8. fejezet
Reggel arra kelek, hogy Kate finoman megrázza a vállam.
-Sophie! Sophie! Ébresztő! – suttogja félhangosan.
Mikor kinyitom a szemem, az az édes tudatlanság, felelőtlenség, amit az álom kreált agyamban, a pillanat töredékében szertefoszlik. Nem tudtam, hogy ebben a „sznobkreáló” iskolában vagyok, nem tudtam, hogy ez a bizonyos James valahol létezik a világban, nem tudtam, hogy ez az aranyos, szeplős vörös hajú lány vele járt, és azóta is hazudik az ikertestvérének. Na a szőke viperáról meg ne is beszéljünk!
De aztán belenézek a vöröses aranyos csillogású szemekbe, melyek sürgetően várják, hogy magamhoz térjek, és minden beáramlik az agyamba.
Jajj Anyám! Kezdődik előröl az egész szar!
-Jó reggelt Sophie! – köszönt mosolyogva, mikor látja, hogy komplett vagyok. Lopva idegesen a fürdő felé pillant. A függönyöm elhúzott résén látom, ahogy a hosszú egyenes hajú Iris melltartóban rohan át a szobán, miközben az ajak piercingjét piszkálja. Kate kedves arcán ideges ráncok gyűlnek. – Úgy áll a dolog, hogy Iris felkel 5 perccel 6 előtt, és mindenkinek 25 perc jár a fürdőben. Így pont kijön az idő, és neked is 25 perced lesz. Utánam jössz, utolsónak. Most Lily van bent, 7 óra van. Megfelel így neked?
Csak nézem az őszinte szemeit, és próbálom felfogni mit mond. Közben arra gondolok, hogy képtelenség, hogy ez a megtestesült kedvesség, jót akaró kislány valaha is járt volna egy olyan… Jajj Kate! Jajj, mi történt valójában?
-Igen, persze, köszönöm! – a hangom hálásabb, mint ahogy én azt hallatni akarom. Attól még haragszom rá. Láttam James-en, hogy nem hazudott. Újra hátrapillant. Ideges.
-Igen, igen, nagyon szívesen. Én találtam ki, és valahogy rávettem Lilyt is, igez nem volt könnyű, de… - hadarja, közben füle mögé simítja a haját. Felülök. Arrébb mászik, és kedvesen rám mosolyog. – Legyen szép napod Sophie! – mondja, és szétszórtan kisiet a függöny mögé.
Visszabújok a takaró alá, és álmosan kényelembe helyezem magam. Most veszem észre azt is, hogy ruhában vagyok, még a cipőm is rajtam van. Gyorsan lerúgom magamról, és hátradőlve várom, hogy sorra kerüljek. Meghalok egy forró zuhanyért!
Pár perc múlva felülök. Előveszem az ágyam alól a táskámat, és kiszedegetem belőle a tegnapi tankönyveket, füzeteket. Kinyitom a még üres szekrényemet, és bepakolom őket, valamint a többi tankönyvet is. Előveszem a mai órára szükségeseket, és szépen rendezetten beleillesztem a táskámba. Örömmel tölt el a felfedezés, hogy ma is lesz irodalom.
Közben kinyílt a fürdő ajtaja. Papucs csoszogást hallok, majd egy fölényes hang, direkt hangosan megszólal( de csak miután Kate bement a mosdóba) :
-Felébredt már a tehenészlány?
Nevetések hallatszanak.
JAJJ DE NAGYON HUMOROS!
-Igen, Kate felkeltette. – hallom Ann-t.
-Óh! – sóhajt fel Lily. Valami nem tetszik a hangjában.
A fejemre húzom a párnámat, és próbálok nem rájuk koncentrálni. Rövidesen annyira is nem akarok semmit hallani, hogy újra csak Kate rázása kelt fel.
-Sophie! Jézusom! Sophie! Nagyon de nagyon el fogsz késni, ha nem kapkodod magad!
-Franc! Elaludtam! –pattanok fel, és szaladok mezítláb a szekrényhez, kinyitom, és kikapok minden felszerelést ami kell. Már a fürdőből kiáltok, ki Kate-nek hogy „Köszi!”. Lilyék röhögnek.
