Pech

13. fejezet

Mint megváltás érkezik a reggel. Ahogy a gyönge világosság befolyik az idegen szobába, és minden lidérc kiszáll a fejemből, kezdek megnyugodni. Hosszú, mély levegőket veszek, csillapítom szenvedő elmémet. A telefonom fél 7-et mutat. Mrs Cope bizonyára még alszik, hiszen a reggeli csak 8-kor lesz hivatalosan.

    Most kezdem csak magam igazán betegnek érezni. Itt egyedül, azzal a sok információval összezárva, amit tegnap Kate mondott el. A lélegzetem akadozik, a fejem sajog, és minden testrészem lehúz az ágyba. Érzem, hogy forró a bőröm. Alig várom már, hogy jöjjön a nővér.

Szerencsére nem 8-kor, hanem fél 8-kor állít be. Kopogtat, én pedig próbálok felülni.

    -Jó reggelt! – köszönt nagy mosollyal.

    -Jó reggelt! – krákogom vissza.

    -Nos, hogy vagyunk? Ha lement a lázad, talán ma már mehetsz is… - kezdené, de közben ideér, és a homlokomra teszi a kezét. A homlokán ráncok gyűlnek. – Nos, úgy tűnik még együtt maradunk egy kicsit.

Egyből nyújtja is a gyógyszereket. Azután kicsit megkopogtatja a mellkasomat, a hátamat, olyan fülessel hallgatja a szívemet, vizsgálgat. Közben majdnem elalszok.

    -Mi bajom van? – kérdezem egy kicsit félve.

    -Nos… mindenképpen megfázás, azt már nem tudom milyen mértékű. A tüdőddel semmi gond, most néztem meg. A szíved is rendben van. Azt hiszem nagyon gyenge az immunrendszered, és így reagál egy kis meghűlésre.

Akármennyire gyenge vagyok, így is hangosan horkantok fel.

     -Az biztos nem. Sose kaptam el semmit, tetszik tudni én vagy 6 éve nem voltam beteg.  

    -Akkor azt hiszem, nagyon kimerült voltál az elmúlt napokban. A stressz miatt, és a kialvatlanság miatt kell most itt feküdnöd biztos vagyok benne, hogy minimum egy hétig.

    -Egy hét?! – kiáltok fel akaratlanul. Rosszállóan néz rám. – Bocsánat Mrs Cope, de nagyon le fogok maradni a tanulással.

    -Beszéltem tegnap az osztályfőnököddel, azt mondta mindenképp elküldi valakivel a házit amíg csak beteg leszel. Nyugodj meg egy kicsit Sophie. Így sosem nyered vissza az erődet, ha itt is aggodalmaskodsz mindenért. Pár napig úgysem lesz még agyad tanulni.

    -A francba. – suttogom, mikor feláll és elkezdi összeszedni a gyógyszeres dobozokat.

    -Nem szeretnél lezuhanyozni? – kérdezi kedvesen, és megáll az ágyam mellett.

    -Nem hiszem, hogy bírnék. Inkább aludni szeretnék. Éjjel nem tudtam rendesen.

   -Na igen! Drágám, mit beszélgetettek tegnap Kate-tel? – kérdezi, de olyan fejjel, mint egy aggódó anyuka.

    -Őőő…- habozok. – Nem igazán szeretném megmondani. Egy kettőnkre tartozik. – mondom, miközben azon gondolkodom miért érdekli.

   -De jól van a kislány? Nem történt valami baj vele?

   -Nem, rendben van. Miattam jött.

   -Rendben. Oké. – megnyugszanak vonásai.

   -Bocsánat, de miért tetszik kérdezni?

Rám néz, lassan, hidegen, és látom rajta, hogy valami nagyon nagy dologra jött rá.

     -Mindegy. Kis apróság. – olyan jól láthatóan hazudik, és még csak nem is szégyelli. – Felejtsd el Sophie. Ha szükséged lesz rám, csak szólj. Most megyek. – hadarja, és sebesen kinn terem a szobából.

Annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok ezen agyalni. A fejemre húzom a takarót, és hallgatom a szél zúgását. Rövidesen el is alszok. Újra Olíviával álmodok.

*

     Mikor kóvályogva, homályos látással magamhoz térek, már vége is tanításnak. Majdnem 3 óra. Az ágyam melletti szekrényen egy sajtos szendvics, és egy pohár kakaó áll. A tálca alatt pedig egy köteg papír. Nagy nehezen felülök, és az ölembe veszem a tálcát. Hiába nem vagyok éhes, tudom, hogy már egy napja nem ettem. És a gyógyszer szedés mellett ez nem valami okos dolog. Miközben letörök egy falatnyit a szendvicsből, bekapom, és a papírokért nyúlok. Fénymásolt vázlatok az aznapi anyagról. Az utolsó papír alján egy kék tollal írt üzenet:

     Gyógyulj meg hamar! James és Lily együtt vannak. Jobban fogod magad érezni, mint ezelőtt. Üdv. Kate!

