7. fejezet
Fél nyolckor, mikor a recsegős csengő bejelzi a vacsorát, nehezen feltápászkodom a padlóról. Körbenézek, de szerencsére senkit sem látok. Kiveszem a fülemből a fejhallgatómat, és kong az agyamban a csönd. Csábít az óriási, visszhangzó terem.
-I’M FUCKING NOT HUNGRY! – sikoltom, ahogy csak kifér a torkomon. Még vagy 10 mp-ig hallom a visszaverődő hangokat. Besötétedett. Az ablakon épp csak annyi fény áramlik be, amennyi mindent olyan szögbe tud megvilágítani, hogy életre keltse a legutolsó parfist is.
Bal szárnyban ácsorgok. A szemben lévő, túloldali fal olyan mintha távolodna. És akkor meglátok egy árnyékot. De olyan távol van, hogy csak elmosódva próbálkozok kivenni. Pár lépéssel közelebb jön, én is közelebb megyek. Olyan sötét, és félelmetes, hogy a szívem vad ritmusban döngeti a mellkasomat. Miért nem szólalsz meg?
Rövid haja van, valami mézes ragyogásban. Az nem lehet.
Még mindig lehetetlenül távol van, akármennyire közeledek felé.
Az alakja, emlékeztet a…
Sophie ne golyózz be!
Félek.
És akkor meglátom a két meleg kék ragyogás szikráját a folytogató sötétségben. Érzem, ahogy elmosolyodik.
A térdem megremeg, és halálra fagyva felsikoltok.
Nem akarok mást csak kikerülni innen, világosságba, emberek közé. De nem tudom elfordítani a fejem.
Közelebb jön.
Már ki tudom venni a vastag ajkait, a tüsis haját.
Annyira félek, hogy sírni kezdek.
-Menj innen! Hagyj békén! HAGYJ BÉKÉN! – sikoltozom.
De nem áll meg. Csak közeledik, és közeledik, leküzdve a már csak pár méteres távolságot köztünk. A kezét felém nyújtja. Már a szeplőit is látom.
A nyakában ott fityeg a fél ezüst szivecske, a
-ST
-END
felirattal.
Újra sikoltok, amikor az én nyakláncom felé nyújta holdsápadt kezeit. A terem falai közelednek. El kell menekülnöm! EZ nem igazi! Csak egy látomás! Egy szellem! Ez gonosz!
És mégis.
Mennyire lehengerlően boldog vagyok, hogy újra látom a szája körül játszadozó ráncokat, mikor mosolyog. Mennyire betölti az űrt az orra formája, a haja ragyogása. Mennyire egésznek érzem magam a kókusz illatú bőrének aromájától.
Zokogva, felsikoltva fordulok el tőle, lélekszakadva az ajtóhoz rohanok. A kilincsre vetődik a kezem, és bevágom magam mögött az ajtót. Végigrohanok a folyosókon, át az aulán, elhagyva az osztálytermeket, be egyenesen az ebédlőbe.
Az első arcokat meglátva visszaszakadok a valóságba. Kötekedő lenéző tekintetek. Talán le kéne törölni a könnyeimet. Eltotyogok egy üres asztalhoz, levágom a táskámat az egyik székre, és gyorsan összeszedek pár csokis sütit, meg egy kakaóval töltött bögrét egy sötétkék tálcára. Lerakom az asztalra, és zsebkendőért kutatok a táskámban. Letörlöm a félelem könnyeit, és kifújom az orrom. Az evéshez annyi kedvem van mint hogy Lily haját kifésüljem. De azért letuszkolok pár falatot. Amúgy nagyon finom a kakaó, de képtelen vagyok koncentrálni.
Most akkor elvesztettem az eszem? – ez a kérdés dübörög a fejemben.
A halott legjobb barátnőmet fantáziálni egy sötét csarnokban legalább is erre ad következtetést.
A francba!
Mi lesz most?!
A zsivaly betölti a fülem. Eltompulok.
Annyira élethű volt. Annyira meg akartam volna ölelni. Bár maradtam volna még!
Csönd legyen Sophie! Nem legyél hülye! Mély levegő. Elfelejteni!
Legyűrök még egy sütit. Előveszem a délelőtti könyvemet, és felrakott lábakkal olvasni kezdek. Közben csipegetem a csokis sütiket.
