Kate

5. fejezet  

 Ez a nap olyan lassan araszol előre, mintha egy egész hét telt volna el azóta, hogy anyuéknak búcsút intettem a Lansdowne ajtajában. Az eredményes irodalomóra után több mindenféle izgalomtól mentem nyugis órám volt, különféle tanárokkal, akik többségükben idős férfiak. 

   Irodalom óra után rövidesen mellémcsapódtak a szobatársaim. Mikor az négy fős lányokból álló csoport elindult felém a folyosón, már tudtam, hogy ők lesznek azok. A hosszú szőke hajú volt egyértelműen a „menő csaj”. A drágámnak sugárzott még a szemeiből is a felszínes hülyeség. Egy hosszú fekete hajú lány, akinek a telt szó illett az alakjára, az ő nevét rövidesen elfelejtettem. Ez volt még a másik ugyancsak hosszú szőke hajúval, akinek a fürtjei az őszi búzakalászra emlékeztetett, mikor a szél fújja. Neki szép, kedves arca volt, de azonnal láttam rajta, hogy nem lesz kedves egyáltalán. Ajkain piercing csillogott. Olyan alacsony, volt hogy már-már komikusan néztek ki Lily-vel egymás mellett, aki amúgy nálam is magasabb volt kicsit. Hosszú, nyúlánk alkatát ki is hangsúlyozta a rövid szoknya, ami az egyenruhához tartozott. Naná, hogy úgy áll rajta mint egy szupermodellen. A szőkeség köszönése semmiképp nem volt „melegnek” nevezhető. Úgy méregetett a majdnem egy magasságba érő szemünk között, hogy még az orrát is felhúzta. Csillogott valami a szemében, amitől röhögnöm kellett, de mégis visszafogtam magam.      
     Az négy lány közül mégis a sötétvöröshajú, szemmel láthatóan okos ragadta meg a figyelmemet. Ő szólt hozzám matekon. Kate-ként mutatkozott be. Mélybarna színű szemei voltak, valamiféle aranyos csillogással, ami nagyon illett a hajához. Szerintem kifejezetten szép volt. A legszebb Lily után. Nem volt olyan magas, de csinos volt. Csinosan csinos. Nem előkelően csinos, mint Lily, hanem nőiesen csinos. Szebb volt majdnem mindenkinél, mégis, valami féle sötét komor bánatot láttam a szemeiben. Ő volt az egyetlen aki mosolyogva köszönt. A többiek valahogy kötelességként köszöntek, de Kate szivetmelengető meleg mosollyal. Annyira másnak tűnt mint ez a sok liba, mégis valahogy hozzájuk kötődött. Láttam azt a láthatatlan köteléket, ami őket egymáshoz vonzotta. Kate és Lily nem álltak egymás mellett, mégis éreztem valami hasonlóságot. Ahogyan a szavakat formálják, ahogyan állnak, a válluk mozgását, a lélegzetük. Valami az ajkuk formájában, a szemük vonalán. Valami volt közöttük.  

        Kate megkérdezte kivel fogok ebédelni. Mondtam, hogy senkivel, gondolom. Már láttam a száján a kérdést: „Nem aka…” De aztán Lily köhögni kezdett, hátradobta a haját, és jelentőségteljesen Kate-re nézett. A lány meglepődött, értetlen arcot vágott, de aztán görbe háttal mégis elment velük. Dusztom sincs mit kellett volna csinálnom. Azt sem tudom mosolyogtam-e. Már nem is emlékszem. Azért valami kapcsolatot csak ki kell alakítanom, ha velük leszek még évekig.  Most amúgy itt szemezek a sülthúsommal. Sokkal-sokkal finomabb a kaja otthon. Mondjuk lehet csak a sulimenza stílus miatt, de nem valami étvágygerjesztő be kell valljam. A villát félredobva szorongatom az egyik kedvenc könyvemet, újonnan beszerzett angol nyelven, és próbálok csak Oscar Wilde zavaros mondataira koncentrálni.  Az ebéd szerencsére nyugisan telik el. Az én asztalomhoz senki sem ül, meghagyva ezzel a lehetőséget, hogy feltehessem a lábam annyi székre amennyire akarom, és kényelmes fél órát töltsek el. Rohadt nagy a nyüzsgés, néha átszökik a monoton zsivajon keresztül James Brightmore csúszómászó röhögése, de amúgy semmi extra. Ebéd után még két órám van. 

          A nyolcadik, és egyben utolsó felvonása  a napnak énekkel zárul. Az egyetlen gond csak az, hogy az énekterem az akkusztikának megfelelően másképp van berendezve mint a rendes tantermek. Azokba kerestem egy üres padot hátul valahol, és elvoltam egyedül. De itt körbe vannak pakolva a székek, a padok, és rövidesen belátom azt, hogy most mindenképp valaki mellé kell hogy üljek. Még ha egy széket ki is hagyok, akkor is bele fog piszkálni a magánszvérámba. A terem ajtajában bénán ácsorgok, míg rájövök. Néhányan felröhögnek, többek között James is.

    -Na mi van cica? Eltévedtél?  

    Hogyha nem fogja be rövidesen ez a seggfej, és esküszöm hogy… Magamban fortyogok, míg bemászok egy helyre az ablak mellett, és reménykedem, nem foglaltam el senki ülését.  Előveszem a tankönyveket, és a szép új kottafüzetemet. Az osztálytársaim, akinek az arcukat kezdem egyre jobban megjegyezni, és rendszerezni. A menő fiúk, a nyomi fiúk, a menő lányok, a szürke lányok. Az akinek olyan nagy orra van, a fiú akinek olyan göndör a haja, mintha dauerolva lenne, a lány aki mindig feszeng az egyenruhában dús combjai miatt. És Lily lenéző tekintetét is kezdem megszokni. Épp mellém ültek a falkával. Meglátnak, és összenéznek. A vöröhajú jelentkezik a mellettem lévő székre, Lily megjátszott mosollyal köszöni meg.  Ez most komoly? Mi a franc bajuk van velem? Büdös vagyok?  

      Elhatároztam, hogy nem fog érdekelni ez az egész „új csaj” dolog. Hogy lepattan rólam minden amit mondanak, amit tesznek. De a francba! Hülye könnyek gyűlnek a szememben, és próbálom a gubancaim mögé rejteni.  

    Olívia! Olívia! 

      A neve dübörög az agyamban. Mit tettem, ami elszakított tőlem? Meghaltál. Olívia, szeretlek! Ha most hallassz, tudd hogy szeretlek, és örökké te leszel a legjobb barátnőm! 

           És sírok. 

        -Ne törődj velük. Lily csak vetélytársat lát benned. Nem a te hibád Sophie! – kedves suttogás a hajam függönyén túl. – Ezért nem kell sírni! - Mikor felnézek, Kate kedves aranyló barna szemeibe botlok. Közelhajol hozzám, mitha csak titokban szólhatna hozzám. 

     -Nem… nem emiatt sírok. – krákogom. – De köszönöm.  

    -Ugyan! – elmosolyodik. – Én kedvellek Sophie! Csak… Lily…. – kezdi, de megakad a mondat közepén. Szemeiben szégyen gyúl. 

    -Igen? – unszolom. 

    -Semmi. – tagadja. – Lényegtelen.  

     A beszélgetés olyan halkan, és észrevehetetlenül folyik, hogy még a bejövő korosodó kövérkés tanárnő sem veszi észre.

   -Nem engedi, hogy hozzám szólj? – bököm ki ami a bögyömben van.  

     Szemeit rámkapja. Megijed. Olyan mint egy fogságba került kismadár. Megsajnálom.                          -N…n…n…ne..nem. – dadog. A szemei könnyel teltek. – D…de ne…nem sz…szereti. 

    Észrevétlenül megijedek. Itt ez az okos, kedves lány, aki nem néz úgy rám, mintha egy csótány lennék, hozzám szól, nem öltözködik úgy mint egy ringyó, dadog, ijedős, és egyértelműen Lily fennhatósága alatt áll.    

     -Sajnálom. – rám néz, és látom hogy szégyelli a dadogást. Elmosolyodok. – Ahonnan én jövök is vannak ilyenek, nyugi. Ha nem szeretné, hát ne tedd. Semmi baj. – mondom teljes szívemmel őszintén. Megértem, fennhatóság van, nem akar ellenszegülni, ez a kis törékeny lány. Megértem. 

    A tanárnak feltűnik a motyogásom.  

     -Ms. … - kezdi, és közelebb lép. 

     -Miller. Sopie Miller. – segítem ki. 

    -Nos, Ms. Miller! Az én órámon, méltányolom, ha rám figyel. Talán új itt, de a szabályok ugyanúgy vonatkozna magácskára is. – láthatóan felbosszantottam. Plusz egy a Lansdowne-i „nem kóser” listámon.

       -Bocsánat. – motyogom gyorsan. Vissza akarok térni Kate-hez, aki időközben megnyugodott.  A tanár bólint, és visszamegy a táblához. 

   -Na ez az Sophie babám! – szólít meg James aki jópár üléssel távol ül tőlem. – Ne hagyd hogy a vöröske becserkésszen! – a szemeimbe néz, de úgy, hogy kiráz tőle a hideg.  

     Kate mellettem alig hallhatóan felnyög. Rápillantok. Előre meredve szegezi a tekintetét valami pontra, vagy talán gondolatra, amit én nem láthatok. Izzadságcseppek gördülnek le a nyakán, és lihegni megfagyott testel ül a székén. Érzem, hogy James váltotta ki belőle. Akármennyire próbál pókerarcot vágni, könnyei kicsordulnak.  

     -Kate! – szólítom meg halkan, mert már Lily-ék is észrevették a beszélgetést. Kate nem mozdul. Újra könnycseppek gyűlnek a szemében.  

     -Kate drágám! – nyúl hozzá Lily megjátszott aggódással. – Mi a baj? Az a lány mondott valamit? – mondja, és végigsimít rövid vörös haján. – Hugi, mi történt?  

      Legyőzve az elképesztő erejű felfedezésemet, visszafordulok Jameshez. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy már megint belepiszkál az életembe. Ott ül a bandája körében. Egy feketebőrű, kopaszra vágott hajú, vastag szájú fiú ül mellette közvetlenül. Másik oldalán ott van az a barnahajú, mélytekintetű srác, akivel mindenhová mászkál. Mikor hozzájuk fordulok, mind rámnéznek, én pedig tehetetlenül próbálom leküzdeni a lámpalázamat, és valami keményet mondani.
James kaján arccal vár rám. 

     -James! Annyira unalmas az életed, hogy az enyémmel kell szadizni? – ideges vagyok, de mosolyogva mondom. -  Szállj le rólam! 

A fekete fiú felnevet, Jamesszel együtt. A barna csak figyel.  

    -Mit mondtál Sophie? Nem értettem! Ti értettétek? - röhögnek. - Mert én nem! – utal az akcentusomra, amire nem figyeltem a pillanat hevében.   

   Sértődötten fordulok vissza a könyveimhez, és lenyelem a mérgemet, míg ők röhögnek. EZ A ROHADÉK! HOGY ENGEDHETNEK BE IDE EGY ILYET? HÚZZON VISSZA A HAMBURGERZABÁLÓS AMERIKÁJÁBA! 
Pár hosszú perc múlva Kate újra hozzámhajol. Rövid haja csikizi az arcomat.

 Suttog. 

    -Szívesen meghallgatom egyszer miért sírtál az előbb. – mosolyog, de a szemei még könnyesek. 

    -Én is szívesen meghallgatom egyszer, miért váltotta ki belőled az előbbit James.