Először leszedem magamról a ruhákat. Közben fogkrémet nyomok a fogkefémre, és kapkodva a zuhany alá állok. A forró víz teljesen felébreszt, miközben átsikálom magamat, lemosva a szégyen minden morzsáját. Egy hajmosáson is keresztül esek, és a végén laza 10 perc múlva már törölközőben állok a tükör előtt. Hideg vízzel megmosom az arcom, könnyek árán kifésülöm a hajam, majd összepakolom a cuccaimat. Előkapom a hajszárítómat, bedugom (ha tudnád mennyi idő volt, míg megtaláltam a konnektort), és addig szenvedek, míg rendesen egyenesre nem szárítom a kócos tincseket. Még egyszer utoljára átfésülöm, és összekapkodva a dolgaimat, kiszáguldok az ajtón. Már csak Ann pakolgat valamit az ágyán, a többiek felszívódtak. Már megy a reggeli, és én itt állok egy szál törölközőben!
-Igazán örülnék, ha iparkodnál, mert én vagyok ezen a héten a kulcsfelelős, és addig nem tudok elmenni, míg van bent valaki. – mondja idegesen, kipirult arccal.
-Bocsánat, sietek! – az egy dolog, hogy én elkések, de nem engedhetem, hogy őt is miattam büntessék meg, akármennyire unszimpatikus.
Lehuppan az ágyára, és vár. Én meg rohanok a szekrényemhez, új szoknyát, vasalt inget, harisnyát, meg fehérneműt venni. A szennyest bevágom, és kulcsra zárom. Besietek a függönyöm mögé, gondosan elhúzom, majd lekapom a törölközőt. Gyors szárítkozás után felszenvedem a harisnyát, begombolom az ingem. A kapkodás miatt sokkal többször csuklik meg a kezem. Cipőt fel, a blézer felsőt a hátamra terítem, táska a kézbe, és már húzom is a függönyt.
-Na végre! – bosszankodik az ajtóban Ann.
-Megyek! Mehetünk! Jajj várj! – futok vissza az ágyamhoz, és egy biztonsági hajgumit a csuklómra szorítok. Nem tudom mi sül ki a hajamból a nap további részében.
Mire leérünk az ebédlőbe, már javában megy a zsivaly. Amint belépünk az ajtón Ann elszalad mellőlem, mintha csak a közös látványunk is megfertőzné a hírnevét.
Na menj akkor a jó büdös…!
Idegesen fortyogva veszek tálcát, és pakolok rá egy tál zabpelyhet, és egy pohár narancslevet. Az asztalon ott serceg még persze a szalonna, illatozik a tojás, füstölög a pirítós, úgy ahogy egy tisztességes angol reggelinek lennie kell, de nem vagyok kifejezetten éhes. Leülök egy üres asztalhoz, és hogy üssem az időt fél 9-ig, újra csak olvasok. Közben Istenhez fohászkodok, hogy nehogy idejöjjön Mr. Csúszómászó. Nézegetek körbe-körbe, fel-fel pillantok, a biztonság kedvéért, de szerencsére nem látok senkit közeledni. Se őt, se a kis klánját. Hihetetlen, de nyugisan reggelizek, és közben az óráimon agyalok.
Mostantól mindenképp újra el kell kezdenem tanulni. Keményebben, mint ahogy otthon tettem. Nem csak hogy egy teljesen új rendszert kell megszoknom, új anyagokkal, új országokkal, a legelejétől kezdve az egészet, de még a nyelv is idegen. Emiatt is erős aggályaim voltak az idejövetellel kapcsolatban, de apu meggyőzött, hogy kemény munkával elérem amit akarok.
Na igen. Kibaszott kemény munkával! (már elnézést a kifejezésért)
Ahogy teltek a napok, ahogy rázódtam bele az anyagba, vettem fel a fonalat, kapcsolódtam be az órákba, rájöttem, hogy a legelső napom volt a legkönnyebb napom annak ellenére, hogy kiket ismertem meg, és miket tudtam meg. Ha valaha hallottad már a kifejezést, hogy „Egész nap tanul” na akkor azt konkretizáld, csapjál hozzá még egy kis kétségbeesést is, és megkapod azt, amit én csinálok megállás nélkül. Szó Szerint Egész Nap Tömöm a fejem. Reggel 6-kor kelek a legelső lánnyal aki soros a fürdőben, és amíg el nem jön a fél 8 az ágyamban fekve vagy befejezem a házikat, amiket este már nem bírtam, vagy átnézem az az napi szavakat, lefordítgatom, hogy ne órákon kapkodjak. Aztán elkészülök. Az az édes fél óra, míg nincs könyv a kezemben, csak szappan meg fogkefe, a napom fénypontja. Elillan, és már jön is a reggeli. Ha eszek is valamit, azt is csak pár perc alatt betömöm, hogy a fél órát szabadon kihasználhassam. Veszem elő a füzeteket, és tanulom az új angol szavakat, az az napra feladott leckéket. Az órákon persze megy a körmölés, a kapkodás. Szünetekben ismétlem a következő órára a dolgokat, míg el nem érünk az ebédig. Ebédlőben egyedül eszek valamit, és ha a következő 2 órára nem kell semmit csinálnom, elkezdem az az napi szavak fordítását, tanulom őket, na meg persze a leckét is írogatom. Aztán a nap végén vagy a könyvtárba megyek, vagy az udvarra, de ott is persze csak a sulistáskával. Házi, szavak, magolás, számolás. Vacsorázok, itt néha megengedek magamnak egy kis pihenőt, aztán zuhanyzok, majd az ágyban fekve miden este ugyan csak a tanulás altat el. És reggel kezdődik előlről.
