Chase

9. fejezet

      Ahogy közeledünk november végéhez, a nap már alig bújik elő egy két perce, a folyosókon pedig már délután 4-kor is égnek a villanyok. Próbáltam nem problémázni a közelgő tél miatt, hiszen itt, a szigetek északi részén, biztosan sokkal hidegebb lesz, mint odahaza, a forró pusztákon. Minden nap a vállamra kell, hogy terítsem a kosztüm felsőt, és már Lily sem gombolja ki az ingjét majdnem a melltartójáig.

     Mert bizony Lily, még azon a héten visszajött. És hihetetlen meglepettséggel láttam, hogy bizony nincs új szája, vagy orra. Lily ugyan az az undok, gazdag, liba Lily, aki eddig volt. Csak, láttam valami féle sápadtságot, kimerültséget az arcán. Ezt az ősznek tudtam be, és próbáltam változatlanul elkerülni.

Mint mindig, most is kicsit késve rohanok az első órára. Matek. Sietve kopogok a folyosókon. U-t-á-l-o-m a magassarkút! Meg fog őríteni. A hosszó hetek sem tudták beletörni a lábam. Változatlanul kínszenvedés benne minden perc.

    Tehát, mit is vettünk múlt órán? Háromszög, oké, tanultam, kész van a házim is. Szeretem a matekot. Mindig valamiféle felüdülést jelent a matek. De! Ó a Franc! Ma írunk röpdolgozatot! Jézusom, elfelejtettem tanulni rá! Pánikolva előkapom a füzetemet, és próbálok mindent belesűríteni a fejembe, amíg odaérek a teremhez. Pedig éppen 5-ösre állok belőle. Na jó, erős négyesre.

    Benyitok az ajtón, és már csak összevisszaságra emlékszem. És akkor a padlón találom magam. A sarkam beakadt a küszöbbe, én pedig repültem, akár egy madárka, egészen Mrs Denis asztaláig. Az osztály úgy röhög, hogy biztos vagyok benne, a szomszédos teremben is hallják. A tanárnő azonnal felsegít.

   -Megütötted magad? Lekísérjen valaki a kórtermekbe? – aranyos csillogású, ám hideg szemei aggódóan futkároznak a testemen, sérülést keresve. De a harisnyám felszaladt szemein kívül semmi bajom nem esett. Ám a tenyerembe éles fájdalom hasít.

   - Csak lehorzsoltam a tenyeremet. Semmi bajom. – biztosítom róla, és felállok. Az osztály rendítetlenül nevet. Lily valósággal sír. Egyedül Kate szemében van aggodalom. Alig merek körbenézni.

   -Az osztály azonnal befogja a száját, és szégyelljétek magatokat! Papírt elő. Sophie, ha nem akarsz, nem kell írnod. – mondja el, mint minden dolgozat előtt. Még egy hónapig persze.

   -De, de megírom. Megpróbálom. – mondom, és előkapom a füzetemet. Amíg osztja a lapokat, a tenyeremre írok pár képletet, a többit úgy ahogy tudom, szóval felkészültnek nyílvánítom magam. Az óra első 15 percében írjuk, és mikor végzünk, elkezdjük venni az új anyagot. 2 feladatot is elrontttam. 3-as lesz.    

   Francba! Az osztály még mindig halkan fel-fel nevet a produkciómon. Szégyellem magam, és szerintem kerek fél órája vörös az arcom.

    Az új anyagot legalább értem. Majd ezzel kijavítom. Lélekben már a következő órára készülök, amikor megtörténik a gond.

   James, meg az a barna hajú, undok barátja egy kétszemélyes padban ülnek, és egész órán a pad alatt sutyorognak. Mrs Denis számtalanszor rájuk szólt, de nem hagyják abba. Az tesz pontot az i-re, mikor James vagy 10 perccel az óra előtt akkorát nyerít, mint egy rinocérosz. Meg is ilyedek a nagy matekozásom közben. Látja mindenki, hogy itt a vége a dolognak. Mrs Denis mosolyogva megszólal:

    -Na jó, akkor James szépen előre ül, ide Lily mellé, Chase pedig átköltözik Sophie-hoz.

Jó vicc. A hülyegyerek csatlósa meg én egy padban? Kizárt.

Fel is nevetek.

De senki nem nevet velem.

Ez komoly, a francba!

    -Tanárnő, ne, kérem! – könyörgök. De Chase már jött is felém, kaján vigyorral az arcán.

Lily arcára fedhetetlen sugárzó öröm ül ki.

   -Sophie nem beszél vissza. Így lesz a legjobb. Nos, most pedig folytassuk akkor a feladatot.

Összeroskadva le veszem a táskámat a mellettem lévő székről.

   -Szevasz! – köszöntött egész normálisan a fiú.

