Gyengélkedő

 12. fejezet

Komolyan mondom, megfáztam. Pedig én sosem szoktam beteg lenni.

    Ez a kis esti levegőzés betett.

    Mire kilépek a fürdőből már majd megfulladok az orrom miatt, a torkom ég, és teljesen kimerült vagyok. Nyögdécselve visszamasírozok a fürdőszobába, megiszok egy pohár vizet (alig bírtam nyelni amúgy) nevetségesen lassú mozdulatokkal megmosom a fogam, majd a szekrényemhez csoszogok, felveszem a legelső farmert meg pólót ami a kezembe akad (tudod ki fog a harisnyával szenvedni), és egy zacskó zsepivel felkerekedek a gyengélkedőre.

    Mondanom sem kell, beletelik vagy fél órába, mire végigszenvedem az épület negyedét, és elérem a kórtermet. Bekopogtatok, és már jön is ki egy kedves középkorú asszony, csontkeretes szemüvegben, és megnyugtató mosollyal fogad. Pirospozsgás vidám kis asszonynak tűnik, kissé pufók, alacsony, de olyan kis aranyos, legszívesebben megszorítottam volna a pofiját.

   -Jó reggelt drágám! Mi a gond? – kérdezi, közben beinvitált a szobába.

  -Azt hiszeb… befáztam. – krákogom, és előveszek egy zsebkendőt, hogy szabaddá tegyem az légcsövemet pár percre míg elmondom a dolgot. – Torokfájás, bedugult orr, kimerültség. Fejfájás.

   -Jól van drága. Gyere ülj le szépen az egyik ágyra, és megmérjük a lázadat. – mondja, és hátulról beterel egy nagyobb szobába. Olyan szépen felszerelt, kékes fehér steril kórházi szoba, mint a rendes kórházakban szokott lenni. 4 felkötött baldachiddal felszerelt ággyal. Senki sincs bent rajtam kívül.

    -Nem tapasztaltunk ilyen tüneteket senki máson, tehát nagy valószínűséggel nem vírus. Ha szeretnél akár a szobádban is maradhatsz, míg meggyógyulsz. Most épp van egy kis fiú, ő is megfázott, fent van az emeleten. – ajánlja kedves mosollyal miközben jön felém egy lázmérővel.

     Hogy Lilyék mellett taknyozzak, krákogjak, meg kenegessem a mellkasomat napokig? Kössz nem.

    -Inkább baradnék itt ha nem baj. Nem akarom zavarni a szobatársaimat.

   -Ugyan már dehogy baj, édes! Amint látod mostanában nincs túl sok dolgom. Ezek az új vitaminok, amikkel traktálják a srácokat, láthatóan megkönnyítik a feladatomat. Még örülök is, hogy rendesen dolgozhatok egy kicsit. – csacsogja, közben bedugja a számba a lázmérőt.

    Csak bólogatásra telik a teli számmal.

    -Mindjárt segítek lehozni a cuccaidat a szobádból, hogy minden kényelmes legyen, drága. – fecsegi, csak mellékesen, míg a csuklómat bogozza ki a pulcsik alól amiket magamra kaptam. Megméri pulzusomat, csak úgy az ujjaival.

    -A pulzussal semmi gond nincs. Csak egy kis enyhe megfázás.

A lázmérő pittyegni kezd.

39.5 fokot mutatott.

    -Viszont lázad van. Elég magas. Hozok rá gyorsan gyógyszert, és kapsz egy torokfájás ellni szopogatós tablettát. Nincs semmilyen allergiád a gyógyszerekre?

    -Nincs. Nem hiszem.

   -Nagyon jó. Na gyere előbb szedjük össze a holmidat, kicsikém. – mondja, és már húz is fel a hónaljamnál fogva.

    -Azért ennyire rosszul nem vagyok. – jegyzem meg.

Meg se hallja. Kézen fog, és már vezet is kifelé e teremből, végig a folyosón, át a nagytermen, egyenesen a lifthez.

    Megtorpanok.

   -Inkább lépcsőznék.

   -El fogsz fáradni, az is lehet, hogy még jobban megbetegedsz. – áll értetlenül a lift előtt. – Ilyen esetekben használható a lift.

   - Nem tudok liftezni, kérem. Nem szeretem a lifteket. – Félek bennük mint az Isten, már kiskorom óta.

Megütközve néz rám. De már kezd halványulni az a „Ez hülye” arckifejezése.

    -De tessék csak azzal menni, én meg a lépcsőn. Az első emeleten találkozunk.

