Nem fogok lesni!

14. fejezet

Reggel szikrázó fehérségre ébredek. Még a baldachidon is átszűrődő világosság felver mély, pihentető álmomból, hogy visszahúzzon a kínos helyzetbe:  Egy szobában. Ővele.

    Kintről csámcsogást hallok. És kortyolást. Tehát már felkelt, gondolom reggelizik. Nem tudom miért, de az agyam tisztább, mint tegnap, és azelőtt. Míg korábban fordulni is alig volt erőm, most könnyedén állok fel az ágyból, kiropogtatom a hátamat, és nyögök egyet az érzéstől. Erre odakint lelassul a rágás. Elmosolyodok. Ezután kisebb köhögési roham tör rám.

És még a hangomból sem jön rá, hogy én vagyok az.

Megigazítom a gyűrött pizsamát, bár nem sokat használt a művelet. Ujjaimmal végigszántok a hajamon, de előre látható módon képtelen vagyok megzabolázni. Hát akkor így marad. Felveszem a papucsomat, feltolom a spagetti pántot a felsőmön, és hátradobva a hajamat, kilépek a fiúhoz..

    Az ő függönye nincs elhúzva. Egy csíkos pizsama van rajta, hátát a falnak döntve feje alá párnát rakva reggelizik. Sajnálattal állapítom meg, hogy őrajta mit sem látszik, hogy félig szétnyílt oldallal ücsörög a gyengélkedőn. Haja ugyan olyan simán, és egyenesen fénylik, szemei alatt nincsenek táskák, és az arca sem fehérebb az átlagosnál. Viszont lélegzete elakad, és leplezni sem próbálja a meglepettséget, ahogy kilépek a baldachid mögül.

    Tekintete végigfut rajtam. Az öltözékemen keresztül, az arcomon át, a hajamig mindent átnéz, majd mély szemei megállapodnak az enyémeket.

    -Jó reggelt Chase.

Sugárzó mosollyal válaszol.

   -Jó reggelt! Szóval te vagy a rejtélyes kislány. – a „kislány” szót horkanva mondja ki.

    -Ühüm... – mosolyodok el. Mondanék én mást is, de fáj a torkom mint az állat. Mondom, és leülök vele szemben az ágyamra.  – Hogy vagy? – remegek, és melegem is van, de nem a betegségtől. Ahogy a fiú ott ül, pár méterre tőlem, és a fekete haja a szemébe hull, és rámnéz, azzal a csillogó, szeplős, átható tekintettel, én pedig viszonzom a pillantását, függetlenül attól, hogy milyen gyenge vagyok, olyan elképesztő energialöketeteket ad a testemnek, főleg a szívemnek, amit még sosem éreztem. És igaz, hogy csak a tiszteletköröket futjuk, igaz, hogy csak sekélyes beszélgetést folytatunk, mégis érzem, hogy minden szava érdekes, és őt is érdekel minden szavam. A fellegekben járok. Az egyetlen kis felhő a csodálatos napsütésben, az, hogy még mindig látok valamiféle ellenállást a viselkedésében. De úgy érzem, ezt érzi méltányosnak, mivel a barátja elég egyértelműen rámahajtott. Amilyen „gentleman”, még egy ilyen kis szemét szörnyetegnek is előtérben tartja az érzéseit. Igaz, hogy ebből az ellenállásból, alig marad valami, amikor rám néz. Mikor pedig én is viszonozom a pillantását, érzem, hogy porrá foszlik az ereje.

     -Hát… megvagyok. Inkább csak attól félek mennyi ideig kell itt maradnom. – erre a szívem egy pillanat alatt a bokámig zuhan, fájdalmasan szorítom a takarómat, és szégyennel lesütöm a szemem.

Miattam. Bármibe fogadok, hogy miattam.

Folytatja:

     -Az edzések miatt. Pont most évvégén lesz egy fontos meccsünk. Én meg szenvedhetek itt hetekig. – amíg beszél, valami féle kis játékos, édes kis kisfiús mosoly játszik a száján. Megnyugodok. Nem miattam.

     -Én is így vagyok vele. Csak én a tanulás miatt aggódom. – mielőtt belegondolnék mekkora strébernek látszok, már ki is szalad az igazság a számon.

Édesen elmosolyodik.

     -Egyébként mi bajod? Hihetetlen, hogy nem jöttem rá, hogy te vagy itt. Hiszen nem is voltál tegnap suliban.

     -Igen, én is csodálkoztam. Amúgy csak megfázás. És kimerültség. Még egy hét fogságra vagyok ítélve.

   -Addig próbáljuk egymást elszórakoztatni. – mondja, és a kínos mondat ott lebeg a levegőben. Mindketten elvörösödünk, és ARRA gondolunk. Ejj ez a mai fiatalság!

    -Na igen..- köszörüli meg a torkát. Mély hangján folytatja: És amúgy hallottál minket tegnap?

Bólintok.

    -Mindent?

Újra bólintok.

    -Akkor… megkérhetlek, hogy ne mond el senkinek? – kéri, de olyan arccal, hogy ha azt mondta volna,  alázkodjak meg Lily előtt, és csókolgassam a lábát, azt is megcsináltam volna.

     Kicsit várok. Gondolkodom.

Eszembe jut Kate. Már megint szegén Kate-en csattan az ostor.

    -Hallgatok róla, ha elmondod mi történt. – jelentem ki, és a szemébe nézek.

Pár pillanatig gondolkodik, lesütött szemmel, és ezután válaszol. Nehéz szívvel.

    -James valószínűleg kinyírna ha tudná, hogy elmondom, na de ha ez az ára… - kezdi, és rámnéz. Szikrázik a pillanat. – Tehát, tegnap este vége lett az edzésemnek, és James elémjött, valami fontosat akart mondani. Jövünk a pályától, én még focidresszben, és míg sétálunk a suli felé, meglátjuk Kate-et. Láttam rajta, hogy feldúlt, James-hez jött. Kettesben hagytam őket, előrementem. Hallottam, hogy veszekednek, aztán egy hangosabb szó után hátrafordultam. Kate épp akkor képelte fel ezt az eszementet. Én meg ismerem már James tűrőhatárát, rohanok is vissza hozzájuk, és megakadályozom, hogy valami ostobaságot tegyen. Erre ő vadul mint egy felbőszített bika hátralök, a fészer meg történetesen ott volt a hátam mögött, be az ajtón, rá azokra a szar üvegdarabokra. Ennyi ez egész. – befejezi, és végignyal a száján. De most nem foglalkozom a szédüléssel, csak Kate-re koncentrálok.

     -Nem hallottad miről vitatkoztak? – kérdezem idegesen.

   -Nem. De nem is érdekel. Ha fent voltál tegnap, hallhattad, hogy nem érdekel az egész szerelmi háromszög, négyszög mit tudom én.  Engem csak az zavar, ha James átesik a ló túloldalára. Amit már eljátszott párszor, többek között veled is. – mondja lehengerlő gyengédséggel, és a féltékenység rejtett fájdalmával. - Nem érdekel, hogyan játszadozik vele, és te hogy kéreted magad, és hogy Lily…- folytatná, de felpattanok. A düh, és a csalódottság száguldozik a véremben, elönti az agyamat, a fiú ellenző, mély fájdalommal teli tekintete hidegre fagyasztja a szívem, és elragad a magyar vérem. Lángoló arccal lépek az ágyához. Mi van, ha ez a fiú, ez a tiszta szív, kedvesség, gyöngéd csillogó szemű fiú azt hiszi, hogy én játszadozom James-szel? Hogy nekem kell az a senki? Ezért hát a nagy ellenkezés a szemében. Ezért hát a kettősség, a homályos félelem a kapcsolatunkban. Chase azt hiszi, hogy odáig vagyok James-ért. És látom rajta, hogy igazam van. Meglepődötten, elvörösödve veszi észre, hogy elszólta magát.

     -Kéretem magam? KÉRETEM MAGAM? Én? Annak a kis csúszómászó, talpnyaló hazug…. – nem hallom a hangom, de valószínűleg felemeltem. – Nem tudom mit hordott neked össze rólam, de tudod nálam a „nem” azt jelenti „nem”, nem azt, hogy „igen, csak kelletem magam”. Chase, idefigyelj! Nekem ő nem kell. Komolyan azt hitted? Tényleg? – kérdezem, és elfeledkezve mindenről, akár egy holtkóros bolond olyan közel lépek hozzá, akár meg is érinthetném. Megérzem a bódító illatát, a szeme összezavarodik, cikázik az arcomon, és úgy érzem egy megelevenedett hegedűversenyben játszom. Chase a citera, én pedig a hegedű. Forró tekintetünk játssza a vonzódás szikráinak dallamát. – Én nem vagyok senkié. Chase. – suttogom felnevetve, és rámosolygok.

      Ő pedig leplezhetetlen megkönnyebbüléssel, lassan, lehengerlően visszamosolyog.

És ekkor hullik le minden fal közöttünk, ekkor válik a két külön személyünkből valami közös, valami lüktető és növekvő varázslat. Ekkor veszi kezdetét életem első nagy kalandja.

      Nem vagyok már beteg! Egész vagyok. Olívia! Egész vagyok újra.

Olyan sok gyönyörű másodperc telik el így, ebben a mesés pillanatban, egyikőnk sem akarja elveszteni. Közel kerültem hozzá. Ha akarnám, ha lenne merszem, akár meg is érinthetném. Végigsimíthatnék a haján, beletúrnék, magamhoz ölelném, érezném a teste védelmező bilincsét. A fejemben a neve dübörög. Ő pedig állja a tekintetemet, az ő mosolya játszik vonásain. Aztán megszólal.

     -Sophie. – ahogy kimondja a nevem, úgy érzem összerogy a térdem. - Köszönöm, hogy elmondtad az igazat– nagyon halkan beszél. Szemében egy lassító fény gyullad, amibe kínosság vegyül. Azt hiszem vége a hegedűversenynek. Arca újra megfontolt lett, szemét elfordítja, én pedig olyan magányosnak érzem magam a tekintete nélkül. – Most már mindent értek. Köszönöm. – hová tűnt a tűz? hová tűnt a játék? Az Istenit már ezek a hideg angolok!!!

     Csalódottan, megszégyenülve lépek hátra, és tördelni kezdem a kezem idegességemben. Most akkor mi van? Mégsem kellek neki?

    -Legalább tiszta vizet öntöttünk a pohárba. – motyogom, és az ágyamhoz megyek. Ő pedig szájához emeli a kihűlt teáját.

    -Akkor bízhatom benned? Nem mondod el senkinek? – kéri halkan. Hirtelen eszembe jut az ígéretem.

    -Igen, igen persze. – letörten nyúlok a bőröndöm alá. Francba! Mit csináltam rosszul?

Mialatt a táskámból előszedem a mosdó cuccokat, érzem, hogy nem néz rám. És ettől egyedül érzem magam. Alig várom, hogy egyedül lehessek, Olíviával.  – Én most megyek, lezuhanyzok. – mondom, és félve rápillantok. Az arcán még mindig halványnyi pír. Az enyém pedig újra lángol. – Nincs szükséged valamire? – kérdezem, miközben felgumizom a loboncot. Szedd össze magad Sophie!

    -Nem, köszönöm. – látom rajta, hogy magában elmosolyodik. De le is nyeli.  – Menj csak Sophie, én nem mozdulok sehová. – jelenti ki, és a végén VÉGRE elereszt egy mosolyt. A szívem vadul dübörögni kezd. Hát még sincs minden veszve!

Mosolygok. Bólintok,

     Ekkor pedig bejön Mrs Cope.

    -Jó reggel, jó reggelt mindenkinek!

    -Csókolom. – torpanok meg, és üdvözlöm az asszonyt. Most elég csinosan öltözött fel. Hosszú, zöldszínű szoknya. szép, fodros fehér blúz, ami egészen kiemeli dús alakját. Na meg persze a kórházi nyikorgós cipő.

    -Jó reggelt! – köszön Chase is.

    -Zuhanyozni mész kedves? – somfordál felém.

    -Igen, ha… lehet. – motyogom, hátha maradnom kell, vagy valami.

    -Nem, nem menj nyugodtan. Itt vannak nálam a gyógyszereid – mutatja a kezében lévő kosárkát, amikbe tabletták, meg egy tubus van.  – Lerakom az ágyadra. Ha végeztél vedd be őket, és szólj nekem.