Alig merülök bele a dologba, érzem, hogy mellém csusszan valaki. Oldalra pillantok, és abba a bizonyos borostás rosszatsejtő rosszfiús vigyorba ütközök, ami konkrétan a mai nap mélypontja.
-Sophie-kám! – nyújtja, gömböjíti USA-san a szavakat. A barna barátja, és a sötétbőrű tag is leül az asztalomhoz. Már pakolnám is a cuccomat, hogy felálljak, mikor eszembe jut az énekóra.
-Élvezed a vacsorát? Igazán odaülhetsz hozzánk is cica. – vigyorogja a képembe. Az ebédlő másik végébe mutat, ahol egy nagyobb asztalnál ül még két klántagjuk, akiket otthagytak, valamint Lily és a csorda. Kate egyenes kis haja a homlokát súrolja, míg villájával kaparászik a tányérjában.
James olyan közel ül hozzám, hogy érzem kesernyés illatát. Az ajkai vörösek, a szeme pedig akár a mustár.
-Mondd már meg nekem James, hogy ugyan miért mindig csak te téped a szádat? Azt sem tudom hogy hívják a barátaidat. – kezdem, hogy terelhessem a beszélgetést. A legkevésbé sem érdekel a két másik ólajtó itt az asztalnál, de mindenképp rá fogok kérdezni Kate-re. Ehhez pedig ápolni kell a „conversation”-t. Kérésemre a sötétbőrű elneveti magát, és feltűnően közelebb araszol hozzám székével.
-Tehát, a kislányt jobban érdekeljük mi, igaz-e? – öblösen kacéran beszél, hófehér fogaival. Tipikus fekete arca meg teste van. Az a bizonyos felfújható izomrengeteg, amitől inkább hátrálok, mint vonzódok hozzá. Sötét csoki barna szemek, és akkora ajkak, hogy azon gondolkodom, képes-e velük rendesen enni. – Az én nevem Noah, üdv! – mondja, és a kezét nyújtja felém. Brit akcentusa van. Nem tudom miért, de úgy érzem, nem különb James-nél. Vonakodva reagálok rá, egyáltalán nem ebbe az irányba akartam haladni.
-Sophie! – rázok vele kezet, és már térnék is vissza a Kate-ügyhöz, mikor észreveszem, hogy a barna hajú meg se moccan. Ránézek. Ugyan olyan merev, sötét tekintettel figyel az asztal másik oldalán, a velem szemben lévő széken, ahogy eddig. Ennek esze ágában sincs bemutatkozni. Bepipulva fordítok újra hátat Jamesnek, akit egyértelműen egyre jobban ingerel, hogy hanyagolom.
-És a másik csatlós? – kérdezem a szemébe nézve.
James keserűen szól mellőlem.
-Chase, mozogj már, mert addig nem fordul vissza hozzám! – Nem nézek rá, de érzem, hogy megint ott van a tejbetök vigyor a képén.
A bizonyos Chase, hátradobja a szemébe lógó sötétbarna tincseit, felsóhajtva átnyújtózkodik az asztalon, hogy elérje a kezemet. Egyáltalán nem látok rajta semmi féle érdeklődést.
-Chase Erwin. – mondja, kötelességből.
Brit.
És megnyalja az ajkait beszéd előtt.
De nem kihívóan. Rossz szokásból. Úgy mint ahogy én rágom az enyéimet.
-Sophie! – rázok vele kezet. Hidegek az ujjai. Amint túlestünk rajta, vissza is hanyatlik a székébe, és a távolba meredve kizár látóköréből.
Az Istenit neki! Biztosan nem ezért fagyot meg egy pillanatra a gyomrod, Sophie!
-Nos igen. Chase meg a nagy társadalmi élete. – folytatja James. – De most már figyelj kislány! Terveim vannak veled! Tudom mit mondtam, irodalom előtt. Én csak egyszer teszek ajánlatot egy lánynak. De… azt hiszem te más eset vagy. Még a szabályaimat is megszegem miattad!
-Jajj James fogd már be! – hallgattatom el, akármennyire is határozott arccal beszélt. – Nem érdekelsz, sajnálom. Mi lenne amúgy is, ha Lily-nek csapnád a szelet? Mióta ide ültél, épp hogy a szememet ki nem kaparja a tekintetével.