Egyedül a hétvége hoz némi felüdülést. Ha tudok rá szakítani egy kis időt kimegyek a parkba, körbejárom a területet, olvasok, gondolkodok, álmodozok. És emlékezek. A legrosszabb. A hazamenetelről szó sem lehetett. A suli ellenzi a hétvégenkénti kimenőt, mivel úgy „kiesünk a ritmusból”. Csak ünnepekre, és sürgős helyzetekben mehetünk haza. Engem pedig már egyre kevésbé elégit ki az a pár perces telefonbeszélgetés esténként.
Igaz, hogy érzem a fejlődést, érzem a megszokást, az új rendszer bevésődését, de még nagyon messze van a vége. A tantárgyak több kevesebb sikerrel mennek. Az irodalom zsír, az angol nyelvtan (hihetetlen de magyarul többet tanítanak meg belőle mint angolul) is, a törivel van egy kis gond, de haladok vele, a nyelvek azok KÍNSZENVEDÉSEK (fordítsd le a spanyol szót angolra, fordítsd le az angol szót magyarra hogy megértsd, aztán azt tanuld meg spanyolul is meg angolul is), a természettudományos tantárgyakat már leadtam, most csak földrajzra járok be, de ott is csak a tőzsdeállásokat, demográfiai cuccokat veszünk, azok nem vészesek. Na és a matek. A MATEK! Soha, de SOHA nem gondoltam volna, hogy a matek lesz a felüdülés. Ahol nem kell az angol szavakat használnom, nem kell minden egyes feladatnál gyorsszótárként használni az agyamat. Csak számolni, rendezni, egyszerűsíteni, gyök alá vinni, ábrázolni, függvényt jellemezni. Csodás! Azt meg mindegy milyen nyelven csinálom.
Egy hónappal a kezdésem után már én is elkezdtem dogákat írni, és felelni. A határidő 2 hónap volt, így nem számított bele a bizonyítványomba, csak azért csináltam, hogy tudjak viszonyítani. Eleinte persze 2-eseket kaptam, néha 1-est is (töriből), nem tudtam használni az angolt, és ha az anyagot tudtam is 5-re magyarul a fejemben, azt átvinni angolra, utána még a papírra 50 perc alatt rohadt bonyolult ám. Persze a 2. hónap végére feljavítottam 3-asra, néha 4-est is kaptam, kivéve irodalomból. Abból a legelejétől kezdve 5-ös voltam. Samuel Lenard pedig hivatalosan is az én Kalmár tanárurammá* vált.
A tanárokkal jól kijöttem. Ami annyiból állt, hogy nem kellett szólongatni, mint majdnem mindenki mást az osztályban. főleg James-t, a barna bőrűt, meg 2 másik klántagot. Komolyan, még Lily-ék is megvadultak néha. A csacsogás amit MINDEN ESTE folytattak a szobában,( néha még más lányokat is áthívva), úgy tűnik nem volt elég. Az órákon is ment a rizsa, a fiúkról, a nyaralásokról, a hajlakkokról. Néha én is olyan szívesen közbeszóltam volna, bekapcsolódtam volna, megkérdeztem volna milyen gyakran kapnak csomagot, melyik a legjobb bolt Londonban, mi a kedvenc könyvük, vagy ilyesmi. Hiányzott a társaság.
Mert Kate egy idő után egyáltalán nem szólt hozzám. Fogalmam sincs miért, de akárhányszor összeakadt a tekintetünk, az övében megbánást, és szégyent láttam. Bármibe le merném fogadni, hogy benne van Lily keze a dologban.
