Chase (na nem mintha érdekelne)

10. fejezet

Reggel kisírt szemmel, nyúzottan, kialvatlanul húzom el a függönyömet. Még mindenki alszik. Alig lehet 6 óra. De már nem bírok ott feküdni. Hétvége van, tehát szabad a járás. Mehetek bárhova, a suli területén belül.

    Röviden végzek a fürdőben, felkapom magamra az egyenruhát, és egy könyvel (nem tankönyvvel) a kezemben (pedig annak kéne lennie) kimegyek a parkba. Halkan akarok kopogni, mert az egész épület alszik még. Se a portás, se a takarítónők, se egy felügyelő tanár. Csak én, és a hideg folyosók.

     Kiérve észreveszem, hogy nem esik az eső, nem is fúj a szél. Hetek óta először. Igaz még felhők takarják az égboltot, de nincs hideg. Elég a kosztüm felsőm. Nem kell kabát. Sétálok egy kicsit, élvezem, hogy egyedül vagyok. A park óriási, tele fákkal, padokkal, ösvényekkel, szépen ápolt pázsittal. Úgy a keleti részén egy kis halastó is van. Bár kétlem, hogy a békákon meg a gyikokon kívül bármi más is van benne. A terület legszélén kis rozoga fószer áll. Benyitok, kíváncsiságból.

   Semmi érdekes. Csak fűnyírók, lapátok, gereblyék, meg egy üveglap maradványai. Csak ott, a padlón szétdobálva.

    Visszacsukom az ajtót, és egy megfelelő hely után kutatok. Gondolkodom az egyik fán, ahogy otthon is szerettem a fánkon olvasni, de ha esetleg le találnék esni, nem szeretném, ha az egész banda végignézné. Így hát a fa tövében terítem le a kabátomat, és veszem elő relytekéből a csomag gumicukrot, amit még anyuék küldtek múlthéten. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem piszkálnom kell valamit, ha olvasok. Vagy a hajamat huzogatom, vagy a szempillámat fésülgetem az ujjammal. De ezek egy idő után kényelmetlenné válnak. Kényszercselekvéssé, felidegesít, hogy nem tudom megállni. Így hát most gumicukrot fogok enni, ami eltereli a gondolataimat.

    Magyarul olvasok. Végre magyar szavak. Végre nem kell gondolkodnom, összeraknom, illesztgetnem, fordítanom. Csak úgy iszom Dickens szavait. Igazán belemerülök a gumicukorevésbe, és az olvasásba, mikor észreveszem, hogy kisüt a nap. SÜT A NAP! Nem hiszed el! Angliában, novemberben, süt a nap. Igaz, hogy gyengén, igaz, hogy alig érzem, mégis, a tudat, a fénye, az anyaga. Boldoggá tesz.

     És olvasok tovább, leheveredve a kabátomra.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, mióta itt vagyok, de kezdenek szállingózni ki a tanulók. Kisebb nagyobb csoportokkal lassan megtöltik a parkot. Tehát már volt reggeli. És igen, persze, hogy ők is jönnek. Alig lehet vagy 6-7 fokkal melegebb, mint általában, Lily-n mégis csak egy blúz van. A lányok külön érkeznek. Letelepednek egy padra, hoztak magukkal könyveket, meg forró csokit. Kate rám néz. Olyan szánakozó arccal, hogy ideges leszek. Ha egyszer nem szól hozzám, ha nem érdeklem, ha Lily-re hallgat, akkor csak ne játssza itt a szánom bánomot. Lily észreveszi Kate-et. Ő is rám néz, és a képembe röhög.

    Míg kiroppantom a hátamat, és újra kényelembe helyezem magam, azon gondolkodom vajon mennyi haját tudnám kitépni egy húzással.

A klán csak délután felé masírozik ki. Most nem csak hárman vannak. Van velük még egy alacsonyabb barna hajú végzős, és egy szemüveges rövid hajú osztálytársunk is, akiről tudom, hogy a focicsapat tagja. Jamesen napszemüveg van, és majdnem félig ki van gombolva az ingje.

SZÁNALOM!