    -Még csak az kéne. - Robog oda hozzám, átkarolja a karomat, és indulunk is a lépcső aljához.

A fordulóban már érezem is hogy gyengébb vagyok mint általában. Olyan tempóban tudok csak menni, mint a középkorú, enyhén túlsúlyos asszony itt mellettem.

    De aztán csak felérünk. Kapkodom a levegőt nem mondom.

   -Negyven… kettes. – lihegem, mikor megáll a folyosó elején.

Eltotyogunk odáig. kinyitom, és amíg összeszedem a cuccomat, addig ő leszidja a szoba higiéniáját.

    -Ezek a kölykök. Nem tudják mi a rend! Ráadásul egy lány szobában! – amúgy igaza van. Iris ágya szabály szerűen disznóól.

    Pár pizsamát, néhány bemelegítőt, sok zoknit, egy csomag gumicukrot, 4 könyvet, és a sulistáskámat, amiben a telefon. Ennyit viszek le. Ragaszkodik hozzá, hogy ő vigye a táskát.

   Mikor leérünk azonnal pizsamára vetkőztet, és bedug a finom, tiszta ágyba. Kicsit gumis a matracom, de elviselhető. Kényelmes, és meleg. És érzem, hogy lázam van.

    Beadja a gyógyszereket, közben az ágyam szélén ülve locsog. Aranyos, nénikés brit akcentusa van. Kérdezi, hogy délután kérek-e én is egy kis teát. Mondom neki, hogy kérek szépen. Úgy hagy ott, hogy ha bármi szükségem lenne, hívjam.

   Eleinte gondolkodom.

Aztán olvasok.

Gumicukrot eszek.

Gondolkodok.

Beparázok.

Majd unatkozok.

     A gondolataim szúrkálják az agyamat, a szívemet. A Lily-vel való beszélgetésre gondolok, a pánikra ami a szemében volt. Már délután van, és senki sem kíváncsi rám. Tehát így is én vagyok a hibás. Akármit teszek, akármilyen őszinte vagyok, akkor is én maradok a szemét.

Mire eljön a tea idő, áldom az eszemet, hogy elfogadtam a meghívást.

     Kis ezüst tálcán kocog be, finom teával, és kis mézes sütikkel. Egy széket húz az ágyam mellé, felültet, és a kezembe adja a szép epres díszítésű csészét. Égeti a kezem. ( Az első délutáni brit teázásom, megjegyzem halkan.)

    -Nos, jobban vagyunk? – kérdezi, és a kezét a homlokomhoz nyomja. Összeszűkül a szeme – A lázad nem ment lentebb. Hogy lettél beteg?

Lenyelem a forró italt, és cezúrázva adom a választ.

   -Tegnap a parkban. Becsapott a napsütés.

   -Értem. – kacagja. – Hány éves vagy drága?

   -16.

   -Akkor talán ismered a fiacskámat. Ő is idejár. Charles Cope. –szeme büszkén csillog.

   -Igen…igen, azt hiszem. Az osztálytársam. – homályosan rémlik a magas fekete hajú szemüveges fiú az első napról, aki segített a bőröndeimmel, és megkereste velem a szobámat. - Beszéltem is már vele. Kedves fiú!

    -Igazán szoktál vele beszélgetni? – kérdezi, közben nagyon kortyol a tejes teájából. Én sajnos képtelen vagyok megszokni a teát tejjel. Simán iszom.

    -Nem. Nem igazán. Más barátai vannak.

    -Értem, értem kicsim.- bekap egy szelet mézes sütit. – Egyébként tudom én, hogy új vagy itt. Te vagy az a magyar, ugye?

    -Igen. – válaszolom illetődötten.

    -El sem tudnád képzelni, de vannak ám magyar rokonaim. Távoli igaz, de rokonaim.

    -Igazán? És hol laknak? – kérdezem érdeklődve. Közben a torkomat kényeztetem a forró itallal.

    -A fővárosban. Azt hiszem. Rég volt már. – mosolyodik el. Pár pillanat után megszólal. – És miért jöttetek el ilyen messzire?

   A gyomrom lezuhan. Olívia.

Minek hazudjak? Igazán elmondhatom az igazat.

    -Tetszik tudni… elvesztettem valakit, aki nagyon fontos volt számomra. Nem tudtam ott maradni. Apukám munkahelyén is kapóra jött.

    -Nagyon sajnálom. Rokon volt? Szerelmed? – szeme szomorúan csillog.

