27. fejezet
Chase csoki barna bolyhos sálba burkolva nyakát, fején ugyan olyan színű
svájci sapkával, és elegáns fekete téli kabátban ácsorog vigyorogva a
teraszunkon. Kikapja zsebeiből kesztyűs kezét, és felém kap, hátha el
kell kapni. Sapkája alól elszabadulnak sötét, fagyos fürtjei.
Ha apu
nem rohanna le kiáltozva a nevemet, és azt, hogy „mi történt? Mi
történt?” akár egy bevadul oroszlán, nyomában a köntösben és mamuszban
futó anyámmal, aki pedig sikoltozik idegességében, talán percekig is el
tudnám nézni Chase hétköznapi megjelenését, és ismerős, régen látott
kisfiús arcát.
De ilyen az élet.
Apu elkapja a karomat,
felemel, elvisz az ajtóból, hiába rúgkapálok, meg sem hallja. Úgy ahogy
van, félmeztelenül kirobban Chase elé, és életem két fontos férfija
szembe kerül egymással.
Nem el hanyagolható, hogy Chase fiatal kora
ellenére is magasabb, és láthatólag erősebb is apunál. Ez aput bizony
semmiben sem akadályozza.
-Takarodjon el innen Mr Brightmore! –
olyan hangosan ordibál, ahogy még sosem hallottam. Rám néz hullámzó háta
mögött. – Ez az a James ugye? Ez tette azt veled Sophie?
Amennyire szomorú is leszek a feltörő emlékektől, annyira vicces is az egész.
Chase és én egyszerre szólalunk meg.
-Apu, ő nem James!
-Az én nevem Chase, uram. Örülök, hogy megismerhetem.
Ahogy kimondja azt, hogy Chase, anyának egyből beugrik minden. A hátam mögül felhorkan, és oldalba bök:
-„Chase-nek hívják, de semmi komoly? – kérdezi kajánul, de úgy, hogy
csak én halljam. – Na, gyere már be Chase, miért álldogálsz odakint? –
szívélyesen beinvitálja az én sötéthajú, magas titkomat, a rumlis kis
előszobánkba. És én még most is törölközőben vagyok.
Apu értetlenkedve vakargatja a fejét.
-Akkor ő most nem az a szemét? – kérdezi.
-Nem Mr Miller, az a szemét nagyon-nagyon messze van innen, és soha nem
is fogja Sophie viszont látni. – Chase egyáltalán nem viselkedik
feszengve a szüleimmel. Nyitott, megfontolt, jól
-Akkor ő most nem az a szemét? – kérdezi.
-Nem Mr Miller, az a
szemét nagyon-nagyon messze van innen, és soha nem is fogja Sophie
viszont látni. – Chase egyáltalán nem viselkedik feszengve a szüleimmel.
Nyitott, megfontolt, jól nevelt. Még most is csak a küszöbig jött be.
-Akkor miért sikoltottál Sophie? – teszi fel a ciki kérdést apu, közben
kezd lenyugodni, és sanda szemekkel tekintget a fiúra. Chase rám
mosolyogva tűri. Na, anyu aztán meg sugárzik, mint egy tehén mama az
újszülött borjújára.
-Őőő… nem tudom. Mindegy. Hagyjuk. – motyogom szégyennel.
Chase csak néz rám.
-Hirtelen jöttem, és tudom is, nem is hibáztatom a sikolyért, ennyit
igazán megérdemeltem. – húzza kis magát, és ezután apának nyújtja
jobbját. - Chase Erwin uram, Sophie osztálytársa.
Apu pillanatnyi habozás után ugyan csak egyenes háttal fogadja el a fiú kezét.
-Adam Miller, fiatalember.
Anyu előrefurakodik az előszobában.
-Én pedig Sophie anyukája vagyok, Vivien Miller. Örülök, hogy
megismertelek Chase. – leplezhetetlen büszkeségtől dagadva ráz kezet
Chase-szel.
-Én is asszonyom. – még egy kicsit meg is hajol hozzá.
Ezután lassan rám emeli tekintetét, és végigfut a didergő testemen, apu
félmeztelen alakján, és anyu köntösös kinézetén. – Ó, elnézést, rosszkor
jöttem? – udvariasan biccent anyának. Úgy tűnik, vele biztonságosabbnak
érzi a beszélgetést, mint apával.
-Ugyan már fiacskám! Dehogy is,
dehogy is. Gyere már benntebb, erre van a nappali, foglalj helyet, még
süti is maradt tegnapról az asztalon, érezd magad otthon. Mi gyorsan
felöltözünk, és jövünk hozzád, hogy rendesen bemutatkozhassunk. – anyu
hihetetlen problémamegoldó képességét bevetve csillapítja a ciki
helyzetet. Fogadok hót piros az arcom.
Chase kedvesen biccent, és elkezdi letekerni magéról a sálat, leveszi
sapkáját, és kibújik kabátjából. A rejtekhelyről a rég látott
felsőtest bújik elő, szépen vasalt fekete inggel fedve.
A szívem a torkomban dobog. Aztán anyu bevezeti a szobába, én ott totyogok a nyomukban.
-Azonnal jövünk Chase. – mosolyog rá, megfogja apu kezét, és elvezeti
az emeletre. Apu épp úgy viselkedik, mint akit fejbe kólintottak.
Szerintem most kezd rájövögetni, hogy nem csak osztálytárs.
Mikor már eltűnnek a szemünk elől, egyből Chase-hez fordulok.
-Te gyagyás, te lökött! Beállítasz a buggyant családomhoz, én meg
törölközőben vagyok, te meg olyan… - ideges vagyok, és össze
visszabeszélek neki. Mosolyogva lefogja kalimpáló kezeimet, és mélyen a
szemembe néz.
-Nagyon sajnálom, de nem várhatott a dolog. –
Istenem! Mennyire hiányoztak ezek a szemek. Ez az arcocska, az ajka íve,
az orra formája. És az illata. Az illata teljesen elkábít újra.
-Mégis milyen dolog? – dadogom ütődötten.
-Arról van szó, hogy… - kezdené, de aztán pillantása letéved először a
mellkasomra, aztán végigfut a törölközőn, egészen a lábam ujjáig. – De
Sophie… ha valamit is érzel irántam, most fogod magad, és felöltözöl.
Leplezetlen ösztönei tükröződnek szemeiben, és megszeppenek a nyíltságán. Érzem, hogy elpirulok. Chase is elpirul.
-Jó, azonnal jövök. – ígérem, és felrohanok az emeletre. Berontok
anyuékhoz a fürdőbe, akik lázasan készülődnek, és hebegve-habogva
megkérdezem tőlük:
-Ugye, túl élitek, ha nem megyek veletek? – egy
kicsit félek csak a választól, főleg apu miatt, de anyu sebesen leint,
engem is apát is, és vigyorogva nyugtat meg.
-Túléljük. Van süti a hűtőben is, csinálj neki forró csokit is. Jók legyetek. –
-IMÁDLAK ANYA! – ilyenkor jövök csak rá, milyen szerencsés vagyok, így
szülő-ügyileg.
Apura már kevésbé felszabadultan nézek rá, de tudom, anyu elintézi a makacsságát.
Kiviharzok a fürdőből, be a szobámba. Kapkodva rendet rakok (bedobom a
cuccokat a szekrénybe), és enyhén pánikolva kutatok valami ruha után. A
tudat, hogy odalent vár, atya ég! Kiráz tőle a hideg is!
A végén
egy sötétkék szoknya mellet döntök, amihez combig érő szürke pamut
zoknit húzok. Felülre színben passzoló szürke v kivágású felsőt. Sietve
befejezem elkezdett sminkemet, megigazítom anyu kontyát a fejemen, és
alig 5 perc után már a lépcső fokait szedem.
Lent egy rémítő képbe ütközök.
Chase változatlanul szexin-fekete-ingesen ül a kanapén, arcán
érdeklődő, kisfiús mosoly. Előtte pedig azén vihart keltő, bolondos,
hisztis kis húgom billeg a harisnyás lábán a habos babos rózsaszín
ruhában.
Mikor leérek hallom, hogy egy beszélgetést szakítok meg. Mindketten rám pillantanak, Clarie arcán ráncok gyűrődnek.
-Sophie. Ez a fiú azt mondta nem szereti balettot.
Az agyam eldobom. Ezek komolyan a balettról beszélgettek.
Chase lassan, kimérten feláll, és mosolyogva lenéz rám.
-Helló Sophie. De csinos vagy. Megismerkedtem a húgoddal. Tündéri kislány.
-Sophie! Miért nem a ruhádban vagy? – Clarie őszinte kis száját elhagyják a leleplező szavak.
-Most nem érek rá, nem mehetek Clarie. De anyu és apu már kész vannak odafönt, szerintem szaladj fel hozzájuk.
-Megengedték, hogy ne gyere, és itthon maradj? – arcán értetlenség tükröződik.
-Igen, Clarie, mert nem érzem magam valami jól. És ez a fiú is valami
fontosat szeretne mondani nekem, úgyhogy értsd meg kérlek.
-Na jó. Azért jó lett volna, ha jössz. – még akkor is ráncos a kis hmloka, mikor már a lépcső fokait szedi.
Mély levegőt veszek, és ránézek a várakozó Chase-re.
-Figyelj csak Sophie, ha menned kell valahová, akkor visszajövök
máskor. Nem tudtam, hogy… -ajánlja, és már fel is áll a kanapéról.
-Chase, kérlek, fogd be a szád, és ülj vissza szépen. – hogy mondjam meg
neki, hogy százszor inkább vagyok itthon vele kettesben, mint valami
flancos bálon? Vajon van már olyan közeli a kapcsolatunk, hogy
megmondjam az igazságot? – Igazán nem vagyok valami jól. Szerintem amúgy
is itthon maradtam volna. –„ Nem, még nem olyan közeli.” döntöm el.
-Hidd el, nem maradok sokáig, csak azért jöttem, mert… - kezdi egy nagy sugárzó mosollyal.
-Várj csak egy kicsit. – töprengek el. – Akármennyire örülök, hogy itt vagy, mégis… honnan tudtad hol lakom?
Chase ha lehet, még nagyobb vigyorral néz vissza rám, és megszólal.
-Kate. – jelenti kis egyszerűen.
Magamban fortyogok, de mégis nevetek.
-És hogy jutottál el ide?- nem tudok róla, hogy jogsija lenne.
-Nos, ezt akarom épp mondani. Nem egyedül jöttem. Itt van a családom,
két utcával lentebb. Kereszt szüleimmel karácsonyozunk. Én pedig,
leléptem egy kicsit. – ezután a mondat után mélyen sóhajt, beletúr a
hajába, majd lassan rám emeli forró tekintetét. Tudom, hogy valami
fontosat fog mondani. – El kellett jönnöm, mert már azt hittem
megőrülök. Tudod Sophie…
Na és ekkor robog le a lépcsőn a családom.
Most már kezd egy kicsit tele lenni a hócipőm.
Felpattanunk. Anyu egy kicsit elfelefkezett rólam meg a fiúról, itthon
kettesben, látom rajta, hogy inkább a bál miatt izgul már.
-Sophie,
elmentünk. zárjátok be az ajtót, majd jövünk. Jók legyetek. – hadarja,
puszit nyom az arcomra, elkapja Clarie kezét, és ki is viharzik az
ajtón.
Apu lemarad mögöttük, és sanda szemmel néz ránk.
-Viszont
látásra fiatal ember, ha nem találkoznánk. – olyan tekintettel nyújta a
kezét, amiben az van, hogy „Ha jót akarsz magadnak, akkor ne is
találkozzunk.”
-Örültem a szerencsének Mr Miller. – motyogja Chase.
Majd apu is kisétál az ajtón, én pedig kettesben maradok vele.
Hú, anyám de doobog a szívem. Mit fogunk vajon csinálni? Atya ég!
-Nagyon… vicces családod van. – jegyzi meg Chase, aki elkísér az előszobába, míg ráfordítom a kulcsot az zárra.
-Na igen. Jajj, anyám… a legjobb pillanatban jöttél, az is biztos. Sajnálom.
-Mit sajnálsz? Ugyan már! Minden apuka félti a lányát az idegen fiú
osztálytársaitól. – neveti el magát. – Én is félteném az enyémet. –
teszi hozzá.
Legyűrve azt a képet, hogy vajon hogy nézne ki Chase
kislánya, azokkal a pofikkal, és a gödröcskékkel, amiket tőle örököl
majd, elpirulva én is elmosolyodok.
-Egyébként kedvelt, szerintem.