    Hosszasan kutat valamit az egész parkon keresztül, csak úgy mellékesen sétál egy fa felé. A másik öt fiú (igen, Chase is, de nem érdekel) fel-fel nevet, és mind Noah felé kapnak aki a telefonjával játszik valamit. James aztán egyszer csak rámnéz. És megakad a tekintete. Elmosolyodik. De úgy, hogy a hideg is kiráz tőle.

    Lekapom a tekintetem, és próbálok újra belefeledkezni a könyvbe, de komolyan mondom neked, érzem, ahogy azzal a mustársárga, idegesítő romlott szemeivel néz.

    A nap elrepül. Már vagy három óra is lehet, mikor abbahagyom az olvasást és körülnézek. A fiúk a fán ülnek, James viszont Lilyék padjánál ácsorog. Lily piros arccal kiabál vele, ő pedig hangosan vág neki vissza valamit, mire Lily sírni kezd, és Kate nyakába esik. James tovább beszél hozzájuk. Nem hallom miről, de látom, hogy veszekednek. 

    Na nem mintha érdekelne.

Döntök.

    Előkapom a táskámból a telefonom, és azonnal tárcsázom anyut.

Kettőt csöng ki, már fel is kapja:

   -Mi baj? – valósággal sikítja bele.

   -Szívélyesebben is üdvözölhetnél anyu kedves! – nyugtatom meg.

   -Jól vagy, ugye? Miért hívsz ilyenkor? Azt hittem baj van.

   -Anyu, szombat van. –magyarázom.

  -Ja, tényleg. Jaj, bocsájts meg drágám, de annyi dolgom van, azt se tudom milyen évben járunk.

   -A házzal? Vagy Clarie újra hiperkatív? És amúgy 2012.

  -Igen, igen! A házzal. Tudtad, hogy a vízvezeték olyan régi, mint Mancika néni még otthon a szomszédban? Teljesen fel kellett újítani. Most épp a konyha a soros. Főzni sem tudok, semmi. Most is a belvárosban vagyunk Clarie-vel. Valami kis étteremben eszünk, épp most hoztam el Claire-t az oviból. – hallom a hangján, hogy kimerült.

   -És milyen a munka?

  -Hát, nem túl nehéz. Inkább az a baj, hogy nem tudok beszélni. Ez a hülye angol.

  -És Clarie-nek hogy megy a nyelv?

  -Ó, ő már igazán kis ügyes! Egész nap ott van a többi sráccal, se perc alatt megszokta. Irigylem is.

   -Apu?

  -Minden rendben van. Most épp otthon felügyeli a szerelőket. El kellett menekülnünk. –felkacag. Csörrenést hallok. Anyu sikolt. – Jajj, Clarie! Mit csinálsz? Istenem! NE! Ne nyúlj hozzá. Maradj ott a hol vagy! – hallom homályosan. Még előtte gyorsan beleszól a telefonba. – Várj, Zsófi egy pillanat, de Le Ne Rakd!

   Amíg gondolom hívja a pincért a seprűvel meg a lapáttal, Clarie kacagását hallom a távolból. Jajj, mennyire hiányzik, jó ég!

Várakozásomban felnézek az égre. És kit találok a fámon, pontosan fölöttem?

  -Hogy mondják magyarul azt, hogy „Rég beszéltünk Cica”? – gömböjíti a szavakat, és leugrik mellém a szőke hajával, meg a nyurga kis kölnis testével.

A mellemhez kapom a telefont, nehogy anyu meghallja.

  -Mit akarsz James? – kérdezem és felállok. Félek, hogy nem fog egy könnyen itt hagyni.

   -Szerintem tudod. – mondja, és közelhajol hozzám. Az az illat újra. Vagy szag, vagy nem is tudom. – Téged.

  -Hagyjál már békén, nem érek rá. Örültem, hogy békénhagytál. Menj vissza Lily-hez, és szállj le rólam. – mondom, és meghallom anyu hangját a telefonból.

   -Zsófi! Zsófi! Itt vagy? – kiabálja.

  -Igen, itt vagyok, egy pillanat anyu. – mondom, és látom, hogy James elmosolyodik a magyar hallatán.

  -Érdekes. – motyogja.

  -Érdekes, hogy nem esik le, hogy telefonálnék. Menj a búsba James!

  -Na jó, de csak azért, mert úri ember vagyok.

NA PERSZE!

  -Viszont látásra, hölgyem! – mondja, és megfogja a kezemet. Nem tudom elég gyorsan elkapni, mert már belecsúsztatott valamit. Sokatmondó pillantással rámmered utoljára, majd otthagy.

   Annyira megijedtem, hogy azonnal a zsebembe süllyesztettem a papírt akármi is legyen az. Nézem a távolodó alakját, ahogy visszasétál a fiúkhoz a fán. És… rettegve ám, de lassan Lily-re is ráemelem pillantásom. És pont úgy ahogy gondoltam, post úgy néz rám. Fájdalom, keserűség, és gyűlölet. Tehát féltékeny. Tehát halott vagyok.

   -Itt vagyok. – szólok bele elkedvtelenedve a telefonba.

  -Na, ki volt az? Egy fiút hallottam. – egyszerűen elémvetül anyu kaján vigyora, ahogy ezt mondja. A háttérben Clarie tündér kis hagnjával sikoltozza, hogy: „FIÚ! FIIÚ!”

  -Inkább csúszómászónak mondanám. – jegyzem meg.

  -Miért, nem a te eseted?

Most mondjam el neki? Hogy egy beteges szerelmi háromszögbe (vagy négyszögbe?) csöppentem, és rohadtul nem élvezem a dolgot. Egy szőke viperával, egy vörös hajú kislánnyal, és egy bájgunár amcsival? És hogy mentsen ki innen, vigyen el ezektől a…

  -Hát, nem. Fiatalabb, kis stréber kisfiú. De nagyon belémesett szegény. –hazudom.

   -Csak finoman utasítsd vissza drágám. – adja a tanácsot anyu. – És, bárki aki a te eseted?

   -Jajj, hagyjuk anyu. Nincs. Tanulok.

  -Jól van, jól van. Csak azért kérdezem, mert Clarie-nek már van egy kis barátja. – a háttérben Clarie felkacag.

   -Hadd beszéljek vele! – kérem.

   -Clarie, beszélsz szépen Sophie-val, de nem kiabálunk.

   -Zsófi, Zsófi! – sikoltozza a telefonba. –Szia!

   -Hali Clarie! Hallom bepasiztál.

   -Igen, igen! Karmen. Ő a szerelmem. – újságolja büszkén.

 -Na csak óvatosan kislány! Csak semmi elhamarkodott döntés. – figyelmeztetem.

   -Hogy vagy Sophie? Mit csinálsz? – kérdezi. Hallom a hangján, hogy szomorú. Hiányzok neki. Ettől csak még jobban hiányzik nekem is, és a könnyeimet nyelem, miközben válaszolok.

   -Most, épp gumicukrot eszek, és olvasok.

   -Akkor semmi sem változott. – nevetni.

   -Semmi Clarie. Nyugi, mindjárt itt a téli szünet, és találkozhatunk újra. Majd ott alszol a szobámban, és este olvasok neked Grimm meséket.

   -Nem! Te alszol az enyémben, és Harry Potter-t olvasol.

   -Igen is, vettem! – viccelődök.

   -Na most már add vissza Sophie-t! – hallom anyu hangját.

   -Jó legyél Clarie! Vigyázz azzal a Karmen-nal!
   -Vigyázok, vigyázok. Puszit küldök Zsófi!

  -Na itt vagyok. Hiányzol már neki. Mindenkinek. Alig várom már, hogy láthassalak. Az a hülye erőd, hogy sehová sem enged el. – bosszankodik.

   -Ne szidd már, hidd el eléggé megszenvedem én itt egyedül. Egész nap csak tanulok, meg fordítok.

   -Jajj, kicsim. Biztos nagyon nehéz. Mondtam apádnak, hogy…

   -Anyu, most már mennem kéne. Tanulnom kell. Hétfőn angol doga.

   -Jól van jól van. Nem tartalak fel. Aztán ha összeszedsz valami brit gyereket, dobj egy sms-t anyádnak, hadd nyugodjon meg. – és úgy elkezd nevetni, félek áthallatszik a legközelebb ülő csoporthoz.

    -Na Isten áldjon! Szia Clarie! – kiáltom bele a telefonba, és kinyomom.

 *

A könyvből amit olvasok, alig maradt 2 fejezet. Úgy döntök, annak ellenére, hogy a nap kezd idegesítően fényes, és szikrázó lenni az olvasáshoz, és a park is kezd kiürülni, befejezem gyorsan, holnap és hét közben úgysem lesz rá időm.   

   A fű csípi a bőrömet.

   A szemem meg már káprázik az erős napsütéstől, és melegem is van. A klán a fájukon változatlanul. Ki egy alacsonyabb ágon fekszik, ki egy magasabbikon guggol. James persze felkapaszkodott legfelülre. Nagyzoló seggkukac! Majdnem mind kigombolták az ingjüket, és napszemüveget viselnek. Nahát, még a sznobok is szoktak feltűnősködni? Hihetetlen.

    Olyan melegem lett, hogy le kell vegyem a fekete kosztum felsőt. A fehér ingemet nem szeretem, csak úgy hordani, mert átlátszik rajta kábé az egész melltartóm. De most nem tudok már mit kezdeni. Felhajtom az ujját a könyökömig, a nyakkendőmön lazítok, és lerúgva magamról a hülye magassarkút hátrahanyatlok a száraz fűben.

   Az eget nézem. Régen sokszor csináltam ilyet. Felnéztem az égboltra, és eltakartam a horizontomat, csak a kékség maradt. És azt képzeltem, hogy egy másik helyen fekszem. Alig pár hónapja, még a régi házunk hátsó kertjében feküdve csináltam ugyanezt, arról álmodozva, hogy egy menő brit bentlakásos iskola parkjában fekszem. Most már százszor jobban szeretnék inkább visszamenni oda. Abba az életembe.

    Majdnem elalszok. De próbálok azért koncentrálni, hogy mégse tegyem. Hosszú, hosszú percek után felkelek, és összegörnyedve újra kinyitom a könyvemet. A szemem minden sárgának lát. Nagyon szép. Összezavar, de szép. Belemerülök az olvasásba, és jószerével alig veszem észre, hogy az elmaradhatatlan felhők visszagyűlnek az égre, és már nem szikrázik a szemem a napsütésben.

   Egy maroknyi fű zuhan a könyvem szürke lapjaira. Nem ilyedek meg, vagy bosszankodom miatta. Igazából fel se nézek, hogy ki volt az. Csak félresöpröm, és végigolvasom azt a bekezdést. Csak azután tekintek fel. Lilyék távoldó körvonalát láttam meg. Mind nevetnek, és összepacsizva ringanak az iskola bejárata felé. Kate-t viszont nem látom közöttük. A féltékenységi perpatvar után, számtok rá, hogy pokol lesz az életem. Kezdődik is, hölgyeim, és uraim!

   Magamban fortyogva feltápászkodom. Elültem a seggemet. A hátam beakadt, és a szemem könnyezik az összefolyó betűktől. Belebújok a cipőmbe, és felkapva taláromat elindulok befelé. Ahhoz képest, hogy úgy néz ki, hogy mindjárt esni fog, még elég sokan maradtak a parkban. Séta közben nézegetem a szép tájat. És figyelmes leszek egy alakra a klán fáján. Már csak ő van ott. Chase az. Ő ott maradt, és úgy látom, engem néz az egyik ágon üldögélve. Ideges leszek tőle. És izgatott. De nem érdekel amúgy. Hadd nézzen.

   Elfordulok, és látom, hogy a nap ép most megy lefelé. Azon a parányi kis helyen, ahol nem takarják az eget felhők, ott van a naplemente, a hegyek mögé csúszó fényével. Rettegve belegondolok, hogy mikor láthatom újra.

„Viszlát kedves barátom! Találkozunk tavasszal!” – gondolom, és közben mozdulatlanul ácsorgok a tudom is én miért, de nedves fűben. A nap ugyan az, akárhol vagyunk, akármi történt velünk. A nap ugyanúgy felkelt, és lement akkor is, amikor még a világ másik részén álltam, a kertünkben, a hazámban, egészként. Amikor Olíviával bicikliztünk a napfelkeltében, mikor egész délutánokat tollasoztunk, és nevettünk át, úgy hogy egyikünk sem tud tollasozni, miközben a kertet egyre nagyobb részben borította árnyék, és azon kaptuk magunkat, hogy tök sötét van.

    Vajon mennyi idő fog eltelni, amíg úgy rá tudok gondolni, hogy ne sírjak? Hogy ne érezzem a lehengerlő hiányát, a fájdalmat? A nap közben már csak félig szórta rám haldokló fényét.  

