Az én egyedüli megmentőm

6. fejezet  

  A nap végeztével feltotyogok a szobánkba. Bentről kacagásokat, sutyorgást hallok. Félek benyitni.

     Mikor kitárom az ajtót, próbálok közömbös arccal köszönni, de észreveszem, hogy a beszélgetés megállt. Az alacsony szőkehajú Lily körmét festi, míg a többiek az ágyukon hasalva lóbálják a lábukat. A függönyüket elhúzva nagy teret alakítottak ki, egy nagy csevejpartira tökéletes teret. Tekintetemmel Kate-et keresem. Ő is az ágyán ül, karjaival átfogja lábát, és engem néz, ahogy mindenki. Vérszegényen visszaköszönnek.

    Letépem magamról a magas sarkút, és az az ágyamhoz hajítom. Atyaég de jó érzés!! Az ágyamhoz megyek, és belegyömöszölöm a táskámba az Mp3-amat holnapra, mielőtt még elfelejtem. Már venném le a vállamról, de aztán Lily köhint.

    Kiveszi festett körmű kezét a másik szőke fogásából, és lassú töredezett mozgással elém áll. Az ő cipője még rajta van, így lényegesen magasabb mint én. Látom a szép arcán, hogy ami most jön, nem lesz kedvemre.

   -A fürdőszoba 6-tól fél 7-ig az Ann-é, fél 7-től 7-ig az Iris-é, 7-től fél 8-ig az enyém, és fél 8-tól 8-ig a Kate-é. – hadarja el, majd nyitja a száját az új szabály kihirdetéséről, de közbevágom.

   -Ő bocs, kedves mindenható kisasszony, de meg tudod mondani, hogy én mikor fogok bejutni a mosdóba reggel? Fél 6-kor? – kérdezem, és karba teszem a kezem. Francért vettem le a magassarkút, idegesít, hogy fel kell rá néznem.

   -Pontosan. – rándítja meg a vállát, és látom rajta, hogy élvezi a helyzetet.

   -És ezt mégis ki döntötte el? Hogyha azt hiszed, hogy fél 6-kor fogok felkelni, akkor… - tényleg, tényleg kezdtem nagyon bepipulni, de aztán Kate idegesen közénkállt.

   -Figyelj Sophie, nekem elég egy negyed óra, megkaphatod a másik 15 percemet, ha akarod. – mondja enyhén remegve, és közben félve pillantgat Lily-re.

   -Milyen kedves vagy Kate! – nyávogja a szőkeség, és közben úgy néz rá, mint aki menten felpofozza.

   - Igen, tényleg kedves, ő egyedül nagysasszony szobatársaim közül! – vágom rá idegesen. – Mit gondoltok, hogy itt ez az új, vidéki csaj, aki csak tehenet fejni tud, és azt csinálhatunk vele, amit csak akarunk? Hát tévednek, hülgyeim! Rossz fába vágtátok a fejszéteket, én nem fogok behódolni, ebbe a hülye anarchiába, ami itt van. – mondom, és elcaplatok a cipőmért, újra magamra kapom a táskámat, és az ajtó felé lódulok. – Nem vagyok „Lady”, úgyhogy mindenkit akár seggbe is tudok rúgni, ha arra kerül  sor. Én nem félek, hogy letörik a körmöm, lányok. Nem tudom, hogy, de oldjátok meg a fürdőszobás dolgot, úgy hogy igazságos legyen. Na viszont látásra hölgyeim! – mondom, és rájuk vágom az ajtót.

   Addig sétálok az ismeretlen épületben, míg már úgy érzem, hogy biztosan vérzik a lábam a magas sarkúban. Olyan nagy, és kanyargós az egész, tele a sok osztályteremmel, előadókkal, laborokkal, a színház terem, az egészségügyi ellátó, a sport csarnok. Mindet bejártam, próbáltam rögzíteni a helyüket. Közben berakom az Mp3-omat, és a dobogó rockra folytatom a csoszogást. Mikor a sportcsarnokba érek, ránézek az órámra. Már majdnem fél 6 van. A vacsora fél 8-kor kezdődik, úgyhogy időm akár a tenger. Az óriási terem ajtajában ácsorgok. Fent a lelátón lejtős padok állnak, az egész helység kong az ürességtől. A kézilabda pálya méretű terepen sétálgatok. Közben dübörög a zeném. A szememmel lassan megkeresem a pontos közepét, és leheveredem. A plafon tele van drótokkal, lámpákkal, és valami féle ronggyal, amit minden lyukba betömtek, és most szakadozva hullik alá a térnek. Félelmetesek.

   Olíviára gondolok.

   A sok hülyeségre, amit együtt csináltunk.

   Hideg a padló.

   Vajon érez bármi felé bűntudatot az az ember? Vajon gondol-e arra a 15 éves kislányra, akinek elvette a hosszú, boldog életét. Gondol a szüleire, a barátaira?

   Vajon csak sejti-e, hogy mérföldeket kellett menekülnöm, hogy kiszakítsam Olívia hiányának állandó űrét az életemből? Rohadjon meg a mocskos börtönben ahova került! Bár elvennének tőle is mindenkit akit szeret, akit ismer, és csak azután, hosszú, fájdalmas halállal végeznének vele.

   Olívia távozása sok mindenre felnyitotta a szemem. Az előtt, nem jelentett mást az élet, csak az állandó kalandokat, a sétákat, a családommal eltöltött hétvégéket, a dogákra való készülést, na meg a fiúkat. Nem értettem semmit, nem is láttam semmit igazán. De aztán…

    Emlékszem tél volt. Az év leghidegebb hetén síelni akartunk menni anyuékkal, meg Olíviával. Már azon törtem a fejem, hogy miket pakoljak a bőröndömbe, mikor felhangzott a telefonom a rekedtes rockos csengése. Olívia anyukája. volt az. Biztosan csak a kirándulással kapcsolatban akar valamit kérdezni. Már megyek is kifelé, hogy átadjam anyunak, közben megnyomom a gombot.

    Csak lihegést hallok. Aztán egy sikításhoz és csukláshoz hasonlító nyögés sorozat cseng a fülemben. A kezem remegni kezd. Apu meglát, és lerakja Clarie-t a repülőzésből. És aztán, Olívia anyja valami féle túlvilági, homályos, gyönge hanggal belesuttogja a fülembe:

   -Olívia. Lelőtték.

    És akkor ott, az a két szó, megváltoztatott mindent. Akkor jöttem csak rá, hogy mennyire szép a tavasz. Milyen illatos az ibolya. Milyen gyönyörű a nyári naplemente. Milyen fenséges, ahogy a tüdőmbe áramlik a levegő, majd onnan ki, be és ki. Érzem az ereiben folyó véremet, a bőröm felületét. Érezni akarom a kislányom haját a vállamon. Be akarom takarni a kisfiamat is egyszer. Az ősz hajamat akarom fésülgetni, és egy vidéki tájon, egy hintaszékben,  a Twist Olivérrel a kezemben várni az elmúlást.

     Mindazt, amit ő már sosem fog tudni véghez vinni.

    A testemből kiszalad a tűz, elhalványul a külvilág, a boldogság valami féle sötét barlangként bújik meg a távolban. De nem tudok sírni. Egyedül vagyok. Gyönge vagyok. Semmi vagyok. De nem tudok sírni. Nem érzem a testem.

     Voltam én. A lány, akinek a mindene volt a barátnője. Akinek a gondolataiban, mindig ott motoszkált valahol Olívia melegkék világos szempárja, valami féle megnyugtató burokként. Nem baj ha nem értem a matekot, Olívia elmagyarázza. Nem baj, ha senkinek érzem magam, mert Olívia itt van nekem, és valakivé tesz. Nem baj, ha a világ körülöttem tűzben ég, mert Olívia ott lesz mellettem, és át fogja ölelni a vállamat. 

     És most, itt vagyok én, a lány, akinek a fele, meghalt vele együtt azon a téli napon, abban a bizonyos szupermarketben. A jobbik fele ment vele. A boldog, felhőtlen, vicces, normális lány. És már csak a másik felét találom. Valami homályos, dühös, vak, reszkető, felelőtlen, vad jellemet, aki megváltoztatta a világképemet, az életcéljaimat.

     Mennyit terveztük, hogy együtt megyünk egyetemre, és ő fotós lesz, én pedig grafikus? Együtt nézünk majd babakocsit a gyerekünknek, együtt panaszkodunk majd a lassuló anyagcserénkre, együtt veszünk majd hajfestéket, ha az ősz hajszálak előmerészkednek. Minden olyan világos, és tiszta volt vele.

    De most…

    Itt fekszem egy Angliai középiskola sportcsarnokában, tele fura, sznob diákokkal, távol a családomtól, távol tőle, távol magamtól.

Talán író leszek.

Talán rocksztár.

Talán kerámiás.

Nem akarok tovább tanulni. Szegény akarok lenni.

Hóangyalt csinálni Olíviával.

Nem érdekel a jövőm.

Nem érdekel semmi.

    A bizonyos este képe vetülnek elém. Sok fény, összemosott alakok, a szupermarket előtt. Levédve sárga szalaggal a terület, az újságírók már hemzsegnek. Az ajtóban reszketve, üveges, fehér tekintettel bevisz minket az anyukája, és a rendőrökhöz irányít. Mutogat nekik, hogy mondják el mi történt, mert ő képtelen rá.

   Nem fogom fel.

   Amíg nem látom, nem hiszem.

   A rendőr elénk áll.

   Milyen sármos. Olívia! Neked biztosan tetszene! Szerettük a rendőröket.

   -Önök a kislány… - kérdezi, és jegyzettömböt vesz elő.

   -A lányunk a legjobb barátja. Már-már a mi lányunk is volt. Mi történt? – apa kisegít. Remeg a hangja. Nem akarom látni sírni.

   -Olívia Mendler 1 órával ez előtt halt meg, golyó végzett vele, a hátában. A testet nemrégen elszállították, a gyilkost a rendőrség még most is keresi. – mély hangja van. Világos zöld szemei. Nem érdekel mit mond! NEM FIGYELEK ODA! NEM IGAZ! – A rablás során, egy 40 év körüli, símaszkot viselő férfi először súlyosan megsebesítette az eladókat, majd a vásárlókat bezárva, egyenként kényszerítette őket a padlóra. Fél óráig tartott a fogság, mialatt ő kiürítette a kasszák jó felét. Mikor is egy 5 év körüli kislány, aki az anyjával volt jelen, hisztérikus rohamot kapott. A rabló megpróbálta leállítani, legnyugtatni, de képtelen volt, és félt, hogy a rendőrök be fogják törni a bejáratot. A pánik növekedett, a kislány már alig lélegzett, mikor a pisztoly csövét a gyerek fejéhez emelte. Ekkor a 15 éves Olívia felugrott, a kislány elé rohant, felkapta az ölébe, és elindult vele futva a kijárat felé. Az ajtó rekeszét alig tolva félre, elérte a golyó, ami a hátát találta el, és rögtön el is hunyt. De az ajtó kinyílt, és a rendőrök elindultak az épület felé. A rabló, valószínűleg menekülés céljából elsőként indult ki, ám a hátsó kijárat felé, ahonnan be is jött. Akkor, elmenekülve a rendőrség autói elől, nyomát vesztettük pár percre, de a bejelentések alapján, már folytatódik az üldözés. A rendőrség minden tőle telhetőt megtesz. Fogadják legőszintébb részvétünket Olívia miatt. De a kislány, akivel kimenekült életben maradt. A kórházba szállították, az eladókkal együtt.

       Na és akkor estem össze. Ekkor csordult ki az első hideg könnycseppem. Ekkor érzetem meg először Olívia hiányát a szívem törékeny anyagában. A sok év kicsusszant a kezeim közül, akár a füst. Fülemben felcsendült a kedvenc dalunk összezavaró, rekedt dallama, elzárva ezzel a külvilág fagyasztó hangjait.                

   Megérzem a lappangó homályt, ami a szívemre telepedik, és beszövi, akár a futónövény a romos várakat.

És ami azóta is fedve tartja magányos lelkemet.