Úgyis elmondtam neki, hogy mit tettél azzal a … rohadékkal, és hogy
megvédtél… szóval. Biztosan kedvel, ha nem tenné, nem hagyott volna
kettesben veled.
Mindketten halálosan be vagyunk tojva. Ez az első igazi randink.
Chase csak áll, a magas testével, a kócos hajával, azokkal a szemekkel, és a mosolyával.
-Mondd, nem kérsz egy kávét? – vetem fel, hogy mégis csinálhassak valamit.
Elvigyorodik.
–De kérek, köszönöm szépen.
Míg bevezetem a konyhába, azért imádkozom, hogy térjen már vissza az előző témára.
-Ülj le. – ajánlom, és elé rakom az asztalra a tálca sütit, és a
megmaradt pitéket. – És kérlek,, fogyassz bátran ezekből, tudom ajánlani
a magyar tradícióju beigliket.
-Na jó, hogyha ennyire kínálgatod… -
mosolyodik el, és kezébe vesz egy diósat. Beleharap, majd hevesen
bólogatni kezd. Közben nem tudom hogy, de elmosolyodik. Most látom csak
rajta, ahogy rágja a sütit, mozog az ádámcsutkája, és mosolyára
kiélesedik arca formája, hogy Chase fogyott.
Lerakom a kávé főző kis
piszkálóját a szekrényre, és hozzáfordulok. Leülök vele szemben, és
dobogó szívvel mélyen a szemébe nézek.
Majd elszédülök, ahogy lenyelve a falatot, viszonozza pillantásomat.
-Mi bajod van Chase? Beteg vagy, vagy mi?
Elmosolyodik. Már látom, hogy olyan sápadt, és bágyadt, hogy még a gödröcskéi is eltűntek.
-Nem, jól vagyok Sophie. És… te? Te hogy vagy? Az… után? – halkan suttog, pedig csak ketten vagyunk a házban.
-Hová tűntek a gödröcskéid? – pattan ki a számon.
Lehengerlően elvigyorogja magát.
-Hová tűnt a kócos hajad?
Eszembe jut a szoros konty a fejem tetején.
-Anyám műve. – mosolygok rá.
-Hasonlít rád. Ilyennek képzeltem őket.
-Na persze! Ilyennek! Anyu erről fog sikoltozni még vagy egy hónapig
fogadok. Igazán sajnálom, az egész szitut. Apu feje meg… na azt meg én
nem felejtem el soha! – nevetek fel hangosan és kínosan, és izgulva.
Chase halkan vigyorog a kapkodó monológomon, majd ezt suttogja:
-Hiányzott a nevetésed. – olyan őszinte tűzzel néz rám, hogy akaratlanul közelebb hajolok az asztalon hozzá.
-Hiányoztál Chase. Megváltoztál.
-Fogytam, és… igazad van. Megváltoztam. – ráncos homlokkal válaszol.
-Miért?
-Mit gondolsz? – emeli fel az egyik fekete szemöldökét. – Valahogy nem
volt kedvem se enni, se sportolni az elmúlt pár hétben. Folyton csak te
lebegtél a szemem előtt, ahogy…. – tiszta fehér az arca. – sikoltozol.
-Kérlek Chase, ne beszéljünk erről. – könyörgök neki könnyes szemmel.
-De épp ezért jöttem. El kellett jönnöm, hogy… megnézzelek. Hogy,
megtudjam, ugyan az vagy-e, aki voltál. Hogy visszatért-e már a tűz a
szemedbe, újra láthatom-e a csábos, kislányos mosolyodat. Hogy, nem
ölt-e meg… véglegesen.
Ekkora fájdalommal még nem láttam Chase-t beszélni. Perzselő tekintetére az én szemem is könnyes lesz.
-Itt vagyok. – átnyúlok az asztalon a kezéért, és erősen megszorítom
hideg bőrét. – Sophie. Én nem változtam meg. Az én vigyorgós, vicces,
szenvedélyes Chase-emet nem találom sehol.
Fájdalommal engedi el a
kezemet, és lassan feláll. Látom, hogy igazán sokat fogyott. Most
pillanthatom csak meg, hogy a nadrágja lóg a fenekén, hogy a póló ráncai
nem takarnak erős hátizmot. Lelkiismeret furdallásom támad.