Valamint James is békén hagyott. Azután a „vacsora” után egyszerűen nem cseszegetett tovább a forró szerelmével. Néha rajtakaptam, hogy engem bámul, mikor kimegyek a táblához, vagy a folyosón esek bukok. De egy szóval sem említette többet a dolgot. Se a Kate ügyet, se a Sophie-ügyet. Hihetetlen, és most biztos röhögni fogsz, de egy idő után ár ő is jó lett volna, hogy beszélgethessek valakivel. Minden este felhívtam anyuékat, megtudakoltam a híreket, hogy, hogy megy a berendezkedés, az ovi Calrie-nek, apu munkája, hogy áll a ház, stb. Na de azért kéremszépen, ez a pár mondat volt egész nap esténként.
Kate változatlanul némaságra ítél, Lily ugyanúgy rázza magát Jamesnek, James se nézett felém már tudom is én mióta. Az a legrosszabb, hogy nem keresztülnéznek rajtam, mert pontosan tudják, hogy ott vagyok, és érdeklem őket, hanem egyszerűen csak ELJÁTSZÁK, hogy nem vagyok ott. Lily azért, mert féltékeny James miatt, James azért, mert nem viszonzom érzéseit, Kate pedig azért, mert… Gőzöm sincs. Azt nem tudom, hogy neki mi baja van.
De hát, ez van, meg kell szokni.
Amúgy néha még jó is, hogy nincs itt senkim. Hogy nincs egy szabad percem, és hogy igazából nem kezdtem teljesen „új” életet. Így legalább… alig gondolok Olíviára.
Nem tudok mit csinálni. Akármennyi idő telt el azóta, akármennyire megváltoztam, nem tudom eltüntetni azt az űrt, ami a hiánya miatt tátong bennem. Azóta nem tudtam egy rendeset kacagni, lelkemből. Az a keserű, savas érzés, ami a gyomromba kúszik, akárhányszor a régi emlékek visszaidézésén kapom magam, nem enyhül. Szükségem van valakire! Csak most az egyszer! Mentsen meg valaki!
Istenem! De hihetetlenül hiányzik a régi életem!
Olívia!
Clarie!
Minden!
*
- Lily! Lily! Wake up! It’s time! – folydogál be Kate alig hallható hangja a függöny mögül. Alig lehet 5 óra, de nem tudok aludni. Kintről hallom ahogy nesztelen lépéseket tesz valaki, majd egy férfi suttogása hallatszik, egész távolról, talán az ajtóban áll.
-Sweetheart! We have to go! – a padló nyikorog, és Lily halk nyögésére leszek figyelmes.
-Dad! Is mom here too? – kérdezi rekedtes hangon. Valahogy olyan törékenynek érzem most a magas, önbizalom teljes Lily-t.
-Yes, she’s waiting int he car. Hurry Lily! Let me help you. – válaszol Kate, és az ágy nyikorog.
Ezek mennek valahova.
-Dad, take her pack. It’s here, next to the bed. – suttogja. Halk szöszmötelés, ruha suhogása, majd az ajtó recsegése hallatszik. Pár perc múlva megszólal a férfi.
-I love you sweetie. We’ll be back soon.
-I love you to daddy! Take care, Lily!
-I will. Bye Kate. – nyögi a lány, majd az ajtó becsukódik.
Pár percig egy porszem sem moccan. Aztán Kate léptei visszatekeregnek az ágyához, a függöny susog, az ágy nyikorog. Kate pedig sírni kezd.
Olyan halkan, amilyen halkan csak egy ember képes sírni. És mégis, olyan szívet szorítóan fájdalmasan, hogy bepánikolok.
Mégis mi történt? Hova ment Lily?
Elérkezik a 6 óra, és hallom ahogy minden lány felébred. Ahogy gondoltam, az első dolog, hogy megkérdezik, hova tűnt Lily. Megkérdezik, amit én is annyira meg akartam tudni.
-Eeeel ke… kellett utaznia pár napra. De s.. s…semmi komoly. Szerintem ho..ho..holnap utánra visszaér. – hallom Kate hangját, ahogy olyan keményen akarja mondani a hazugságot.
Mert biztos vagyok benne, hogy hazudik. Csak én tudom, hogy az apukájuk is itt volt, és hogy Kate rettentően sírt, mikor elmentek.
- De mégis hová ment? –kérdezi Iris.
-Lon…n…ndonba. De mi…mi…minden rendben lesz. – nyugtatja magát is.
A lányoknak még nem esett le, hogy nem mondja el az igazat, így hát amíg ők vitatkoznak, bemegyek a fürdőbe.
Istenem, de kíváncsi vagyok! Vajon valami rosszat csinált? Kicsapják? Vagy a továbbtanulás miatt? Plasztikai műtét?