-Nem érdekel Lily. Engem te érdekelsz. – csak az az alig észrevehető játék, halvány kisfiússág nyugtatott meg, amit kihallottam a hangjából. Csak mókázik. Kis mértékben. Nagyobb mértékben komolyan gondolja. És ettől berezelek.
Hogyha ennek tényleg elborul az agya, és a végén még itt trófeát csinál belőlem… Soha, soha többé nem szólhatok hozzá.
De most akkor is kiderítem mi van Kate-tel!
-Olyan sok csinos lány jár ebbe az iskolába. Sokkal jobban tudják, hogyan igyanak teát felemelt kisujjal, fogadok a felük már találkozott Prince William-mel is. – a mondatomra James arca csak elsötétül. Viszont Chase felnevet. Rákapom a tekintetem. Azonnal el is kapja. Noah is elmosolyodik, de inkább James savanyú képén. - Lily magas, csinos lány, hosszú szőke haj, kék szemek…- folytatnám, de közbevág.
-Nem érdekel Lily. – mondja olyan határozottan, hogy azonnal elhiszem.
-Akkor ott van Ann, ha a sötétebb tipus jön be neked. – folytatom a sort, de még nem Kate-tel, az túl feltűnő lenne.
-Sophie, elég volt. Komolyan kell veled beszélnem! – mondja, és biccent a fejével, a fiúknak. Tekintetéből azt látom ki, hogy „Húzzátok el a csíkot!”. Azonnal engedelmeskednek is. Akaratlanul Chase-re pillantok. Ő Jamest nézi, és nem értve egyet, megcsóválja a fejét.
Ketten maradunk. Az ebédlő másik végéből Lily arca olyan piros, hogy már-már nevetnem kell rajta. Még ha csak ennyi pozitívuma van ennek a hülye Jamesnek, hogy féltékennyé tudom tenni Lily-t, megéri ez a pár mondat.
Pár másodpercig csak néz. Szegényke, tényleg tetszek neki.
-Na és Kate? – teszem fel a várva-várt kérdést. A név ott lebeg a levegőben pillanatokig. Aztán undok, sötét hanggal felnevet.
-Kate cica már megvolt. – suttogja a fülembe.
Egy kicsit kihagy a szívem a ritmusból.
Aztán pedig olyan vad iramba kezd, hogy érzem, piroslik a fülem.
-Mi? Kate? A vörös hajú Kate?
-Igen, bizony, a vöröske. – olyan kaján arcot vág, hogy felfordul a gyomrom. – Mit gondolsz miért nincs gusztusom a nővérkéjére? Ugyan úgy néz ki mint ő.
Akaratlanul is eszembe juttatja az éneken hallott megdöbbentő tényt. Kate és Lily testvérek. Mégpedig a korukból ítélve talán ikrek.
-Mikor volt ez? – a hangom remeg.
-Na mi az? Csak nem féltékeny a kis hölgy? – elmosolyodik. Még csak arra sincs erőm, hogy megmondjam az igazat. Tetszik neki. – Tavaly volt. Mindig is a szőkének tetszettem, ezért hát direkt a húgocskát választottam. –elmosolyodik - Titokban tartottuk a dolgot, valószínűleg a szőke még most sem tudja. De aztán nem működött sajnos. – az utolsó mondatnál elvörösödik a nyaka töve.
-Hogy a francba tudtad rávenni Kate-et erre? – rebegem. Ez az aranyos, kedves, visszahúzódó lány, ezzel a féreggel? Képtelenség!
-Valahogy sikerült. – a nyaka tovább pirosodik. – De most már elég volt az exekből. – közelebb hajol hozzám. Ez tényleg azt hiszi, hogy én…
Szó nélkül felállok. Fogom a cuccomat, meg a tálcát, és köszönés nélkül otthagyom.
-Mi a fene?! – kiált utánam. Olyan gyorsan vágtatok ki az ebédlőből, amennyire csak tudom. Még hallom ahogy magában fortyog. – Ez tiszta hülye!
Felcaplatok a szobámba. Szerencsére nincs fent senki.
A hivatalos takarodó 9 órakor van. Addigra mindenkinek a szobájában kell maradni, a folyosókon nem caplatunk. Igaz, hogy éjjeli őrség nincs a tanári karból, így (amint a későbbiekben kiderült) mindenféle nehézség nélkül átjuthatunk éjnek évadján az épület egyik szárnyából akár a legtávolabbiba is. Alig múlt 8 óra, így még egy szobatársam sincs itt.