    -Barátnőm. Megölték. – a szavak úgy buggyannak belőlem fel, akár egy lefelé fordított tál, amit erőszakkal a vízbe nyomnak. Hosszú, hosszú ideig. Hihetetlen mennyire könnyedén el tudom mondani.        

      Ennek az ismeretlen, jószerével idegen nőnek. Talán épp ezért megy könnyen.

     -Gyalázat! Krisztus! – kiált fel, és a nyakában lógó kereszthez kapja kezét. Tehát rejtett katolikusra bukkantam benne. Keresztet vet, és szörnyülködve rám mereszti szemeit. – Hány éves volt?

     -15. –suttogom könnyes szemmel.

    -Nem volt szükséged… segítségre? – kérdezi érdeklődve.

Leesik hamar mire gondol.  Egyből eszembe jutnak azok kínos, és szörnyen hosszú órák amiket a pszihiáter (Szigorúan NEM pszihológus)-nél töltöttem. Feszengés. Könnyek. Hazugságok. Könnyek.

     -Nem volt szükségem, de elmentem.

    -Erős kislány vagy. Ezek a mai kislányok igen erősek. Megedződtek. Az élet, egyre korábban nőnek fel. A mi korunkban bezzeg… Tavaly is itt volt ez a szegény teremtés. Miket kellett kiállnia, milyen hosszú ideig. Ha engem… - locsog, locsog, és nem is veszi észre, hogy valaki titkát kotyogja ki éppen. Én sem veszem észre, csak mikkor már a szájához kapja a kezét. Felidézem szavait, és töprengek.

    -Mi… mi történt vele? – puhatolózok, ám látom, nem fog többet mondani.

    -Nem! Nem! Hibáztam! Erről kötelességem hallgatni. Csak annyit mondhatok, hogy nem vagy egyedül nehéz teherrel a válladon, még itt sem. Akármit gondolsz.

     A beszélgetés közben elfogyott a tea, és a süti is. Összepakolja a tálcát, elköszönöm csicseregve, és újra magányban hagy.

    2 órát töltök el kínszenvedve, egyedül, halálosan unatkozva, betegen, orrot fújva. Aztán felkiáltok.

    -Mrs Cope!

Azonnal ront is be az ajtón a szoba végében. az ő szobája e mellett van, és egy kis üveg ablak köti őket össze.

     -Mi történt? – kiált fel.

    -Semmi, semmi! Tessék megnyugodni! Csak azt szeretném kérdezni, hogy hol tudok itt zuhanyozni.

    -Jajj, már azt hittem rosszul lettél. Nos, nos… - totyog közelebb az ágyamhoz – azt hiszem jó lesz ez. Igen, itt drágám! – mutat rá egy ajtóra a szoba túlsó végén. A bizonyos ajtó mellett egy ugyanolyan méretű másik áll. – Tudod kedves, ez igazából a férfi mosdó, de női most nem elérhető.

     -Hogy hogy nem? – lepődök meg.

    -Valami baj van a vízvezetékkel. De semmi gond. Hisz úgy is csak te vagy itt. Nyugodtan használd azt.

    -Hát, rendben .

    -Most szeretnél? Segítsek felállni? – ajánlja fel egyből.

    -Nem, nem köszönöm, majd egy kicsit később.

    -Rendben. – mondja, majd hozzám jön. Kezét a homlokomra teszi, majd a homlokán ráncok jelennek meg. – A lázad nem ment lentebb. Rosszabbul vagy?

    -Talán… kicsit. A fejem. Szédülök. Nem tudok gondolkodni.

    -Lehet, hogy nem csak enyhe kis megfázás. Tovább kell bennmaradnod. Van egy olyan sejtésem, hogy te kimerültségben szenvedsz.

     -Nos, arra van esély. – bizonygatom.

    -Akkor legjobb lesz, ha szólok az osztályfőnöködnek. Mrs Denis ugye? – kérdezi.

    -Igen, de… - tartom vissza. – Mennyi ideig kell itt lennem? Le fogok maradni az anyaggal. – 2 hónapomba tellett, hogy felküzdjem magam a tanulással, nem akarom most elcseszni.

    -Megoldjuk drága, ne aggódj. Csak pihenj. Pihend ki magad. – biztat, majd itt hagy.

Az órák pedig telnek. A kockás üveges ablakon keresztül látom már a szürkületet. Az ágyam finom meleg, és elképesztően jól esik egy kicsit semmit csinálni. A testem kényeztetve van, de az agyam nem hagy pihenni. A több hónapos FOLYAMATOS tanulás, gürizés, rohangálás, szenvedés után egy kicsit lustálkodni! Isteni érzés. Az orrom továbbra is folyik, a hideg ráz, és gyöngének érzem magam.

     Odakint már sötét van, mikor tompa kopogtatást hallok a gyengélkedő ablakán. Mrs Cope elhúzza az üveget (erre a suhanásból következtetek) majd halk szóváltás kezdődik. Pár pillanat után, benyitódik a terem ajtaja. Mrs Cope piros pozsgás arca kukkant be.

    -Drágám, egy kis barátnőd jött meglátogatni. – mondja, és épp ekkor csusszan be Kate vörös kis haja a résen. Elmosolyodik, szemében azzal a folytonos aggódással. De azért örülök neki.

    -Szia! – suttogja. – H…hogy vagy?

   -Ne maradj sokáig, pihennie kell! – tanácsolja Mrs Cope, majd mosolyogva itt hagy minket kettesben.

   -Szia! Nagyon örülök, hogy itt vagy! – vallom be neki.

   -É…én is, hogy el tudtam szökni. A lányok már alszanak, nem maradhatok sokáig, lehet észrevesznek. D…de mi bajod? Ro.. rosszul vagy? – dadogja gyorsan, és az ágyam szélére ül.

   -Túlélem. Egyszerű megfázás. Csak a lázam nem nagyon megy le. De jól vagyok. Köszönöm, hogy jöttél.  – nyugtatom meg gyorsan. A tárgyra akarok térni. – Kérlek, beszélj! Mi történt, hová ment Lily?

     Mély levegőt vesz, és látom, hogy izzad. Fél.

     -Nn…naa figyelj. Elmondok mindent, de csak, hogy tudd, és értsd. T…t..tehát James Lily-t szédíti már vagy fél éve. Az én nő…nővérkém pedig el is hiszi, hogy tetszik annak a..a..a – megakad, nyel egyet, majd folytatja. – De James, cs…csak játszadozik. Mikor megjöttél, egyből lá..láttam, hogy odáig van érted. És nagyon féltettelek is. De felfedeztem, hogy okos vagy, észreveszed mit csinál Brightmore. Lily viszont tajtékzott. Megtiltotta, hogy beszéljek veled, hogy beilleszkedj, hogy jól érezd magad. Jamesszel alig beszélt, téged pedig tiszta szí—szívéből gyűlölt. – ahogy beszél, egyre idegesebb vagyok. Nem tudom miért. Talán mert ő is annyira ideges, ahogy mondja a szavakat. – A..aztán visszautasítottad. Az a szemét, pedig nem tudja elviselni ezt. –most jut csak eszembe, ahogy James-ről beszél, hogy ő egyszer együtt járt vele. A kép hihetetlen mód, nem tud elém vetülni. Elképzelhetetlen. – És egyből visszajött Lily-hez. Amint Lily-nek újra befolyása lett James-en, neki is megtiltotta, hogy hozzád szóljon. Össze vissza hazudozott rólad mindenfélét. Hogy elviselhetetlen, undor, paraszt, gőgös, liba vagy. Azért nézett mindenki levegőnek hónapokig. Jajj, Istenem, szegény Sophie! Ha tudnád, mennyire fájt látni az üres szemedet, a fakó arcodat. Nem ismerlek igazán, de kedvellek. És szenvedés volt, ahogy láttam a magányt a tekintetedben. – kicsordul egy könnycsepp bordó szeméből.

Megfogom a kezét.

   -Nyugodj meg. Túl éltem. Most már tudom az igazat.