      Nem tudom mit gondoljak erről. Nagyon fáradt, és ideges vagyok. De nem érdekel. Nem tudok most ezzel törődni. Inkább a tanulásba temetkezek. Az ölembe veszem a köteg papírt, és enyhén pánikolva pótlom a mai anyagot. A gond az, hogy az agyam nagyon lassan teker. Kétszer annyi időbe telik az egész, mint általában. A legalapvetőbb szavakat felejtem el, feleslegesen kell szótáraznom, ami ugyan csak plusz idő. Fél 6-kor fejezem be. Kimerülten, idegesen.

     Odakint már javában sötét van, az ablakon keresztül is hallom a szél őrült hangjait. Mrs Cope 8-kor jön a vacsorával. Alig tudom megenni a süti felét, és pár pohár kakaót inni. Álmosan, kimerülten utasítom el az újabb zuhanyzási lehetőséget, és fekszem gyorsan vissza. Az asszony magamra hagy, és fél óráig pisszenek még. A fejem lebóbiskol, a könyv amit olvasok elálmosít, a szél szimfóniája is kiűzi a gondolatokat az agyamból. Kilenckor felébredek, és kezdem kényelmetlenül érezni magam a több napos pizsamában, megfürdetlenül fekszek már itt második napja. Elszántan állok fel, hogy lezuhanyozzak, de képtelen vagyok megkeresni a fürdőt, ott állni, ki tudja mennyi ideig. Fázom, és köhögök. Úgy döntöm, csak a pizsamát cserélem át. Előkotrom a táskámból, új fehérneműt, és zoknit is készítek az ágyra. Lassan, dideregve lefejtem magamról a ruhát, a baldachid tartójának a tetejére dobom a melltartómat, míg elrakom a régit, és nyúlok az újért.

     És akkor odakint berobban az ajtó, a villany felkattant, fájdalmas nyögéssel, rémült szuszogással és aggódó megjegyzésekkel telik meg a levegő.

      Valakit behoztak ide.

 Én meg itt állok egy rohadt kis baldachid mögött anyaszült meztelenül.

     A francba!

Kitépem a már kezemben lévő pizsamát, magamra kapom a felső részét (hála istennek hogy nem gombolós) az ágyra előkészített bugyit, és ráhúzom a bokáig érő szürke alsó részt.

     A kis csoport odakint figyelmes lesz izgatott szuszogásomra, és beteg nyögéseimre. A zsivaly elhalkul, és a csöndbe egy kérdés folydogál be.

    -Ki van még itt Mrs Cope? – kérdezi egy halovány hang, amitől görcsbe rándul a gyomrom. Alig volt több suttogásnál, mégis felismerem benne Chase mély basszusát.

A francba!

    -Csak egy kislány, megfázással. Biztosan rosszat álmodik. Rég elaludt már. – feleli az ápolónő, miközben a velem szemben lévő ágy megnyikordul, zipzár húzódása, és egy fájdalmas nyögés hallatszik.

    -És a melltartóját a függönyön tartja? – kérdezi szkeptikusan egy rekedtes, mitugrász hang, aminek a tulajdonosától megremeg a kezem. Ezt nem hiszem el! James!

Odaugrok a melltartómhoz, és behúzom magamhoz.

Kintről öblös nevetések hallatszanak, köztük egy olyan is, ami megmelengeti a szívemet, akármennyire hideg is a padló.

    -Tehát nem alszik. – jegyezi meg halkan Chase, egy fájdalmas sóhaj kíséretében. Vajon mi baja lehet?

Textil susogását hallom.

    -Ugye nem fog kijönni? - kérdezi szégyennel a hangjában Chase.

Mrs Cope kórházi cipőjének nyikorgását hallom, ahogy felém közeledik, és beszól a függönyön keresztül.

    -Drága!- szól kedvesen.

   -Igen? – kérdezem vissza halkan.

   -Ha felébredtél, most egy kicsit ne húzd el a függönyt, amíg a nagyfiúnak idekint összevarrom az oldalát. – az asszony teljes nyugalommal mondja mindezt, úgy mint aki biztos a dolgában, semmitől sem tart. Egyre jobban kezdem megszeretni ezt a Mrs Cope-ot.

    -Redben. – mondom félhangosan. Nem akarom hogy az a hülye James felismerjen a hangomról. Csodálkozom, eddig is hogy nem esett le nekik, hogy csak én lehetek a függöny mögött, mivel ma hiányoztam egész nap. Bár nagyon szeretném megnézni, hogy mi a baj Chase-szel, amitől még a nagy, és kemény fiú is nyögdécsel, bent maradok, és próbálok minden mondatfoszlányt elkapni a beszélgetésükből.

Kiderült, hogy ezek ketten verekedni kezdtek az udvaron, és James belökte Chase-t abba a fészerbe, amit múltkor láttam. Emlékszem is, törött üvegdarabokkal volt telítve a padló. Nos, történetesen azok az üvegdarabok állnak most ki Chase oldalából.  

     Talán nem is olyan nagy baj, hogy nem látom a dolgot.

Elképesztő. Minél jobban ismerem ezt a Jamest, annál jobban utálom. Meg sem kottyan neki, hogy kis híján megölte a barátját.

    Az asszony elég erőteljesen szeretné kiszedni a fiúkból mégis hogy-s-mint történt, de azok mélyen hallgatnak. Legalább is, nevetséges „balesetnek” hazudják. James állandó éles, fölényes hangja kicsit talán tompult. Chase férfiasan viseli, míg Mrs Cope fél órácska alatt rendbe hozza a sérülését. Néha felnyög, vagy kihagy a lélegzete pár másodperce, de semmi bömbölés. Pedig ha az én oldalamat varrnák össze….

 Lenyúlok az ágyam alá, előveszem a telefonomat és megállapítom hogy 11 óra felé közeledünk. Hát ez… Azt hittem minimum éjfél, vagy annál később van. Totál elvesztettem az időérzékemet.

    Míg ők odakint szenvednek, én idebent idegeskedek. És próbálok nem gondolni arra, hogy hol lesz ezután. De tudom, a lelkem mélyén tudom.

Jajj nagyfőnök. Rohadj jól szórakozol odafent, igaz?

Fújhatom az orrom, meg szipoghatok, és köhöghetek itt mellette? Hát nagyon jó, mondhatom. Most akkor öltözzek fel? Vagy nappal is legyek pizsamában mint eddig? Rohadt kényelmetlen tud ám lenni, ha valaki betegen akar vonzó lenni.

Hogy nézhetek ki amúgy is?

Már egy 2 napja meg sem fésülködtem, a ma esti zuhanyt is kihagytam, fogat se mostam. A betegségtől hót kómás vagyok.

Mikor Mrs Cope befejezi a munkát, James-szel együtt felöltöztetik a sérültet, és lefektetik. A szemét szőkének is maradnia kellett, hisz Chase testét egyedül forgatni és emelgetni nem hiszem hogy a túlsúlyos kis asszony elbírná.

      -Éjszaka meg kell még nézem, hogy átvérzett-e e a kötés, de azért próbálj meg aludni. – suttogja az asszony rám való tekintettel. Remélem mind azt hiszi, hogy alszok. – Na gyere fiam. Hagyjuk őket pihenni. – mondja, és elindul kifelé. James lomha lépteit is hallom, de mikor a nő már ki ér, ő egyszer csak megáll, és nagyon halkan megszólal.

     -Sajnálom haver. Tényleg sajnálom. – vallja be bűnbánóan.

Hát ez elképesztő. Mégiscsak bűntudata van.

    -Nem a te hibád. Igazából én kezdem el.

   -Még mindig azt mondom, hogy túlreagáltad a dolgot. Nem akartam én bántani, csak megleckéztetni a kis csajt.

   -Jól van James, nyugtasd csak magad ebbe a tudatba. De tudod, ha elborul az agyad nem tudsz különbséget tenni férfi és nő között. Most is bántottad, még ha kicsit is, láttam, hogy megijedt Kate, és a múltkor is Sophie-val az ebédlőben. Visszafoghatnád magad ilyenkor.

    -Semmi nem történt, ismétlem. Csak beszélgettünk.

   -Igen, de talán rosszabb is történhetett volna, ha nem vagyok ott. Figyelj James. Én nem akarok bele avatkozni ebbe az egész Lily-Kate-Sophie ügybe. A te dolgot. Te játszol velük. Én csak annyit kérek, hogy férfiasan csináld.

Erre James valami olyan szóval válaszol, ami gondolom amerikai eredetű volt, és káromkodásnak hangzik, de én nem értem meg. Chase hallhatóan ismeri már, és azzal válaszol, hogy:

     -„Bloody hell, you bastard!”- nevetve.

    -Majd mond már meg a kislánynak itt, hogy tartsa a száját. – hallatszik James távolodó hangja. És még MOST SEM JÖNNEK RÁ, HOGY ÉN VAGYOK A KISLÁNY.

     -Vettem! – viccelődik Chase. – Na most már hordd el magad, mert fáradt vagyok. – ásítja.

    -Oké. Jóéjt haver!

    -Szevasz James. – köszönnek el.

Pár pillanat múlva csukódik az ajtó, a villany leoltódik, én pedig itt maradok együtt a sötétben.

    Chase Erwinnel.