Most több időm van körbenézni. Ráhuppanok az ágyamra. Túl ruganyos. A bőröndjeimet előveszem az ágy alól ahová hajítottam, és néhány köntössel, meg törölközőkkel kinyitom a szekrény ajtaját. Szépen kihagyott, tiszta hely jelzi az én új tárolási lehetőségemet. Lassan bepakolok minden ruhadarabot, pizsamát, fehérneműt, tisztálkodási cuccokat stb. Mikor végzek, nem tudok mihez kezdeni magammal. Előveszem a Dorian Gray-t, angolul, olvasok pár sort, de megunom. Tanulni semmi kedvem, amúgy is, majdnem minden órám a bemutatkozással telt. Majd holnaptól rákapcsolok. Felállok, és körbejárom a szobát. Be akarok nyitni mások szekrényeibe is, csupán kíváncsiságból, de mind egytől egyig zárva vannak. Megfogadva a tanácsot, az enyémben is elfordítom a kulcsot, és a szoknyám zsebébe süllyesztem.
A szoba végében ismeretlen dologra bukkanok. Egy hosszú, fehér függöny, és valami otromba lilás sötételő mögött, amire először azt hittem földig érő ablak, egy erkély állt. Gyorsan odasiettem, és elhúzva a függönyt kiléptem a vaskorlát mögé. Jól esett a friss levegő. Kitisztította a fejemet.
Gyönyörű volt a táj. A távolban láttam a város fényeit, és belegondoltam, vajon mit csinálhatnak most anyuék. Clarie. Aztán a dombos erdőket pásztáztam, tekintetem tovasiklott a ködös avarral összefutó horizont felé. Lepillantva egy udvart láttam. Óriási füves terület, néhány (talán dió) fával. Néhány fapad, és filagória van kitéve, a kert széleihez. Na, holnap meglesz a délutáni programom.
Oldalt több erkélyt is látok. A bal oldalamon kisebb téglafal szünet után kicsit távolabb vannak, mint a jobb oldalon. Azok biztosan a fiúkéi.
Eszembe jut James.
Jajj, anyám! Mit csináljak? Hogy koptassam le?
Míg visszatántorgok az ágyamhoz, ezen marcangolom magam. Leesek a terítőre, és hogy gondolataim elterelődjenek, előveszem a telefonom. Nézegetem a képeket amelyeken még Olívia is rajtuk van. Eszembe jut a képzelgésem ma a sportcsarnokban. Kiráz tőle a hideg.
Clarie, anyu, apu. Itt van mindenki. Végigfutok az sms-eken. Az emlékek, a poénok. Istenem, de hiányzik mindenki. Olyan ez itt, mintha egy másik világ lenne, ahol az őslakosok ezek a srácok, én nem is tudom, hogy bírják itt hónapokig. Azt sem tudom én hogy fogom bírni.
Addig nyomkodom, míg érzem hogy elgyengülök. Felállok, nehéz testtel elhúzom a függönyömet, és csak azzal az indokkal, hogy pihenek egy kicsit, úgy elalszok, mint akit begyógyszereztek. Még a cipőmet se vettem le.
Tompán hallom, hogy bejönnek a lányok, kis idő múlva. Nem is érdekel az egész. Fel se kelek, hogy megkérdezzem mi lesz a reggeli fürdőszobával. Menjenek a francba! Lily, a flegma képével, meg a hosszú lábaival, a másik kettő is, amiért behódolnak neki, és Kate is menjen a francba, aki olyan ocsmányul hazudik erről a Jamesről, és képes volt belemenni, egy ilyen beteges kapcsolatba. Kate? Kate? Istenem! Miért pont James? A nagyképű, agresszív vagány legény? Nem értem! Egyáltalán nem értem.
Azt hiszem ennél zsúfoltabb első napom nem igen lehetett volna.
Pattognak a gondolataim, míg a túl ruganyos ágyon fészkelődöm. Mondat foszlányokat, nevetéseket hallok, de már nem érdekel. Olyan gyorsan elnyom az álom, hogy észre sem veszem. És végre, elmenekülhetek ebből a hideg börtönből pár órára. Még ha csak a lelkem is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése