3. fejezet
A nap aranylóan kukucskál ki a szürke felhők mögül. A homályba burkolózó hegyek mögé világít be, az október végi gyenge napfény. Az árnyékok olyanok, akár otthon. Hiányzik, a Tisza víztükrén csillogó víz, a hosszú, kopár síkság ősszel, mikor bearatják a kukoricát, a vidék édes illata, mikor hétvégenként felvert álmomból az egyik szomszéd kutyája. Hiányzik Magyarország.
Ez jár a fejemben, míg felhajtunk az egyik parkolóba, anyuékkal. Apu cipeli a csomagjaimat, ami amúgy nem állmásból, csak 3 bőröndből, meg egy iskolatáskából. A hely amúgy gyönyörű. Olyan régimódi, ódon építésű falak, amelyek olyan magasak, és kuszák, hogy a szemem meg sem érti az épületet. Az ajtók, ablakok persze modernebbek, az út is, a járda is. A környék valahogy ötvözi a régit az újjal. Kíváncsi leszek a diákokra, meg a tanárokra.
A bejárati ajtó előtt megállunk, és anyu becsenget. Közben én nézegetem az épület falára felfutó muskátlit. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy ezek itt nagyon el vannak zárva a külvilágtól. Csak minden második hétvégén mehetünk haza, de akkor is, ha nagyon muszály. Csak tudnám mit akarnak megtanítani ilyen zsúfoltan. Na mármost, én köszönöm szépen, de nem akarok királylányként érettségizni. Már látom előre. Belépek a terembe, és mindenkin vasaltan feszít majd az egyenruha, mindenki kihúzott háttal ül majd, és mindenki kitűnő lesz.
Remek!
Pár hosszú perc után nem más, mint az igazgatónő nyit ki az ajtót. Nagyon magas nő, hosszú, nyúlánk alakkal, és tiszteletet parancsoló, enyhén férfias vonásokkal. Mosolyogva fogad.
-Morning! – hosszan elnyújtott beszéde van, mint aki nem siet sehová. Erős brit akcentussal (ami a későbbiekben amúgy már fel sem tűnt) folytatja: - Isten hozott ifjú hölgy itt a Lansdowne College-ban. A kedves szülők már gondolom elintézték a tandíjakat. – néz apura.
-Igen, igen, persze. Az már el van intézve. – válaszol apu mély basszusán. Fura a szájából angol szavakat hallani, de kezd belerázódni.
-Nos, akkor nincs is rájuk szükség tovább, nem igaz? – néz rám mosolyogva. Hát mindenhez támadt kedvem, csak visszamosolyogni nem.
Mindenkitől gyors öleléssel tudok csak elbúcsúzni, mert ez az idegroncs igazgató ott toporgott mellettem. A könnyeimet hősiesen visszatartom. Majd később sírsz Sophie. nyugi.
Aztán felkapom a hátamra a cuccokat, és a nő beterel az ajtón. Nézelődni valahogy nincs kedvem, ugyanis nem sok hiányzik, hogy anyonnyomjanak a bőröndök. Megmutatja a hosszú folyosót, aminek a végén találhatom a lányok lakosztályát.
-Köszönöm! – NEM KÖSZÖNÖM VÉN, RIDEG TYÚK! SEGÍTS CIPELNI A CUCCAIMAT, HA MÁR APA NEM JÖHETETT VELEM!!!
-Legyen szép napot. A szobád a 42-es. – modja, és eltűnik egy folyosón.
Végigbattyogok az oklevelekkel, osztályképekkel díszített folyosón. Mikor a végére érek, meglátok egy hatalmas bagoly szobrot, amely két szárnya, két emeleti osztályra visz. KÖSSZ VÉN SZATYOR, HOGY MEGMODTAD MELYIK A LÁNYOKÉ! fortyogok magamban.
Bal vagy jobb? Bal vagy jobb? Ó anyám, na jó akkor bal.
Kell ecsetelnem mennyire hosszú kis lépcsőzés volt a hátamon fityegő fél szobámmal? De aztán felérek. Hát nem mondom, rendesen kapkodom a levegőt. 42-est mondott, próbálom megkeresni, de nem találtam sehol. A 40-es után, valahogy eltűnik a többi. Szerencsémre épp kijön egy fiú a szobájából, és kulcsra zárva az ajtaját, elindul a lépcső felé, amin az előbb feljöttem. Utánnakiáltok.
-Bocsánat! Szia. – mosoly – Meg tudnád mondani nekem, hogy hol van a 42-es szoba?
Hosszan végignéz rajtam. A kopott farmeromon, a szürke beatles-es pólómon, a tornacipőmön. Na meg a fél háznyi cuccomon, amit a hátamon szenvedtem el idáig valahogy.
Elmosolyodik.
-Új vagy, mi? Szegény, hadd segítsek. – mondja, és leveszi hátamról a bőröndömet. Érzem a gerincemet. Óh, dejó Atya Úristen!! – Majd én viszem. Az a baj, hogy a fiúk részlegén vagy, a lányoké a másik szárnyban van.