    -Esik az eső.

Hátrapattanok. Chase áll a mögöttem. Csöndesen vizsgálja arcomat, én pedig próbálom elrelyteni a könnyeket, és válaszolni valamit.

   -Mindjárt bemegyek. – mondom.

  -Hát mire vársz? – áll oda mellém, és elnéz a távolba, amin ezelőtt én merengtem annyira. (A naplementében egy kis barnás, aranyos árnyalata van a szemének. Ne nem mintha érdekelne.)

   -Megvárom, hogy lenyugodjon a nap. – rögtönzök. Most mit mondjak? A halott legjobb barátomon sírtam az esőben?

   Elmosolyodik. Valami miatt épp akkor jött egy kisebb szívritmus zavarom, mikor megláttam a mosolyát. Véletlen egybeesés.

   -Furcsa vagy. – jelenti ki mosolyogva. És tudod mi a leggyönyörűbb? Az, hogy nem megvetően, lenézően mondja. Úgy tudja ezt mondani, ahogy Olívia mondta. Gyöngédséggel, megértéssel. – Hány éves vagy?

  -16. – válaszolom.

  -Fiatalabb vagy, mint mi. – húzza össze szemöldökét.

  -Igen.

A beszélgetés megakad. Nem szólunk egy szót sem. Ránézek. Ő is rám néz. A tekintetében találok valami nyugtalanítót. Mintha nem kellene itt lennie, mégsem bírna elmenni.

   -Miért állsz szóba velem? – bököm ki, ami fúrja az oldalamat.  

   -Nem tudom. –vallja be.

Nem mondhatnám, hogy örülök a válasznak. Nézem. Tudom feltűnően, és ő is észreveszi, de ő is néz. Furcsa, de nem zavarodok össze mikor mélybarna szemeibe nézek, nem kezd őrült táncba a szívem, eltérve a megszokott fiúkkal való beszélgetésektől. Csupán lehengerlően kíváncsi vagyok őrá. Csak arra hogy milyen igazából, hogy mit gondolhat, miről álmodozik, mit gondol rólam.

Chase összezavarodott pillantással állja a szemkontaktust. A mellkasa egyre sűrűbben emelkedik és süllyed. Az arca kipirul. Mi a fene?

   Összezavartam?

   Én?

   Hát ez rohadt ironikus.

Nem beszélünk, mégis mindketten tudjuk mire gondol a másik. Talán… ezt hívják flörtnek? Új, érdekes élmény. Chase pedig idegesítően helyes ahogy itt áll alig egy lépésre előttem.

   Megtörve a pillanatot felpillantok az égre Chase fekete fürtjei mellé. A nap lenyugodott. Visszanézek rá. Ő ugyanolyan buja tekintettel bámul, mint az előbb.

   -Chase Erwin vagyok. – nyújtja kezét felém. Mi ez? Bemutatkozósdi? Mindketten tökéletesen tudtuk ki a másik. De azért belemegyek.

    -Sophia. – mondom a nevem, miközben kezébe teszem az enyémet. – De hívj csak Sophie-nak. – mosolyodok el akaratom ellenére, mikor arcába nézek.

 És ekkor  ez a helyes brit fiú, fogja, és megcsókolja a kezemet, akár a filmekben. És ekkor, azt kívánom, bár látna Olívia odafentről. Chase pedig rájövök, hogy helyesebb mint a kis klán összes tagja együttvéve.

Elmosolyodik meglepődöttségemen, majd mély levegőt vesz, és hátrál tőlem egy lépést. Várakozóan néz rám.

   -Nos, akkor még találkozunk Chase. – nevének hallatán elmosolyodik, idegesítően sármos arccal.

   - Örülök hogy megismertelek Sophia. – biccent, majd hátrálni kezd a fához ahonnan nézett. De tekintetét az Istenért sem fordítaná el rólam.

   -Sophie. – javítom ki utoljára a szemébe nézve, majd hátat fordítok neki, és cuccaimmal a hónom alatt lépkedni kezdek a suli felé.

Komolyan mondom, érzem a hátamon, hogy végig nézi, ahogy elérem az ajtó. Azzal a hülye mély, bódító tekintetével.