Chase rátámaszkodik a konyhaszekrényünkre, mély levegőt vesz, majd lassan fordul vissza. Az arcán letörtség honol.
-Tudod Sophie, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki így áttaposson
rajtam. Hogy, így…. legyőzzön. Mert azért csinálta. – szenvedve,
reszketve néz rám. – Miattam. Az első nap látta rajtam, mikor
megláttalak, hogy érdekelsz. Hogy nem vagyok olyan hallgatag, mikor
összefutunk a folyosón, hogy rád terelem a beszélgetést, mikor a lányok
ott vannak. Mennyire buta voltam. Mekkora idióta. Az a hülyeség, hogy
kellesz neki. Csak azért vette a fejébe, mert tudta, hogy így fájdalmat
okoz nekem, és gyötörhet téged. De ellenfélre talált benned. Hideg
voltál vele, közömbös. Mikor hozzád ült az ebédlőben, magával hurcolt,
hogy végignézzem. De te az én pillantásomat kutattad idegesen.
Elfordultál tőle. Láttam, hogy… keresed a társaságomat. Hogy… kipirul az
arcod, mikor matekon beülök hozzád a padba. De James nem adta fel.
Addig szadizott rajtad, míg megelégeltem. Először csak veszekedtünk,
aztán megütöttem. De ő győzött. Először, és utoljára. Belökött azon a
rohadt fészeren, és ezzel eltiltott tőled is, mindenkitől. De te ott
voltál. Ne tudd meg mit éreztem, mikor a gyengélkedőn megláttalak első
nap reggel. Képzeld! – nevet fel kiabálva. – Én elhittem neki, hogy
lemondott rólad. Hogy megelégszik Lily-vel. Szépen játszotta a szerepet,
ki is békültünk. Aztán mindenfélét hazudozott rólad, míg ott feküdtem.
Csak azért hittem el neki, mert sosem látogattál meg. Nem volt elég
merszem visszamenni hozzád. És akkor este, végre kiderült minden. Már
akkor szét akartam loccsantani a fejét, mikor elmondtad az igazságot, de
visszatartottál. Ó, bár ne hallgattam volna rád. csak akkor egyszer ne!
És éreztem, mikor felcsalt, hogy baj lesz belőle. De nem tudtam, hogy…
valaha képes lenne… erre. Tudtam, hogy fura alak, ideges, titokzatos,
makacs, de… ezt nem tudtam róla. Csak azért tette ezt, hogy elvegyen
tőlem. Hogy megmutassa, ő nyert.
Chase a végét, már majdnem kiabálva hadarja, remegő kezeit a szék támlájára támasztja, és kicsordulnak könnyei.
Én valami féle sokkos állapotban állok fel, és csoszogok hozzá, remegő térdekkel.
-De nem vett el. Nem ő nyert. – bebújok a reszkető karjai közé,
és átölelem hideg mellkasát. – Te vagy itt velem. Téged ölellek át. A
tiéd vagyok. James pedig hol van? És mégis mi fog vele történni? Nem ő
nyert. Ő vesztett.
-De elvette tőled azt, amit nem kellett volna. – olyan kis pánikolva mondja ezt a nyakamba, megremeg tőle a szívem.
-Nem vett el semmit. Az számomra semmi volt. Egy fekete lyuk, amit ha
nem tömök be, tovaszövi a szálait, és sötétbe borítja az egész életemet.
Nem gondolhatsz mindig arra. Higgy nekem. Én nem szeretkeztem még soha
senkivel. James csak… felhasznált.
-Olyan gyönyörű vagy! Olyan…
csábító, és édes! Ő pedig… nem érdemelt meg. – végre rám emeli könnyes
sötét szemeit, és szégyennel mondja a szavakat.
-Nem kapott tőlem semmit. Azt mással szeretném megosztani.
És ekkor, mikor mindketten könnyes arccal állunk reszkető tagjainkkal
egymás karjában, végre rátapasztom hideg ajkaimat Chase perzselő
szájára.
Chase elkapja a derekamat, és olyan erősen szorít magához,
mintha sosem akarna elengedni. Felültet az asztalra, közben vadul
simogatja a hátamat, és az arcomat.
Ennyire forró még sosem volt a vérem. El sem hiszem. Itt van Chase, és azt csinálhatok vele, amit csak akarok.
A csókunk közben édesen felnevetek, és végre beletúrok kócos, fekete
hajába. Az illata bekúszik az agyamba, és elkábít. Végigfuttatom
ujjaimat széles hátán, de közben próbálom még közelebb húzni magamhoz.
Teljesen összeér a testünk. Érzem szapora lélegzetét a hasán, érzem a
nadrágját a harisnyás lábamon.
Még ekkor sem tudom, mi fog történni
igazából. A hormonokkal túlfűtött zsibongó testem minden porcikája arra
vágyik, az agyam mégsem konkretizálta a dolgot.
Csak akkor tudatosul bennem a közeljövő, mikor Chase hideg ujjai bekúsznak valahogy a szürke felsőm alá.
Tudom, tudom, hogy elképesztően ciki, de összerezzenek, és megijedek.
Lekapom ajkaimat az övéről, és kitágult szemekkel nézem kócos, kipirult
arcát.
Ő azt hiszi, azért, mert várom, mondjon valamit, de nem. Csak fel akarom fogni, hogy mire készülök.
Elmosolyodik. Kisfiúsan, önbizalom hiányosan, bizonytalanul.
-Sophie. Most, nagyon jó lenne, ha megszólalnál.
Elnevetem magam a karjai között.
-Sajnálom. De… betojtam. Nekem ez lesz az első. – vallom be, és csak
Chase fájdalommal megtelt szemei ébresztenek rá, hogy nem mondtam
igazat. Mégis, olyan igaznak érzem. – Igen is, az első! – kiáltok rá,
hogy eltüntessem azokat a felhőket az arcáról. – De… menjünk fel, a
szobámba. – kérem, és igazán valami tinifilmben érzem magam.
Chase elvigyorogja magát, és kihúzza a kezét a blúzom alól.
-Ha nem akarod, nem… - kezdené lehervadt arccal, de hogy
elhallgattassam ezt az idiótát, újra ráfüggök az ajkaira, és tüzes
vérrel elkezdem kigombolni a fekete ingjét. Újra érzem csak a természet
erejét a fiún, mikor akárhogyan is szeretné tartóztatni magát, nem
tudja, és újra bekalandozik a felsőm alá. Ekkor már valahogyan el is
indulunk a lépcső felé. És ekkor már nincs rajta ing sem. Az én agyam
pedig örjöng a fiú jelenlététől.
Mikor már az ágyamon fekszem, és
lihegve, remegve várom, hogy Chase lehúzza rólam a harisnyát, akkor
fagyok csak meg egy pillanatra, és mondom ki a legnyílvánvalóbb dolgot, ami még hiányzik az életemből.
-Chase. – szólalok meg, mire
begörnyedve megáll a mozdulatában, és felnéz rám a szobám sötétjében. A
szeme egybeolvad a háttérrel, épp csak egy kis várakozó, tüzes csillogást
látok benne. – Szerelmes vagyok beléd.
Hányszor hallottam már ezt a
hülye mondatot mindenféle filmben, meg zenében, meg olvastam
könyvekben. Mindig azt hittem, hogy ha én valakit szeretni fogok,
elcsépeltnek fog hangazni. Nem fejezheti ki azt, a sok mindent ami
kavarogni fog bennem.
És mégis. Ez a kis mondat. Milyen tökéletesen
boldoggá, és egésszé tett újra. Mennyi csodával tölt el, hogy kimondva
az igazat tudatosult bennem is az érzés, és a mosolygó Chase-ben is.
Hogy már csak ezt a Sophie-t érzem magamban. Ezt az új, szerelmes
Sophie-t. Minden fájdalom csak emlék. A gyerek Sophie, Az Olívia
Sophie-ja, az Olívia nélküli, összetört Sophie, az angol Sophie, a
stréber Sophie, a flörtölős Sophie, az újból összetört, átváltozott
Sophie, és most ez.
Mennyire új, mennyire csodás, és mennyi minden fog még ezzel az új Sophie-val történni.
-Sophie. Én is szerelmes vagyok beléd. – viszonozza a vallomást suttogva, mosolyogva a kócos hajú angol fiú, édes akcentussal.
És újra körözni kezd selymes ujjaival a harisnyával immár fedetlen lábaimon.