-Hát persze, hogy a másik lépcső. – jegyzem meg. Felnevet.
-Na gyere, elkísérlek, de akkor sietnünk kell, vagy elkések. – mondja, és elindul a lépcső felé.
Ennek a fiúnak nagyon kedves arca van. Egy régi osztálytársamra emlékeztet. Fekete haja, és szeme volt. Szemüveget viselt, és nagyon magas volt. A cuccomat félkézzel egyensúlyozza, engem meg a másikkal terel.
Első személy, akiről tanúlságot vonhatok. Eddig nem csalódtam benne. Segít, rendes, nem tűnik strébernek. Tehát még nincs veszve minden.
Lemegyünk a bagoly elé, ahonnan balra indultam. Elindul a másik lépcsőn, a jobb oldalt.
Ez Annyira Én…
Felkísér a lépcsőn, és a 42-es szoba elé rakja a táskáimat.
-Örök hála.
-Ugyan nincs mit. Érzed jól magad itt nálunk.
Elköszönök a fiútól, és kinyitom az ajtómat. A szobába lépve meglepődök. Azt hittem sokkal rosszabb lesz. Nagy kerek helység, 6 függönnyel elhatárolt ággyal körberakva. Az egyik falnál óriási szekrénysor áll, mellette egy közepes hűtő. A szekrény másik oldalán pedig ajtó van. A cuccaimat ledobva a sarokba, benyitok a kis ajtón. Ez a fürdőszoba.
Előkotorom a táskámból a fogkefémet, meg a fogkrémet, és a fürdőben felfrissítem magam. Hideg vízzel edzek a leendő találkozásra az osztályommal. Az egyetlen ágyhoz megyek, amelynek nincs elhúzva a függönye. Gondolom hát ez lesz az enyém. A függöny mögött igen nagy tér tárul elém, ahhoz képest, amire számítottam. Még egy kis szekrény is van az ágy mellett.
Ledobom a bőröndöt az ágyra, én is lehuppanok, és előveszem az egyenruhámat. Leveszem a farmert, a pólót, a tornacipőt, és felhúzom a harisnyámat. Megállapítom, hogy szörnyen áll rajtam. Aztán a fekete, térdig érő szoknyát tépem fel. Ez még kényelmes is, ahhoz képest, hogy ezelőtt soha nem viseltem szoknyát. Belebújok a fehér ingbe, és megkötöm a piros nyakkendőmet (anya megtanította hogy kell). Felhúzom a fekete magassarkút,( ami egyébként a halálomat jelenti), és kész is vagyok. Vegyek köpenyt? Hm… Aztán végül is ott hagyom az ágyamon. Fázni úgysem fogok.
Na jó. Gondoltam, ideje elindulni. Kilépek az ajtón, és kulcsra zárom. A kulcsot beleejtem a táskám mélyébe, amiben az aznapi tankönyvek sorakoznak. Keresztbe veszem a vállamon, és elindulok megkeresni az 105-ös tantermet. Ám korábbi próbálkozásaim felnyitották a szemem, miszerint nem tudok közlekedni az épületben, keresni kezdek valakit, aki megmondhatja merre menjek. Kis idő múlva bele is botlok egy takarítóba. Megmutatja a helyes irányt, és elköszönve útnak indulok. Séta közben végigszántom ujjaimmal hajamon. Nem tudom hogy nézhetek ki. Csak azt tudom, hogy a hajam rendben van. Tömve van csomókkal, gubancokkal, és ugyan olyan kócos vagyok, mint mindig. Ezt jó jelnek tekintem. Minden megváltozott, de a hajam még mindig saját életet él.
Te jó Ég, mennyire fáj ebben a cipőben a lábam!
De én csak kopogok a kihalt folyosókon. Elkeseredve belegondolok, hogy ez a néma folyosó, máskor tömve van emberekkel.
A megadott irányba haladva nézegettem a tantermekre kiírt számokat. Kis idő múlva megtalálom a 105-ös számot. A szívem vad robogásba kezd, miközben a kilincsre rakom a kezem. Oké Sophie. Nyughass Sophie. Semmi gond! Mély levegő! És… Benyitunk!
Félhomály van odabent. A villany sem ég. Az aranyló nap eltűnt. Tipikus brit időjárás, felhőkkel borított ég, lelombozó hangulat. Az osztály egyként fordul felém. ATYAÉG! MOST MIT KELL CSINÁLNI? Remegő hanggal köszönök nekik:
-Hi!- motyogom. Ez a két rövid kis hang megmutatta mindenkinek, hogy külföldi vagyok.
-Welcome Darling! – pattan fel az osztályfőnök. Abbahagyva a matekpélda magyarázását, átkarolva elvezet a tanári asztal elé. Az osztályban megindult a sutyorgás. Meghallom a mondatfoszlányokat:
-Ki ez a csaj?
-Új osztálytárs?
-Olyan furán néz ki.
-Tetszik a haja.
Senki sem ül kihúzott háttal, csak néhány lány. És megnyugvással veszem észre, hogy a fiúk többségén gyűrötten, kigombolva feszül az egyenruha. Elnyúlnak a padban, támasztják a fejüket, és álmosan pislognak rám.
