamit? – mondja, és végigsimít rövid vörös haján. – Hugi, mi történt?  

      Legyőzve az elképesztő erejű felfedezésemet, visszafordulok Jameshez. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy már megint belepiszkál az életembe. Ott ül a bandája körében. Egy feketebőrű, kopaszra vágott hajú, vastag szájú fiú ül mellette közvetlenül. Másik oldalán ott van az a barnahajú, mélytekintetű srác, akivel mindenhová mászkál. Mikor hozzájuk fordulok, mind rámnéznek, én pedig tehetetlenül próbálom leküzdeni a lámpalázamat, és valami keményet mondani.
James kaján arccal vár rám. 

     -James! Annyira unalmas az életed, hogy az enyémmel kell szadizni? – ideges vagyok, de mosolyogva mondom. -  Szállj le rólam! 

A fekete fiú felnevet, Jamesszel együtt. A barna csak figyel.  

    -Mit mondtál Sophie? Nem értettem! Ti értettétek? - röhögnek. - Mert én nem! – utal az akcentusomra, amire nem figyeltem a pillanat hevében.   

   Sértődötten fordulok vissza a könyveimhez, és lenyelem a mérgemet, míg ők röhögnek. EZ A ROHADÉK! HOGY ENGEDHETNEK BE IDE EGY ILYET? HÚZZON VISSZA A HAMBURGERZABÁLÓS AMERIKÁJÁBA! 
Pár hosszú perc múlva Kate újra hozzámhajol. Rövid haja csikizi az arcomat.

 Suttog. 

    -Szívesen meghallgatom egyszer miért sírtál az előbb. – mosolyog, de a szemei még könnyesek. 

    -Én is szívesen meghallgatom egyszer, miért váltotta ki belőled az előbbit James.

NEM tartózkodó kérelem...

4. fejezet

Szerencsére nem kíváncsi rám senki.

Isten áldása!

     Miközben szorongatom a rongyosra gyűrögetett órarendemet, azon gondolkodok, vajon milyen kérvényt kell benyújtanom, hogy ne kelljen ezt az IDIÓTA magassarkút hordanom. Lépkedek a következő órám felé, ami angol irodalom lesz, egy bizonyos Mr. Lenard-dal. Közeledem a 2. emelet 65-ös terme felé, egy vegyszertől csillogó, tiszta padlójú hosszú folyosón. A falakra festmények vannak felakasztva. Híres írók, költők képei, valamint angol zenészek, és festők portréi is. Kutatom a kedvencem után, és kis idő múlva meg is találom. Neil Gaiman hosszú barna hajú, sötét tekintetű gondolkodó arca előtt merengek azon, vajon hogy fogok Shakespeare-t olvasni angolul, mikor magyarul is vissza-vissza kell olvasni a gondolatokat. Egy Neil Gaiman könyvvel nincs semmi gond, aki kortárs, és a cselekmény egy szépen követhető vonalban simul egymásba. Viszont a Shakespeare-hez hasonló szépangollal író merész költők, akiknél számítani sem tudsz arra, mikor, hol bukkan fel egy kósza gondolatmenet, egy rövid eszmefuttatás.

     Töprengésemből egy öblös nevetéssel kísért hirtelen mozdulat szakít ki. Először éreztem meg azt a kesernyés izzadsággal és férfi parfümmel keveredett illatot, amit a későbbiekben annyiszor szagoltam még, hogy valószínűleg örökké az agyamba vésődött. Miután felémcsapta még ismeretlen illatát, a piszokszőke hajú, aki matekon beszólt, tenyérbemászó vigyorral az arcán elémáll és felémnyújtja bal kezét.

    -Üdv! Sophie Miller! – mondja, és fényesen csillogó sárga szemével beszippantja az enyémeket. De nem kellemes érzés. Egyáltalán nem. Nem látom a külvilágot.

    -Őőő… Szia! – köhögök, és távolabb lépek tőle. Mikor körbepillantok látom, hogy a háta mögött, akár egy árnyék ott ácsorog a barnahajú barátja. Látom köztük az erőviszonyokat. A szőke a vezér, a parancsnok, ő a lázadó. A barna pedig, akármennyire is magasabb, és izmosabb barátjánál, csupán követ, és beleegyezik.

      -Az én nevem James Brightmore. – mondja, és kezet fog velem. – Fogadok nem találkoztál még egy igazi amerikai cowboyyal. – vigyorogja, miközben egyáltalán nem néz ki cowboynak. Nyurga kis fehér teste van, hosszú vékony végtagjai, inkább egy tipikus amerikai eszetlen elkényeztetett modellfiú, mint egy kemény cowboy. De mégis, van valami az arcában, a testében, ami sok lányt vonz. Nekem csak menekülhetnékem támad tőle. Újra megszólal azzal a tejbetök vigyorával:- Cica, mondd, ki mellett ülsz angolon? – kérdezi, és közelebb hajol hozzám, alig hagyva teret a félig kigombolt fehér inggel fedett mellkasa és a fal között. Újra érzem az illatát. A fanyarságát.

     Tudod… Sokan az én helyemben engedtek volna az egyértelmű csábításnak. Az új iskolában láthatólag az egyik legmenőbb fiú csapja nekem a szelet. Segíthet beilleszkedni, segíthet elhelyezkedni, barátokat szerezni.

     És esküszöm, egy pillanatig megfontoltam az ajánlatot.

De aztán mégsem tudtam megfeledkezni arról a szikráról, alig haloványan izzó homályról ami ott forrott a sárgás szemeiben. Ami oly sok ember tekintetében láttam már. A buja késztetést az idegen kövérkés férfiban, mikor elmentem mellette az utcán. Az építkezésen dolgozó csoport szemében, mielőtt a szájukhoz emelték volna ujjukat, és füttyszóval kísérték az utamat. A koldusok a nagyvárosokban, azok az idős férfik akik a kocsmából tántorognak haza. Ismertem ezt a szikrát. Csak valahogy elképzelhetetlen volt, hogy felütheti a fejét egy ilyen előkelő, ápolt, láthatóan gazdag fiú sárga szemeiben is.

    Nem tudom miért, de hirtelen anyám képe ugrik a szemeim elé. A határozottsága, a tökössége, a beszólásai. Erőt ad, és kibújok a karjai alól.

    -Köszönöm James Brightmore, de vissza kell hogy utasítsam az ajánlatot. – mondom kiegyenesedve, és addig nyújtózkodom, míg szemünk egy magasságba nem kerül.

Arcáról leolvad a biztos mosoly.

Indulni készülök, de visszahúz. Szemeiben már alig látható a játékos csillogás, amivel rámköszönt. Próbálja elfedni, de a visszautasítás vad tüze lángol tekintetében. A csuklómat erősen szorítva közelebb húz magához. Az arcomba hajol.

    -Na ne kéresd magad kislány! – elmosolyodik. – James Brightmore csak egyszer ajánl bármit is egy lánynak. – suttogja, miközben fenyegető vadsággal néz rám. Haja az arcomat súrolja.

    Na ebből elég volt.

Felnevetek, és félelem nélkül a szemébe nézek. Hiába magasabb mint én, és láthatóan erősebb is, egyáltalán nem érzek félelmet. Ez csak egy kisfiú!

    -James, ha nem húzol el előlem, - mondom, és nekiütve a vállam az ővének kitörök a „fogságból”, - megmutatom milyen forróvérű egy igazi európai lány. – a mosolyom fokozatosan olvad le az arcomról, helyét valami féle ismeretlen vadság veszi át. Anyámnak érzem magam.

James meglepődik. Biztos nincs hozzászokva a sok kis beszari angol csaj között a rendes beszédhez. Hátralép tőlem. A barna barátja mosolyog a hátunk mögött. A szemébe nézek, miközben elhaladok mellette.

    -Fogd vissza a kanos haverodat. – mondom változatlanul dühösen, de mikor a fiú levetve az árnyék szerepét felhőtlenül, lehengerlően őszintén elmosolyodik, belőlem is elillan a méreg.

Becaplatok a 65-ös terembe, és próbálok felejteni.

Jól van Sophie. Az első ellenség már megvan.

*

     -Jah, igen! Az új csaj! – kiált fel, valami féle, mesebeli, túlvilági, óriási vigyorral az arcán, a bizonyos Mr. Lenard, alias szexi, harmincas irodalomtanár. – Hogy sikerült bejutni a Lansdowne-be, kislány? – kérdezi, és ráhuppan a padom szélére. Fekete farmert, és fehér inget visel. Borostája egészen a nyakáig leér, világosbarna haja jóindulattal kócosan ágaskodik a feje tetején. És közben olyan felejthetetlen, óriási, teleszájas vigyorral néz rám, hogy el se hiszem, ilyen létezik. – Tudod ám, ilyen alig fordul elő pár évtizedben, egyszer. Na mit gondoltok kivel tettek kivétel úgy 15 évvel ezelőtt? – kérdezi, és ruganyos-bakancsos lépésekkel a tanári asztal felé cammog. Hirtelen hátrafordul, és újra az osztályrakacag. – Egy bizonyos Samuel Lenard ifjúval! – kiáltja el magát, és az osztály zsivajos nevetésére összecsapja kezeit. 
   Lily pár paddal előttem ül. Olyan hangosan és feltűnően kacag, hogy nem kétség fel akarja hívni a tanár figyelmét. Egy fél méterre ül tőle jobbra James, a barna csatlósával. Combján egyértelműen fel van húzva a szoknya, és olyan hevesen iceg mocog, hogy nem egyszer én is belátok hátulról az ingjébe. 
   HÁT EZ EGY UTOLSÓ, HÜLYE KIS....!!
   Általában nevetek az ilyen viselkedésen, de most inkább idegesített. Hány éves is lehet kb? Olyan 16-17? Egy kislány még, kiskorú, és már kelleti magát. Na de persze James-et sem kell félteni. Annyiszor száll a lányra a pillantása, hogy jobb lenne inkább el sem fordulna. De nem az arcát nézi, az biztos! Néha rám is rámpillant, de én a szemébe nézek, és kimondatlan szavakkal küldöm a jó büdös....
    – Tehát, kérdezem én, ki tud így a nyomdokaimba lépni, rejtélyes, kócos hajú ifjú hölgy? – kérdezi, és kinyújtott kezekkel jelzi, hogy nekem most akkor ki kell mennem, és be kell mutatkoznom.Lily kivörösödve liheg a padjában, méreggel, hogy elvonták róla a figyelmet, és a tanár rá sem hederített.

    A kedvem amúgy megjött a hülyeséghez, teljesen fölszabadultam. Hogy ráébredtem a sok mocsokra ebben az elit iskolában, beláttam, hogy nem is tűnök ki itt annyira.
A Jamesszel való vitám valami teljesen új személyiséget mutatott be, aki felhőtlen, és vicces, és könnyedén veszi a dolgokat. Valamint, a híres-neves Samuel Lenard kíváncsi, kisfiús mosolya is dob a lelkesedésemen.

     Mosolyogva állok hát fel a helyemről, könnyed járással kikopogok a terem közepére, és szembefordulok a tanárral.

    -Várom a kérdéseket! – vigyorgom el magam, mire Mr. Lenard ha lehet, mégszélesebben mutatja fogait.

    -Nos, mint irodalomtanár, kötelességemnek érzem, hogy beszéltessem a diákokat. – mondja, közben görbe háttal lassú köröket ír le a teremben. – Hogy bevezessem őket a fogalmazás világába,, megismertessem velük a szavak rejtelmeit, szépségeit. – mély, basszusos hangjával erőltetett brit akcentussal beszél, majd világos szemei rámvillannak, és újra elmosolyodik.  – Szóval beszélj kislány!

Felnevetek.

    -Hát jó… - na szóval, nyugi Sohie, akcentusra figyelünk, if után nincs would, az igéket ragozzuk, menni fog ez! – Tehát… a nevem Sophie Miller. Magyarországból jöttem, a szüleimmel, és a hugommal, Clarie-vel. – folytatnám a szűk önéletrajzot, de a tanár félbeszakít.

    -Stop! – kiált fel. – Nos, fiúk lányok, -Sophie most hallgat-kacsint rám – ki volt az a híres költő aki ennek a büszke, gazdag ország szülöttje? – körbenéz az osztályon. Semmi válasz. – Na gyerünk srácok, ne hozzatok zavarba Lady Sophie előtt! – felnevetek.

    -Ugyan már tanár úr, annyi van hogy ki sem választhatjuk a legjobbat. – vetem fel, mint vérbeli hazafi.

    -Csakugyan? – fölvonja egyik szemöldökét. – Nos, akkor szavalj nekünk egyet, kedvenceid közül! – kéri, mire az osztály hangos hahotázásba kezd. Kaján vigyorral a képén foglal helyet az én székemen, mint aki nagyon nehezet kért.

   -Szivesen, Mr. Lenard! – hajolok meg, majd kihúzom magam, megköszörülöm a torkom, és némi koncentrálással idézem Csokonai Tartózkodó kérelmét:

„A hatalmas szerelemnek

    Megemésztő tüze bánt.

 Te lehetsz írja sebemnek,

    Gyönyörű kis tulipánt.

Szemeid szép ragyogáa

   Eleven hajnali tűz,

Ajakid harmatozása

   Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal,

  Szeretőd amire kért:

Ezer ambrózia csókkal

   Fizetek válaszodért.”

Pár néma másodperc.

Utána elkezd tapsolni mindenki. Mr Lenard pedig csak ül a padomban, és összehúzott szemekkel, gondolkodva figyel.

   -Csokonai? – kérdezi. Meglepetten nézek rá, hisz nem gondoltam volna, hogy egy angol irodalom tanár ilyen mély ismeretekkel rendelkezhet a külföldi írókról.

    -Igen. – bólogatok. Az osztály még mindig tapsol. A tanár feláll.

   -Na jól van elég volt gyerekek. Köztudott, hogy a magyar a világ egyik legszebb nyelve, a magyar költők pedig ugyan csak páratlanok. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én valahogy éreztem hogy miről szólt a vers. – mondja alig hallhatóan, miközben kacéran a szemembe néz. Mosolygok.

  -Igen, a témája a szerelem. – vallom be megilletődötten, mivel nem gondoltam volna, hogy ennyire kiérezhetőek szavaimból az érzések.

   Közelebb araszol hozzám, és diszkréten kérdezi meg:

   -Tanultál szavalni? – szemében kíváncsiság lobban.

   -Nem, soha. – értetlenkedek magamban, hogy vajon tényleg mi a franc tükröződött az arcomon, ha ennyire megfogta. – Párszor voltam kiskoromban versenyen, de semmi különös.

   Gondolkodva hallgatja szavaimat, majd bólint, és elmosolyodik.

   -Gyönyörű volt Sophie! Isten hozott a Lansdowne-ban. – mondja, és kezét nyújtja. Erősen megmarkolom, és kezetrázunk.

   -Örülök hogy megismertem Mr. Lenard.

És tényleg rohadtul örülök is, Samuel bácsi, mert eddig te vagy az egyetlen jó dolog ebben a hülye iskolában!

Az oktatás szellemében

3. fejezet

A nap aranylóan kukucskál ki a szürke felhők mögül. A homályba burkolózó hegyek mögé világít be, az október végi gyenge napfény. Az árnyékok olyanok, akár otthon. Hiányzik, a Tisza víztükrén csillogó víz, a hosszú, kopár síkság ősszel, mikor bearatják a kukoricát, a vidék édes illata, mikor hétvégenként felvert álmomból az egyik szomszéd kutyája. Hiányzik Magyarország.

   Ez jár a fejemben, míg felhajtunk az egyik parkolóba, anyuékkal. Apu cipeli a csomagjaimat, ami amúgy nem állmásból, csak 3 bőröndből, meg egy iskolatáskából. A hely amúgy gyönyörű. Olyan régimódi, ódon építésű falak, amelyek olyan magasak, és kuszák, hogy a szemem meg sem érti az épületet. Az ajtók, ablakok persze modernebbek, az út is, a járda is. A környék valahogy ötvözi a régit az újjal. Kíváncsi leszek a diákokra, meg a tanárokra.

   A bejárati ajtó előtt megállunk, és anyu becsenget. Közben én nézegetem az épület falára felfutó muskátlit. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy ezek itt nagyon el vannak zárva a külvilágtól. Csak minden második hétvégén mehetünk haza, de akkor is, ha nagyon muszály. Csak tudnám mit akarnak megtanítani ilyen zsúfoltan. Na mármost, én köszönöm szépen, de nem akarok királylányként érettségizni. Már látom előre. Belépek a terembe, és mindenkin vasaltan feszít majd az egyenruha, mindenki kihúzott háttal ül majd, és mindenki kitűnő lesz.

Remek!

   Pár hosszú perc után nem más, mint az igazgatónő nyit ki az ajtót. Nagyon magas nő, hosszú, nyúlánk alakkal, és tiszteletet parancsoló, enyhén férfias vonásokkal. Mosolyogva fogad.

   -Morning! – hosszan elnyújtott beszéde van, mint aki nem siet sehová. Erős brit akcentussal (ami a későbbiekben amúgy már fel sem tűnt) folytatja: - Isten hozott ifjú hölgy itt a Lansdowne College-ban. A kedves szülők már gondolom elintézték a tandíjakat. – néz apura.

   -Igen, igen, persze. Az már el van intézve. – válaszol apu mély basszusán. Fura a szájából angol szavakat hallani, de kezd belerázódni.

   -Nos, akkor nincs is rájuk szükség tovább, nem igaz? – néz rám mosolyogva. Hát mindenhez támadt kedvem, csak visszamosolyogni nem.

   Mindenkitől gyors öleléssel tudok csak elbúcsúzni, mert ez az idegroncs igazgató ott toporgott mellettem. A könnyeimet hősiesen visszatartom. Majd később sírsz Sophie. nyugi.

   Aztán felkapom a hátamra a cuccokat, és a nő beterel az ajtón. Nézelődni valahogy nincs kedvem, ugyanis nem sok hiányzik, hogy anyonnyomjanak a bőröndök. Megmutatja a hosszú folyosót, aminek a végén találhatom a lányok lakosztályát.  

   -Köszönöm! – NEM KÖSZÖNÖM VÉN, RIDEG TYÚK! SEGÍTS CIPELNI A CUCCAIMAT, HA MÁR APA NEM JÖHETETT VELEM!!!

   -Legyen szép napot. A szobád a 42-es. – modja, és eltűnik egy folyosón.

   Végigbattyogok az oklevelekkel, osztályképekkel díszített folyosón. Mikor a végére érek, meglátok egy hatalmas bagoly szobrot, amely két szárnya, két emeleti osztályra visz. KÖSSZ VÉN SZATYOR, HOGY MEGMODTAD MELYIK A LÁNYOKÉ! fortyogok magamban.

  Bal vagy jobb? Bal vagy jobb? Ó anyám, na jó akkor bal.

   Kell ecsetelnem mennyire hosszú kis lépcsőzés volt a hátamon fityegő fél szobámmal? De aztán felérek. Hát nem mondom, rendesen kapkodom a levegőt. 42-est mondott, próbálom megkeresni, de nem találtam sehol. A 40-es után, valahogy eltűnik a többi. Szerencsémre épp kijön egy fiú a szobájából, és kulcsra zárva az ajtaját, elindul a lépcső felé, amin az előbb feljöttem. Utánnakiáltok.

  -Bocsánat! Szia. – mosoly – Meg tudnád mondani nekem, hogy hol van a 42-es szoba?

Hosszan végignéz rajtam. A kopott farmeromon, a szürke beatles-es pólómon, a tornacipőmön. Na meg a fél háznyi cuccomon, amit a hátamon szenvedtem el idáig valahogy.

Elmosolyodik.

   -Új vagy, mi? Szegény, hadd segítsek. – mondja, és leveszi hátamról a bőröndömet. Érzem a gerincemet. Óh, dejó Atya Úristen!! – Majd én viszem. Az a baj, hogy a fiúk részlegén vagy, a lányoké a másik szárnyban van.

   -Hát persze, hogy a másik lépcső. – jegyzem meg. Felnevet.

   -Na gyere, elkísérlek, de akkor sietnünk kell, vagy elkések. – mondja, és elindul a lépcső felé.

Ennek a fiúnak nagyon kedves arca van. Egy régi osztálytársamra emlékeztet. Fekete haja, és szeme volt. Szemüveget viselt, és nagyon magas volt. A cuccomat félkézzel egyensúlyozza, engem meg a másikkal terel.

    Első személy, akiről tanúlságot vonhatok. Eddig nem csalódtam benne. Segít, rendes, nem tűnik strébernek. Tehát még nincs veszve minden.

Lemegyünk a bagoly elé, ahonnan balra indultam. Elindul a másik lépcsőn, a jobb oldalt.

Ez Annyira Én…

Felkísér a lépcsőn, és a 42-es szoba elé rakja a táskáimat.

   -Örök hála.

   -Ugyan nincs mit. Érzed jól magad itt nálunk.

Elköszönök a fiútól, és kinyitom az ajtómat. A szobába lépve meglepődök. Azt hittem sokkal rosszabb lesz. Nagy kerek helység, 6 függönnyel elhatárolt ággyal körberakva. Az egyik falnál óriási szekrénysor áll, mellette egy közepes hűtő. A szekrény másik oldalán pedig ajtó van. A cuccaimat ledobva a sarokba, benyitok a kis ajtón. Ez a fürdőszoba. 

  Előkotorom a táskámból a fogkefémet, meg a fogkrémet, és a fürdőben felfrissítem magam. Hideg vízzel edzek a leendő találkozásra az osztályommal. Az egyetlen ágyhoz megyek, amelynek nincs elhúzva a függönye. Gondolom hát ez lesz az enyém. A függöny mögött igen nagy tér tárul elém, ahhoz képest, amire számítottam. Még egy kis szekrény is van az ágy mellett.

   Ledobom a bőröndöt az ágyra, én is lehuppanok, és előveszem az egyenruhámat. Leveszem a farmert, a pólót, a tornacipőt, és felhúzom a harisnyámat. Megállapítom, hogy szörnyen áll rajtam. Aztán a fekete, térdig érő szoknyát tépem fel. Ez még kényelmes is, ahhoz képest, hogy ezelőtt soha nem viseltem szoknyát. Belebújok a fehér ingbe, és megkötöm a piros nyakkendőmet (anya megtanította hogy kell). Felhúzom a fekete magassarkút,( ami egyébként a halálomat jelenti), és kész is vagyok. Vegyek köpenyt? Hm… Aztán végül is ott hagyom az ágyamon. Fázni úgysem fogok.

   Na jó. Gondoltam, ideje elindulni. Kilépek az ajtón, és kulcsra zárom. A kulcsot beleejtem a táskám mélyébe, amiben az aznapi tankönyvek sorakoznak. Keresztbe veszem a vállamon, és elindulok megkeresni az 105-ös tantermet. Ám korábbi próbálkozásaim felnyitották a szemem, miszerint nem tudok közlekedni az épületben, keresni kezdek valakit, aki megmondhatja merre menjek. Kis idő múlva bele is botlok egy takarítóba. Megmutatja a helyes irányt, és elköszönve útnak indulok. Séta közben végigszántom ujjaimmal hajamon. Nem tudom hogy nézhetek ki. Csak azt tudom, hogy a hajam rendben van. Tömve van csomókkal, gubancokkal, és ugyan olyan kócos vagyok, mint mindig. Ezt jó jelnek tekintem. Minden megváltozott, de a hajam még mindig saját életet él.

Te jó Ég, mennyire fáj ebben a cipőben a lábam!

De én csak kopogok a kihalt folyosókon. Elkeseredve belegondolok, hogy ez a néma folyosó, máskor tömve van emberekkel.

A megadott irányba haladva nézegettem a tantermekre kiírt számokat. Kis idő múlva megtalálom a 105-ös számot. A szívem vad robogásba kezd, miközben a kilincsre rakom a kezem. Oké Sophie. Nyughass Sophie. Semmi gond! Mély levegő! És… Benyitunk!

Félhomály van odabent. A villany sem ég. Az aranyló nap eltűnt. Tipikus brit időjárás, felhőkkel borított ég, lelombozó hangulat. Az osztály egyként fordul felém. ATYAÉG! MOST MIT KELL CSINÁLNI? Remegő hanggal köszönök nekik:

    -Hi!- motyogom. Ez a két rövid kis hang megmutatta mindenkinek, hogy külföldi vagyok.

    -Welcome Darling! – pattan fel az osztályfőnök. Abbahagyva a matekpélda magyarázását, átkarolva elvezet a tanári asztal elé. Az osztályban megindult a sutyorgás. Meghallom a mondatfoszlányokat:

   -Ki ez a csaj?

   -Új osztálytárs?

   -Olyan furán néz ki.

   -Tetszik a haja.

Senki sem ül kihúzott háttal, csak néhány lány. És megnyugvással veszem észre, hogy a fiúk többségén gyűrötten, kigombolva feszül az egyenruha. Elnyúlnak a padban, támasztják a fejüket, és álmosan pislognak rám. 

Tehát akkor mégsem másik bolygó ez!

Mosolyogva ránézek az új osztályomra. Próbálok kedves lenni velük. Valahogy előre látom a jövőm itt. És kusza volt.

    A tanárnő előszedeti velem a mostani órára való tankönyveket, és elkísér a padomig. A terem leghátsó sorában ülök, az ablak mellett. Lerakom a cuccomat, a tankönyveket az asztalra, és várok. Az ősz, öreges, de nagyon kedves, és huncut mosolyú osztályfőnököm elkezd bemutatni. A diákok figyelmesen, érdeklődve hallgatják. Én pedig pirulva, remegve, ütődötten hajtom a fejem a hideg padra. Próbálom nyugtatni magam. Nem lesz semmi baj. De aztán nagyon nagy baj történik.

    -Kedves, gyere, mondj egy pár szót magadról.

Na nee. Ugye ez most nem történik meg?!

    -Menjek ki? De mit mondjak?

    -Beszélj nekünk arról, hogy honnan jöttél.

Némán, halálra fagyva felálltam. Jézusom! Egy szót sem fognak érteni abból, amit mondok. Meg amúgy is, mit mondjak?!

     Szembeállok az osztállyal, és próbálok együttérző, kedves tekintetet keresni, aki esetleg átérzi, hogy utálom a helyzetet. De nem találok. Esetleg csak furcsálkodva mosolygó, vagy érdeklődve figyelő arcokat. Istenem, itt mindneki olyan előkelő. Mit keresek én itt?

   -Hát… Sophia-nak hívnak. Magyarországról jöttem. Én és a családom Londonba költözött, 1 hete körülbelül. És most ide fogok járni.- majdnem minden szó után, ciki, gondolkodó szünetet tartok. Sokan mosolyognak rajtam.

   -Na és miért költöztetek ilyen messzire?- kérdezi a tanárnő.

   -Nem tudom.– hazudom. Ezt elfelejtettem kitalálni. Olívia halálára még nem találtam sztorit.

De pontosan tudom, hogy ő miatta jöttünk el. Ő miatta, aki most valahol messze messze fekszik, és már sosem fog velem nevetni.

Gyorsan elhesegetem a gondolatot. Elég volt Sophie! Felejtsd el!

    -Értem drágám. Nos, köszöntünk az iskolában. Remélem nagyon jól fogod magad érezni. A szobája száma a 42-es, lakótársak.

    -Ó, a francba! – sikolt fel egy hosszú szőkehajú lány a második sorból. Az arca olyan gyönyörű, hogy el sem hiszem létezik ilyen szépség a hétköznapokban. Elképesztően hosszú, majdnem a fenekéig érő, dús gyűrűgöndör aranyló szőke haja van. Szemei sötétkékek, és vonásai akár a 60-as évek híres színésznőié. Tökéletes vonalú ajkaihoz kapja a kezét, és rámnéz. – Mármint, nem gond, örülök hogy ott leszel, csak már így is elég sokan vagyunk ott, és gondoltam….

Szégyenemben majdnem elsüllyedek. Csak haldokló mosolyra futja tőlem, és visszaloholok a padomba.

    -Na de Lily! Hogy mondhatsz ilyet! Majdnem minden hálóterem tele van! 5 főből 5 fő egy ilyen nagy iskolában teljesen rendes létszám. Remélem segítetek Sophie-nak berendezkedni.

    -Persze hogy segítünk! – ajánlja fel egy rövid, fültőig érő vöröshajú lány. Sötétzöld szemei kedvesen, ám nagyon félénken csillogtak. – Ott alszol majd mellettem. – mosolyogja.

Visszamosolygok.

  -Köszönöm!

   -Vagy ha nem fér oda, hozzánk is jöhet! – kiáltja hangosan, hallható amerikai akcentussal, vigyorogva egy piszokszőke hajú fiú, előttem egy sorral ül, de a terem másik oldalán. A mellette ülő, hosszú, barnahajú barátja nevetve kezébe csap, és mindketten vigyorogva rámnéznek. A szőkének furcsa, rosszat sejtő aranyszínű szeme van. És olyan tenyérbemászó, csószómászó vigyora, amitől kiráz a hideg is. A barátjának nagyon sötét már majdnem fekete tekintete úgy cikázik rajtam, legszivesebben elbújnék valami mögé.

Összehúzom a szemöldököm. Nem tetszik nekem az a kettő.

    -Elhiszem James, hogy szívesen fogadnátok Spohiet, de már ha ilyen merészek vagyunk, akkor kérlek folytasd a táblán az egyenletet. – utasított Mrs. Denis, és leül a székéhez. James grimaszolva feláll, és a táblához masíroz. Próbálok felzárkózni, megkeresni az anyagot, jegyzetelni, számolni, és sikerül is. A matekot mindig is értettem. És most is segít elűzni minden más gondolatot. Így alig veszem észre, a jószerével meg nem akadó suttogásokat a különös, külföldi lányról, akinek olyan furcsa akcentusa van.