Az én egyedüli megmentőm

6. fejezet  

  A nap végeztével feltotyogok a szobánkba. Bentről kacagásokat, sutyorgást hallok. Félek benyitni.

     Mikor kitárom az ajtót, próbálok közömbös arccal köszönni, de észreveszem, hogy a beszélgetés megállt. Az alacsony szőkehajú Lily körmét festi, míg a többiek az ágyukon hasalva lóbálják a lábukat. A függönyüket elhúzva nagy teret alakítottak ki, egy nagy csevejpartira tökéletes teret. Tekintetemmel Kate-et keresem. Ő is az ágyán ül, karjaival átfogja lábát, és engem néz, ahogy mindenki. Vérszegényen visszaköszönnek.

    Letépem magamról a magas sarkút, és az az ágyamhoz hajítom. Atyaég de jó érzés!! Az ágyamhoz megyek, és belegyömöszölöm a táskámba az Mp3-amat holnapra, mielőtt még elfelejtem. Már venném le a vállamról, de aztán Lily köhint.

    Kiveszi festett körmű kezét a másik szőke fogásából, és lassú töredezett mozgással elém áll. Az ő cipője még rajta van, így lényegesen magasabb mint én. Látom a szép arcán, hogy ami most jön, nem lesz kedvemre.

   -A fürdőszoba 6-tól fél 7-ig az Ann-é, fél 7-től 7-ig az Iris-é, 7-től fél 8-ig az enyém, és fél 8-tól 8-ig a Kate-é. – hadarja el, majd nyitja a száját az új szabály kihirdetéséről, de közbevágom.

   -Ő bocs, kedves mindenható kisasszony, de meg tudod mondani, hogy én mikor fogok bejutni a mosdóba reggel? Fél 6-kor? – kérdezem, és karba teszem a kezem. Francért vettem le a magassarkút, idegesít, hogy fel kell rá néznem.

   -Pontosan. – rándítja meg a vállát, és látom rajta, hogy élvezi a helyzetet.

   -És ezt mégis ki döntötte el? Hogyha azt hiszed, hogy fél 6-kor fogok felkelni, akkor… - tényleg, tényleg kezdtem nagyon bepipulni, de aztán Kate idegesen közénkállt.

   -Figyelj Sophie, nekem elég egy negyed óra, megkaphatod a másik 15 percemet, ha akarod. – mondja enyhén remegve, és közben félve pillantgat Lily-re.

   -Milyen kedves vagy Kate! – nyávogja a szőkeség, és közben úgy néz rá, mint aki menten felpofozza.

   - Igen, tényleg kedves, ő egyedül nagysasszony szobatársaim közül! – vágom rá idegesen. – Mit gondoltok, hogy itt ez az új, vidéki csaj, aki csak tehenet fejni tud, és azt csinálhatunk vele, amit csak akarunk? Hát tévednek, hülgyeim! Rossz fába vágtátok a fejszéteket, én nem fogok behódolni, ebbe a hülye anarchiába, ami itt van. – mondom, és elcaplatok a cipőmért, újra magamra kapom a táskámat, és az ajtó felé lódulok. – Nem vagyok „Lady”, úgyhogy mindenkit akár seggbe is tudok rúgni, ha arra kerül  sor. Én nem félek, hogy letörik a körmöm, lányok. Nem tudom, hogy, de oldjátok meg a fürdőszobás dolgot, úgy hogy igazságos legyen. Na viszont látásra hölgyeim! – mondom, és rájuk vágom az ajtót.

   Addig sétálok az ismeretlen épületben, míg már úgy érzem, hogy biztosan vérzik a lábam a magas sarkúban. Olyan nagy, és kanyargós az egész, tele a sok osztályteremmel, előadókkal, laborokkal, a színház terem, az egészségügyi ellátó, a sport csarnok. Mindet bejártam, próbáltam rögzíteni a helyüket. Közben berakom az Mp3-omat, és a dobogó rockra folytatom a csoszogást. Mikor a sportcsarnokba érek, ránézek az órámra. Már majdnem fél 6 van. A vacsora fél 8-kor kezdődik, úgyhogy időm akár a tenger. Az óriási terem ajtajában ácsorgok. Fent a lelátón lejtős padok állnak, az egész helység kong az ürességtől. A kézilabda pálya méretű terepen sétálgatok. Közben dübörög a zeném. A szememmel lassan megkeresem a pontos közepét, és leheveredem. A plafon tele van drótokkal, lámpákkal, és valami féle ronggyal, amit minden lyukba betömtek, és most szakadozva hullik alá a térnek. Félelmetesek.

   Olíviára gondolok.

   A sok hülyeségre, amit együtt csináltunk.

   Hideg a padló.

   Vajon érez bármi felé bűntudatot az az ember? Vajon gondol-e arra a 15 éves kislányra, akinek elvette a hosszú, boldog életét. Gondol a szüleire, a barátaira?

   Vajon csak sejti-e, hogy mérföldeket kellett menekülnöm, hogy kiszakítsam Olívia hiányának állandó űrét az életemből? Rohadjon meg a mocskos börtönben ahova került! Bár elvennének tőle is mindenkit akit szeret, akit ismer, és csak azután, hosszú, fájdalmas halállal végeznének vele.

   Olívia távozása sok mindenre felnyitotta a szemem. Az előtt, nem jelentett mást az élet, csak az állandó kalandokat, a sétákat, a családommal eltöltött hétvégéket, a dogákra való készülést, na meg a fiúkat. Nem értettem semmit, nem is láttam semmit igazán. De aztán…

    Emlékszem tél volt. Az év leghidegebb hetén síelni akartunk menni anyuékkal, meg Olíviával. Már azon törtem a fejem, hogy miket pakoljak a bőröndömbe, mikor felhangzott a telefonom a rekedtes rockos csengése. Olívia anyukája. volt az. Biztosan csak a kirándulással kapcsolatban akar valamit kérdezni. Már megyek is kifelé, hogy átadjam anyunak, közben megnyomom a gombot.

    Csak lihegést hallok. Aztán egy sikításhoz és csukláshoz hasonlító nyögés sorozat cseng a fülemben. A kezem remegni kezd. Apu meglát, és lerakja Clarie-t a repülőzésből. És aztán, Olívia anyja valami féle túlvilági, homályos, gyönge hanggal belesuttogja a fülembe:

   -Olívia. Lelőtték.

    És akkor ott, az a két szó, megváltoztatott mindent. Akkor jöttem csak rá, hogy mennyire szép a tavasz. Milyen illatos az ibolya. Milyen gyönyörű a nyári naplemente. Milyen fenséges, ahogy a tüdőmbe áramlik a levegő, majd onnan ki, be és ki. Érzem az ereiben folyó véremet, a bőröm felületét. Érezni akarom a kislányom haját a vállamon. Be akarom takarni a kisfiamat is egyszer. Az ősz hajamat akarom fésülgetni, és egy vidéki tájon, egy hintaszékben,  a Twist Olivérrel a kezemben várni az elmúlást.

     Mindazt, amit ő már sosem fog tudni véghez vinni.

    A testemből kiszalad a tűz, elhalványul a külvilág, a boldogság valami féle sötét barlangként bújik meg a távolban. De nem tudok sírni. Egyedül vagyok. Gyönge vagyok. Semmi vagyok. De nem tudok sírni. Nem érzem a testem.

     Voltam én. A lány, akinek a mindene volt a barátnője. Akinek a gondolataiban, mindig ott motoszkált valahol Olívia melegkék világos szempárja, valami féle megnyugtató burokként. Nem baj ha nem értem a matekot, Olívia elmagyarázza. Nem baj, ha senkinek érzem magam, mert Olívia itt van nekem, és valakivé tesz. Nem baj, ha a világ körülöttem tűzben ég, mert Olívia ott lesz mellettem, és át fogja ölelni a vállamat. 

     És most, itt vagyok én, a lány, akinek a fele, meghalt vele együtt azon a téli napon, abban a bizonyos szupermarketben. A jobbik fele ment vele. A boldog, felhőtlen, vicces, normális lány. És már csak a másik felét találom. Valami homályos, dühös, vak, reszkető, felelőtlen, vad jellemet, aki megváltoztatta a világképemet, az életcéljaimat.

     Mennyit terveztük, hogy együtt megyünk egyetemre, és ő fotós lesz, én pedig grafikus? Együtt nézünk majd babakocsit a gyerekünknek, együtt panaszkodunk majd a lassuló anyagcserénkre, együtt veszünk majd hajfestéket, ha az ősz hajszálak előmerészkednek. Minden olyan világos, és tiszta volt vele.

    De most…

    Itt fekszem egy Angliai középiskola sportcsarnokában, tele fura, sznob diákokkal, távol a családomtól, távol tőle, távol magamtól.

Talán író leszek.

Talán rocksztár.

Talán kerámiás.

Nem akarok tovább tanulni. Szegény akarok lenni.

Hóangyalt csinálni Olíviával.

Nem érdekel a jövőm.

Nem érdekel semmi.

    A bizonyos este képe vetülnek elém. Sok fény, összemosott alakok, a szupermarket előtt. Levédve sárga szalaggal a terület, az újságírók már hemzsegnek. Az ajtóban reszketve, üveges, fehér tekintettel bevisz minket az anyukája, és a rendőrökhöz irányít. Mutogat nekik, hogy mondják el mi történt, mert ő képtelen rá.

   Nem fogom fel.

   Amíg nem látom, nem hiszem.

   A rendőr elénk áll.

   Milyen sármos. Olívia! Neked biztosan tetszene! Szerettük a rendőröket.

   -Önök a kislány… - kérdezi, és jegyzettömböt vesz elő.

   -A lányunk a legjobb barátja. Már-már a mi lányunk is volt. Mi történt? – apa kisegít. Remeg a hangja. Nem akarom látni sírni.

   -Olívia Mendler 1 órával ez előtt halt meg, golyó végzett vele, a hátában. A testet nemrégen elszállították, a gyilkost a rendőrség még most is keresi. – mély hangja van. Világos zöld szemei. Nem érdekel mit mond! NEM FIGYELEK ODA! NEM IGAZ! – A rablás során, egy 40 év körüli, símaszkot viselő férfi először súlyosan megsebesítette az eladókat, majd a vásárlókat bezárva, egyenként kényszerítette őket a padlóra. Fél óráig tartott a fogság, mialatt ő kiürítette a kasszák jó felét. Mikor is egy 5 év körüli kislány, aki az anyjával volt jelen, hisztérikus rohamot kapott. A rabló megpróbálta leállítani, legnyugtatni, de képtelen volt, és félt, hogy a rendőrök be fogják törni a bejáratot. A pánik növekedett, a kislány már alig lélegzett, mikor a pisztoly csövét a gyerek fejéhez emelte. Ekkor a 15 éves Olívia felugrott, a kislány elé rohant, felkapta az ölébe, és elindult vele futva a kijárat felé. Az ajtó rekeszét alig tolva félre, elérte a golyó, ami a hátát találta el, és rögtön el is hunyt. De az ajtó kinyílt, és a rendőrök elindultak az épület felé. A rabló, valószínűleg menekülés céljából elsőként indult ki, ám a hátsó kijárat felé, ahonnan be is jött. Akkor, elmenekülve a rendőrség autói elől, nyomát vesztettük pár percre, de a bejelentések alapján, már folytatódik az üldözés. A rendőrség minden tőle telhetőt megtesz. Fogadják legőszintébb részvétünket Olívia miatt. De a kislány, akivel kimenekült életben maradt. A kórházba szállították, az eladókkal együtt.

       Na és akkor estem össze. Ekkor csordult ki az első hideg könnycseppem. Ekkor érzetem meg először Olívia hiányát a szívem törékeny anyagában. A sok év kicsusszant a kezeim közül, akár a füst. Fülemben felcsendült a kedvenc dalunk összezavaró, rekedt dallama, elzárva ezzel a külvilág fagyasztó hangjait.                

   Megérzem a lappangó homályt, ami a szívemre telepedik, és beszövi, akár a futónövény a romos várakat.

És ami azóta is fedve tartja magányos lelkemet.

Kate

5. fejezet  

 Ez a nap olyan lassan araszol előre, mintha egy egész hét telt volna el azóta, hogy anyuéknak búcsút intettem a Lansdowne ajtajában. Az eredményes irodalomóra után több mindenféle izgalomtól mentem nyugis órám volt, különféle tanárokkal, akik többségükben idős férfiak. 

   Irodalom óra után rövidesen mellémcsapódtak a szobatársaim. Mikor az négy fős lányokból álló csoport elindult felém a folyosón, már tudtam, hogy ők lesznek azok. A hosszú szőke hajú volt egyértelműen a „menő csaj”. A drágámnak sugárzott még a szemeiből is a felszínes hülyeség. Egy hosszú fekete hajú lány, akinek a telt szó illett az alakjára, az ő nevét rövidesen elfelejtettem. Ez volt még a másik ugyancsak hosszú szőke hajúval, akinek a fürtjei az őszi búzakalászra emlékeztetett, mikor a szél fújja. Neki szép, kedves arca volt, de azonnal láttam rajta, hogy nem lesz kedves egyáltalán. Ajkain piercing csillogott. Olyan alacsony, volt hogy már-már komikusan néztek ki Lily-vel egymás mellett, aki amúgy nálam is magasabb volt kicsit. Hosszú, nyúlánk alkatát ki is hangsúlyozta a rövid szoknya, ami az egyenruhához tartozott. Naná, hogy úgy áll rajta mint egy szupermodellen. A szőkeség köszönése semmiképp nem volt „melegnek” nevezhető. Úgy méregetett a majdnem egy magasságba érő szemünk között, hogy még az orrát is felhúzta. Csillogott valami a szemében, amitől röhögnöm kellett, de mégis visszafogtam magam.      
     Az négy lány közül mégis a sötétvöröshajú, szemmel láthatóan okos ragadta meg a figyelmemet. Ő szólt hozzám matekon. Kate-ként mutatkozott be. Mélybarna színű szemei voltak, valamiféle aranyos csillogással, ami nagyon illett a hajához. Szerintem kifejezetten szép volt. A legszebb Lily után. Nem volt olyan magas, de csinos volt. Csinosan csinos. Nem előkelően csinos, mint Lily, hanem nőiesen csinos. Szebb volt majdnem mindenkinél, mégis, valami féle sötét komor bánatot láttam a szemeiben. Ő volt az egyetlen aki mosolyogva köszönt. A többiek valahogy kötelességként köszöntek, de Kate szivetmelengető meleg mosollyal. Annyira másnak tűnt mint ez a sok liba, mégis valahogy hozzájuk kötődött. Láttam azt a láthatatlan köteléket, ami őket egymáshoz vonzotta. Kate és Lily nem álltak egymás mellett, mégis éreztem valami hasonlóságot. Ahogyan a szavakat formálják, ahogyan állnak, a válluk mozgását, a lélegzetük. Valami az ajkuk formájában, a szemük vonalán. Valami volt közöttük.  

        Kate megkérdezte kivel fogok ebédelni. Mondtam, hogy senkivel, gondolom. Már láttam a száján a kérdést: „Nem aka…” De aztán Lily köhögni kezdett, hátradobta a haját, és jelentőségteljesen Kate-re nézett. A lány meglepődött, értetlen arcot vágott, de aztán görbe háttal mégis elment velük. Dusztom sincs mit kellett volna csinálnom. Azt sem tudom mosolyogtam-e. Már nem is emlékszem. Azért valami kapcsolatot csak ki kell alakítanom, ha velük leszek még évekig.  Most amúgy itt szemezek a sülthúsommal. Sokkal-sokkal finomabb a kaja otthon. Mondjuk lehet csak a sulimenza stílus miatt, de nem valami étvágygerjesztő be kell valljam. A villát félredobva szorongatom az egyik kedvenc könyvemet, újonnan beszerzett angol nyelven, és próbálok csak Oscar Wilde zavaros mondataira koncentrálni.  Az ebéd szerencsére nyugisan telik el. Az én asztalomhoz senki sem ül, meghagyva ezzel a lehetőséget, hogy feltehessem a lábam annyi székre amennyire akarom, és kényelmes fél órát töltsek el. Rohadt nagy a nyüzsgés, néha átszökik a monoton zsivajon keresztül James Brightmore csúszómászó röhögése, de amúgy semmi extra. Ebéd után még két órám van. 

          A nyolcadik, és egyben utolsó felvonása  a napnak énekkel zárul. Az egyetlen gond csak az, hogy az énekterem az akkusztikának megfelelően másképp van berendezve mint a rendes tantermek. Azokba kerestem egy üres padot hátul valahol, és elvoltam egyedül. De itt körbe vannak pakolva a székek, a padok, és rövidesen belátom azt, hogy most mindenképp valaki mellé kell hogy üljek. Még ha egy széket ki is hagyok, akkor is bele fog piszkálni a magánszvérámba. A terem ajtajában bénán ácsorgok, míg rájövök. Néhányan felröhögnek, többek között James is.

    -Na mi van cica? Eltévedtél?  

    Hogyha nem fogja be rövidesen ez a seggfej, és esküszöm hogy… Magamban fortyogok, míg bemászok egy helyre az ablak mellett, és reménykedem, nem foglaltam el senki ülését.  Előveszem a tankönyveket, és a szép új kottafüzetemet. Az osztálytársaim, akinek az arcukat kezdem egyre jobban megjegyezni, és rendszerezni. A menő fiúk, a nyomi fiúk, a menő lányok, a szürke lányok. Az akinek olyan nagy orra van, a fiú akinek olyan göndör a haja, mintha dauerolva lenne, a lány aki mindig feszeng az egyenruhában dús combjai miatt. És Lily lenéző tekintetét is kezdem megszokni. Épp mellém ültek a falkával. Meglátnak, és összenéznek. A vöröhajú jelentkezik a mellettem lévő székre, Lily megjátszott mosollyal köszöni meg.  Ez most komoly? Mi a franc bajuk van velem? Büdös vagyok?  

      Elhatároztam, hogy nem fog érdekelni ez az egész „új csaj” dolog. Hogy lepattan rólam minden amit mondanak, amit tesznek. De a francba! Hülye könnyek gyűlnek a szememben, és próbálom a gubancaim mögé rejteni.  

    Olívia! Olívia! 

      A neve dübörög az agyamban. Mit tettem, ami elszakított tőlem? Meghaltál. Olívia, szeretlek! Ha most hallassz, tudd hogy szeretlek, és örökké te leszel a legjobb barátnőm! 

           És sírok. 

        -Ne törődj velük. Lily csak vetélytársat lát benned. Nem a te hibád Sophie! – kedves suttogás a hajam függönyén túl. – Ezért nem kell sírni! - Mikor felnézek, Kate kedves aranyló barna szemeibe botlok. Közelhajol hozzám, mitha csak titokban szólhatna hozzám. 

     -Nem… nem emiatt sírok. – krákogom. – De köszönöm.  

    -Ugyan! – elmosolyodik. – Én kedvellek Sophie! Csak… Lily…. – kezdi, de megakad a mondat közepén. Szemeiben szégyen gyúl. 

    -Igen? – unszolom. 

    -Semmi. – tagadja. – Lényegtelen.  

     A beszélgetés olyan halkan, és észrevehetetlenül folyik, hogy még a bejövő korosodó kövérkés tanárnő sem veszi észre.

   -Nem engedi, hogy hozzám szólj? – bököm ki ami a bögyömben van.  

     Szemeit rámkapja. Megijed. Olyan mint egy fogságba került kismadár. Megsajnálom.                          -N…n…n…ne..nem. – dadog. A szemei könnyel teltek. – D…de ne…nem sz…szereti. 

    Észrevétlenül megijedek. Itt ez az okos, kedves lány, aki nem néz úgy rám, mintha egy csótány lennék, hozzám szól, nem öltözködik úgy mint egy ringyó, dadog, ijedős, és egyértelműen Lily fennhatósága alatt áll.    

     -Sajnálom. – rám néz, és látom hogy szégyelli a dadogást. Elmosolyodok. – Ahonnan én jövök is vannak ilyenek, nyugi. Ha nem szeretné, hát ne tedd. Semmi baj. – mondom teljes szívemmel őszintén. Megértem, fennhatóság van, nem akar ellenszegülni, ez a kis törékeny lány. Megértem. 

    A tanárnak feltűnik a motyogásom.  

     -Ms. … - kezdi, és közelebb lép. 

     -Miller. Sopie Miller. – segítem ki. 

    -Nos, Ms. Miller! Az én órámon, méltányolom, ha rám figyel. Talán új itt, de a szabályok ugyanúgy vonatkozna magácskára is. – láthatóan felbosszantottam. Plusz egy a Lansdowne-i „nem kóser” listámon.

       -Bocsánat. – motyogom gyorsan. Vissza akarok térni Kate-hez, aki időközben megnyugodott.  A tanár bólint, és visszamegy a táblához. 

   -Na ez az Sophie babám! – szólít meg James aki jópár üléssel távol ül tőlem. – Ne hagyd hogy a vöröske becserkésszen! – a szemeimbe néz, de úgy, hogy kiráz tőle a hideg.  

     Kate mellettem alig hallhatóan felnyög. Rápillantok. Előre meredve szegezi a tekintetét valami pontra, vagy talán gondolatra, amit én nem láthatok. Izzadságcseppek gördülnek le a nyakán, és lihegni megfagyott testel ül a székén. Érzem, hogy James váltotta ki belőle. Akármennyire próbál pókerarcot vágni, könnyei kicsordulnak.  

     -Kate! – szólítom meg halkan, mert már Lily-ék is észrevették a beszélgetést. Kate nem mozdul. Újra könnycseppek gyűlnek a szemében.  

     -Kate drágám! – nyúl hozzá Lily megjátszott aggódással. – Mi a baj? Az a lány mondott valamit? – mondja, és végigsimít rövid vörös haján. – Hugi, mi történt?  

      Legyőzve az elképesztő erejű felfedezésemet, visszafordulok Jameshez. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy már megint belepiszkál az életembe. Ott ül a bandája körében. Egy feketebőrű, kopaszra vágott hajú, vastag szájú fiú ül mellette közvetlenül. Másik oldalán ott van az a barnahajú, mélytekintetű srác, akivel mindenhová mászkál. Mikor hozzájuk fordulok, mind rámnéznek, én pedig tehetetlenül próbálom leküzdeni a lámpalázamat, és valami keményet mondani.
James kaján arccal vár rám. 

     -James! Annyira unalmas az életed, hogy az enyémmel kell szadizni? – ideges vagyok, de mosolyogva mondom. -  Szállj le rólam! 

A fekete fiú felnevet, Jamesszel együtt. A barna csak figyel.  

    -Mit mondtál Sophie? Nem értettem! Ti értettétek? - röhögnek. - Mert én nem! – utal az akcentusomra, amire nem figyeltem a pillanat hevében.   

   Sértődötten fordulok vissza a könyveimhez, és lenyelem a mérgemet, míg ők röhögnek. EZ A ROHADÉK! HOGY ENGEDHETNEK BE IDE EGY ILYET? HÚZZON VISSZA A HAMBURGERZABÁLÓS AMERIKÁJÁBA! 
Pár hosszú perc múlva Kate újra hozzámhajol. Rövid haja csikizi az arcomat.

 Suttog. 

    -Szívesen meghallgatom egyszer miért sírtál az előbb. – mosolyog, de a szemei még könnyesek. 

    -Én is szívesen meghallgatom egyszer, miért váltotta ki belőled az előbbit James.