  -Heló. – motyogom. És áldom Istent, hogy dús kócos, függönyként is használható hajkoronával ajándékozott meg. Érezted már, hogy valaki néz? Nos én most pontosan ezt érzem. ENGEM CSAK HAGYJON BÉKÉN A HÜLYEGYEREK BARÁTJA!

   -Fáj még a tenyered? – Mi a csuda? Kérdezi, és közben nem fordítja el az arcát rólam.Feltűnik milyen sötét, majdnem fekete szemei vannak. Mosolyog.

   -Túlélem. – sziszegem.

Akármennyire sötéten csillogó a szeme, akármilyen gödröcske és jókedv lappang szája szélén, és akármennyire bizsereg tőle valami anyagtalan hűvösség a bensőmben, ő akkor is csak egy csatlósa a Csúszómászó James-nek.

    Arcáról válaszomra leolvad a huncut mosoly, és csalódottan előrefordul.

NEM EMIATT FÁJ A HASAM! NEM IS ÉRDEKEL MIT CSINÁL! 

Mivel nem talált bennem megfelelő beszélgetőtársat, kis idő múlva, valahol teljesen máshol járva nyúl el a padban. Dobol a lábával. 

     Akár mennyire próbálok nem figyelni rá, úgy van az, hogyha valaki belép a teredbe, akaratlanul is rá fogsz figyelni. Idegenkedem az ismeretlen személytől, az ismeretlen testtől, mégis kíváncsi vagyok rá. Észreveszem, hogy nagyon mély lélegzeteket vesz. És nagyon lassan. Jó illata van. Az a bódító férfi illat, amitől összefut a nyál a számban. Nem is tudok a matekra koncentrálni. És, ha hiszed ha nem, még jegyzetel is. Próbálok nem túl feltűnően minél többet belélegezni az illatából, és közben azt játszom, hogy tudom miről beszél Mrs Denis. Egy utolsó szava még volt hozzám azon az órán.

    Nem látom mi van a táblára írva, és bénán nyújtogatni kezdem a nyakam. Idehajol hozzám, és megkérdezi melyiket nem tudom kiolvasni. Magamban csodálkozom, meglepődöm, és ellágyulok. De csak hidegen válaszolok:

   -Második sor, harmadik egyenlete. Az x után. 9-es, vagy 8-as? – a hangom sokkal, de sokkal jobban remeg, mint ahogy ezt én akarom.

   -Az ott 6-os. – suttogja.

Hideg van. Nincs rajtam blézer felső. AZÉRT LIBABŐRÖS A KAROM!

   Összességében pozitív benyomást keltett óra végére a hülyegyerek csatlósa, akit ezóta már Chase-nek nevezek magamban.

*

   Egész nap valami féle homály fedi a látásomat. Fogalmam sincs miért, talán az egyre szürkülő ég, a közelgő  tél, a családom elképesztő lehengerlő hiánya, az egyre növekvő aggodalom ami a beilleszkedésemet lengi be, vagy talán a matekórán…

   Nem!

Igen, a tél miatt. Igen, hiányzik Clarie selymes kis haja, hiányzik ahogy minden reggel az ágyamba ugrik, és összeborzolja a hajamat. Hiányzik anya mókás, szomorkás nyugtató tekintete, és apa biztonságot adó meleg hangja.

   Egy főtt brokkolit piszkálok. Nem tanulok. Elment a kedvem mindentől. Az egyedül elfogyasztott ebéd most nyomasztóbb mint valaha. El Szoktam A Beszédtől.

    Igazán úgy érzem magam, mint egy 18. századi prűd báró kisasszony, akit francia nevelőnő tanít, és senkit sem ismer a szülein kívül.

   Itt ez a suli tele helyes brit fiúkkal, én meg elevenen megkukulok.

Hirtelen nedvességet érzek az arcomon. Meglepődve törlöm meg a szemem. A francba! Sírok? Hát ez szánalmas!

    Felnevetve törölöm szárazra az arcomat, és próbálom legyőzni az önmarcangolást. Pillantásom a bizonyos asztal felé röppen. Lily vizet kortyolgat (mert neki nincs szüksége élelemre persze) Kate unalmasan piszkál egy virslit, James Noah-val, a fekete magassal sutyorog valamit az asztal alatt. Chase pedig, elnyúl a székében. Keresztbeteszi izmos karjait. Most látom csak mennyire kidolgozott a teste, mennyivel erősebb mint a kis nyurga James. Azon kapom magam, hogy bámulom. Leplezetlenül.

    Feláll, és felveszi a tálcáját. Félig megevett csirkeragu, és egy pohár víz. Figyelem a lépéseit ahogy a konyhapult felé masírozik. Figyelem a hátizmait, ahogy ismétlődően húzódnak és ereszkednek ahogy lép. Figyelem a nadrágja hullámzását, a lába hosszát. A haját, a bőrét.

    Jajj, de nagyon könnyen bele tudok esni bárkibe is, igaz-e? Az első olyan férfi nemű lény, aki nem kezel gyogyósként, hozzám szól, és máris beleesek. NEVETSÉGES vagyok! Elkapom a tekintetem, és szégyenkezve űzöm kis teste képét az agyamból.

    Csak egyszer legyen vége a napnak!

És rövidesen vége is lett. 2 szörnyű duplatesi után végre enyém volt az egész délután. De sajnos ugyanúgy tanulással kellett töltenem mint mindig. Pedig gondolkozni akartam. Álmodozni, emlékezni.

De legalább péntek van!

    Este változatlanul holtfáradtan esek be az ágyamba. Míg keresztülszaladtam a szobán, furcsa mód senki sem volt benn. Egy lány sem. Pedig már jóval takarodó utánra járt. No, mindegy!

Olyan gyorsan elaludtam, hogy el sem hinnéd. Gyorsan akartam aludni, mert a reggel is gyorsan eljön. Hiába van hétvége, a reggeli 8-kor, a tanulószoba 10-től. Ejj, ez a hülye rend!

   

 Már mélyen aludtam, amikor meghallottam őket.

 

    Lily kacaja mindent túlharsogott, de Iris és Ann is kitett magáért. James egy hülye dalt énekelt, megjátszott  brit akcentussal. Noah vele kántált. És a függönyön keresztül is beszivárgott hozzám a cigiszag.

     NaNe!!!!

Ugye ezek nem akarnak itt bulizni?

Pedig azt csinálják. Itt cigintek a szobában, hallom a sok undoírtzó párbeszédet, az undorító flörtölést, Ez komolyan…!

     Próbálok nem foglalkozni velük, elaludni. Álmodozva, gondolkodva erőltetem magamra az alvást. De nem sikerül. A tudat, hogy a klán itt nyáladzik a lányokkal, alig pár lépésre tőlem, szörnyen idegessé tesz. Minden szavukat hallom. De alig tudok felfogni belőlük párat. Az elején a tanárokról ment a duma, aztán el kezdenek rizsáznii a nyáriszünetükról, meg a bulikról, amiken részt vesznek majd. James harsány nevetése sokszor riaszt fel, a lányok vihogása, és esetlen, kacérkodó vékony hangja pedig nem hagy nyugodni. Hogy nem veszi észre senki azt, hogy mindannyian csak pasit akarnak fogni?! De a fiúk közül is mindenki csak csajt akart cserkészni, így gondolom megegyeztek, a hallgatásban. A csacsogás folytatódik, de én már csak szavak hallok, a jelentések elszálltak. És elalszok.

     Furcsa, de nem álmodok semmit. Pedig én mindig szoktam. Rövid, pihentető alvás volt, de akkor az elmémbe kúszott valami féle árny. A tiszta, finom sötétségbe valami fekete, romlottság lebeg be, és hirtelen a szupermarketben találom magam. Véres a kezem, véres a ruhám is. A kislány  akit Olívia megmentett holtan fekszik a földön. A rabló is vérbe fagyva van mellette. Egyedül Olívia ép még. Ugyanúgy, akár csak a sportcsarnokban az első napomon, most is hivogat az ujjával, és olyan lehengerlően élethűen idézem fel a képét, hogy ismét nem tudom leplezni az örömömet. De aztán látom rajta, hogy ő nem Olívia. Piros a szeme, a fogai kihullanak, a bőre foszlani kezd, és közelít felém. Nem tudok mozdulni.

     És ekkor felriadok. Szerencsére. 

     A szívem kalimpál, a víz folyik rólam. Az éjjeli szekrényem órája éjeli fél 2-őt mutat. Alig másfél órát aludtam. És akkor beszűrődik Iris rekedtes hangja:

    -Nem is tudom, de olyan furcsa néha. Van, hogy egész éjjel tanul, vagy hogy reggelente eltűnik, és csak órán találkozunk vele.

    -A könyvtárba megy olyankor. – hallom Kate halk hangját. –De Lily! Biztos hogy alszik?  - kérdezi suttogva Kate.

   -Tuti. Megnéztem, ki van ütve a kislány. – ez James hangja. Ez a szemét bejött ide?!

   -Nem mintha érdekelne! A kis hülye. Nem tud mást csak lovat fésülni, meg gereblyézni, és idejön, mintha ő lenne a világ közepe. Elcsábítja James-t is, Kate-et is magának akarta megszerezni, azt hitte, hogy övé lesz itt az egész iskola? Hát nagyot tévedett! –  Lily szavai úgy vágnak a gyomromba akár a kés. Minden egyes szava éget. A kezem ökölbe szorul.

