Tél, kaja, feledés

26. fejezet

Holnap után karácsony.

        London gyönyörű, mikor be van fedve hófehér pihékkel. Óriási város, mégis, valahogy vidékiesnek,  nyugodtan tűnik. A mi környékünkön nincsenek sárnyomok. Nincs latyak, és pocsolya. Itt mindent hó fed, az utakat, a keskeny járdákat, a szomszéd fáit, apu kocsiját reggelente, a teraszt (amit legtöbbször én seprek le).

        Az élet, azóta, hogy elmondtam anyának mindent James-ről, és ő elintézte a fiút, egyszerűen csodaszép. Boldog vagyok. Igaz, esténként még néha elsiratom azt az estét, mégis tompulni látszik a fájdalom, és a megszégyenülés. Ehhez erősen hozzájárul az, hogy James-t elmegyógyintézetbe küldik a télre, aztán pedig egy speciális „Fiatal korú bűnözőknek fenntartott iskolá”-ba kerül. Apa minden kapcsolatát betette, és James sokszorosan kapott vissza mindent a részeg estéjéért. Édes a bosszú. A rohadék szemétláda. Igaz, nem is azért örülök ennek, mert így nem bánthat engem többé, hanem mert tudom, mást sem fog.

A családom eszméletlenül hiányzott már. Clarie-nek minden este Harry Pottert olvasok, anyuval körbejártuk már egész London butikjait, apával pedig lefutottam újra csak a „Tanulás lényege” köröket. De imádom. Imádok minden veszekedést, minden együtt eltöltött bolondos estét, minden unalmas-punnyadós-zabálós estét. Minden meccset apával, minden mesefilmet Clarie-vel, és minden kínos beszélgetést anyuval. Nagyon (NAGYON!!!) körvonalazva beszámoltam a magas, sötét hajú focista ismerősömről is, akit Chase-nek hívnak, de semmi komoly. Anyunak egyből feltűnt a dolog. Gondolom elpirultam, vagy valami. Na de hát, hogyan is beszélhetnék róla úgy, mintha csak egy átlagos iskolatársam volna… Anyu azóta  „Chase-nek hívják, de semmi komoly” – nak hívja.

         Kate a szünet harmadik napján hívott fel, és kérdezte meg, nincs-e kedvem átmenni hozzájuk. Szörnyen megrettentem, egyből kérdeztem Lily nem bánja-e.

         -Hülyéskedsz? Azóta, hogy elájult anyuék ágy-fogságra ítélték. Szerintem még magának az igazgatónőnek is örülne, mint társaság. És amúgy is, szeretne beszélni a James ügyről.

         -Én nem szeretnék. – vallom be udvariatlanul, de őszintén.

         -Hidd el, ő sem felhőtlen örömében fog majd bele a témába. Elmondom neked az igazat. Arra kíváncsi, hogy említette-e őt. És hogy ha igen, mi mondott. De amúgy nem azért jössz át, hogy ezen bosszankodjunk. Kíváncsi lennék például arra, Voldemort-tal mi van… - pajkosan csengett a hangja telefonba.

         -Voldemort-tal találkozni fogok januárban, és slussz-passz. Holnap 3-kor. Viszont hallásra! – motyogom a telefonba viccelődve erős brit akcentussal.

Apu elrobogott velem London északi, már egyre hegyvidékesebb szélére, es lerakott egy szépen díszített, modern emeletes háznál. Míg ő dolgára sietve elhajtott, és félénken csengettem a küszöbön ácsorogva. Egy vadi új szoknya volt rajtam, vastag harisnyával, és béléses kabáttal. Nagyon izgultam, hogy csinos legyek, nem akartam vidéki lányka tűnni az előkelő angol családnál. Láttam én a lányokon, hogy úgy vannak nevelve, ahogy egy angol lányt illik nevelni. Visszafogottak, igaz Lily néha forróvérű, de előkelő, és vonásaikban ott lappang az okos hidegség, és tartózkodás.

            Hát csak nem jelenhetek meg farmerban, igaz-e?

        Kate sugárzóan boldog kis szeplős arca fogadott a kapuban. Otthoni szöszös-gyűrött bemelegítőben, és macska fejű mamuszban engedett be a meleg, és gyönyörű lakásba. Régi stílusú, csipkés-foteles-hintaszékes-kandallós családi ház, óriási térrel, finom forró csoki illattal. Vintage. Ez a legjobb szó rá. Ahogy képzeltem.

         Kate megnőtt kócos haján, és (talán) pizsamáján végignézve túlöltözöttnek éreztem magam. Egyből biztosított róla, hogy azonnal felöltözik, de elszállt az idő, és megesketett, hogy nem mondom el a szüleinek, hogy így fogadott. Nem voltak otthon, valami fogadásról tartottak haza, mikor megérkeztem. Kate felpufizta a párnákat, felseperte a padlót, és közben fecsegett. Röhögtünk, idéztünk, álmodoztunk, és legfőképp felejtettünk. Aztán Lily is előbújt az emeletről. Ő is pizsamában volt, hosszú fényes szőke haja kócosan felfogva gubózott sápadt arca fölött.

         -Szia Sophie. – köszöntött álmos arccal.

         -Hogy vagy Lily? – kérdezem kedvesen. Látszik rajta, hogy talán gyengébb mint általában.

        -Jól vagyok. Jobban. – mondja. – És te hogy vagy? – biztos vagyok benne mire kérdez rá.