Valószínűleg ad egy kis löketet a karosszériának.
Na de aztán végzek a fürdőben, és kimasírozok törölközőben. Iris már ott ácsorog az ajtóban, és amint kijövök, bentről csapja be. Ideges. Ann eltűnt. Csak én vagyok a szobában, és Kate. Kate pedig olyan magányos, és összetört, hogy Calrie-re emlékeztet.
Hirtelen elfelejtek mindent. elfejtem, hogy kinek a testvére, hogy nem szól hozzám hetek óta, hogy kivel járt, hogy hogy is állunk egymással. Gyorsan átölelem, úgy ahogy vagyok, még vizesen, és a fülébe suttogom, nehogy Iris meghallja.
-Nekem elmondhatod. Hadd segítsek!
Csak áll ott a karjaimban pár másodpercig, aztán a legmeglepőbb dolog történik. Átszakad a gát, ami a könnyeit tartotta, és míg lassan ő is átölel, magához szorít, mint ahogy Clarie is átszorított régebben, ahogy én is átöleltem anyu nyakát, halkan újra szipogni kezd.
-Ha…hallottad?- kérdezi alig hallhatóan.
-Igen. Sajnálom, nem tudtam aludni. – vallom be.
-Semmi baj. Semmi baj. Nem a te hibád. – mondja és elenged. Leül az ágyára, közben csak folynak a könnyei. Annyira sajnálom szegényt. Mintha a saját húgom szenvedne.
-Az apukátok volt az?
-Igen.
-És hová vitte Lily-t? Persze csak ha elmondhatod.
-Kétlem, hogy Lily valaha is meg tudna bocsájtani, ha épp neked mondanám el. – egyszerre fáj is amit mondott, meg igaza is volt.
-Ha nem, hát nem. De ha bármiben is segíthetek, csak szólj. – mondom, és fordulok is a függönyöm mögé. Hipergyorsan felöltözök, bepakolom a cuccomat, és húzom is a függönyt, mert még el kell ugranom a könyvtárba.
És amint kilépek, Kate változatlanul könnyektől nedves arcába botlok. Az ölelésembe menekül, akár csak egy kislány, és suttogja:
-Annyira sajnálom, hogy nem szólhatok hozzád. Sajnálom, hogy egyedül vagy egész nap, hogy nem lehetek a barátod. Mert annyira kedves vagy hozzám. Annyira megértesz. De hidd el, jobb ez így mindenkinek. És kérlek ne haragudj annyira Lily-re! Rendes lány ő, csak nem szereti, hogy James úgy néz rád ahogy. Én sem szeretem igazából. De kérlek, ne utálj Sophie! – olyan gyorsan hadar, hogy figyelnem kell, minden szavát megértsem. És nem dadogott.
-Nem utállak Kate. Te voltál eddig az egyetlen, aki kedvesen nézett rám. Nem tudom miért nem szólhatsz hozzám, vagy ki tiltotta meg, de hidd el, nem utállak.
Annyira megnyugszik szavaimra, hogy abbahagyja a sírást. Mély levegőt vesz, és elenged erős szorításából.
-Köszönöm.
-Én köszönöm, hogy megbízol bennem.
És mint végszóra belép a szobába Ann.
-Ti meg mit csináltok? Vele beszélgettél? – kérdezi undorodva Kate-et.
-Nem, csak meg… megkérdezte hol van Lily. – hazudja, és szedegeti a ruháit az ágyáról.
-Ha nekünk nem mondja el, neked miért mondaná? – veti nekem, de olyan szemmel, hogy legszívesebben felképelném. Mérgesen szó nélkül visszafordulok, és elhúzom a függönyömet.
-Hol voltál? – kérdezi figyelem elterelés képp Kate.
-Az igazgatónál. De ő sem mondja meg, hol van Lily. Komolyan mondom! A legjobb barátnői vagyunk. Miért nem tudhatjuk?
-Ha hazajön, elmondja ha a..a..akarja. Addig hagy….gy…gyjatok vele békén. –kéri.
Amilyen gyorsan csak tudok, kiszáguldok a szobából, és magam mögött hagyom az indulatos Ann-t, és Iris-t. Csak tudnám, hova tűnt az a szőke boszorkány. És tudnám miért volt annyira bepánikolva Kate.
(*Kalmár tanárúr: Szabó Magda: Abigél c. könyv szereplője)
(*Kalmár tanárúr: Szabó Magda: Abigél c. könyv szereplője)