   -Igen. I.. igen. De nehogy megtudja Lily. Sietek tovább inkább. Tehát Sophie nem létezett se Lily számára, se James számára. Igaz, én láttam James-en, hogy még mindig figyel, még mindig fellobban a láng a szemében, ha elhaladsz előtte, ha te beszélsz egy órán. Lily ki volt készülve. Ő sem annyira buta ám, mint hiszed. Ő is észrevette James-t. És féltékenységében elviselhetetlen volt. Aztán tegnap a parkban, felrobbant a bomba. Lily szokás szerint követelőzött, hisztizett valami apróságért, és észrevette, ahogy James rád néz ott a fa tövében, ahol ültél. El kezdtek rólad veszekedni. Próbáltam csitítani őket, mert tudtam, hogy addig volt számodra jó világ, míg levegőnek néztek. De nem tudtam. James azt mondta, hogy ha tovább akaratoskodik, akármennyire is libának állítottak be téged, oda megy Sophie-hoz, és megszerzi magának. És így tovább, egy szóval tehát James megunta a hallgatózást. Lily bepánikolt, felképelte James-t. Én is féltem, hogy James bántani fogja Lily-t, amilyen rohadt természete van. – ezt úgy mondta, hogy kirázott a hideg. –Aztán otthagyott minket, és odament hozzád. Nem tudom, mit csináltatok, de Lily kiborult. Abban a tudatban volt, hogy féltékennyé akarja tenni veled, és nem is idegeskedett emiatt. Úgy volt, hogy este átszökik a fiúkhoz, és kibékül vele. De a vacsoránál láttuk, mi történik. Lily-nek szerintem már akkor leesett, hogy tényleg kellesz neki, csak nem merte kimondani. Én pedig nagyon megijedtem, mert tudom, mire képes James, ha valamit akar. Láttam ahogy bánt, fel is ugrottam a székből, nem tudtam visszafogni az ösztöneimet, az sem érdekelt, hogy Lily megharagszik, már pattantam is volna, de akkor láttam, hogy az a magas barnahajú megvéd. Akkor döntöttem el, hogy ígyis úgyis beszélek veled, és Lily-vel, hogy biztonságban légy, még aznap este, de eltűntél. Aztán ma mondta matekon osztályfőnök, hogy beteg lettél. Mielőtt eltűntél, tudod, mikor Lily kiborult, és elrohant, láttam valamit a szemében ami megrémített. Azért szaladtam utána. James-hez rontott be, sírt, hisztizett, hogy téged szeret, nem őt, és hogy megöli. James kiparancsolt egyből a szobájukból. De az ajtón keresztül hallottam. Azt hazudta az a mocsok, hogy tényleg csak féltékennyé akarta tenni Lily-t, csak neked hazudta az ellenkezőjét. Olyan hihetően, jól játszott, hogy én is elhittem volna, ha nem ismerem. A szerelmes Lily meg aztán… Megbeszélték, James-et legszívesebben megöltem volna, de nem mertem bemenni. Lily még olyanokat is mondott, hogy „Szegény buta Sophie!” meg „De sajnálom, hogy becsaptad!” meg ilyesmi. Úgyhogy, ha minden jól megy, te most már biztonságban leszel Lily elől is, és James elől is. Szerintem leesett a szemétnek, hogy semmi esélye nálad. Miattad, már nem aggódok tovább, ezek után csak Lily-ért rettegek. De elképesztően. – befejezi, és feldúltan piheg.

    -Nyugodj meg Kate. Mély levegő! Minden rendben. Tehát azt mondod félted Lily-t. Mitől, Jamestől?

    -I…igen.

   -De mit csinálhat vele? Hm?

   -Mit gondolsz? – kérdezi halkan suttogva, és könnyes szemeit úgy emeli az enyémekre, olyan szívszaggató undorral, és fájdalommal, hogy a szívem menten elhűl.

    -Ne gondolj ilyenekre! Ez nem történik meg! James-nek van annyi esze, hogy nem csinálna olyat soha.

    -Honnan tudhatod? Honnan? – kiabálja, egész teste remeg, az arca olyan fehér, hogy félek elájul. Mrs Cope beront a szobába.

    -Mi ez a cserte-perte. Kislányok, most már takarodó. Ideje indulni.

    -Sophie, ne bosszantsd James-t, Lily-t pedig kerüld el ahogy tudod. Most megyek. Jobbulást! Jóéjt! – hadarja, majd kisiet a szobából.

   -Ne Kate! Ne! Várj! – NEM ENGEDHETEM EL ÍGY! Hiszen ennek a lánynak valami nagyon nagy baja van!

    -Rendben vagyok Sophie! Maradj! Viszlát Mrs Cope!– köszön el.

    -Jó éjt kicsi Kate! – válaszol az asszony. Honnan ismerik egymást? De nem tudok ezen agyalni Annyira sajnálom Kate-et. Ez a szegény lány egész álló nap csak a buta liba nővérére figyel, és emellett el kell viselnie azt a csúszó mászó James-t is. Istenem, szegény lány!

     Mrs Cope hallgat. Én is hallgatok.

    -Na aludj szépen. Reggel hozom a gyógyszereket! – köszön el, és egyedül maradok a sötét szobában.

Annyira félek újra, hogy Olíviát képzelem megint az ágyam mellé. Gyorsan próbálok elaludni. Közben Olívia a kezemet fogja. Nem elég a sok fájdalom, amit az előbb hallottam, láttam, még a láz is furcsa játékot űz az agyammal. Egész éjjel rémálmokat kergetek, és árnyak bújnak meg az idegen szobában. Olívia elhalványul, én pedig rettegek egyedül.