4. fejezet
Szerencsére nem kíváncsi rám senki.
Isten áldása!
Miközben szorongatom a rongyosra gyűrögetett órarendemet, azon gondolkodok, vajon milyen kérvényt kell benyújtanom, hogy ne kelljen ezt az IDIÓTA magassarkút hordanom. Lépkedek a következő órám felé, ami angol irodalom lesz, egy bizonyos Mr. Lenard-dal. Közeledem a 2. emelet 65-ös terme felé, egy vegyszertől csillogó, tiszta padlójú hosszú folyosón. A falakra festmények vannak felakasztva. Híres írók, költők képei, valamint angol zenészek, és festők portréi is. Kutatom a kedvencem után, és kis idő múlva meg is találom. Neil Gaiman hosszú barna hajú, sötét tekintetű gondolkodó arca előtt merengek azon, vajon hogy fogok Shakespeare-t olvasni angolul, mikor magyarul is vissza-vissza kell olvasni a gondolatokat. Egy Neil Gaiman könyvvel nincs semmi gond, aki kortárs, és a cselekmény egy szépen követhető vonalban simul egymásba. Viszont a Shakespeare-hez hasonló szépangollal író merész költők, akiknél számítani sem tudsz arra, mikor, hol bukkan fel egy kósza gondolatmenet, egy rövid eszmefuttatás.
Töprengésemből egy öblös nevetéssel kísért hirtelen mozdulat szakít ki. Először éreztem meg azt a kesernyés izzadsággal és férfi parfümmel keveredett illatot, amit a későbbiekben annyiszor szagoltam még, hogy valószínűleg örökké az agyamba vésődött. Miután felémcsapta még ismeretlen illatát, a piszokszőke hajú, aki matekon beszólt, tenyérbemászó vigyorral az arcán elémáll és felémnyújtja bal kezét.
-Üdv! Sophie Miller! – mondja, és fényesen csillogó sárga szemével beszippantja az enyémeket. De nem kellemes érzés. Egyáltalán nem. Nem látom a külvilágot.
-Őőő… Szia! – köhögök, és távolabb lépek tőle. Mikor körbepillantok látom, hogy a háta mögött, akár egy árnyék ott ácsorog a barnahajú barátja. Látom köztük az erőviszonyokat. A szőke a vezér, a parancsnok, ő a lázadó. A barna pedig, akármennyire is magasabb, és izmosabb barátjánál, csupán követ, és beleegyezik.
-Az én nevem James Brightmore. – mondja, és kezet fog velem. – Fogadok nem találkoztál még egy igazi amerikai cowboyyal. – vigyorogja, miközben egyáltalán nem néz ki cowboynak. Nyurga kis fehér teste van, hosszú vékony végtagjai, inkább egy tipikus amerikai eszetlen elkényeztetett modellfiú, mint egy kemény cowboy. De mégis, van valami az arcában, a testében, ami sok lányt vonz. Nekem csak menekülhetnékem támad tőle. Újra megszólal azzal a tejbetök vigyorával:- Cica, mondd, ki mellett ülsz angolon? – kérdezi, és közelebb hajol hozzám, alig hagyva teret a félig kigombolt fehér inggel fedett mellkasa és a fal között. Újra érzem az illatát. A fanyarságát.
Tudod… Sokan az én helyemben engedtek volna az egyértelmű csábításnak. Az új iskolában láthatólag az egyik legmenőbb fiú csapja nekem a szelet. Segíthet beilleszkedni, segíthet elhelyezkedni, barátokat szerezni.
És esküszöm, egy pillanatig megfontoltam az ajánlatot.
De aztán mégsem tudtam megfeledkezni arról a szikráról, alig haloványan izzó homályról ami ott forrott a sárgás szemeiben. Ami oly sok ember tekintetében láttam már. A buja késztetést az idegen kövérkés férfiban, mikor elmentem mellette az utcán. Az építkezésen dolgozó csoport szemében, mielőtt a szájukhoz emelték volna ujjukat, és füttyszóval kísérték az utamat. A koldusok a nagyvárosokban, azok az idős férfik akik a kocsmából tántorognak haza. Ismertem ezt a szikrát. Csak valahogy elképzelhetetlen volt, hogy felütheti a fejét egy ilyen előkelő, ápolt, láthatóan gazdag fiú sárga szemeiben is.
Nem tudom miért, de hirtelen anyám képe ugrik a szemeim elé. A határozottsága, a tökössége, a beszólásai. Erőt ad, és kibújok a karjai alól.
-Köszönöm James Brightmore, de vissza kell hogy utasítsam az ajánlatot. – mondom kiegyenesedve, és addig nyújtózkodom, míg szemünk egy magasságba nem kerül.
Arcáról leolvad a biztos mosoly.
Indulni készülök, de visszahúz. Szemeiben már alig látható a játékos csillogás, amivel rámköszönt. Próbálja elfedni, de a visszautasítás vad tüze lángol tekintetében. A csuklómat erősen szorítva közelebb húz magához. Az arcomba hajol.
-Na ne kéresd magad kislány! – elmosolyodik. – James Brightmore csak egyszer ajánl bármit is egy lánynak. – suttogja, miközben fenyegető vadsággal néz rám. Haja az arcomat súrolja.
Na ebből elég volt.
Felnevetek, és félelem nélkül a szemébe nézek. Hiába magasabb mint én, és láthatóan erősebb is, egyáltalán nem érzek félelmet. Ez csak egy kisfiú!
-James, ha nem húzol el előlem, - mondom, és nekiütve a vállam az ővének kitörök a „fogságból”, - megmutatom milyen forróvérű egy igazi európai lány. – a mosolyom fokozatosan olvad le az arcomról, helyét valami féle ismeretlen vadság veszi át. Anyámnak érzem magam.
James meglepődik. Biztos nincs hozzászokva a sok kis beszari angol csaj között a rendes beszédhez. Hátralép tőlem. A barna barátja mosolyog a hátunk mögött. A szemébe nézek, miközben elhaladok mellette.
-Fogd vissza a kanos haverodat. – mondom változatlanul dühösen, de mikor a fiú levetve az árnyék szerepét felhőtlenül, lehengerlően őszintén elmosolyodik, belőlem is elillan a méreg.
Becaplatok a 65-ös terembe, és próbálok felejteni.
Jól van Sophie. Az első ellenség már megvan.
*
-Jah, igen! Az új csaj! – kiált fel, valami féle, mesebeli, túlvilági, óriási vigyorral az arcán, a bizonyos Mr. Lenard, alias szexi, harmincas irodalomtanár. – Hogy sikerült bejutni a Lansdowne-be, kislány? – kérdezi, és ráhuppan a padom szélére. Fekete farmert, és fehér inget visel. Borostája egészen a nyakáig leér, világosbarna haja jóindulattal kócosan ágaskodik a feje tetején. És közben olyan felejthetetlen, óriási, teleszájas vigyorral néz rám, hogy el se hiszem, ilyen létezik. – Tudod ám, ilyen alig fordul elő pár évtizedben, egyszer. Na mit gondoltok kivel tettek kivétel úgy 15 évvel ezelőtt? – kérdezi, és ruganyos-bakancsos lépésekkel a tanári asztal felé cammog. Hirtelen hátrafordul, és újra az osztályrakacag. – Egy bizonyos Samuel Lenard ifjúval! – kiáltja el magát, és az osztály zsivajos nevetésére összecsapja kezeit.
Lily pár paddal előttem ül. Olyan hangosan és feltűnően kacag, hogy nem kétség fel akarja hívni a tanár figyelmét. Egy fél méterre ül tőle jobbra James, a barna csatlósával. Combján egyértelműen fel van húzva a szoknya, és olyan hevesen iceg mocog, hogy nem egyszer én is belátok hátulról az ingjébe.
HÁT EZ EGY UTOLSÓ, HÜLYE KIS....!!
Általában nevetek az ilyen viselkedésen, de most inkább idegesített. Hány éves is lehet kb? Olyan 16-17? Egy kislány még, kiskorú, és már kelleti magát. Na de persze James-et sem kell félteni. Annyiszor száll a lányra a pillantása, hogy jobb lenne inkább el sem fordulna. De nem az arcát nézi, az biztos! Néha rám is rámpillant, de én a szemébe nézek, és kimondatlan szavakkal küldöm a jó büdös....
– Tehát, kérdezem én, ki tud így a nyomdokaimba lépni, rejtélyes, kócos hajú ifjú hölgy? – kérdezi, és kinyújtott kezekkel jelzi, hogy nekem most akkor ki kell mennem, és be kell mutatkoznom.Lily kivörösödve liheg a padjában, méreggel, hogy elvonták róla a figyelmet, és a tanár rá sem hederített.
Lily pár paddal előttem ül. Olyan hangosan és feltűnően kacag, hogy nem kétség fel akarja hívni a tanár figyelmét. Egy fél méterre ül tőle jobbra James, a barna csatlósával. Combján egyértelműen fel van húzva a szoknya, és olyan hevesen iceg mocog, hogy nem egyszer én is belátok hátulról az ingjébe.
HÁT EZ EGY UTOLSÓ, HÜLYE KIS....!!
Általában nevetek az ilyen viselkedésen, de most inkább idegesített. Hány éves is lehet kb? Olyan 16-17? Egy kislány még, kiskorú, és már kelleti magát. Na de persze James-et sem kell félteni. Annyiszor száll a lányra a pillantása, hogy jobb lenne inkább el sem fordulna. De nem az arcát nézi, az biztos! Néha rám is rámpillant, de én a szemébe nézek, és kimondatlan szavakkal küldöm a jó büdös....
– Tehát, kérdezem én, ki tud így a nyomdokaimba lépni, rejtélyes, kócos hajú ifjú hölgy? – kérdezi, és kinyújtott kezekkel jelzi, hogy nekem most akkor ki kell mennem, és be kell mutatkoznom.Lily kivörösödve liheg a padjában, méreggel, hogy elvonták róla a figyelmet, és a tanár rá sem hederített.
A kedvem amúgy megjött a hülyeséghez, teljesen fölszabadultam. Hogy ráébredtem a sok mocsokra ebben az elit iskolában, beláttam, hogy nem is tűnök ki itt annyira.
A Jamesszel való vitám valami teljesen új személyiséget mutatott be, aki felhőtlen, és vicces, és könnyedén veszi a dolgokat. Valamint, a híres-neves Samuel Lenard kíváncsi, kisfiús mosolya is dob a lelkesedésemen.
A Jamesszel való vitám valami teljesen új személyiséget mutatott be, aki felhőtlen, és vicces, és könnyedén veszi a dolgokat. Valamint, a híres-neves Samuel Lenard kíváncsi, kisfiús mosolya is dob a lelkesedésemen.
Mosolyogva állok hát fel a helyemről, könnyed járással kikopogok a terem közepére, és szembefordulok a tanárral.
-Várom a kérdéseket! – vigyorgom el magam, mire Mr. Lenard ha lehet, mégszélesebben mutatja fogait.
-Nos, mint irodalomtanár, kötelességemnek érzem, hogy beszéltessem a diákokat. – mondja, közben görbe háttal lassú köröket ír le a teremben. – Hogy bevezessem őket a fogalmazás világába,, megismertessem velük a szavak rejtelmeit, szépségeit. – mély, basszusos hangjával erőltetett brit akcentussal beszél, majd világos szemei rámvillannak, és újra elmosolyodik. – Szóval beszélj kislány!
Felnevetek.
-Hát jó… - na szóval, nyugi Sohie, akcentusra figyelünk, if után nincs would, az igéket ragozzuk, menni fog ez! – Tehát… a nevem Sophie Miller. Magyarországból jöttem, a szüleimmel, és a hugommal, Clarie-vel. – folytatnám a szűk önéletrajzot, de a tanár félbeszakít.
-Stop! – kiált fel. – Nos, fiúk lányok, -Sophie most hallgat-kacsint rám – ki volt az a híres költő aki ennek a büszke, gazdag ország szülöttje? – körbenéz az osztályon. Semmi válasz. – Na gyerünk srácok, ne hozzatok zavarba Lady Sophie előtt! – felnevetek.
-Ugyan már tanár úr, annyi van hogy ki sem választhatjuk a legjobbat. – vetem fel, mint vérbeli hazafi.
-Csakugyan? – fölvonja egyik szemöldökét. – Nos, akkor szavalj nekünk egyet, kedvenceid közül! – kéri, mire az osztály hangos hahotázásba kezd. Kaján vigyorral a képén foglal helyet az én székemen, mint aki nagyon nehezet kért.
-Szivesen, Mr. Lenard! – hajolok meg, majd kihúzom magam, megköszörülöm a torkom, és némi koncentrálással idézem Csokonai Tartózkodó kérelmét:
„A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt.
Szemeid szép ragyogáa
Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.
Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.”
Pár néma másodperc.
Utána elkezd tapsolni mindenki. Mr Lenard pedig csak ül a padomban, és összehúzott szemekkel, gondolkodva figyel.
-Csokonai? – kérdezi. Meglepetten nézek rá, hisz nem gondoltam volna, hogy egy angol irodalom tanár ilyen mély ismeretekkel rendelkezhet a külföldi írókról.
-Igen. – bólogatok. Az osztály még mindig tapsol. A tanár feláll.
-Na jól van elég volt gyerekek. Köztudott, hogy a magyar a világ egyik legszebb nyelve, a magyar költők pedig ugyan csak páratlanok. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én valahogy éreztem hogy miről szólt a vers. – mondja alig hallhatóan, miközben kacéran a szemembe néz. Mosolygok.
-Igen, a témája a szerelem. – vallom be megilletődötten, mivel nem gondoltam volna, hogy ennyire kiérezhetőek szavaimból az érzések.
Közelebb araszol hozzám, és diszkréten kérdezi meg:
-Tanultál szavalni? – szemében kíváncsiság lobban.
-Nem, soha. – értetlenkedek magamban, hogy vajon tényleg mi a franc tükröződött az arcomon, ha ennyire megfogta. – Párszor voltam kiskoromban versenyen, de semmi különös.
Gondolkodva hallgatja szavaimat, majd bólint, és elmosolyodik.
-Gyönyörű volt Sophie! Isten hozott a Lansdowne-ban. – mondja, és kezét nyújtja. Erősen megmarkolom, és kezetrázunk.
-Örülök hogy megismertem Mr. Lenard.
És tényleg rohadtul örülök is, Samuel bácsi, mert eddig te vagy az egyetlen jó dolog ebben a hülye iskolában!
