Kezdődik

1. fejezet

Sziasztok!

Az új nevem Sophia Miller.

Régebben Molnár Zsófia voltam. Otthon, nálatok, Magyarországon.

Vidéken jártam iskolába, Budapestre csak havonta egyszer ha felmentem. Kisvárosban éltem, vidéki kis környezetben, tiszta, friss levegő, minden sarkon ismerős emberek, átlagos gimi, átlagos haverok. És ő is ott volt.

Szerettem télen hosszú sétákat tenni ővele a gyönyörű porcukros vidéki környezetben. Játszadozni a kertünkben a húgommal, akinek az új csili-vili neve az, hogy Calrie Miller. Magyarul Molnár Klára. Klári, ahogy hívtuk. Neki még nem is lesz olyan nehéz hozzászoknia a költözéshez mint mondjuk anyuéknak, vagy nekem. Ő még csak 6 éves. Neki ez csak egy nagy kaland.

Hátrafordulok Clarie-hez meg anyuhoz, akik a hátunk mögötti dupla ülésen repülnek. Én elől nyomorgok apu mellett, aki most éppen valamit nyomogat a laptopján. Clarie rövid kis tündérszőke haja száll fehér arca körül. Anyu vállának dőlve szopogatja az ujját, miközben mindketten egy mesekönyvet lapozgatnak. Mélyzöld, csillogó szemeit álmosan emeli rám.

-Mi van Zsófi? - gügyögi homályos tekintettel.

-Clarie! - hangsúlyozom ki angol nevét. - Mindjárt elalszol te kis hülye. - belecsípek az arcába. Anyu rosszálóan méreget.

-Sophia-nak hívd a nővéredet! - fordul hozzá anyu. - Kicsim, meg kell szoknunk! - simogatja meg a fejét.

Ahogy anyám meleg barna hajával keretezett világítóan hideg kék szemei összefutnak az enyémekkel, újra rámtör a szégyen. Gyorsan előrefordulok.

Nyugi Sophie! Ez nem a te hibád! Apának kellett jönnie a munkája maitt! Nem te borítottad fel az életüket, nem te szakítottad ki őket az otthonukból. Nem a te hibád!

Apa felnéz rám a laptopjából.

-Sophie. - kezdi a dumát. Apám nagy filozófus ám, főleg ha az én dolgaimról van szó.

-Hagyjuk apa! - próbálom leplezni a szégyen könnyeit, gyorsan kinézek az ablakon.

Pár percig csak néz, aztán újra belemerül a munkába.

Egyszer szálljon le az a hülye gép!

Repülünk a Londoni Heathrow repülőtér felé. Az új otthonunkba.

Amúgy még sosem repültem. Nem olyan félelmetes, mint gondoltam.

Na, az a nagy helyzet, hogy Londonba költözünk. Miután ő elment, kértem anyát, hogy költözzünk el. Még ha csak egy másik városba is Magyarországon. Én szeretem Magyarországot. Szeretem a történelmét, a nyelvét, az épületeit, a városokat. Szerettem ott élni, de nem bírtam ott maradni ahol minden őrá emlékeztetett. Aztán rá egy héttel apu kapott a cégjétől egy ajánlatot, miszerint egy Londoni leányvállalatuknál dolgozhatna egy magasabb pozícióban. Más helyzetben biztosan visszautasította volna, de az én kérésemre beleegyezett. Elképesztően nehéz, és egy életre szóló döntés volt az biztos. Ebből látszik, hogy mennyire szeretnek.

Mindig is imádtam Angliát. Angolul már egész jól tudok, 4. éve tanultam otthon a gimiben. Azzal nem lesz gond. Apu is ismerte a nyelvet a munkája miatt. Clarie-nek én tanítgattam egyet, s mást míg otthon voltunk, de nem lesz baja. Feltalálja magát a kis szőkeség. Anyu pedig beiratkozott egy kurzusra, míg otthon intéztük a papírokat a költözéshez. Azért egy kicsit félek. Mi van, ha nagyon le fogok maradni az új sulimban az anyagokkal.

Áhh, suliról jut eszembe. Hallottatok már a Lansdowne College -ról? Egy bentlakásos suli Észak-Angliában. Fent, a hegyek között. Nos, oda fogok én járni. És ha kíváncsiak vagytok a véleményemre: Be vagyok szarva az egésztől. Már látom előre. Sznob britek, brit akcentussal, brit modorral, délutáni teával, meg puccos ruhákkal. Igazából csak azért fogok bentlakásos suliba járni, mert már minden máshol meg van telve a létszám. Az ősz közepe van, ilyenkor már nem szeretnek belepiszkálni az osztályba. Csak ez a suli maradt, fent valahol a Pannine-hegység hideg ormai között. Nem akarok odaköltözni, itthagyni a családomat, nem akarok összezárva lenni több száz ismeretlen gyerekkel. Valósággal remegni kezdtem, mikor a közelgő beköltözésre gondoltam.

Azért is osztom meg veletek a dolgokat, hogy legyen valami, ami összeköt Magyarországgal. Nagyszüleim már nincsenek, unokatesók, nagynénik, nagybácsik pedig elfogadták a dolgot. Az ő kivételével más barátom nem nagyon volt odahaza a gimiben, szóval semmi az ég világon nem köt oda.

A gép leszállt. Amíg a szüleim elintézték a csekkolást, meg a csomagjainkat, addig én Clarie-vel egy taxiban várakoztam.

Egyébként London lenyűgöző. Sosem voltam itt, és most teljes erejével rászállt az agyamra. Remek érzés. Angolul kértem bocsánatot, mikor nekimentem egy idegennek, angolul köszöntem a korosodó, bajuszos taxisofőrnek. Másik ember lettem. Valahogy az erős kötél, amit Magyarországgal éreztem most meglazult. Zsófi valahogy halványodik el. És én ennek elképesztően örülök. Így sokkal könnyebb elfeledni őt.

London foszforeszkáló, fáradhatatlan fényei, és a nyüzsgő tömeg szippantott magába, míg áthajtottunk a városon. Az a sok ember. Ránéztem az arcukra, és már suhantak is tovább. Az épületek, az a sok kocsi és taxi. A fények, a dudák. A tipikus brit telefonfülke, és busz. Elképesztő ez a város. Legszívesebben kiszálltam volta  kocsiból, és sétálva mentem volna az új házunkig. A szüleim is felpezsdültek, láttam rajtunk. Clarie meg valósággal szikrázott. Mint egy dinamit, amit a nyüzsgő város hangulata gyújtott lángra.

-Anyu! Anyu! nézd azt a bácsit a kutyával. Fúú, milyen hosszú a haja a lánynak ott. Anyu! Nézd ott egy rocker!

-Punk. - javítottam ki, miközben kutattam a taréjfriszkó után.

-Igen, kicsim. – nyugtatta anyu. – De nehogy a végén még kiess a kocsiból. – mosolygott, és hátrébbhúzta az ablaktól.

-Itt fogunk eljárni minden nap, Clarie. – szólalt meg mély hangjával apám.  Ugyan olyan szemeit mint a Clarie-é, határozottan a nyüzsgő városra szegezte. Nem tudtam mire vélni a hangjában bujkáló szomorúságot.

Próbáltam minél lentebb csúszni az ülésben, és meg sem szólalni.

Egy ilyen nehéz helyzetben a gyönyörű brit épületek sem tudtak teljesen lenyűgözni. Elhaladtunk a Big Ben mellett, láttam a távolban a London Eye-t, pár utcával arrébb a Buckingham Palace-t. De mégsem voltak rám olyan nagy hatással, mint gondoltam.

Egy hosszú, szörnyen hosszú óra alatt megérkeztünk a lakásunkhoz. Az interneten már megnéztük a helyet, nem ért hát meglepetésként a nagy emeletes ház, szépen ápolt barna kerítéssel elválasztva a szűk, angol járdáktól. Apu meg a taxisofőr segített becipelni az előszobába a cuccokat, amikben az összes elmozdítható tárgy és felszerelés sorakozott, amit otthonról hoztunk el. Pár héttel ezelőtt már megérkeztek a bútorok, amiket ugyan csak apu intézett el a neten.

-Ádám! – szól anyu. Egymás között még mindig magyarul beszélünk, de a nevünket átcseréltük. Egyszer meg kell szoknunk. – Mikor érsz vissza?

Apám, aki már sokadjára jár Londonban, ledobva az utolsó bőröndöt a lépcső elé, anyához és hozzánk fordul.

-Talán 2 óra. De ha dugóba keveredek akkor lehet az 3 is. – mondta, miközben kifizette a taxist, és becsukta az ajtónkat.

-Hova mész apu? – ugrik Clarie a nyakába. 

-El kell intéznem néhány papírt a városháznál. A kocsi, a lakás, és a munkám papírjait. De hamar visszajövök Clarie. – mosolyog rá. Clarie megpuszilja az arcát, aztán kifészkelődik a karjaiból, és a lábamnak csapódik. –Zsófi! Zsófi! Menjünk a szobámba! Segítesz kirakni a ruháimat?

Elmosolyodok.

-Persze! De Sophia-nak hívj már Clarie! - visszafordulok apáékhoz. – Vigyázz magadra apu! – intek neki, és a húgom már húz is az emeletre.

Hárman amúgy elég jól haladtunk a házzal. Az emeleti szobákkal kezdtük. Clarie egy szekrénnyi ruháját gyorsan beakasztgattuk, a mesekönyveket felsorakoztattuk a polcokon, az ágyneműjét felhúztuk, míg ő a babáit, meg  csecse becséit rendezgette a szekrényén. Anyu szőnyeget terített le, én pedig kiporszívóztam. Addig Clarie a színes ceruzáit hegyezgette. Anyu Clarie ágyát rögtönzött vasalódeszkának használva kivasalta a lány rózsaszín függönyeit, én meg felálltam a párkányba, és nehéz munka árán egyessével felakasztgattam őket a csatokba. A hátam meg a kezem úgy kiállt, hogy többször is felnyögtem. Clarie kiröhögött.

    Aztán jött az én szobám. Az alap dolgokat ott is megcsináltuk, csak fordított munkamegosztásban. Most Clarie volt az aki takarított, én pedig pakoltam a tömérdek sok hülye kis kacatomat, a több polcnyi könyveket, a CD-ket,  a ruháimat, a cipőket, meg minden egyebet a szekrényembe. Aztán összeállítottam a számítógépemet a sarokban álló kis asztalomra. Este 10 órára már kész volt mind két szoba. Apu 2 óra késéssel toppant be, mikor mi már vacsoráztunk. Csak mirellit csirke, meg zacskós salátát találtunk, de azért nagyon jól esett minden falat a hosszú nap után.

-No? Mindent el tudtál intézni? – kérdezi anyu míg egy adag csirkét tesz apu tányérjába.

Apu felakasztja lepedő méretű fekete kabátját a fogasra, lerúgja magáról a cipőjét, és a székére dobja magát.

-Minden simán ment. Hivatalosan is itt lakunk. – elmosolyodott. Mindannyian sóhajtva fogadtuk a nagy hírt.

-Hát ez… durva. – motyogom, és a salátát piszkálom.

-Nagyszerű lesz srácok! – lelkendezik anyu. Szerencsére láttam rajta, hogy megtetszett neki az új hely. A ház, a környék, az angolok. Nagy megkönnyebbülést éreztem.

-Az biztos. De kell egy kis idő, míg megszokjuk ezt a nagy forgalmat. Amúgy… - kezdi apu, majd magába töm egy fél csirkecombot. – a mi házunk elég csöndes kis környéket van. A belvárostól olyan messze amennyire csak lehet. 

-Én azért félek egy kicsit a szomszédoktól. – nevet fel anyu. – Ha csak fele annyira lesznek kétbalkezes, kotnyeleskedő öregasszonyok, mint otthon voltak, akkor kezdhetünk félni. – kacarászott. Mindenki felszabadultan kezdett viselkedni. Az a nyomasztó idegenkedés feloldódott.
    A csonka vacsora után lefeküdtünk aludni. Én Clarie-vel aludtam az ő ágyában, anyuék pedig az és szobámban, az én ágyamon. Clarie amúgy éjszaka többször is pofán csapott a nagy szundikálásban.
    Reggelre fájt a hátam is. 

Másnapra tipikus Londoni időjárás fogadott. Az eget sűrűn borították a sötét felhők, talán esett, talán nem, de azt tudom, hogy villanyt kellett kapcsolni mindenhol. Pizsamában letotyogtunk Clarie-vela  konyhába, ahonnan finom, süti illatok szállingóztak fel a szobába.

   -Sziasztok! Amíg aludtatok, vettünk sütit. - apu széles vigyorral fogadott. Anyu az ablak előtt állt, és csak bámult keresztül a fehér függönyön, a hosszú, kacskaringós Londoni utcákra. Apu megrázta a vállát.

-Csak nem tudott aludni. - utal anyura.-Vivien! - szól neki. Szerencsére a Vivien nevet nem kellett megváltoztatni. Az ugyan úgy hangzik angolul is. Felénk kapja kába fejét. Csillogó kék szemei alatt sötét karikák vannak. Észrevesz minket, és felélénkül.

-Jaj! Sziasztok lányok! Hoztunk nektek sütit a pékségból, itt egy utcával arrébb. Nagyon finom, még meleg. - odatessékel minket az asztalhoz, és a kezünkbe nyom, egy-egy gőzölgő, ínycsiklandóan finom illatú bagett-süti féleséget. - Kértek hozzá kakaót? - kérdezi, és már nyúl is az egyik dobozba bögrékért. 

-Ühüm. - mormogja Clarie tömött szájjal.

-Igen, kérek én is. Köszi. -motyogom, majd befalom az egész sütit. 

-Ha gondoljátok kocsikázhatnánk, vagy sétálhatnánk egyet reggeli után. Majd ha hazaértünk befejezzük a pakolást. 

-Oké! - egyeztem bele. Mit vegyek fel? Valami brites sznob cuccot kéne. Meg akkor fésülködni is muszály lesz. Megijedvve túrtam bele a derékig érő barna hajamba. Már 2 napja hozzá sem értem. Az alapból is gubancos, kócos lobonc, most valósággal megszíldíthetelenül kapaszkodott a kezembe. Egy rémálom lesz, míg ezt kifésülöm.

Míg a hajammal voltam elfoglalva, anyuék sutyorogtak valamiit a  konyhában, amit mi nem hallhattunk. Majd minketten lassan felémfordultak, egyenesen a szemebe néztek. Apu mély levegőt vett, miszerint fontos dologról fogunk beszélni.

-Sophie. - kezdte, és közelebb dőlve hozzám rátámaszkodott az előttem álló szék támlájára. Majd feltette azt a kérdést, amit már azt hittem elfelejtettek. Jajj nee! Nem akarok!!- Meg kell beszélnünk, hogy mikor költözöl be az iskolába.