Tehát akkor mégsem másik bolygó ez!
Mosolyogva ránézek az új osztályomra. Próbálok kedves lenni velük. Valahogy előre látom a jövőm itt. És kusza volt.
A tanárnő előszedeti velem a mostani órára való tankönyveket, és elkísér a padomig. A terem leghátsó sorában ülök, az ablak mellett. Lerakom a cuccomat, a tankönyveket az asztalra, és várok. Az ősz, öreges, de nagyon kedves, és huncut mosolyú osztályfőnököm elkezd bemutatni. A diákok figyelmesen, érdeklődve hallgatják. Én pedig pirulva, remegve, ütődötten hajtom a fejem a hideg padra. Próbálom nyugtatni magam. Nem lesz semmi baj. De aztán nagyon nagy baj történik.
-Kedves, gyere, mondj egy pár szót magadról.
Na nee. Ugye ez most nem történik meg?!
-Menjek ki? De mit mondjak?
-Beszélj nekünk arról, hogy honnan jöttél.
Némán, halálra fagyva felálltam. Jézusom! Egy szót sem fognak érteni abból, amit mondok. Meg amúgy is, mit mondjak?!
Szembeállok az osztállyal, és próbálok együttérző, kedves tekintetet keresni, aki esetleg átérzi, hogy utálom a helyzetet. De nem találok. Esetleg csak furcsálkodva mosolygó, vagy érdeklődve figyelő arcokat. Istenem, itt mindneki olyan előkelő. Mit keresek én itt?
-Hát… Sophia-nak hívnak. Magyarországról jöttem. Én és a családom Londonba költözött, 1 hete körülbelül. És most ide fogok járni.- majdnem minden szó után, ciki, gondolkodó szünetet tartok. Sokan mosolyognak rajtam.
-Na és miért költöztetek ilyen messzire?- kérdezi a tanárnő.
-Nem tudom.– hazudom. Ezt elfelejtettem kitalálni. Olívia halálára még nem találtam sztorit.
De pontosan tudom, hogy ő miatta jöttünk el. Ő miatta, aki most valahol messze messze fekszik, és már sosem fog velem nevetni.
Gyorsan elhesegetem a gondolatot. Elég volt Sophie! Felejtsd el!
-Értem drágám. Nos, köszöntünk az iskolában. Remélem nagyon jól fogod magad érezni. A szobája száma a 42-es, lakótársak.
-Ó, a francba! – sikolt fel egy hosszú szőkehajú lány a második sorból. Az arca olyan gyönyörű, hogy el sem hiszem létezik ilyen szépség a hétköznapokban. Elképesztően hosszú, majdnem a fenekéig érő, dús gyűrűgöndör aranyló szőke haja van. Szemei sötétkékek, és vonásai akár a 60-as évek híres színésznőié. Tökéletes vonalú ajkaihoz kapja a kezét, és rámnéz. – Mármint, nem gond, örülök hogy ott leszel, csak már így is elég sokan vagyunk ott, és gondoltam….
Szégyenemben majdnem elsüllyedek. Csak haldokló mosolyra futja tőlem, és visszaloholok a padomba.
-Na de Lily! Hogy mondhatsz ilyet! Majdnem minden hálóterem tele van! 5 főből 5 fő egy ilyen nagy iskolában teljesen rendes létszám. Remélem segítetek Sophie-nak berendezkedni.
-Persze hogy segítünk! – ajánlja fel egy rövid, fültőig érő vöröshajú lány. Sötétzöld szemei kedvesen, ám nagyon félénken csillogtak. – Ott alszol majd mellettem. – mosolyogja.
Visszamosolygok.
-Köszönöm!
-Vagy ha nem fér oda, hozzánk is jöhet! – kiáltja hangosan, hallható amerikai akcentussal, vigyorogva egy piszokszőke hajú fiú, előttem egy sorral ül, de a terem másik oldalán. A mellette ülő, hosszú, barnahajú barátja nevetve kezébe csap, és mindketten vigyorogva rámnéznek. A szőkének furcsa, rosszat sejtő aranyszínű szeme van. És olyan tenyérbemászó, csószómászó vigyora, amitől kiráz a hideg is. A barátjának nagyon sötét már majdnem fekete tekintete úgy cikázik rajtam, legszivesebben elbújnék valami mögé.
Összehúzom a szemöldököm. Nem tetszik nekem az a kettő.
-Elhiszem James, hogy szívesen fogadnátok Spohiet, de már ha ilyen merészek vagyunk, akkor kérlek folytasd a táblán az egyenletet. – utasított Mrs. Denis, és leül a székéhez. James grimaszolva feláll, és a táblához masíroz. Próbálok felzárkózni, megkeresni az anyagot, jegyzetelni, számolni, és sikerül is. A matekot mindig is értettem. És most is segít elűzni minden más gondolatot. Így alig veszem észre, a jószerével meg nem akadó suttogásokat a különös, külföldi lányról, akinek olyan furcsa akcentusa van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése