Tiszta vizet a mocskos pohárba!

11. fejezet

    

 Valahogy beandalogtam a szobába, és sajnos ott találtam minden lányt. Ki nem találnád, de Lily-t fésülték, Iris épp a szőke hajukat méregette össze, Ann pedig szép esüstös kefével húzogatta selyem simára a hosszú hullámokat. Bár jóba lennénk, és megkérdezhetném, hogy mitől ilyen szép ápolt a hajuk. Szégyenemben össze is gumizom a loboncomat, és ledobva a táskámat az ágyamra, bemegyek a fürdőbe.      

     Tudod ám, egész nap kint voltan, WC nélkül.

    Egy percig sem vagyok bent, de hallom ahogy elkezdik a csacsogást. Kiveszem a nevemet, és James-ét. Majd direkt felhangosítják a dumát, hogy mindent jól halljak.

   -Most persze azt hiszi, hogy övé a menő amcsi fiú a suliból. Nem is értheti, hogy James csak játszadozik vele. Gondolom volt egy kis bókolás, kis flört, és most fülig szerelmes. – Lily hangjában még így is érződik a keserűség.

Amennyire rosszul esik, annyira vicces is a dolog. Majdnem igazad van Nagysasszony, csak a hímnemű lény nevét kellene kicserélni. Mert nem tudtam tagadni, hogy azóta is ő jár a fejemben. Próbálom elhesegetni, de a szeme ahogy az enyémbe fúrja…

   -Sajnálom is szegényt. Nem ismeri James-t. – jegyzi meg Iris.

   -Na mert ti ismeritek? – kiált fel ingerülten Kate. Az általában dadogó, vékony hangú kis Kate, most csak úgy hasított a levegőbe. Hallom a lábának dobogását, majd az ajtó bevágódik.

   -Hát erre meg mi jött? – kérdezi Ann.

   -Fogalmam sincs. – jegyzi meg Lily. A hangjában… féltékenység, és gyanú keveredik.

  -Amúgy… nem tudom ti észrevettétek-e… - kezdi halkan Iris. Most oda kell tapasszam a fülem az ajtóhoz, hogy halljam őket. – De… James valahogy furcsán néz Kate-re.

   - Hogy a francba érted ezt? – kiált fel fájdalommal Lily.

   -Hát… nem is tudom. Mintha… valamit tudnának, amit mi nem.

Mindig is sejtettem, hogy ez a piercing-es rossz kislány, Iris okosabb, mint amennyire mutatja.

Lily rendíthetetlenül tagad.

   -Egyáltalán nem. Csak azért látod ezt, mert kedves akar lenni az én húgommal. Én miattam teszi ezt. Mert neki én kellek, csak nem tudja még.

   -Igazad van Lily! – helyesel jó palotapincsi módjára Ann. – Láttad ma is milyen fájdalommal nézett rád egész délután, miután összekaptatok?

   -Tudom, nem kell mindent felidézni. Észrevettem Ann. – oltja le. – És itt jön a képbe ez a kis kígyó. – most már olyan halkan beszél, alig hallom. Ráadásul az a hülye akcentusa. Alig értem. – Ki kell lőnünk a képből ezt a Sophie-t. Mindent elront. Már épp megszokattam James-szel, hogy nem tetszik, ha vele törődik, erre összekapunk, ráadásul miatta, és máris hozzá fut. Vele akar fájdalmat okozni. Csak az a baj, hogyha ez a kis tehenészlány szerelmes lesz, a végén még elveszítem James-t.

   -De mit tegyünk? Már megkérted rá, hogy ne törődjön vele, mert undok, és kiállhatatlan veled… - MÉG HOGY ÉN! TE SZEMÉT ROHADT RI…. – és hogy nagyon rossz természete van. Mivel hárítsuk még el róla a figyelmet?

   -Fogalmam sincs. Fogalmam sincs Ann. – suttogja Lily kifáradtan.

  -Na mindegy, lényeg az, hogy jól bekapta a horgot szegény Sophie! – kiált újra fel a szőkeség, hogy meghalljam.

   Kimasírozok a fürdőből, és azonnal behúzom magamra a függönyt. Annyira elképesztően dühös vagyok, hogy a könnyeim is kocsordulnak. Belekeveredtem ebbe az egész szarba, és három hárpia is azon fáradozik, hogy el tegyenek láb alól.

   Eszembe jut a levél, amit James adott. Remegő kézzel nyitom ketté a kis kockás lapot, amin egy szörnyen ronda kézírással írt üzenet olvasható.

„Úgyis megszerezlek magamnak. Akármire képes vagyok érted. Az enyém leszel Cica.”

És egyáltalán nem éreztem romantikusnak. Nem töltött el elégedettséggel, vágyódással. Inkább… fenyegetésként hatott. Megijedtem

    A délutáni kis veszekedési jelenet után arra következtetek, hogy Lily hatása alatt James nem mert hozzám szólni. És most, mikor összekaptak (valamiért, amiben én is benne vagyok) most szent szándéka, hogy a barátnője legyek. Ironikus nem? Lily akarata ellenére leszedte rólam ezt a piócát.

   Feszengve lementem vacsorázni. Én maradtam utoljára, ezen a héten én vagyok a klucsfelelős. Minden sarkot azt vártam, hogy James vár rám egy kötéllel, és azzal a fülig érő romlott vigyorával.

   Leértem az ebédlőbe, és a tálcák felé vettem az irányt. A jól bevált csokissütit, és kakaót választottam. Elbattyogtam egy üres asztal felé, és kényelembe helyeztem magam. Fel sem mertem nézni, hogy ki merre. Csak vissza akartam kerülni a biztonságos függönyöm mögé. De aztán nagy baj történt.

   A zsibongáson keresztül meghallottam azt a csúszómászó nevetést. És közeledett. Aztán a vállamon éreztem egy kéz szorítását.

   -Cica. Hogy s mint? – mormogja.

A szívem olyan hideg, és kemény lesz, amilyet nem sokszor éreztem még.

Kezdődik.

   -Kérlek James! Könyörgöm! – mondom neki, de már le is ül a mellettem lévő székre. És ami a legjobb, itt az egész klán. Igen, ő is.

Chase arcán feszengénst, dühöt látok. Elszégyellem magam.

   -Na mi baj Sophie-kám? Nem olvastad a levelemet? – mondja, és elvesz a tálcámról egy csokissütit.

   - De olvastam. Sőt, azt is tudom, hogy csak Lily miatt csinálod. Hogy féltékennyé tedd.

Meglepődik.

   -Ezt te honnan veszed cica? – az arca tiszta értetlenséget tükröz. – Lily mondta ugye?

   -Ő mondta de nem nekem. – mondtam.

   -Ő azt hiszi ez így van. Csak hogy nincs igaza. Nekem te kellesz, nem Lily. – jelenti ki.

   -Hogy értessem meg veled James? – kiáltok fel. – Nekem te nem kellesz! Hagyj békén! Ne szólj hozzám!  – Ráadásul annyira idegesít és fáj, hogy Chase is végignézi az egész cirkuszt, hogy nem tudok koncentrálni. – Amúgy meg, ha valamit meg akarsz velem beszélni, akkor kérlek egyedül gyere, nem kell mindig csoportosulni. – nem tehettem mást, Chase-re pillantok. Nem érti.

   -Ne törődj már mással! És ne kellesd magad. Hogyan, hogyan szerezzelek meg magamnak? – kérdezi a szemében olyan tűzzel, ami tiltott szenvedélyekről adtak bizonyosságot.

   -Könyörgök! – már komolyan könnyesedik a szemem. Mit csináljak még, hogy felfogja?

   -James. Szerintem hagyjuk békén szegényt. Nem látod? Mindjárt sír. Ami nem megy az nem megy. – ajánlja Chase, és már fel is áll az asztaltól.

   -Húzzatok el! Gyerünk! – kiáltja a fiúknak. Engedelmeskednek. Chase szenved. Én is szenvedek.

   -Na mondd meg nekem szépen. Miért nem kellek neked. – kezdte volna, de nem bírtam tovább.

   -James Brightmore. Én összehozlak a leggyönyörűbb lánnyal az egész világon, megkeresem a párodat, boldog leszel, csak könyörgöm, esedezem, ne tedd ezt velem. Miattad szörnyű az életem. Lily kikészít. – túl őszinte vagyok, de most már nem érdekel. Meg kell, hogy értessem vele.

   -Na ide figyelj. – mondja bármi féle megértés nélkül, és erőszakkal összeérinti a homlokunkat. A kölni és izzadság szaga bekúszik az agyamba.  – Elmondtam neked, még a legelső nap, hogy akit én akarok, azt megszerzem. Nem utasíthatsz vissza. Nincs nem.

    A hangjától megijedtem. Kitéptem magam a kezei közül, és szó nélkül otthagytam a tálcámat, mindent. Szó szerint elszaladtam. De utánnam szalad.

Elkapja a hajamat, és magához szorít.

   -Na ide figyelj te kis… - kezdi, de valaki kitép a kezei közül.

   -Jól van James, haver nyughass. Elég volt. Menj vissza az asztalhoz a fiúkhoz. Hagyd békén. – Chase nyugtató hangja közénk áll, és még mindig fogja a karomat. James észreveszi magát, majd szégyenkezve magyarázkodik.

   -Jól van na, nem kell túlreagálni. Csak dumáltunk, igaz Sophie? Na jó éjt! – mondja, és hátat fordít.

   -Köszönöm. – suttogom.

   -Jól vagy? – kérdezi gyöngéden.

   -Igen. Köszönöm.

  -Tudod nem olyan szemét ám, mint hiszed. Csak azért kellesz neki ennyire, mert te nem akarod őt. – magyarázza.

   -De… ez már beteges. Beszéljetek már vele. Ott van Lily. Neki kell. Nekem nem. – panaszkodok.

   -Szerintem nem próbáltam még leszedni rólad? – kérdezi. Miután kimondja, meg is bánja. Elpirul. – Na jól van, menj, majd beszélek vele. Jó éjt Sophie. – hadarja, és már fordul is.

   -Köszönöm. – ismétlem, és kalimpáló szívvel megyek ki az ebédlőből. Fel a lépcsőn, be a szobába, és egyenesen az ágyamra zuhanok. Eddig csak idegesített James, és a beteges megszerzési kényszere, de most már félek tőle. Ennek már a fele se tréfa, a végén megkötöz, és elrabol. Valakitől segítséget kell kérnem. Félve döntök, de nincs más választásom. A lányok alig negyed óra múlva bejönnek. Mind, Kate is, Lily is.   

    És akkor döntök. Lassan elhúzom a függönyömet, és remegve ám, de kilépek hozzájuk.

Mind felnéznek rám.

   Én pedig csak állok ott.

   -Én… én… sajnálok mindent. Nem tettem semmit. Semmit. Idejöttem, James szó nélkül rám nyomult, és ti azt hiszitek, hogy nekem is kell. Bármit, megadok bármit, ha leszeditek rólam. Megfenyeget, úgy bánik velem, mint egy ronggyal. Egyáltalán nem udvarol, követel. Visszaadom neked Lily kérlek! Sosem vettem el. Ha szereted, hát a tiéd, én félek tőle. – az utolsó mondatokat már zokogva mondom. Kate mindenről megfeletkezve odaszalad hozzám és átölel.

    -Mit csinált veled az előbb? Az ebédlőben? Hm? – kérdezi aggódva. Nagyon aggódva. – Miket mondott?

   -Mindenfélét. Hogy bármi áron megszerez, meg hogy nem mondhat neki egy nő nemet. Most mit csináljak? Lily? Valaki?

És akkor Lily nagyon lassan feláll, és elém sétál.

    -Sophia. Kérdezhetek valamit? – olyan lassan, és megfontoltan beszél, amit még sosem láttam.

    -Kérdezz.

   -Nem mondta azt, hogy csak miattam flörtöl veled? Hogy féltékennyé tegyen? – és ekkor könnyek gyűltek Lily szemében. Ekkor jöttem rá, hogy ő csak egy nagyon de nagyon szerelmes lány, akinek elég hatalma van, hogy bármit megtegyen James-ért.

    Félek megmondani az igazat. Remegve gondolkodok.

   -Ne hazudj! – parancsolja.

   -Mondd meg neki az igazat. Legalább elfelejti James-t. – suttogja halkan a fülembe Kate.

….

   -Nem. Azt mondta, te ezt hiszed, de… én kellek neki, épp azért, mert nekem nem kell.

Olyan hosszú a csönd. És olyan félelmetes.

Lily arcán egy könnycsepp gördül le.

    -Sajnálom. – suttogom.

    -Hát jó. – rebegi, és vörös arccal kiszalad a szobából.

    -Lily! Hova mész?! – kiáltja Ann és Iris.

    -Lily! – sikítja Kate. – Mit csinálsz? – kiabál, és utána szalad. A két lány itt marad. Rámnéznek. De olyan arccal, hogy megremeg tőle a lábam.

   -Mit tettél? Nem ismered te Lily-t.

Kimegyek a szobából. Kifutok, rohanok, nem érdekel senki, semmi. Nem tudom szabad-e, de kimegyek a parkba. Leülök a nedves fűbe, és sírok. És idegeskedem. Véresre rágom az ajkamat. Annyira, de annyira szerencsétlen vagyok!

   Fázok.

   Esik az eső.

    Dúdolni kezdem a dalunkat. Egy rockszám. Rágondolok, őrá, és most először nem fáj. Csak úszok az emlékek mámorító tengerében, a kalandok, az estéink, a séták, az álmok, a tervek, mind eszembe jutnak, és mosolyt csalnak arcomra.

   Olyan ez, mint egy menedék a viharban.

Hiányzik. De nem tudom visszahozni. Az emlékét nem ereszthetem. Soha. Ki kell tartanom mellette, így él majd tovább bennem.

   Hiányzik. A tüsis csokoládébarna haja, aminek mindig olyan mandulaillata volt. A világítóan kék szemei, amiket világéletemben irigyeltem tőle. A fehér bőre, a ruhái, a mondatai. Minden.

Az átröhögött délutánok, a könyvek kibeszélése, filmek ajánlása.

    És ami a legrosszabb? Hogy az emléke kezd halványulni. Már elfelejtettem a szava járást, elfelejtettem a kedvenc könyvét, az idegesítő szokásait.

    Már csak a nagyobb, kiemelkedő események jutnak eszembe. Mikor majdnem felvett minket egy idegen teherautó, mikor az erdőben császkáltunk, amíg mindketten úgy be nem rezeltünk, hogy futva kerestük meg a visszavezető ösvényt. Mikor minden matek témazáró előtt átjött, hogy elmagyarázza az anyagot. Hogy sosem haragudott rám, akármilyen őrültséget is csináltam. Mikor átadta az elképesztően kreatív ajándékait.

Istenem, vajon hová lettek azok, amiket én adtam neki?

    És a könnyeim csak folynak, megállíthatatlanul.

Istenem, Olívia, bár itt lehetnél velem! Bár behúznál egyet James-nek, bár leordítanád Lily-t, bár megvédenél. Bár megkérdezhetnélek arról, vajon miért bizsereg a gyomrom minden matekórán. Bár kalandozhatnánk tovább együtt. Bár láthatnád a gyerekeimet felnőni, és segítenél vigyázni rájuk. Azt akarom, hogy megtalálhasd a szerelmedet, az ismeretlen művelt fiút, akiről annyit álmodoztunk. És még egyszer, csak utoljára, szeretném ha azzal a tipikus „Nyugodj meg Sophie, majd én megoldom!” tekintetű csillogó kék szemeiddel rám néznél.

    A nyaklánc valósággal összeforrt a szívemmel.

    -Nem tudom hol vagy most, de… ha hallasz… szeretném, hogy tudd, minden olyan szar nélküled. – olyan halkan suttogom, talán még Olívia sem hallja meg. Megmarkolom a mellettem lévő fűcsomót, és azt képzelem ott ül. Törökülésben, abban a lila gyapjú pulcsiban amit együtt vettünk. – Tudom, hogy hallasz. Figyelj csak, mit csináljak? Nem akarom, hogy Lily miattam tegyen valami ostobaságot. Azt akarom, hogy James békén hagyjon, és Kate szabadon szólhasson hozzám. Hogy Chase…

    Ironikus, de felnevetek!

    -Tényleg! Chase-ről még nem is beszéltem neked! Jajj, gondolom már láttad. Hát nem pont valaki ilyenről álmodoztunk régebben? Mondjuk neked a déli tipusú jön be, de hidd el, ő sem rossz. Szerinted… mit tegyek? Ha esetleg vége lenne ennek a James-Lily féle szarságnak, talán…

   -Hogy van anyukád? Hogy viseli? Annyira sajnálom szegényt. – zokogok. – Szeretlek Olívia! Szeretlek! És mindig is te leszel az egészem. A megmentőm, az őrangyalom. Segíts rajtam.

    Leheveredek a fűre. És nézem a csillagokat. Érzem a bőrömön a fényüket. Érzem Olíviát. Végigsimít az arcomon. És mosolyog. Kókusz illat terjeng a ködös fűben.

    Aztán arra kelek, hogy valaki megrázza a vállam.

Öreg, kimerült, aggódó ráncos kék szemekbe botlok.

    -Kislány, kislány! – a gondnok régies skót akcentussal beszél. Kis szürke kockás svájci sapka van rajta. Ősz szakálla beborítja arcát. – Mit csinálsz itt? Gyerünk befelé. Esik az eső. Megfázol. Indul, indul!

    Felkelek. Fázok. Köhögök.

Szánalmas vagyok. Itt aludtam az esőben.

   -Jól vagy? Nem kell elmenni a nővérhez? 

  -Nem, nem, köszönöm, jól vagyok! – biztosítom, miközben sétálunk a suli felé. – Hány óra van? – kérdezem.

Előveszi a zakójából a zsebóráját, mint a régi időkben.

   -Fél 8, kicsi lány. Siess, siess! – beterel az épületben, ott megköszönöm, és búcsúzom.  

Mire felérek, senki sincs ott. Reggeliznek. Én is éhes vagyok, de fontosabbnak érzek egy forró gőzölgő zuhanyt. Mikor már percekig folyattam magamra, óckodva kilépek. 

    Elvesztem az egyensúlyomat, megszédülök, csillagokat látok és majdnem beverem a fejem a kád szélébe.

   Na jó, ebből nővérke lesz!

Chase (na nem mintha érdekelne)

10. fejezet

Reggel kisírt szemmel, nyúzottan, kialvatlanul húzom el a függönyömet. Még mindenki alszik. Alig lehet 6 óra. De már nem bírok ott feküdni. Hétvége van, tehát szabad a járás. Mehetek bárhova, a suli területén belül.

    Röviden végzek a fürdőben, felkapom magamra az egyenruhát, és egy könyvel (nem tankönyvvel) a kezemben (pedig annak kéne lennie) kimegyek a parkba. Halkan akarok kopogni, mert az egész épület alszik még. Se a portás, se a takarítónők, se egy felügyelő tanár. Csak én, és a hideg folyosók.

     Kiérve észreveszem, hogy nem esik az eső, nem is fúj a szél. Hetek óta először. Igaz még felhők takarják az égboltot, de nincs hideg. Elég a kosztüm felsőm. Nem kell kabát. Sétálok egy kicsit, élvezem, hogy egyedül vagyok. A park óriási, tele fákkal, padokkal, ösvényekkel, szépen ápolt pázsittal. Úgy a keleti részén egy kis halastó is van. Bár kétlem, hogy a békákon meg a gyikokon kívül bármi más is van benne. A terület legszélén kis rozoga fószer áll. Benyitok, kíváncsiságból.

   Semmi érdekes. Csak fűnyírók, lapátok, gereblyék, meg egy üveglap maradványai. Csak ott, a padlón szétdobálva.

    Visszacsukom az ajtót, és egy megfelelő hely után kutatok. Gondolkodom az egyik fán, ahogy otthon is szerettem a fánkon olvasni, de ha esetleg le találnék esni, nem szeretném, ha az egész banda végignézné. Így hát a fa tövében terítem le a kabátomat, és veszem elő relytekéből a csomag gumicukrot, amit még anyuék küldtek múlthéten. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem piszkálnom kell valamit, ha olvasok. Vagy a hajamat huzogatom, vagy a szempillámat fésülgetem az ujjammal. De ezek egy idő után kényelmetlenné válnak. Kényszercselekvéssé, felidegesít, hogy nem tudom megállni. Így hát most gumicukrot fogok enni, ami eltereli a gondolataimat.

    Magyarul olvasok. Végre magyar szavak. Végre nem kell gondolkodnom, összeraknom, illesztgetnem, fordítanom. Csak úgy iszom Dickens szavait. Igazán belemerülök a gumicukorevésbe, és az olvasásba, mikor észreveszem, hogy kisüt a nap. SÜT A NAP! Nem hiszed el! Angliában, novemberben, süt a nap. Igaz, hogy gyengén, igaz, hogy alig érzem, mégis, a tudat, a fénye, az anyaga. Boldoggá tesz.

     És olvasok tovább, leheveredve a kabátomra.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, mióta itt vagyok, de kezdenek szállingózni ki a tanulók. Kisebb nagyobb csoportokkal lassan megtöltik a parkot. Tehát már volt reggeli. És igen, persze, hogy ők is jönnek. Alig lehet vagy 6-7 fokkal melegebb, mint általában, Lily-n mégis csak egy blúz van. A lányok külön érkeznek. Letelepednek egy padra, hoztak magukkal könyveket, meg forró csokit. Kate rám néz. Olyan szánakozó arccal, hogy ideges leszek. Ha egyszer nem szól hozzám, ha nem érdeklem, ha Lily-re hallgat, akkor csak ne játssza itt a szánom bánomot. Lily észreveszi Kate-et. Ő is rám néz, és a képembe röhög.

    Míg kiroppantom a hátamat, és újra kényelembe helyezem magam, azon gondolkodom vajon mennyi haját tudnám kitépni egy húzással.

A klán csak délután felé masírozik ki. Most nem csak hárman vannak. Van velük még egy alacsonyabb barna hajú végzős, és egy szemüveges rövid hajú osztálytársunk is, akiről tudom, hogy a focicsapat tagja. Jamesen napszemüveg van, és majdnem félig ki van gombolva az ingje.

SZÁNALOM!

    Hosszasan kutat valamit az egész parkon keresztül, csak úgy mellékesen sétál egy fa felé. A másik öt fiú (igen, Chase is, de nem érdekel) fel-fel nevet, és mind Noah felé kapnak aki a telefonjával játszik valamit. James aztán egyszer csak rámnéz. És megakad a tekintete. Elmosolyodik. De úgy, hogy a hideg is kiráz tőle.

    Lekapom a tekintetem, és próbálok újra belefeledkezni a könyvbe, de komolyan mondom neked, érzem, ahogy azzal a mustársárga, idegesítő romlott szemeivel néz.

    A nap elrepül. Már vagy három óra is lehet, mikor abbahagyom az olvasást és körülnézek. A fiúk a fán ülnek, James viszont Lilyék padjánál ácsorog. Lily piros arccal kiabál vele, ő pedig hangosan vág neki vissza valamit, mire Lily sírni kezd, és Kate nyakába esik. James tovább beszél hozzájuk. Nem hallom miről, de látom, hogy veszekednek. 

    Na nem mintha érdekelne.

Döntök.

    Előkapom a táskámból a telefonom, és azonnal tárcsázom anyut.

Kettőt csöng ki, már fel is kapja:

   -Mi baj? – valósággal sikítja bele.

   -Szívélyesebben is üdvözölhetnél anyu kedves! – nyugtatom meg.

   -Jól vagy, ugye? Miért hívsz ilyenkor? Azt hittem baj van.

   -Anyu, szombat van. –magyarázom.

  -Ja, tényleg. Jaj, bocsájts meg drágám, de annyi dolgom van, azt se tudom milyen évben járunk.

   -A házzal? Vagy Clarie újra hiperkatív? És amúgy 2012.

  -Igen, igen! A házzal. Tudtad, hogy a vízvezeték olyan régi, mint Mancika néni még otthon a szomszédban? Teljesen fel kellett újítani. Most épp a konyha a soros. Főzni sem tudok, semmi. Most is a belvárosban vagyunk Clarie-vel. Valami kis étteremben eszünk, épp most hoztam el Claire-t az oviból. – hallom a hangján, hogy kimerült.

   -És milyen a munka?

  -Hát, nem túl nehéz. Inkább az a baj, hogy nem tudok beszélni. Ez a hülye angol.

  -És Clarie-nek hogy megy a nyelv?

  -Ó, ő már igazán kis ügyes! Egész nap ott van a többi sráccal, se perc alatt megszokta. Irigylem is.

   -Apu?

  -Minden rendben van. Most épp otthon felügyeli a szerelőket. El kellett menekülnünk. –felkacag. Csörrenést hallok. Anyu sikolt. – Jajj, Clarie! Mit csinálsz? Istenem! NE! Ne nyúlj hozzá. Maradj ott a hol vagy! – hallom homályosan. Még előtte gyorsan beleszól a telefonba. – Várj, Zsófi egy pillanat, de Le Ne Rakd!

   Amíg gondolom hívja a pincért a seprűvel meg a lapáttal, Clarie kacagását hallom a távolból. Jajj, mennyire hiányzik, jó ég!

Várakozásomban felnézek az égre. És kit találok a fámon, pontosan fölöttem?

  -Hogy mondják magyarul azt, hogy „Rég beszéltünk Cica”? – gömböjíti a szavakat, és leugrik mellém a szőke hajával, meg a nyurga kis kölnis testével.

A mellemhez kapom a telefont, nehogy anyu meghallja.

  -Mit akarsz James? – kérdezem és felállok. Félek, hogy nem fog egy könnyen itt hagyni.

   -Szerintem tudod. – mondja, és közelhajol hozzám. Az az illat újra. Vagy szag, vagy nem is tudom. – Téged.

  -Hagyjál már békén, nem érek rá. Örültem, hogy békénhagytál. Menj vissza Lily-hez, és szállj le rólam. – mondom, és meghallom anyu hangját a telefonból.

   -Zsófi! Zsófi! Itt vagy? – kiabálja.

  -Igen, itt vagyok, egy pillanat anyu. – mondom, és látom, hogy James elmosolyodik a magyar hallatán.

  -Érdekes. – motyogja.

  -Érdekes, hogy nem esik le, hogy telefonálnék. Menj a búsba James!

  -Na jó, de csak azért, mert úri ember vagyok.

NA PERSZE!

  -Viszont látásra, hölgyem! – mondja, és megfogja a kezemet. Nem tudom elég gyorsan elkapni, mert már belecsúsztatott valamit. Sokatmondó pillantással rámmered utoljára, majd otthagy.

   Annyira megijedtem, hogy azonnal a zsebembe süllyesztettem a papírt akármi is legyen az. Nézem a távolodó alakját, ahogy visszasétál a fiúkhoz a fán. És… rettegve ám, de lassan Lily-re is ráemelem pillantásom. És pont úgy ahogy gondoltam, post úgy néz rám. Fájdalom, keserűség, és gyűlölet. Tehát féltékeny. Tehát halott vagyok.

   -Itt vagyok. – szólok bele elkedvtelenedve a telefonba.

  -Na, ki volt az? Egy fiút hallottam. – egyszerűen elémvetül anyu kaján vigyora, ahogy ezt mondja. A háttérben Clarie tündér kis hagnjával sikoltozza, hogy: „FIÚ! FIIÚ!”

  -Inkább csúszómászónak mondanám. – jegyzem meg.

  -Miért, nem a te eseted?

Most mondjam el neki? Hogy egy beteges szerelmi háromszögbe (vagy négyszögbe?) csöppentem, és rohadtul nem élvezem a dolgot. Egy szőke viperával, egy vörös hajú kislánnyal, és egy bájgunár amcsival? És hogy mentsen ki innen, vigyen el ezektől a…

  -Hát, nem. Fiatalabb, kis stréber kisfiú. De nagyon belémesett szegény. –hazudom.

   -Csak finoman utasítsd vissza drágám. – adja a tanácsot anyu. – És, bárki aki a te eseted?

   -Jajj, hagyjuk anyu. Nincs. Tanulok.

  -Jól van, jól van. Csak azért kérdezem, mert Clarie-nek már van egy kis barátja. – a háttérben Clarie felkacag.

   -Hadd beszéljek vele! – kérem.

   -Clarie, beszélsz szépen Sophie-val, de nem kiabálunk.

   -Zsófi, Zsófi! – sikoltozza a telefonba. –Szia!

   -Hali Clarie! Hallom bepasiztál.

   -Igen, igen! Karmen. Ő a szerelmem. – újságolja büszkén.

 -Na csak óvatosan kislány! Csak semmi elhamarkodott döntés. – figyelmeztetem.

   -Hogy vagy Sophie? Mit csinálsz? – kérdezi. Hallom a hangján, hogy szomorú. Hiányzok neki. Ettől csak még jobban hiányzik nekem is, és a könnyeimet nyelem, miközben válaszolok.

   -Most, épp gumicukrot eszek, és olvasok.

   -Akkor semmi sem változott. – nevetni.

   -Semmi Clarie. Nyugi, mindjárt itt a téli szünet, és találkozhatunk újra. Majd ott alszol a szobámban, és este olvasok neked Grimm meséket.

   -Nem! Te alszol az enyémben, és Harry Potter-t olvasol.

   -Igen is, vettem! – viccelődök.

   -Na most már add vissza Sophie-t! – hallom anyu hangját.

   -Jó legyél Clarie! Vigyázz azzal a Karmen-nal!
   -Vigyázok, vigyázok. Puszit küldök Zsófi!

  -Na itt vagyok. Hiányzol már neki. Mindenkinek. Alig várom már, hogy láthassalak. Az a hülye erőd, hogy sehová sem enged el. – bosszankodik.

   -Ne szidd már, hidd el eléggé megszenvedem én itt egyedül. Egész nap csak tanulok, meg fordítok.

   -Jajj, kicsim. Biztos nagyon nehéz. Mondtam apádnak, hogy…

   -Anyu, most már mennem kéne. Tanulnom kell. Hétfőn angol doga.

   -Jól van jól van. Nem tartalak fel. Aztán ha összeszedsz valami brit gyereket, dobj egy sms-t anyádnak, hadd nyugodjon meg. – és úgy elkezd nevetni, félek áthallatszik a legközelebb ülő csoporthoz.

    -Na Isten áldjon! Szia Clarie! – kiáltom bele a telefonba, és kinyomom.

 *

A könyvből amit olvasok, alig maradt 2 fejezet. Úgy döntök, annak ellenére, hogy a nap kezd idegesítően fényes, és szikrázó lenni az olvasáshoz, és a park is kezd kiürülni, befejezem gyorsan, holnap és hét közben úgysem lesz rá időm.   

   A fű csípi a bőrömet.

   A szemem meg már káprázik az erős napsütéstől, és melegem is van. A klán a fájukon változatlanul. Ki egy alacsonyabb ágon fekszik, ki egy magasabbikon guggol. James persze felkapaszkodott legfelülre. Nagyzoló seggkukac! Majdnem mind kigombolták az ingjüket, és napszemüveget viselnek. Nahát, még a sznobok is szoktak feltűnősködni? Hihetetlen.

    Olyan melegem lett, hogy le kell vegyem a fekete kosztum felsőt. A fehér ingemet nem szeretem, csak úgy hordani, mert átlátszik rajta kábé az egész melltartóm. De most nem tudok már mit kezdeni. Felhajtom az ujját a könyökömig, a nyakkendőmön lazítok, és lerúgva magamról a hülye magassarkút hátrahanyatlok a száraz fűben.

   Az eget nézem. Régen sokszor csináltam ilyet. Felnéztem az égboltra, és eltakartam a horizontomat, csak a kékség maradt. És azt képzeltem, hogy egy másik helyen fekszem. Alig pár hónapja, még a régi házunk hátsó kertjében feküdve csináltam ugyanezt, arról álmodozva, hogy egy menő brit bentlakásos iskola parkjában fekszem. Most már százszor jobban szeretnék inkább visszamenni oda. Abba az életembe.

    Majdnem elalszok. De próbálok azért koncentrálni, hogy mégse tegyem. Hosszú, hosszú percek után felkelek, és összegörnyedve újra kinyitom a könyvemet. A szemem minden sárgának lát. Nagyon szép. Összezavar, de szép. Belemerülök az olvasásba, és jószerével alig veszem észre, hogy az elmaradhatatlan felhők visszagyűlnek az égre, és már nem szikrázik a szemem a napsütésben.

   Egy maroknyi fű zuhan a könyvem szürke lapjaira. Nem ilyedek meg, vagy bosszankodom miatta. Igazából fel se nézek, hogy ki volt az. Csak félresöpröm, és végigolvasom azt a bekezdést. Csak azután tekintek fel. Lilyék távoldó körvonalát láttam meg. Mind nevetnek, és összepacsizva ringanak az iskola bejárata felé. Kate-t viszont nem látom közöttük. A féltékenységi perpatvar után, számtok rá, hogy pokol lesz az életem. Kezdődik is, hölgyeim, és uraim!

   Magamban fortyogva feltápászkodom. Elültem a seggemet. A hátam beakadt, és a szemem könnyezik az összefolyó betűktől. Belebújok a cipőmbe, és felkapva taláromat elindulok befelé. Ahhoz képest, hogy úgy néz ki, hogy mindjárt esni fog, még elég sokan maradtak a parkban. Séta közben nézegetem a szép tájat. És figyelmes leszek egy alakra a klán fáján. Már csak ő van ott. Chase az. Ő ott maradt, és úgy látom, engem néz az egyik ágon üldögélve. Ideges leszek tőle. És izgatott. De nem érdekel amúgy. Hadd nézzen.

   Elfordulok, és látom, hogy a nap ép most megy lefelé. Azon a parányi kis helyen, ahol nem takarják az eget felhők, ott van a naplemente, a hegyek mögé csúszó fényével. Rettegve belegondolok, hogy mikor láthatom újra.

„Viszlát kedves barátom! Találkozunk tavasszal!” – gondolom, és közben mozdulatlanul ácsorgok a tudom is én miért, de nedves fűben. A nap ugyan az, akárhol vagyunk, akármi történt velünk. A nap ugyanúgy felkelt, és lement akkor is, amikor még a világ másik részén álltam, a kertünkben, a hazámban, egészként. Amikor Olíviával bicikliztünk a napfelkeltében, mikor egész délutánokat tollasoztunk, és nevettünk át, úgy hogy egyikünk sem tud tollasozni, miközben a kertet egyre nagyobb részben borította árnyék, és azon kaptuk magunkat, hogy tök sötét van.

    Vajon mennyi idő fog eltelni, amíg úgy rá tudok gondolni, hogy ne sírjak? Hogy ne érezzem a lehengerlő hiányát, a fájdalmat? A nap közben már csak félig szórta rám haldokló fényét.  

    -Esik az eső.

Hátrapattanok. Chase áll a mögöttem. Csöndesen vizsgálja arcomat, én pedig próbálom elrelyteni a könnyeket, és válaszolni valamit.

   -Mindjárt bemegyek. – mondom.

  -Hát mire vársz? – áll oda mellém, és elnéz a távolba, amin ezelőtt én merengtem annyira. (A naplementében egy kis barnás, aranyos árnyalata van a szemének. Ne nem mintha érdekelne.)

   -Megvárom, hogy lenyugodjon a nap. – rögtönzök. Most mit mondjak? A halott legjobb barátomon sírtam az esőben?

   Elmosolyodik. Valami miatt épp akkor jött egy kisebb szívritmus zavarom, mikor megláttam a mosolyát. Véletlen egybeesés.

   -Furcsa vagy. – jelenti ki mosolyogva. És tudod mi a leggyönyörűbb? Az, hogy nem megvetően, lenézően mondja. Úgy tudja ezt mondani, ahogy Olívia mondta. Gyöngédséggel, megértéssel. – Hány éves vagy?

  -16. – válaszolom.

  -Fiatalabb vagy, mint mi. – húzza össze szemöldökét.

  -Igen.

A beszélgetés megakad. Nem szólunk egy szót sem. Ránézek. Ő is rám néz. A tekintetében találok valami nyugtalanítót. Mintha nem kellene itt lennie, mégsem bírna elmenni.

   -Miért állsz szóba velem? – bököm ki, ami fúrja az oldalamat.  

   -Nem tudom. –vallja be.

Nem mondhatnám, hogy örülök a válasznak. Nézem. Tudom feltűnően, és ő is észreveszi, de ő is néz. Furcsa, de nem zavarodok össze mikor mélybarna szemeibe nézek, nem kezd őrült táncba a szívem, eltérve a megszokott fiúkkal való beszélgetésektől. Csupán lehengerlően kíváncsi vagyok őrá. Csak arra hogy milyen igazából, hogy mit gondolhat, miről álmodozik, mit gondol rólam.

Chase összezavarodott pillantással állja a szemkontaktust. A mellkasa egyre sűrűbben emelkedik és süllyed. Az arca kipirul. Mi a fene?

   Összezavartam?

   Én?

   Hát ez rohadt ironikus.

Nem beszélünk, mégis mindketten tudjuk mire gondol a másik. Talán… ezt hívják flörtnek? Új, érdekes élmény. Chase pedig idegesítően helyes ahogy itt áll alig egy lépésre előttem.

   Megtörve a pillanatot felpillantok az égre Chase fekete fürtjei mellé. A nap lenyugodott. Visszanézek rá. Ő ugyanolyan buja tekintettel bámul, mint az előbb.

   -Chase Erwin vagyok. – nyújtja kezét felém. Mi ez? Bemutatkozósdi? Mindketten tökéletesen tudtuk ki a másik. De azért belemegyek.

    -Sophia. – mondom a nevem, miközben kezébe teszem az enyémet. – De hívj csak Sophie-nak. – mosolyodok el akaratom ellenére, mikor arcába nézek.

 És ekkor  ez a helyes brit fiú, fogja, és megcsókolja a kezemet, akár a filmekben. És ekkor, azt kívánom, bár látna Olívia odafentről. Chase pedig rájövök, hogy helyesebb mint a kis klán összes tagja együttvéve.

Elmosolyodik meglepődöttségemen, majd mély levegőt vesz, és hátrál tőlem egy lépést. Várakozóan néz rám.

   -Nos, akkor még találkozunk Chase. – nevének hallatán elmosolyodik, idegesítően sármos arccal.

   - Örülök hogy megismertelek Sophia. – biccent, majd hátrálni kezd a fához ahonnan nézett. De tekintetét az Istenért sem fordítaná el rólam.

   -Sophie. – javítom ki utoljára a szemébe nézve, majd hátat fordítok neki, és cuccaimmal a hónom alatt lépkedni kezdek a suli felé.

Komolyan mondom, érzem a hátamon, hogy végig nézi, ahogy elérem az ajtó. Azzal a hülye mély, bódító tekintetével.

Chase

9. fejezet

      Ahogy közeledünk november végéhez, a nap már alig bújik elő egy két perce, a folyosókon pedig már délután 4-kor is égnek a villanyok. Próbáltam nem problémázni a közelgő tél miatt, hiszen itt, a szigetek északi részén, biztosan sokkal hidegebb lesz, mint odahaza, a forró pusztákon. Minden nap a vállamra kell, hogy terítsem a kosztüm felsőt, és már Lily sem gombolja ki az ingjét majdnem a melltartójáig.

     Mert bizony Lily, még azon a héten visszajött. És hihetetlen meglepettséggel láttam, hogy bizony nincs új szája, vagy orra. Lily ugyan az az undok, gazdag, liba Lily, aki eddig volt. Csak, láttam valami féle sápadtságot, kimerültséget az arcán. Ezt az ősznek tudtam be, és próbáltam változatlanul elkerülni.

Mint mindig, most is kicsit késve rohanok az első órára. Matek. Sietve kopogok a folyosókon. U-t-á-l-o-m a magassarkút! Meg fog őríteni. A hosszó hetek sem tudták beletörni a lábam. Változatlanul kínszenvedés benne minden perc.

    Tehát, mit is vettünk múlt órán? Háromszög, oké, tanultam, kész van a házim is. Szeretem a matekot. Mindig valamiféle felüdülést jelent a matek. De! Ó a Franc! Ma írunk röpdolgozatot! Jézusom, elfelejtettem tanulni rá! Pánikolva előkapom a füzetemet, és próbálok mindent belesűríteni a fejembe, amíg odaérek a teremhez. Pedig éppen 5-ösre állok belőle. Na jó, erős négyesre.

    Benyitok az ajtón, és már csak összevisszaságra emlékszem. És akkor a padlón találom magam. A sarkam beakadt a küszöbbe, én pedig repültem, akár egy madárka, egészen Mrs Denis asztaláig. Az osztály úgy röhög, hogy biztos vagyok benne, a szomszédos teremben is hallják. A tanárnő azonnal felsegít.

   -Megütötted magad? Lekísérjen valaki a kórtermekbe? – aranyos csillogású, ám hideg szemei aggódóan futkároznak a testemen, sérülést keresve. De a harisnyám felszaladt szemein kívül semmi bajom nem esett. Ám a tenyerembe éles fájdalom hasít.

   - Csak lehorzsoltam a tenyeremet. Semmi bajom. – biztosítom róla, és felállok. Az osztály rendítetlenül nevet. Lily valósággal sír. Egyedül Kate szemében van aggodalom. Alig merek körbenézni.

   -Az osztály azonnal befogja a száját, és szégyelljétek magatokat! Papírt elő. Sophie, ha nem akarsz, nem kell írnod. – mondja el, mint minden dolgozat előtt. Még egy hónapig persze.

   -De, de megírom. Megpróbálom. – mondom, és előkapom a füzetemet. Amíg osztja a lapokat, a tenyeremre írok pár képletet, a többit úgy ahogy tudom, szóval felkészültnek nyílvánítom magam. Az óra első 15 percében írjuk, és mikor végzünk, elkezdjük venni az új anyagot. 2 feladatot is elrontttam. 3-as lesz.    

   Francba! Az osztály még mindig halkan fel-fel nevet a produkciómon. Szégyellem magam, és szerintem kerek fél órája vörös az arcom.

    Az új anyagot legalább értem. Majd ezzel kijavítom. Lélekben már a következő órára készülök, amikor megtörténik a gond.

   James, meg az a barna hajú, undok barátja egy kétszemélyes padban ülnek, és egész órán a pad alatt sutyorognak. Mrs Denis számtalanszor rájuk szólt, de nem hagyják abba. Az tesz pontot az i-re, mikor James vagy 10 perccel az óra előtt akkorát nyerít, mint egy rinocérosz. Meg is ilyedek a nagy matekozásom közben. Látja mindenki, hogy itt a vége a dolognak. Mrs Denis mosolyogva megszólal:

    -Na jó, akkor James szépen előre ül, ide Lily mellé, Chase pedig átköltözik Sophie-hoz.

Jó vicc. A hülyegyerek csatlósa meg én egy padban? Kizárt.

Fel is nevetek.

De senki nem nevet velem.

Ez komoly, a francba!

    -Tanárnő, ne, kérem! – könyörgök. De Chase már jött is felém, kaján vigyorral az arcán.

Lily arcára fedhetetlen sugárzó öröm ül ki.

   -Sophie nem beszél vissza. Így lesz a legjobb. Nos, most pedig folytassuk akkor a feladatot.

Összeroskadva le veszem a táskámat a mellettem lévő székről.

   -Szevasz! – köszöntött egész normálisan a fiú.

  -Heló. – motyogom. És áldom Istent, hogy dús kócos, függönyként is használható hajkoronával ajándékozott meg. Érezted már, hogy valaki néz? Nos én most pontosan ezt érzem. ENGEM CSAK HAGYJON BÉKÉN A HÜLYEGYEREK BARÁTJA!

   -Fáj még a tenyered? – Mi a csuda? Kérdezi, és közben nem fordítja el az arcát rólam.Feltűnik milyen sötét, majdnem fekete szemei vannak. Mosolyog.

   -Túlélem. – sziszegem.

Akármennyire sötéten csillogó a szeme, akármilyen gödröcske és jókedv lappang szája szélén, és akármennyire bizsereg tőle valami anyagtalan hűvösség a bensőmben, ő akkor is csak egy csatlósa a Csúszómászó James-nek.

    Arcáról válaszomra leolvad a huncut mosoly, és csalódottan előrefordul.

NEM EMIATT FÁJ A HASAM! NEM IS ÉRDEKEL MIT CSINÁL! 

Mivel nem talált bennem megfelelő beszélgetőtársat, kis idő múlva, valahol teljesen máshol járva nyúl el a padban. Dobol a lábával. 

     Akár mennyire próbálok nem figyelni rá, úgy van az, hogyha valaki belép a teredbe, akaratlanul is rá fogsz figyelni. Idegenkedem az ismeretlen személytől, az ismeretlen testtől, mégis kíváncsi vagyok rá. Észreveszem, hogy nagyon mély lélegzeteket vesz. És nagyon lassan. Jó illata van. Az a bódító férfi illat, amitől összefut a nyál a számban. Nem is tudok a matekra koncentrálni. És, ha hiszed ha nem, még jegyzetel is. Próbálok nem túl feltűnően minél többet belélegezni az illatából, és közben azt játszom, hogy tudom miről beszél Mrs Denis. Egy utolsó szava még volt hozzám azon az órán.

    Nem látom mi van a táblára írva, és bénán nyújtogatni kezdem a nyakam. Idehajol hozzám, és megkérdezi melyiket nem tudom kiolvasni. Magamban csodálkozom, meglepődöm, és ellágyulok. De csak hidegen válaszolok:

   -Második sor, harmadik egyenlete. Az x után. 9-es, vagy 8-as? – a hangom sokkal, de sokkal jobban remeg, mint ahogy ezt én akarom.

   -Az ott 6-os. – suttogja.

Hideg van. Nincs rajtam blézer felső. AZÉRT LIBABŐRÖS A KAROM!

   Összességében pozitív benyomást keltett óra végére a hülyegyerek csatlósa, akit ezóta már Chase-nek nevezek magamban.

*

   Egész nap valami féle homály fedi a látásomat. Fogalmam sincs miért, talán az egyre szürkülő ég, a közelgő  tél, a családom elképesztő lehengerlő hiánya, az egyre növekvő aggodalom ami a beilleszkedésemet lengi be, vagy talán a matekórán…

   Nem!

Igen, a tél miatt. Igen, hiányzik Clarie selymes kis haja, hiányzik ahogy minden reggel az ágyamba ugrik, és összeborzolja a hajamat. Hiányzik anya mókás, szomorkás nyugtató tekintete, és apa biztonságot adó meleg hangja.

   Egy főtt brokkolit piszkálok. Nem tanulok. Elment a kedvem mindentől. Az egyedül elfogyasztott ebéd most nyomasztóbb mint valaha. El Szoktam A Beszédtől.

    Igazán úgy érzem magam, mint egy 18. századi prűd báró kisasszony, akit francia nevelőnő tanít, és senkit sem ismer a szülein kívül.

   Itt ez a suli tele helyes brit fiúkkal, én meg elevenen megkukulok.

Hirtelen nedvességet érzek az arcomon. Meglepődve törlöm meg a szemem. A francba! Sírok? Hát ez szánalmas!

    Felnevetve törölöm szárazra az arcomat, és próbálom legyőzni az önmarcangolást. Pillantásom a bizonyos asztal felé röppen. Lily vizet kortyolgat (mert neki nincs szüksége élelemre persze) Kate unalmasan piszkál egy virslit, James Noah-val, a fekete magassal sutyorog valamit az asztal alatt. Chase pedig, elnyúl a székében. Keresztbeteszi izmos karjait. Most látom csak mennyire kidolgozott a teste, mennyivel erősebb mint a kis nyurga James. Azon kapom magam, hogy bámulom. Leplezetlenül.

    Feláll, és felveszi a tálcáját. Félig megevett csirkeragu, és egy pohár víz. Figyelem a lépéseit ahogy a konyhapult felé masírozik. Figyelem a hátizmait, ahogy ismétlődően húzódnak és ereszkednek ahogy lép. Figyelem a nadrágja hullámzását, a lába hosszát. A haját, a bőrét.

    Jajj, de nagyon könnyen bele tudok esni bárkibe is, igaz-e? Az első olyan férfi nemű lény, aki nem kezel gyogyósként, hozzám szól, és máris beleesek. NEVETSÉGES vagyok! Elkapom a tekintetem, és szégyenkezve űzöm kis teste képét az agyamból.

    Csak egyszer legyen vége a napnak!

És rövidesen vége is lett. 2 szörnyű duplatesi után végre enyém volt az egész délután. De sajnos ugyanúgy tanulással kellett töltenem mint mindig. Pedig gondolkozni akartam. Álmodozni, emlékezni.

De legalább péntek van!

    Este változatlanul holtfáradtan esek be az ágyamba. Míg keresztülszaladtam a szobán, furcsa mód senki sem volt benn. Egy lány sem. Pedig már jóval takarodó utánra járt. No, mindegy!

Olyan gyorsan elaludtam, hogy el sem hinnéd. Gyorsan akartam aludni, mert a reggel is gyorsan eljön. Hiába van hétvége, a reggeli 8-kor, a tanulószoba 10-től. Ejj, ez a hülye rend!

   

 Már mélyen aludtam, amikor meghallottam őket.

 

    Lily kacaja mindent túlharsogott, de Iris és Ann is kitett magáért. James egy hülye dalt énekelt, megjátszott  brit akcentussal. Noah vele kántált. És a függönyön keresztül is beszivárgott hozzám a cigiszag.

     NaNe!!!!

Ugye ezek nem akarnak itt bulizni?

Pedig azt csinálják. Itt cigintek a szobában, hallom a sok undoírtzó párbeszédet, az undorító flörtölést, Ez komolyan…!

     Próbálok nem foglalkozni velük, elaludni. Álmodozva, gondolkodva erőltetem magamra az alvást. De nem sikerül. A tudat, hogy a klán itt nyáladzik a lányokkal, alig pár lépésre tőlem, szörnyen idegessé tesz. Minden szavukat hallom. De alig tudok felfogni belőlük párat. Az elején a tanárokról ment a duma, aztán el kezdenek rizsáznii a nyáriszünetükról, meg a bulikról, amiken részt vesznek majd. James harsány nevetése sokszor riaszt fel, a lányok vihogása, és esetlen, kacérkodó vékony hangja pedig nem hagy nyugodni. Hogy nem veszi észre senki azt, hogy mindannyian csak pasit akarnak fogni?! De a fiúk közül is mindenki csak csajt akart cserkészni, így gondolom megegyeztek, a hallgatásban. A csacsogás folytatódik, de én már csak szavak hallok, a jelentések elszálltak. És elalszok.

     Furcsa, de nem álmodok semmit. Pedig én mindig szoktam. Rövid, pihentető alvás volt, de akkor az elmémbe kúszott valami féle árny. A tiszta, finom sötétségbe valami fekete, romlottság lebeg be, és hirtelen a szupermarketben találom magam. Véres a kezem, véres a ruhám is. A kislány  akit Olívia megmentett holtan fekszik a földön. A rabló is vérbe fagyva van mellette. Egyedül Olívia ép még. Ugyanúgy, akár csak a sportcsarnokban az első napomon, most is hivogat az ujjával, és olyan lehengerlően élethűen idézem fel a képét, hogy ismét nem tudom leplezni az örömömet. De aztán látom rajta, hogy ő nem Olívia. Piros a szeme, a fogai kihullanak, a bőre foszlani kezd, és közelít felém. Nem tudok mozdulni.

     És ekkor felriadok. Szerencsére. 

     A szívem kalimpál, a víz folyik rólam. Az éjjeli szekrényem órája éjeli fél 2-őt mutat. Alig másfél órát aludtam. És akkor beszűrődik Iris rekedtes hangja:

    -Nem is tudom, de olyan furcsa néha. Van, hogy egész éjjel tanul, vagy hogy reggelente eltűnik, és csak órán találkozunk vele.

    -A könyvtárba megy olyankor. – hallom Kate halk hangját. –De Lily! Biztos hogy alszik?  - kérdezi suttogva Kate.

   -Tuti. Megnéztem, ki van ütve a kislány. – ez James hangja. Ez a szemét bejött ide?!

   -Nem mintha érdekelne! A kis hülye. Nem tud mást csak lovat fésülni, meg gereblyézni, és idejön, mintha ő lenne a világ közepe. Elcsábítja James-t is, Kate-et is magának akarta megszerezni, azt hitte, hogy övé lesz itt az egész iskola? Hát nagyot tévedett! –  Lily szavai úgy vágnak a gyomromba akár a kés. Minden egyes szava éget. A kezem ökölbe szorul.

A többiek hevesen helyeselnek.

   -Ja!

   -Na igen!

   -Meg sosem beszél velünk. Egy szót sem. Folyton csak mosolyog. Így tud csak kommunikálni szegény. Az akcentusa meg halálra idegesít, szóval nem is baj. – ez is Lily. Istenem! Én vagyok a téma! És…. Istenem! Ezek mind utálnak! Eddig azt hittem csak Lily, esetleg James is. De most hallom, hogy Iris is, Ann is, Az a Noah is. Egyedül Kate-t és Chase-t nem hallottam még. Chase az se biztos hogy itt van.

   -Azért már nincs olyan rossz akcentusa. – hallatszik egy mély, csöndes hang.

   -Viccelsz? Alig birom ki, hogy ne röhögjek rajta. – sikkantja vissza Lily.

   -Sosem eszik. – ez Kate hangja volt. – Olyan fura néha, mintha elszomorodna valamin. És mindig tanul. De én nem utálom. Csak nem tudom megérteni.

   -Jajj! Menj oda hozzá, puszilgasd össze! – csúfolódik Ann.

   -Én is így vagyok inkább vele. – helyesel az előbbi mély hang. – Nem tudom ki ő, szóval nem utálhatom. Nektek sem kéne.

   -Te megzakkantál Chase? – csap fel James rekedtes, mitugrász hangja. – Ez a csaj egy Istencsapása. Akárhányszor látom, folyton esik bukik, meg a haját tekergeti.

   -Talán rosszul emlékszem, de nem úgy volt hogy első nap bele voltál esve? A hosszú, kócos hajába?

Chase! Chase! Ez Chase!

   -Akkor még nem tudtam ki ő! – vág vissza sértődötten.

   -Na mert most tudod mi? Azt se tudjuk, hány éves, vagy hogy merre laknak Londonban. Miért kell egyből furának titulálni? – Chase nem beszél hangosan, ingerülten, csak halkan, mintha csak magának mondaná.

Kedvem támad felállni, és behúzni egyet Jamesnek is meg Lilynek is. Még hogy rólam mernek sutyorogni, mikor itt vagyok tőlük pár lépésre?! Van egy olyan érzésem, hogy Lily még örülne is neki, ha tudná hogy ébren vagyok. Nem maradhatok fekve. Fel kell állnom, ki kell mennem, megvédeni magam! Igen is! Szemetek!

…

Ó, dehogy megyek!

Mit tehetnék?! Kiabáljak velük? Megszégyenítem magam.

    Visszafekszem, és akaratlanul kicsordul néhány könnyem. Én próbáltam kedves lenni velük, mosolyogtam, meg segítettem, amiben csak tudtam. Nem vagyok bunkó senkivel. És mégis utál mindenki.

Olívia jut eszembe. Pedig nem volna szabad. Most jobban hiányzik, mint bármikor. Ő mindig megértett, elfogadott olyannak amilyen vagyok. Fogta a kezem, mikor eltévedtünk, megnyugtatott, hogy majd ő megoldja. A második anyám, és barátom. Zokogva lehajolok az ágyam alatt fekvő bőröndömhöz. Kotorászok benne pár percig majd, megtalálom a nyakláncot, amit próbáltam elfeledni. Megtörve magamhoz szorítom, és őrá gondolok. Párnámba temetve arcomat próbálok lélegezni. De  szörnyen fáj.           

Feladok mindent.

   -Na jó. Én kimegyek a parkba. Szívjunk egy kis friss levegőt!  Úgysem lát meg senki. – ajánlja James lázadó hangjával. Persze mindenki követi, a lányok is. Az ajtó csapódik, és egyedül vagyok az egész szobában. Könnyezve nyakamba rakom a nyakláncot. Arcomat törölgetve fölállok, és felhúzom a fekete nadrágomat. Elcsoszogok a függönyömig, és lassan elhúzom, halálos fájdalommal a szívemben.

    És akkor Chase sötét tekintetébe botlok.

   -Te meg…?

Megijedve rámmered egy pillanatra, szeme végigkúszik a pizsamámon, a kisírt szememen, majd sietve kimegy a szobából, egy szó nélkül, üres némaságot hagyva maga mögött.

    Nem értem az arckifejezését, de arra jutok, hogy biztos csak itt hagyott valamit, és visszajött érte.

Most még ő sem tud megnyugtatni. Vagy elfeledtetni velem….

    Bemegyek a fürdőbe, és megmosom az arcom. Belenézek egy pillanatra a tükörbe. A szemem világít. A fájdalomtól. Gyorsan elkapom a tekintetem. Mert az álom-Olívia piros szemeit képzeltem oda a sötétben.

Visszamenekülök lefeküdni. De ezután már egy percet sem tudok aludni.