        -Jól vagyok. Jobban. – ismétlem szavait. Egymásra mosolygunk, és ezzel le is zárjuk az ügyet. Kate közben elveszti az eszét, és felszól a lépcsőn álldogáló nővéréhez:

        -Bocsika Csini, felébresztettünk? – Kate testvéri gúnnyal húzza az orrát Lily-re, mire a szőkeség leviharzik a lépcsőn, és kergetni kezdte a húgát. Én közben azt hiszem halálra röhögtem magam.

        -Ne hívj Csininek te hülye liba! – sikoltozta, és végig futkároztak az egész házon. Akkor láttam csak, hogy ők tényleg ikertestvérek. És tényleg szeretik egymást. Ugyan űgy ugratják egymást, mint én Calrie.t. Na meg a mindig tökéletes, szépen kihúzott szemű, szájú, besütött hajú Lily-t kócosan, elaludt arccal, pöttyös pizsiben mászkálni hihetetlen szürreláis kép volt.

       A szülei rövidesen megjöttek. Ők mindketten már szépen felöltözve, megfésülve öntögették szét a teát, mintha csak így töltöttük volna minden időnket. A lányok anyukája egy nagyon alacsony kis szőke asszony volt, olyan kedves, de mégis enyhén sznob arccal, amit mindkét lány örökölt. Az édesapjuk magas, erős alkatú, szakállas, ősz férfi, az a típus, akit csak öltönyben tudsz elképzelni. Mindketten kimértek, de szívélyesek voltak velem. Élveztem brit akcentussal beszélgetni velük, élveztem, hogy egyenes háttal ülök egy ilyen szép házban, két ilyen érdekesen szép ikertestvérrel, csipkével, teával meg minden. De örültem, mikor elvonultunk a szobájukba. Ott aztán magyarul törhettem a szavakat, mocskos történeteket meséltünk, mocskos szavakat tanítottak, és ájulási ettük magunkat elő karácsonyi mézessel, meg pitével. Nagyon megszerettem Kate-et is (még jobban) és Lily-t is. Mindketten (mind hárman) tudtuk Lily-vel, hogy hogy indult a kapcsolatunk. Mindkettőnk fejében ott zsongtak a viták, a fölényeskedés, a visszaszólásaim, minden kínos verseny, minden összecsapás. De ő sem szólt, én sem szóltam. Azt sem hagytam figyelmen kívül, hogy nem említi a betegségét. De nagy szerencsémre, James-t sem hozta szóba. Kate pedig teljesen megőrült. Hogy is állítottam be eddig? Visszafogott, dadogós kislány?

          Na nem! Ez a lány, ha el van zárva az emberektől, és olyanokkal van, akiket szeret, egyszerűen elveszti a fejét. Röfög, böfög, horkant, röhög, ugrat, piszkál, pöcköl, öltözködik, léggitározik, ugrál az ágyon, a nyakadba ugrik, sütit töm a szájába, és káromkodik, meg vadul. Végig nevettem a délutánt, megismertem mindkét lányt, és én is elengedtem magam. Hiányzott még Olívia, de valahogy újra barátok közt éreztem magam.

        Apu már elég későn jött értem. Míg hazafuvarozott végig csacsogtam, rám ragadt Kate őrült hangulata, és pusziltam, húzogattam, pöcköltem apu jólfésült haját.

          -Még hogy udvarias, régimódi, visszafogott Anglia! – ront be a házba. Egész este anyu agyára mentem, és kb. Clarie agyi szintjén állva csináltam teljes disznóólat a konyhából „sütés” álnéven.

         Vicces este volt. Sosem felejtem el.

         Másnap este megtartottuk a „Hagyományos magyar karácsonyi esté”-nket. Mivel Karácsony Estéjén meghívást kaptunk apu munkahelyén megrendezendő bálra, így előző nap kellett otthon karácsonyozni. Anyu egész nap a konyhában volt, de ki is tett magáért. Mi is segítettünk neki Clarie-vel. Jó kis régi magyar kajákat. Töltött káposzta, halászlé, apunak még egy kis konyhai pörköltöt is varázsoltunk. Sütöttünk beigliket, pitét, zserbót, volt puncs, meg forró csoki. Én még egy kis forralt bort is ittam. Jajj ezt utálom a karácsonyba, de nagyon! Hízok vagy 2 kilót mindig. Odaadtuk egymásnak az ajándékokat. Clarie sajnos még mindig abban a tudatban van, hogy a Mikulás hozza az ajándékokat, így még egyedül kell megvennem a meglepetéseket anyunak és apunak, és suttyomban odaadni őket, mikor a lány már alszik. Aztán kimentünk egy kicsit hógolyóztunk még Clarie-vel, és lefeküdtünk.

        Másnap arra kelek, hogy az én tündéri kis húgom felugrál édes álmomból, és össze-vissza mászkál az ágyamon, míg végleg kimegy az álom a szememből.

        -Jajj Clarie! Mi bajod? – azért nyávogok, mert Chase-szel álmodtam.

        -Sophie! Anyu azt mondja, elmegyünk ma vásárolni, hogy szép ruhában mehessünk apuval este. Neked milyen színű lesz? Az enyém tuti, hogy rózsaszín! – akármennyire is bánom a Chase-es álmomat, mikor erre a szeplős kis fehér arcra nézek, elfeledem a bosszúságot. Amikor egy pillanatig nem figyel, gyors mozdulattal elkapom a kis karjait, és magammal rántom az ágyneműm rengetegébe. Kacag, sikoltozik, rúgkapál, de látom rajta élvezi. Csikizni kezdem, erre ő megtépi a hajamat. El akarnám engedni, de visszagyúr az ágyra, lefogja  anyakamat, és ott aztán addig puszilgat, nyal fal, míg egy merő Clarie-nyál nem lesz az egész arcom.

