Tiszta vizet a mocskos pohárba!

11. fejezet

    

 Valahogy beandalogtam a szobába, és sajnos ott találtam minden lányt. Ki nem találnád, de Lily-t fésülték, Iris épp a szőke hajukat méregette össze, Ann pedig szép esüstös kefével húzogatta selyem simára a hosszú hullámokat. Bár jóba lennénk, és megkérdezhetném, hogy mitől ilyen szép ápolt a hajuk. Szégyenemben össze is gumizom a loboncomat, és ledobva a táskámat az ágyamra, bemegyek a fürdőbe.      

     Tudod ám, egész nap kint voltan, WC nélkül.

    Egy percig sem vagyok bent, de hallom ahogy elkezdik a csacsogást. Kiveszem a nevemet, és James-ét. Majd direkt felhangosítják a dumát, hogy mindent jól halljak.

   -Most persze azt hiszi, hogy övé a menő amcsi fiú a suliból. Nem is értheti, hogy James csak játszadozik vele. Gondolom volt egy kis bókolás, kis flört, és most fülig szerelmes. – Lily hangjában még így is érződik a keserűség.

Amennyire rosszul esik, annyira vicces is a dolog. Majdnem igazad van Nagysasszony, csak a hímnemű lény nevét kellene kicserélni. Mert nem tudtam tagadni, hogy azóta is ő jár a fejemben. Próbálom elhesegetni, de a szeme ahogy az enyémbe fúrja…

   -Sajnálom is szegényt. Nem ismeri James-t. – jegyzi meg Iris.

   -Na mert ti ismeritek? – kiált fel ingerülten Kate. Az általában dadogó, vékony hangú kis Kate, most csak úgy hasított a levegőbe. Hallom a lábának dobogását, majd az ajtó bevágódik.

   -Hát erre meg mi jött? – kérdezi Ann.

   -Fogalmam sincs. – jegyzi meg Lily. A hangjában… féltékenység, és gyanú keveredik.

  -Amúgy… nem tudom ti észrevettétek-e… - kezdi halkan Iris. Most oda kell tapasszam a fülem az ajtóhoz, hogy halljam őket. – De… James valahogy furcsán néz Kate-re.

   - Hogy a francba érted ezt? – kiált fel fájdalommal Lily.

   -Hát… nem is tudom. Mintha… valamit tudnának, amit mi nem.

Mindig is sejtettem, hogy ez a piercing-es rossz kislány, Iris okosabb, mint amennyire mutatja.

Lily rendíthetetlenül tagad.

   -Egyáltalán nem. Csak azért látod ezt, mert kedves akar lenni az én húgommal. Én miattam teszi ezt. Mert neki én kellek, csak nem tudja még.

   -Igazad van Lily! – helyesel jó palotapincsi módjára Ann. – Láttad ma is milyen fájdalommal nézett rád egész délután, miután összekaptatok?

   -Tudom, nem kell mindent felidézni. Észrevettem Ann. – oltja le. – És itt jön a képbe ez a kis kígyó. – most már olyan halkan beszél, alig hallom. Ráadásul az a hülye akcentusa. Alig értem. – Ki kell lőnünk a képből ezt a Sophie-t. Mindent elront. Már épp megszokattam James-szel, hogy nem tetszik, ha vele törődik, erre összekapunk, ráadásul miatta, és máris hozzá fut. Vele akar fájdalmat okozni. Csak az a baj, hogyha ez a kis tehenészlány szerelmes lesz, a végén még elveszítem James-t.

   -De mit tegyünk? Már megkérted rá, hogy ne törődjön vele, mert undok, és kiállhatatlan veled… - MÉG HOGY ÉN! TE SZEMÉT ROHADT RI…. – és hogy nagyon rossz természete van. Mivel hárítsuk még el róla a figyelmet?

   -Fogalmam sincs. Fogalmam sincs Ann. – suttogja Lily kifáradtan.

  -Na mindegy, lényeg az, hogy jól bekapta a horgot szegény Sophie! – kiált újra fel a szőkeség, hogy meghalljam.

   Kimasírozok a fürdőből, és azonnal behúzom magamra a függönyt. Annyira elképesztően dühös vagyok, hogy a könnyeim is kocsordulnak. Belekeveredtem ebbe az egész szarba, és három hárpia is azon fáradozik, hogy el tegyenek láb alól.

   Eszembe jut a levél, amit James adott. Remegő kézzel nyitom ketté a kis kockás lapot, amin egy szörnyen ronda kézírással írt üzenet olvasható.

„Úgyis megszerezlek magamnak. Akármire képes vagyok érted. Az enyém leszel Cica.”

És egyáltalán nem éreztem romantikusnak. Nem töltött el elégedettséggel, vágyódással. Inkább… fenyegetésként hatott. Megijedtem

    A délutáni kis veszekedési jelenet után arra következtetek, hogy Lily hatása alatt James nem mert hozzám szólni. És most, mikor összekaptak (valamiért, amiben én is benne vagyok) most szent szándéka, hogy a barátnője legyek. Ironikus nem? Lily akarata ellenére leszedte rólam ezt a piócát.

   Feszengve lementem vacsorázni. Én maradtam utoljára, ezen a héten én vagyok a klucsfelelős. Minden sarkot azt vártam, hogy James vár rám egy kötéllel, és azzal a fülig érő romlott vigyorával.

   Leértem az ebédlőbe, és a tálcák felé vettem az irányt. A jól bevált csokissütit, és kakaót választottam. Elbattyogtam egy üres asztal felé, és kényelembe helyeztem magam. Fel sem mertem nézni, hogy ki merre. Csak vissza akartam kerülni a biztonságos függönyöm mögé. De aztán nagy baj történt.

   A zsibongáson keresztül meghallottam azt a csúszómászó nevetést. És közeledett. Aztán a vállamon éreztem egy kéz szorítását.

   -Cica. Hogy s mint? – mormogja.

A szívem olyan hideg, és kemény lesz, amilyet nem sokszor éreztem még.

Kezdődik.

   -Kérlek James! Könyörgöm! – mondom neki, de már le is ül a mellettem lévő székre. És ami a legjobb, itt az egész klán. Igen, ő is.

Chase arcán feszengénst, dühöt látok. Elszégyellem magam.

   -Na mi baj Sophie-kám? Nem olvastad a levelemet? – mondja, és elvesz a tálcámról egy csokissütit.

   - De olvastam. Sőt, azt is tudom, hogy csak Lily miatt csinálod. Hogy féltékennyé tedd.

Meglepődik.

   -Ezt te honnan veszed cica? – az arca tiszta értetlenséget tükröz. – Lily mondta ugye?

   -Ő mondta de nem nekem. – mondtam.

   -Ő azt hiszi ez így van. Csak hogy nincs igaza. Nekem te kellesz, nem Lily. – jelenti ki.

   -Hogy értessem meg veled James? – kiáltok fel. – Nekem te nem kellesz! Hagyj békén! Ne szólj hozzám!  – Ráadásul annyira idegesít és fáj, hogy Chase is végignézi az egész cirkuszt, hogy nem tudok koncentrálni. – Amúgy meg, ha valamit meg akarsz velem beszélni, akkor kérlek egyedül gyere, nem kell mindig csoportosulni. – nem tehettem mást, Chase-re pillantok. Nem érti.

   -Ne törődj már mással! És ne kellesd magad. Hogyan, hogyan szerezzelek meg magamnak? – kérdezi a szemében olyan tűzzel, ami tiltott szenvedélyekről adtak bizonyosságot.

   -Könyörgök! – már komolyan könnyesedik a szemem. Mit csináljak még, hogy felfogja?

   -James. Szerintem hagyjuk békén szegényt. Nem látod? Mindjárt sír. Ami nem megy az nem megy. – ajánlja Chase, és már fel is áll az asztaltól.

   -Húzzatok el! Gyerünk! – kiáltja a fiúknak. Engedelmeskednek. Chase szenved. Én is szenvedek.

   -Na mondd meg nekem szépen. Miért nem kellek neked. – kezdte volna, de nem bírtam tovább.

   -James Brightmore. Én összehozlak a leggyönyörűbb lánnyal az egész világon, megkeresem a párodat, boldog leszel, csak könyörgöm, esedezem, ne tedd ezt velem. Miattad szörnyű az életem. Lily kikészít. – túl őszinte vagyok, de most már nem érdekel. Meg kell, hogy értessem vele.

   -Na ide figyelj. – mondja bármi féle megértés nélkül, és erőszakkal összeérinti a homlokunkat. A kölni és izzadság szaga bekúszik az agyamba.  – Elmondtam neked, még a legelső nap, hogy akit én akarok, azt megszerzem. Nem utasíthatsz vissza. Nincs nem.

    A hangjától megijedtem. Kitéptem magam a kezei közül, és szó nélkül otthagytam a tálcámat, mindent. Szó szerint elszaladtam. De utánnam szalad.

Elkapja a hajamat, és magához szorít.

   -Na ide figyelj te kis… - kezdi, de valaki kitép a kezei közül.

   -Jól van James, haver nyughass. Elég volt. Menj vissza az asztalhoz a fiúkhoz. Hagyd békén. – Chase nyugtató hangja közénk áll, és még mindig fogja a karomat. James észreveszi magát, majd szégyenkezve magyarázkodik.

   -Jól van na, nem kell túlreagálni. Csak dumáltunk, igaz Sophie? Na jó éjt! – mondja, és hátat fordít.

   -Köszönöm. – suttogom.

   -Jól vagy? – kérdezi gyöngéden.

   -Igen. Köszönöm.

  -Tudod nem olyan szemét ám, mint hiszed. Csak azért kellesz neki ennyire, mert te nem akarod őt. – magyarázza.

   -De… ez már beteges. Beszéljetek már vele. Ott van Lily. Neki kell. Nekem nem. – panaszkodok.

   -Szerintem nem próbáltam még leszedni rólad? – kérdezi. Miután kimondja, meg is bánja. Elpirul. – Na jól van, menj, majd beszélek vele. Jó éjt Sophie. – hadarja, és már fordul is.

   -Köszönöm. – ismétlem, és kalimpáló szívvel megyek ki az ebédlőből. Fel a lépcsőn, be a szobába, és egyenesen az ágyamra zuhanok. Eddig csak idegesített James, és a beteges megszerzési kényszere, de most már félek tőle. Ennek már a fele se tréfa, a végén megkötöz, és elrabol. Valakitől segítséget kell kérnem. Félve döntök, de nincs más választásom. A lányok alig negyed óra múlva bejönnek. Mind, Kate is, Lily is.   

    És akkor döntök. Lassan elhúzom a függönyömet, és remegve ám, de kilépek hozzájuk.

Mind felnéznek rám.

   Én pedig csak állok ott.

   -Én… én… sajnálok mindent. Nem tettem semmit. Semmit. Idejöttem, James szó nélkül rám nyomult, és ti azt hiszitek, hogy nekem is kell. Bármit, megadok bármit, ha leszeditek rólam. Megfenyeget, úgy bánik velem, mint egy ronggyal. Egyáltalán nem udvarol, követel. Visszaadom neked Lily kérlek! Sosem vettem el. Ha szereted, hát a tiéd, én félek tőle. – az utolsó mondatokat már zokogva mondom. Kate mindenről megfeletkezve odaszalad hozzám és átölel.

    -Mit csinált veled az előbb? Az ebédlőben? Hm? – kérdezi aggódva. Nagyon aggódva. – Miket mondott?

   -Mindenfélét. Hogy bármi áron megszerez, meg hogy nem mondhat neki egy nő nemet. Most mit csináljak? Lily? Valaki?

És akkor Lily nagyon lassan feláll, és elém sétál.

    -Sophia. Kérdezhetek valamit? – olyan lassan, és megfontoltan beszél, amit még sosem láttam.

    -Kérdezz.

   -Nem mondta azt, hogy csak miattam flörtöl veled? Hogy féltékennyé tegyen? – és ekkor könnyek gyűltek Lily szemében. Ekkor jöttem rá, hogy ő csak egy nagyon de nagyon szerelmes lány, akinek elég hatalma van, hogy bármit megtegyen James-ért.

    Félek megmondani az igazat. Remegve gondolkodok.

   -Ne hazudj! – parancsolja.

   -Mondd meg neki az igazat. Legalább elfelejti James-t. – suttogja halkan a fülembe Kate.

….

   -Nem. Azt mondta, te ezt hiszed, de… én kellek neki, épp azért, mert nekem nem kell.

Olyan hosszú a csönd. És olyan félelmetes.

Lily arcán egy könnycsepp gördül le.

    -Sajnálom. – suttogom.

    -Hát jó. – rebegi, és vörös arccal kiszalad a szobából.

    -Lily! Hova mész?! – kiáltja Ann és Iris.

    -Lily! – sikítja Kate. – Mit csinálsz? – kiabál, és utána szalad. A két lány itt marad. Rámnéznek. De olyan arccal, hogy megremeg tőle a lábam.

   -Mit tettél? Nem ismered te Lily-t.

Kimegyek a szobából. Kifutok, rohanok, nem érdekel senki, semmi. Nem tudom szabad-e, de kimegyek a parkba. Leülök a nedves fűbe, és sírok. És idegeskedem. Véresre rágom az ajkamat. Annyira, de annyira szerencsétlen vagyok!

   Fázok.

   Esik az eső.

    Dúdolni kezdem a dalunkat. Egy rockszám. Rágondolok, őrá, és most először nem fáj. Csak úszok az emlékek mámorító tengerében, a kalandok, az estéink, a séták, az álmok, a tervek, mind eszembe jutnak, és mosolyt csalnak arcomra.

   Olyan ez, mint egy menedék a viharban.

Hiányzik. De nem tudom visszahozni. Az emlékét nem ereszthetem. Soha. Ki kell tartanom mellette, így él majd tovább bennem.

   Hiányzik. A tüsis csokoládébarna haja, aminek mindig olyan mandulaillata volt. A világítóan kék szemei, amiket világéletemben irigyeltem tőle. A fehér bőre, a ruhái, a mondatai. Minden.

Az átröhögött délutánok, a könyvek kibeszélése, filmek ajánlása.

    És ami a legrosszabb? Hogy az emléke kezd halványulni. Már elfelejtettem a szava járást, elfelejtettem a kedvenc könyvét, az idegesítő szokásait.

    Már csak a nagyobb, kiemelkedő események jutnak eszembe. Mikor majdnem felvett minket egy idegen teherautó, mikor az erdőben császkáltunk, amíg mindketten úgy be nem rezeltünk, hogy futva kerestük meg a visszavezető ösvényt. Mikor minden matek témazáró előtt átjött, hogy elmagyarázza az anyagot. Hogy sosem haragudott rám, akármilyen őrültséget is csináltam. Mikor átadta az elképesztően kreatív ajándékait.

Istenem, vajon hová lettek azok, amiket én adtam neki?

    És a könnyeim csak folynak, megállíthatatlanul.

Istenem, Olívia, bár itt lehetnél velem! Bár behúznál egyet James-nek, bár leordítanád Lily-t, bár megvédenél. Bár megkérdezhetnélek arról, vajon miért bizsereg a gyomrom minden matekórán. Bár kalandozhatnánk tovább együtt. Bár láthatnád a gyerekeimet felnőni, és segítenél vigyázni rájuk. Azt akarom, hogy megtalálhasd a szerelmedet, az ismeretlen művelt fiút, akiről annyit álmodoztunk. És még egyszer, csak utoljára, szeretném ha azzal a tipikus „Nyugodj meg Sophie, majd én megoldom!” tekintetű csillogó kék szemeiddel rám néznél.

    A nyaklánc valósággal összeforrt a szívemmel.

    -Nem tudom hol vagy most, de… ha hallasz… szeretném, hogy tudd, minden olyan szar nélküled. – olyan halkan suttogom, talán még Olívia sem hallja meg. Megmarkolom a mellettem lévő fűcsomót, és azt képzelem ott ül. Törökülésben, abban a lila gyapjú pulcsiban amit együtt vettünk. – Tudom, hogy hallasz. Figyelj csak, mit csináljak? Nem akarom, hogy Lily miattam tegyen valami ostobaságot. Azt akarom, hogy James békén hagyjon, és Kate szabadon szólhasson hozzám. Hogy Chase…

    Ironikus, de felnevetek!

    -Tényleg! Chase-ről még nem is beszéltem neked! Jajj, gondolom már láttad. Hát nem pont valaki ilyenről álmodoztunk régebben? Mondjuk neked a déli tipusú jön be, de hidd el, ő sem rossz. Szerinted… mit tegyek? Ha esetleg vége lenne ennek a James-Lily féle szarságnak, talán…

   -Hogy van anyukád? Hogy viseli? Annyira sajnálom szegényt. – zokogok. – Szeretlek Olívia! Szeretlek! És mindig is te leszel az egészem. A megmentőm, az őrangyalom. Segíts rajtam.

    Leheveredek a fűre. És nézem a csillagokat. Érzem a bőrömön a fényüket. Érzem Olíviát. Végigsimít az arcomon. És mosolyog. Kókusz illat terjeng a ködös fűben.

    Aztán arra kelek, hogy valaki megrázza a vállam.

Öreg, kimerült, aggódó ráncos kék szemekbe botlok.

    -Kislány, kislány! – a gondnok régies skót akcentussal beszél. Kis szürke kockás svájci sapka van rajta. Ősz szakálla beborítja arcát. – Mit csinálsz itt? Gyerünk befelé. Esik az eső. Megfázol. Indul, indul!

    Felkelek. Fázok. Köhögök.

Szánalmas vagyok. Itt aludtam az esőben.

   -Jól vagy? Nem kell elmenni a nővérhez? 

  -Nem, nem, köszönöm, jól vagyok! – biztosítom, miközben sétálunk a suli felé. – Hány óra van? – kérdezem.

Előveszi a zakójából a zsebóráját, mint a régi időkben.

   -Fél 8, kicsi lány. Siess, siess! – beterel az épületben, ott megköszönöm, és búcsúzom.  

Mire felérek, senki sincs ott. Reggeliznek. Én is éhes vagyok, de fontosabbnak érzek egy forró gőzölgő zuhanyt. Mikor már percekig folyattam magamra, óckodva kilépek. 

    Elvesztem az egyensúlyomat, megszédülök, csillagokat látok és majdnem beverem a fejem a kád szélébe.

   Na jó, ebből nővérke lesz!