A többiek hevesen helyeselnek.

   -Ja!

   -Na igen!

   -Meg sosem beszél velünk. Egy szót sem. Folyton csak mosolyog. Így tud csak kommunikálni szegény. Az akcentusa meg halálra idegesít, szóval nem is baj. – ez is Lily. Istenem! Én vagyok a téma! És…. Istenem! Ezek mind utálnak! Eddig azt hittem csak Lily, esetleg James is. De most hallom, hogy Iris is, Ann is, Az a Noah is. Egyedül Kate-t és Chase-t nem hallottam még. Chase az se biztos hogy itt van.

   -Azért már nincs olyan rossz akcentusa. – hallatszik egy mély, csöndes hang.

   -Viccelsz? Alig birom ki, hogy ne röhögjek rajta. – sikkantja vissza Lily.

   -Sosem eszik. – ez Kate hangja volt. – Olyan fura néha, mintha elszomorodna valamin. És mindig tanul. De én nem utálom. Csak nem tudom megérteni.

   -Jajj! Menj oda hozzá, puszilgasd össze! – csúfolódik Ann.

   -Én is így vagyok inkább vele. – helyesel az előbbi mély hang. – Nem tudom ki ő, szóval nem utálhatom. Nektek sem kéne.

   -Te megzakkantál Chase? – csap fel James rekedtes, mitugrász hangja. – Ez a csaj egy Istencsapása. Akárhányszor látom, folyton esik bukik, meg a haját tekergeti.

   -Talán rosszul emlékszem, de nem úgy volt hogy első nap bele voltál esve? A hosszú, kócos hajába?

Chase! Chase! Ez Chase!

   -Akkor még nem tudtam ki ő! – vág vissza sértődötten.

   -Na mert most tudod mi? Azt se tudjuk, hány éves, vagy hogy merre laknak Londonban. Miért kell egyből furának titulálni? – Chase nem beszél hangosan, ingerülten, csak halkan, mintha csak magának mondaná.

Kedvem támad felállni, és behúzni egyet Jamesnek is meg Lilynek is. Még hogy rólam mernek sutyorogni, mikor itt vagyok tőlük pár lépésre?! Van egy olyan érzésem, hogy Lily még örülne is neki, ha tudná hogy ébren vagyok. Nem maradhatok fekve. Fel kell állnom, ki kell mennem, megvédeni magam! Igen is! Szemetek!

…

Ó, dehogy megyek!

Mit tehetnék?! Kiabáljak velük? Megszégyenítem magam.

    Visszafekszem, és akaratlanul kicsordul néhány könnyem. Én próbáltam kedves lenni velük, mosolyogtam, meg segítettem, amiben csak tudtam. Nem vagyok bunkó senkivel. És mégis utál mindenki.

Olívia jut eszembe. Pedig nem volna szabad. Most jobban hiányzik, mint bármikor. Ő mindig megértett, elfogadott olyannak amilyen vagyok. Fogta a kezem, mikor eltévedtünk, megnyugtatott, hogy majd ő megoldja. A második anyám, és barátom. Zokogva lehajolok az ágyam alatt fekvő bőröndömhöz. Kotorászok benne pár percig majd, megtalálom a nyakláncot, amit próbáltam elfeledni. Megtörve magamhoz szorítom, és őrá gondolok. Párnámba temetve arcomat próbálok lélegezni. De  szörnyen fáj.           

Feladok mindent.

   -Na jó. Én kimegyek a parkba. Szívjunk egy kis friss levegőt!  Úgysem lát meg senki. – ajánlja James lázadó hangjával. Persze mindenki követi, a lányok is. Az ajtó csapódik, és egyedül vagyok az egész szobában. Könnyezve nyakamba rakom a nyakláncot. Arcomat törölgetve fölállok, és felhúzom a fekete nadrágomat. Elcsoszogok a függönyömig, és lassan elhúzom, halálos fájdalommal a szívemben.

    És akkor Chase sötét tekintetébe botlok.

   -Te meg…?

Megijedve rámmered egy pillanatra, szeme végigkúszik a pizsamámon, a kisírt szememen, majd sietve kimegy a szobából, egy szó nélkül, üres némaságot hagyva maga mögött.

    Nem értem az arckifejezését, de arra jutok, hogy biztos csak itt hagyott valamit, és visszajött érte.

Most még ő sem tud megnyugtatni. Vagy elfeledtetni velem….

    Bemegyek a fürdőbe, és megmosom az arcom. Belenézek egy pillanatra a tükörbe. A szemem világít. A fájdalomtól. Gyorsan elkapom a tekintetem. Mert az álom-Olívia piros szemeit képzeltem oda a sötétben.

Visszamenekülök lefeküdni. De ezután már egy percet sem tudok aludni.