         Anyu kávéval a kezében totyog be a szobába, és szedi le rólam a kis vadmacskát.

         -Fúj Clarie, ez nagyon undorító. – egy törölközőbe csutakolom magam, közben anyu leplezetlenül nevetve szidja a kislányt.

        -Ejnye Calrie! Nem szabad nyálkás csigát csinálni Sophie-ból. – szélesen vigyorog, és kacag, fiatalodik vagy 10 évet ilyenkor.

        -Jól van, nevessetek csak! – morgolódom a bajszom alatt, és morcosan visszabújok a vastag ágyneműm rejtekébe.

         -Na jól van már Sophie-Pofi. Kiengesztelés kép 10-re legyél kész, megyünk a belvárosba. Mégsem mehet 3 ilyen csinos nő bemelegítőben a bálra. Nem szégyeníthetjük apátokat . Ó, ha látnátok. – megint csak kacag, de annyira, még a kávéját is felszippantja. Rövid köhögő roham után újra kezdi: - Ha látnátok ezt a vén lókötőt. Úgy készülődik, mint egy kisfiú. Kikészítette a szmokingját, most épp fodrásznál van, és ha nem csal a szimatom, még valami ebédet is szervál, hogy ne kelljen főznöm ma. Az esküvőnkre nem készült ennyit. – viccelődik, és tudom, ha apu hallotta volna, mélységesen elpirult volna.

        -Mi is mehetünk fodrászhoz? – kérdezi Clarie.

        -A te hajadat én csinálom buta! – jelentem ki.

        -A tiédet pedig én Pofi. – határozza el magát anyu is.

       -Még csak azt kéne! És hanyagoljuk ezt a Pofi-t. – kiáltok fel, és kipattanok az ágyból. Lerohanok a lépcsőn, hallom, ahogy Clarie sikítva, kacagva rohan utánam.

Már müzlit kanalazok, mikor lihegve leér.

       -Naa! Mondd már, a te ruhád milyen színű lesz? – kérdezgeti, közben beleeszik a tálamba..

       -Anyu! Clarie felzabálja a kajámat!– kiáltom, de hiába, pont akkor jelenik meg a konyha ajtajában. Az üres bögrét lóbálva lépked be, elráncigálja Clarie-t a müzlimtől, leülteti egy székre, és elé rakja a sajátját.

       -Ebből kislány! – mondja neki, és mellénk ül egy meleg szendvicset majszolva. – Szóval lányok. Nagy dolog áll előttünk. Először is. A ruha. Clarie rózsaszínért esedezik, de szerintem úgy lenne az ötletes, ha összeöltöznénk.

       -Na ne! –nyögök fel. „Ez remek! Millerék családi egyenruhája!”

       -Nem úgy gondoltam, ahogy gondolod! – nevet fel. – Ha Clarie mondjuk jön egy halvány rózsaszínben, akkor te is felvehetnél valami hasonlót, egy magas sarkúval, apátoknak veszünk egy passzoló nyakkendőt a fekete szmokingjához, én pedig feketébe megyek, egy rózsaszín mit tudom én mivel… kendővel.

Akármennyire is ellenezni akarom az ötletet, flancosan jól fogunk kinézni, már látom előre!

       -IGEN! IGEN! IGEN! IGEN! – Clarie-nek szemlátomást bejön a dolog. Épp hogy a nyála ki nem csordul.

       -Tökmindegy. – hazudom, pedig tényleg izgatott vagyok. Anyunak van ízlése meg kell hagyni.

       -Akkor meg is beszéltük! 10-re kész lenni! – fejezi be a szenyóját, és hagy minket az asztalnál.

       -Úr Isten! De jó lesz! – Clarie szemlátomást nem képes leállítani magát.

       -Nyughass már te gyerek! Egyél, aztán öltözzünk, a végén még elkésünk.

         Kapkodva befejezzük a reggelit, és egy gyors fogmosás után ki-ki kiválasztja a tolaettjét. Nem akarom túlzásba vinni, komolyan, de be kell valljam, anyu mellett nincs kedvem farmerban menni. Akárhova megyünk, a még mindig csinos, koránt sem öregedő nő esküszöm, mindig leköröz. Azokkal a csinos szoknyákkal, a sok magas sarkúval. Ráadásul a Londoni divat is hatott a stílusára, így komoly hátrányosságokat érzek mellette. Így hát én is egy vastagabb szoknyát húzok, fehér vintage harisnyákkal, magas sarkúval, és egy passzoló kabáttal. Igaz, ha az ember London közepébe készül, annak meg kell adni a módját!

           10-re mindenki készen toporog az ajtóban, sebesen indulunk is. (Megjegyzem anyu még így is leköröz). Gyors köszönés a szomszédoknak, majd kocsiba ülünk, és anyu behajt a városba. A nyüzsgő tömeg egy emberként zsúfolódik a plázákba, üzletekbe. Utolsó megmenthető ajándékvásárlás címszóval. Az utcákon megy a téli vásár, az egész központot fenyőfa, és fahéj illat lengi be. Egy nagy áruház felé vesszük az irányt. Mire anyu parkolóhelyet talál, már talán a 11-et is elérjük.

          2. emelet. Női ruhaüzlet.

           Jajj anyám!

         Ha 2 óra nincs, mire találunk két színben passzoló, méretben jó, stílusilag hasonló rózsaszín ruhát, hozzájuk valami cipőt, apunak halvány rózsaszín nyakkendőt, anyunak meg az alakjára tökéletesen illő fekete koktél ruhát, na meg magas sarkút hozzá… én megeszem a kalapom!

Igaz, a próbafülkében elég jól néztünk ki a végére, mégis már mindenkinek korog a gyomra. Anyu szerint amúgy egy fél vagyont hagytunk az üzletben.

         -De megérte! – kiáltjuk mindhárman kórusban, mint a visszaeső bűnözők.

        Hazaérve aput már otthon találjuk. Az ebédlő asztalon 3 adag kínai kaja illatozik, de minket nem érdekel annyira, mint a ruhák. Apu frissen igazított sötét fürtökkel, épp a fürdőszobában borotválkozik. Még habos arccal jön le hozzánk, a nappaliba, ahol a három bevadult nő, mint egy rabul ejtett vadra ugrik rá a kincsekre, és bújuk bele újra a sajátjába.

        -Ízig-vérig nők! – csóválja a fejét apu a három illegő billegő kislányra.

        -Na te csak menj vissza a fürdőbe, és piperegj ott tovább. – oltja le anyu.

        -Nagyon csinosak vagytok. Az én 3 kedvenc nőm a világon.

        -És a mi kedvenc férfinknak is hoztunk ám valamit! – miközben anyu megkeresi a rózsaszín nyakkendőt azon gondolkodom, nekem vajon apu-e a kedvenc férfim…

       -Na ne! - kiált fel megriadt arccal. – Ezt ne!

       -Ó dehogy is nem! – jelenti ki anyu, és mind látjuk, hogy kinek lesz igaza.

       -De hát úgy fogok kinézni, mint egy csecsemő!

      -Adam, ne legyél már hülye. Ez előkelő, és divatos. És nem vitatkozunk többet. Egyszerűen lenyűgözőek leszünk, mondhatom! – anyu talán annyira szeretné megmutatni a legjobb oldalunkat, mint apu. Látom rajtuk, hogy sokkal izgatottabbak, mint mi.

        Na jó, legalább is, mint én.

       A délután este 8-ig a fürdőben telt el. Felváltva jártunk ki-be a két fürdőszobába, sosem volt elég idő senkinek. Én is fürödtem, epiláltam (!!!), hajat mostam, fésülködtem (!!!), fogat mostam, és még fogselymeztem is. Még törölközőben csináltam édes kis kontyot Clarie hajából, és engedélyeztem neki egy kis szájfényt, de semmi mást. Ő már vagy 6 órakor felvette a ruháját. Az én hajamat még köntösben anyu 6-kor KEZDTE EL csinálni. Nem számolt a loboncom önálló életével, és akaratával, így vagy fél óráig szenvedtünk a szobámban. De a végére egész tűrhetően néztem ki. Nekem is kontyot csinált, bár az én tömérdek, barna hajammal másképp nézett kis, mint Calrie vékony szálú, kis szőke fürtjeivel. Egy szép (számomra ismeretlen) csatot tett a közepére, elől pár szálat kihagyva szépen illett a ruhámhoz, meg az estéhez.

        Az ő haját csak ő maga készíthette el. Ez nála afféle hagyomány. Hozzá sem nyúlhattunk Clarie-vel.

Nos tehát szó mi szó, egy fél napot készültem az egész flancos bálra, mégsem tudtam elmenni.

Olyan 7-kor, én még javában törölközőben sminkelem magam, mikor megszólal a csengő. Úgy van, hogy a lenti fürdőszoba a nagyobb, ott vagyok most én. Ez közelebb van az ajtóhoz, mint a fenti fürdő, ahol anyu épp apát öltözteti, és a Clarie szobája is, ahol a lány biztosan balettozik a ruhájában. Így hát és surranok az ajtóhoz, és nyitom ki olyan kicsi résre amennyire csak lehet. Valahogy egy szál törölközőben nincs kedvem kimenni a mínusz 20 fokba.

        -Nyitom. – szólok fel az emeletre, és a vendégnek egyaránt.

         És ahogy kipillantok a résen, ki, a sötét, havas tájba, egy emberbe ütközök. De szó szerint. Az ajtó közvetlen közelében áll, én pedig az ajtóban állok. Jól fel kell néznem, hogy a sáltól, és a sapkától lássam magas arcát is. Az ajtóval közben gondosan takarom a testemet.

        Na de mikor felnézek a bizonyos vendégre, akkor sikoltok csak fel, de úgy mintha csak James torz képe állna a küszöbünkön.

        Meglepettségemben koppig tárom az ajtót, hogy minden fényt ráeresszek, és elfeledkezem a törölközőről, a hidegről. Ahogy pedig a sikolyomra felocsúdok mindenből, majdnem hanyatt vágódva próbálok újra az ajtó mögé rejtőzni.

           Chase pedig tele szájjal elvigyorodik.

         -Helló Sophie!

Karácsonyi ajándék

25. fejezet

Nem tudom, hol van Chase.

        Csak Mrs Cope arcát látom, ahogy próbálja ellátni az összevert fiút, mégis remeg a keze e felismeréstől.

Ő már tudja. A több száz gyerek, és tanuló közül, egyedül ez a csupa szív, duci kis angol hölgy tudja, hogy az én Chase-em azért verte majdnem agyon ezt a fiút, amiért tegnap elmentem segítséget kérni az asszonyhoz.

        Mire ott hagyom a már közömbös, megbosszult szemetet a földön szenvedni, Chase-t már elvitték. Kétségbeesve kutatok utána, de sehol.

Hirtelen eszembe jut, hogy akár bajba is kerülhet miattam. Mr Lenard aggódó, összezavarodott arccal vágja át magát a tömegen, és erősen elkapja a csuklómat.

           -Sophie azonnal velem jössz, és elmagyarázod mi történt. – ingerült, félelemmel teli hanggal vonszolni kezd az igazgatói iroda felé.

          -Honnan tudja? – de mire kimondom, már tudom is.

         -Chase csak azt dadogja, hogy „Sophie. Sophie. Sophie-ért tettem.”

Könny gyűlik a szemembe, annyira hálás vagyok a fiúnak.

          -Beszélj! – parancsolja.

         -Nehogy bántsák Chase-t. Az én hibám volt. Nem kellett volna elmondanom neki. Elborult az agya. James pedig…. – próbálok valami magyarázatot kitalálni, míg ő vonszol kifelé. Már majdnem elérjük az ajtót, mikor a zsibongó, pánikkal teli tömegen keresztül egy vörös kis fejet pillantok meg.

           Kitépem a kezemet Mr Lenard-éból, és sebesen hozzárohanok. Kate kitágult szemekkel, lesokkolva áll a James-t körül vevő tömegben. Nem érti, mégis fél tőle. Talán sejt valamit. Talán nem.

Elkapom a karját, és erősen megszorítom. Sápadt, szeplős arcán mély ráncokkal követ a terem szélébe.

           -Kate!- szólítom meg. És most, hogy végre itt áll mellettem, nem tudom, hogy mondjam ki.

          -So..sophie! Mi van James-szel? A lányok a..a..azt mondták…. Chase volt. És te pedig. Miért va..vagy pizsamában?

         -Te miért kezdtél dadogni? – kezdem suttogva. – Miért nem nézel soha James-re? Miért féltetted annyira Lily-t tőle? Honnan ismered Mrs Cope-ot?

         Megszakad a szívem, ahogy a gyenge kislány először kétségbeesik, körbekapja szemeit az embereken, aztán az enyémekre pillant, és kicsordulnak könnyei. Aztán lába elveszti erejét, és összetörve rogy a földre. Mellé térdepelek.

        -Annyira sajnálom Kate. De vége van. Megkapta amit megérdemelt. Nem akartam elmondani, hogy téged is… - lenyelem. – Meg akartalak várni. De most itt vagy. Most kiderül minden. Chase azért tette ezt, mert én hülye állat elmondtam neki. De Kate! Jajj, annyira szeretem! Nem hallgathattam előtte. És nem bánom! Miattad is. Értem is. NEM BÁNOM!

          -Sophie! U..Uram segíts! Téged is? Mikor? Hogy? – arcán tiszta félelemmel tekint a földön fekvő, de már leápolt szemétdarabra. Hirtelen belém hasít, vajon ez a kislány hogyan tudott ezzel EGYEDÜL megbirkózni. Nem mondta el se Mrs Cope-nak, se a szüleinek, se Lily-nek. Jó ég!

          -A bulin. Miután elmentél Lily-vel. Azt mondta, ő vele akarta csinálni, azt mondta ez nála hagyomány. – idézem szavait, és az emlékek hatására én is újra elvesztem magam. De Kate átszorítja a kezemet, így tudom folytatni. – Részeg volt. Becsalt a szobájába, és… - szerintem percekig hallgatok. – Meghaltam Kate.      Megölt.

      Mindketten zokogunk.

        -Engem is megölt Sophie. Én sem vagyok ugyan az.

       -De Kate! – jut eszembe egy elfeledett beszélgetés a rohadékkal. – Te nem… jártál vele?

Kate ha lehet még jobban elsápad.

        -Honnan tudod? 

        -Ő mondta. – vallom be.

És ekkor Kate-ből kiömlenek azok a szavak, amiket egy éve magába mélyesztett.

          -Épp ez az! – hangosan felsikít. Talán az emlékekre, talán a jelenre. – Én jártam vele! Én azt hittem szeretem! – élete egyik legszörnyűbb pillanatában hangosan felkacag. – Azt hittem SZERETEM! El tudod ezt képzelni? Titokban jártunk össze. Átosontam hozzájuk, ő pedig átsurrant énhozzám. Hónapokig azt hazudta szeret. Az erdőben találkoztunk, a könyvtárban csókolóztunk. Raktárokba bújtunk, és ott hitetgetett ígéreteivel. És én beleszerettem. Nem hittem el, hogy engem választ Lily helyett. Hogy egy ilyen menő fiú…. Atya ég! Legszívesebben megölném most magam. – a haját tép, arcán olyan düh ül, amiről azt hittem nincs benne a kicsi Kate-ben. – És aztán a bál előtt azt mondta menjek fel vele a szobájába, meglepetése van. Azt mondta a meglepetés után együtt megyünk le a partira, nem fogja érdekelni soha többé Lily féltékenysége, vagy bármi más. Felmentem vele. – most lelassul a beszéde. – És megkaptam a meglepetését.  – látom, olyan erősen nyomja körmeit a tenyerébe, belilul az egész keze. – Megkaptam, amit megérdemeltem.

Hallgatunk.

Szenvedünk.

           -És ezért nem mondhattam el senkinek. Mert igazából a barátnője voltam. Nem akartam, én nem akartam, de ő azt mondta, itt az ideje, hiszen mennyire szeret. Ha elmondtam volna bárkinek is, azt mondta volna nem megerőszakolt, csak erőszakoskodott, hiszem mi jártunk. . talán azt gondolja sikoltozik. De csak suttogás hagyja el remegő száját. – Nem lett semmi bajom, hát hallgattam. Hát hallgattam… idáig.

Nem tudom mit tegyek. Most, ebben a pillanatban az én fájdalmam eltörpül az ővé mellett.

Ekkor Mr Lenard halk, mély, sokkos hangja folyik be a tudatunkba.

            -Menjetek haza lányok. Én elintézek mindent. – pontosan mögöttem áll, karba teszi kezét, és borostás arcán leplezhetetlen döbbenet ül. És sajnálat.

         -Mr Lenard. – felpattanok a guggolássomból, ott hagyom a hideg földön Kate-et.

        -Igen, hallottam. De könnyebb lesz ez így. Elintézek mindent. – ígéri újra. – De Sophie! Kate! Sajnálom, de még meg kell kérdeznem, van valami bizonyítékotok?

Kate mögöttem felnyög, és elrejti az arcát.

         -Akkor csak Sophie. – teszi hozzá.

Gondolkodni kezdek. Nem hiszem, hogy azt a helyet bizonyítékként felmutathatnám. Nem hiszem, hogy a szívemet felmutathatnám.

          Ekkor a karomra téved a pillantásom. Feltűröm az ingemet, és boldogsággal állapítom meg a kék és lila foltokat végig a mellkasomig. A hasamon is vannak, a combom tele van velük, és a nyakamon is van egy kettő.

           Mr Lenard elégedetten nézi a foltokat, amiket James csinált. És megrökönyödve.

           -Rendben. Gyertek velem. – segíti fel a földről Kate-et is.

          -Nem tehetem. Hallotta tanár úr! Nem tudok semmit sem tenni.  Nekem mennem kell, pakolni. Ne mondjátok el senkinek.

        -Nem fogom. – ígérem.

        -Nem fogom én sem Kate, ha így akarod. – biztosítja Samuel a lányt, aki lassú léptekkel elindul a szobánk felé.

Én pedig Mr Lenard-dal tartok, aki idegesen vezet az igazgató irodájához.

          -Nem kell senkinek sem megtudnia. Nyugodj meg Sophie. Annyira sajnálom. – mondja séta közben, és megfogja a kezem. Ezzel  gondolom átlépi a megengedett tanár-diák kapcsolat szabályit. És mégis. Most csak egy harmincas borostás kisfiút látok, aki mindent el akar követni, hogy soha többé ne történjen ilyen. Forró hálával szorítom meg a kezét én is. – Chase pedig azért tette ezt, mert…

          -Mert nagy volt a szám, és kikotyogtam. A francba! – igazából megúszhatta volna a rohadék James egy kicsapással, egy orvossal, és egy kis hatósággal, de így… fizikailag is ki lett csinálva. Sokkal… csöndesebben megbosszulhattam volna. Mégis. Bosszú lett az volna?

        -Csak neki mondtad el? És Kate-nek?- kérdezi.

        -Igen. Kate-nek, és Chase-nek. Ja, még Mrs Cope is tudja, szerintem.- jut eszembe az asszony pillantása.

          -Akkor meg tudjuk oldani. Senki sem fog róla tudni. – mondja kedvesen, nyugtatva, majd halkan hozzáteszi mosolyogva: - Tehát az ő hibája volt az a titokzatos szerelmi búskomorság.

Egy szörnyű pillanatig azt hiszem James-ről beszél, de aztán eszembe jut, hogy Chase-t említettem.

       -Igen, de annyira sajnálom, hogy miattam fog bajba kerülni.

       -Miért kerülne bajba? – kérdezi meglepődve. – Megvédte azt, akit szeret, ezért ítélnénk el Sophie?

A szívem olyan meleg, mint még soha.

        -Köszönöm. Köszönöm szépen Mr Lenard. Mindent.

          Közben elérjük az igazgató nagy fakeretes ajtaját. Ahogy benyitok az ismeretlen szobába, az alig látott igazgatónő férfias, ideges vonásaiba botlok. A terem közepén járkál, rögesztmésen, megszokottan fogdos egy fehér kis kendőt vékony ujjai között. Még két másik tanár áll ott az asztala mellett, egy széknél. Kezüket a szék támlájára támasztva néznek rám és Mr Lenard-ra. A széken pedig az én vérfoltos, kócos, hullámzó mellkasú, összeráncolt homlokú Chase-em gubbaszt.

           Az igazgatónő felemel egy széket a fal mellől, és odaállítja a Chase-é mellé. 1 méter távolság biztos van köztük.

           -Jó napot Ms Miller. Kérem foglaljon helyet. – hosszan, vontatottan beszél, és közben alig észrevehetően remegnek orrcimpái. Ebből következtetek arra, hogy nagyon ideges.

           -Ülj le Sophie. Majd én beszélek. – Mr Lenard a székhez támogat, és a meglepett tanárokhoz fordul. – Először is azzal kell kezdenem, hogy Mr Erwin csak egy mellékszereplő, semmilyen büntetést nem kaphat… - kezdi a történetet Samuel, de engem már nem érdekel. Miután olyan közel húztam a széket a  Chase székéhez, amennyire csak lehet, leülök, és ránézek begörnyedt alakjára.

Olyan halkan, hogy csak mi halljuk megszólítom.

           -Chase. – lehelem. – Köszönöm. – az igazság szalad ki a számon. Az, ami helytelen, állatias, véres, mégis őszinte.

         Lassan, nagyon lassan felém fordítja összetört arcát, felegyenesedik, és sokkal magasabb mint én, még ülve is.

         Szemében nem azt látom, amit vártam. Azt hittem, úgy fog rám nézni, akár egy elhasznált zsebkendőre. Egy összetört kacatra. Undorodva, elhidegülve. És most… tudod mit látok? Szégyent. Bocsánatkérést.       Sajnálatot.

           -Mégis mit köszönsz Sophia? – csak ő hív Sophia-nak. És csak akkor, ha valami baja van velem.      Olyan szkeptikus, ellenző mosollyal kérdezi, amit még sosem láttam gödröcskés arcán.

           -Hogy-hogy mit? Megvédtél. Chase. – magyarázkodok, attól félve, hogy velem van baja.

De kiderül, hogy nem.

           -Megvédtelek? – kiált fel. A tanárok biztosan ránk kapták tekintetüket, de nem érdekelt. Se engem. Se őt. – Ez volt neked a védelem? Hogy az után, hogy megtette összeverem? Ez semmit sem ért! Semmit sem tettem! Nem tudtalak megvédeni. Megkaparintott.

          Folynak a könnyeim.

            -Ha megölöd sem tehetted volna meg nem történté amit tett. – kiáltom én is. – Ha nem teszed azt amit tettél, még most is a szobámban szenvednék. Nem tudna róla senki, és James úgy mászkálna, mint aki jól végezte dolgát.

           -Ha tegnap előtt este felmegyek veled, mikor hív, most nem lenne semmi bajod. De nem mentem. Pedig akartam. Pedig rosszat sejtettem. De nem mentem. és ott hagytalak vele. És nem hallottam meg a sikításaidat. – most már sokkal halkabban beszél, és miközben az én szívem újra összeszorul, látom, ahogy Chase erős, férfias arcán két könnycsepp gördül le.

           Hirtelen állok fel, és vetem magam a nyakába. Meg is lepődik, le is törli gyorsan könnyeit, és átöleli a a nyakamat. 

           Erősen, remegve, aggódva, biztonságot keltve.

Megszűnik minden. Az hogy hol vagyok, hogy kikkel vagyok.

Csak Chase-t érzem. Csak ő létezik.

         -Sajnálom Chase.

Hajam hullámai közül felhorkan.

         -Mégis mit sajnálsz Sophie?

         -Azt, hogy elvett tőled. Hogy… elhasznált. – zokogok, miközben legmélyebb félelmeimet vallom a nyakába.

           Sokáig hallgat.

         -Elhasznált?- nevet fel. -  Nem használt el. Felhasznált. – nagyon halkan beszél. Csak én hallhatom meg. Én is alig. – Te az enyém vagy. Az enyém voltál, mióta csak felkeltünk első nap a betegszobán. Mióta első nap beszóltál neki. Mikor meghallottam az akcentusodat, mikor összepattant a tekintetünk. Mikor először tapintottam a hajadat. Sosem voltál James-é. Mindig is az én Sophie-m voltál. És az is maradsz.

Nagyon sírok. Félek össze-vissza vizezem az amúgy is véres ingjét.

           -Chase.

          -Mond. – zümmögi, és a hátamat simogatja.

           -Akkor hát mégis kellek még neked?

          -Kérlek, Sophie. Ne járjon a szád ilyen szarságokról. És kérlek, ne is gondolj ezekre a hülyeségekre, amiket a gyagyás fejed szült. – vigyorogva mondja, bizsergető leheletét érzem a nyakamon.

         Felkacagok.

         Kacagok, mert ilyen szomorú, és ilyen boldog még sosem voltam.

Chase erősen ölel magához, én pedig minden eltelt perccel egyre egészségesebb leszek. És egyre kevésbé emlékszem arra a bizonyos december 18.-ára.

*

             A hó már teljesen befedte az egész hegyvidékes tájat. Az iskolára eltekintve a reggelizős jelenttől karácsonyi szellem száll. Mikor mindent tisztázva kilépünk az irodából kéz a kézben Chase-szel, azon gondolkodom, hogy most 2 hétig nem fogom látni. Mr Lenard motyogott még nekem valamit James jövőjéről, de nem érdekelt igazán. Tudom, hogy amit az iskola tud tenni a rohadékkal, semmi ahhoz képest, amit Chase-től kapott. És amit anyától fog.

           Nem hiszed el, de boldog vagyok. Boldogan sétálok végig a véres csutakos Chase-szel az iskolán, boldogan ölelem át az ajtónkban, és boldogan veszem észre, hogy Kate még nem hagyta el az iskolát.

         Egyszerűen csak megfeledkezek mindenről. A sebeim gyógyulnak, a szívem a Chase-é, és nemsokára látom anyuékat.

         -Kate. Vége. – lépek hozzá, és átölelem. Ő is átölel. – Kicsapják. Nem látod többé. Ennyi volt.

        -Istenem, de jó Sophie. Annyira sajnálom, hogy ez kellett, hogy történjen veled.

        -Hagyjuk Kate. Mindketten szenvedtünk, de felejtsük el. Legalább csak ma. Csak most.

Elmosolyodik.

        -Hogy van Lily? – kanyarodok vissza egy témára, mai érdekel.

        -Már sokkal jobban. Az volt a baj, hogy nem szedte a gyógyszereit. Elvette az eszét az a…- megakad.

       -Mi baja van igazából? – kérdezem, közben leülünk az ágyára, a bőröndjei mellé.

       -El szeretném mondani, de nem hiszem, hogy Lily akarná. Sajnálom Sophie. Senki sem tudja.

       -Ugye nem valami… halálos? – megint csak érzem, hogy megkedveltem a szőkeséget.

       -Nem. Nem halálos nyugi. Rendbe is fog jönni. Nem azért ájult el, mert ez a betegsége jele, hanem mert   nem vette be a gyógyszereit, és elvonási tünetként lekapcsolt a szervezete. De Sophie! nem mondott valamit James a … - kezdené újra ezt a szörnyű témát, pedig már kezdtem megfeletkezni róla.

        -És mit csináltok a téli szünetben Kate? – feltűnően intem le a beszélgetés ezen témáját.

Gondolkodik.

        -Otthon leszünk. Londonban, azt hiszem megyünk a nagyiékhoz is.

        -Merre laktok Londonban? – kérdezem azzal a reménnyel, hogy esetleg láthatjuk is egymást.

        -A külvárosban egész északon, közel van a… - fecsegő szavába telefoncsörgés szakít. Kikaparja zsebéből a kis készüléket, és egyből bele is szól. – Megyek apu. – hadarja, majd lerakja. – Bocsánat Sophie, de apu lent vár. Majd találkozzunk, oké? Meg van a telefonszámod. – csicsegi, de már húzza is a bőröndöket az ajtóhoz.

          -Várj még Kate egy percre! – rohanok a már becsomagolt bőröndömhöz, és kicibálom belőle az egész jó állapotban lévő ajándék csomagot. – Boldog Karácsonyt!

Kate lesokkolva, vigyorogva áll az ajtóban, és néz rám, nagy boci szemekkel.

         -Sophie! Te gyagyás! Én semmit sem… - kezdené.

        -Tudod, a szülinapom elég közel van Karácsonyhoz. Pofátlanság lenne kétszer is ajándékokat elfogadni. – vigyorgom, és a kezébe adom az elrejtett naplót, és a magyar zseni CD-jét. – Remélem tetszeni fog. Na de most már menj, mert apukát kikészül. – ajánlom könnyes szemmel, de tudom, hogy fogom még látni a kis vöröskét.

Kate ebben az évben utoljára átölel vékonyka kis karjaival, és utoljára érzem a haja citromos illatát.

         -Akkor jövőre. – ígéri.

        -Akkor jövőre. – mosolygok rá.

És kirohan az ajtón, le a lépcsőn, el a szemem elől.

         Kicsit szomorkásan térek vissza a már üres szobába. Ann is és Iris is elhúzták már a csíkot. Engem anyu hívott fél óra múlva, hogy fél óra múlva legyek lent a bejáratnál.

         Izgulok, hogy láthatom őket. De legfőképpen azért izgulok, hogyan mondjam el nekik a dolgot. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem is mondom el. Igazából semmi bajom nem lett, James-t nem látom soha többé. De tudom, nem tudnék úgy velük lenni, hogy közben eltitkolok egy ilyen dolgot.

Alig jövök be a szobába, alig csüccsenek rá az ágyamra, máris kopogtatás hasít a levegőbe.

Majd Chase kócos sötétbarna haja kukkant be az ajtó résén. Szemében izgalom, szomorúság, és még talán egy kis bosszú is keveredik.

      -Sophie. Köszönni jöttem. Itt vannak a szüleim. Még az az idióta Matt is haza utazott idén karácsonyra, úgyhogy itt pajzánkodik a kocsiban.

       Felkacagok. Neki is újra gödröcskés az arca.

      Hozzásétálok. Most mit csináljak? Csókoljam meg? Annyira meg szeretném. Annyira meg szeretném, mert látom ő is mennyire megszeretne. A vérem perzsel, minden kipattan a fejemből, nem is emlékszem semmire, senkire, csak Chase-t látom magam előtt. Ő pedig az ajkait nyaldossa reflex szerűen. Szerintem észre sem veszi.

         Mikor már kinyújtja értem a kezét, akkor döntöm el, hogy vissza fogom maga. Egy kis időnek el kell telnie, míg… testileg magamhoz térek. Chase csalódott, de kisfiúsan, mint akinek elvették a teherautóját a homokozóból.

Átölelem. Érzem az illatát. Érzem a leheletét.

          -Köszönöm Chase. És kérlek felejtsük el. Jövőre tiszta lappal indulunk.

         -A jövőre nagyon messze van. – szalad ki a száján.

Elmosolyodok.

          -Tudom. De hidd el! Januárban már a régi Sophie leszek.

         -Nincs semmiféle régi Sophie. Most is a régi Sophie vagy.

         -Igen Chase, de kell egy kis idő, hogy…

         -Értem. Hidd el. Megértem. – mondja, de azért olyan csalódottan piros az arca, úgy érzem, nem birom ki a dolgot. – Hosszú lesz, de – mély levegőt vesz, beletúr a hajába, majd rám néz. Forró, tüzes tekintettel. – Boldog Karácsonyt Sophie. – suttogja, majd átnyúl a köztük lévő űrön, magához húz, és az arcomra puha, forró, lüktető csókot nyom, és olyan elképesztően közel van hozzám, hogy mindenét érzem. Egyszerűen állni nem birok. Hideg arcomon az a perszelő tűz. Azok az ő ajkai. Nem az anyué, nem a Clarie-é, nem az Olíviáé. Ismeretlen, vastag ajkak érintik az arcomat, amitől a fiú is, én is egyszerűen égni, lángolni kezdünk.

Chase aztán elenged. És hogy nehogy tovább jussunk, jó szerével kimenekül az ajtón. Én meg… ott próbálok rendbe jönni a kongóan üres szobában.

         És már alig várom a januárt. Nem hiszem el, de alig várom, hogy visszajöhessek ebbe az egész… röhejes szappanoperába.