    -Miért szóljak? Be tudom venni egyedül is. – lehet megint előtört belőle az idegesítő pesztrálkodás.

    -Persze hogy betudod, csak be akarom kenni a mellkasodat ezzel az új krémmel. – veszi elő a zöld színű tubust valami ratyi krémmel megtöltve.

   Lopva Chase-re pillantok. Istenem! A mellkasom kenegetése a téma. Hová szállt már az a csodás tekintet?

  Mereven néz maga elé, kitágult pupillákkal.

    -Óh, igen. Igen persze. Szólok. Igen. – magyarázom,  búcsút intek neki, és elsietek a fiú mosdóhoz. Magamra csukom az ajtót, de még hallok bentről pár szót.

    -No, mi a helyzet a varrattal nagyfiú?

    -Eléggé fáj Mrs Cope. – tehát fáj neki. Ki sem mutatta. Nekem azt mondta semmi baja. Hirtelen eszembe jut, hogy talán szétnyílt oldallal mégsem olyan könnyű flörtölni, és ez kicsit megnyugtat. – Ez egy kicsit nagyobb falat mint a tavalyi kéztörés. – nevet fel.

Jó ég! Miket művelhetnek ezek itt évek óta?

   Ledobom a pizsamát, és dideregve belépek a zuhanyzó alá. A vizet a legforróbbra állítom, és percekig csak folyatom magamra. Az orrom kidugul, a fejem kitisztul. Komolyan mondom, újjá élesztett a betegségből.

     Ám nem hagyhatom figyelmen kívül, azt, hogy mióta otthagytam a fekvő fiút, már érzem újra, hogy gyenge vagyok. Beteg. És fázom.

     Azt gondoltam amint bejövök, agyalni fogok az előbbieken, azon a tekinteten, a szavain, a szavaimon, a hidegségen, megkérdezem Olíviát, ő mit tenne a helyemben. De most itt vagyok egyedül, és nincs erőm semmihez. Sem fizikailag, sem mentálisan.

     Kapkodva hajat mosok. Hátha így meg tudom szelídíteni a loboncot. Közben leborotválom a lábam.

   Fél óra múlva vonakodva kilépek, és megtörölközöm. A hajamat becsavarom a törölközőbe, és fogat mosok. A betegség nyomait köpködöm, közben próbálom tisztává varázsolni mosolyomat. Mikor végzek kifújom az orrom, kétszer is, jó alaposan. És kb. 5 mp-ig kapok levegőt. Aztán újra megtelik.

     -Franc! –szitkozódok halkan.

    Az arcomat utoljára megmosom hideg vízzel, ami teljesen magamhoz térít, majd felöltözöm egy kényelmes bemelegítőbe, egy bő, zenekaros pólóval fedem didergő felsőtestemet, majd zoknit húzok, és hozzálátok  a fésülködéshez.

    A fésű első húzásra tövestől beleakad. Komolyan mondom, folyik a könnyem, mikor tépem ki. Húzom le és vissza. Le és vissza. Két kézzel kell szorítanom a nyelét. Féltek, hogy beletörik a hajamba. De aztán, hosszú, fájdalmas percek után végre sima. Hátradobom az arcomból. Már egészen a hátam végéig ér. Le kéne vágni.

   Összeszedem a cuccomat, kinyitom az ablakot, hogy kiengedjem a bepárásodott, fulladt levegőt. Akkor veszem észre, hogy odakint minden fehér. Leesett a hó. Pedig még csak november van.

Szóval ez a szikrázó fehérség keltett fel.

   Utoljára belenézek a tükörbe. Nem is annyira rossz a helyzet. A szemeim kicsit sötétek, a bőröm világosabb mind általában, de semmi halál kifejezés. Kicsit megnyugodok.

Mély levegő, és mehetünk!

     Kintről már eltűnt Mrs Cope. Chase ugyan olyan pózban ült az ágyán. Fejét a falnak dönti, a plafonban gyönyörködik. Az ajtó kattanására bambán rám pillant, de a szemei összeállnak. Ahogy közeledek, egyre világosabban látom, hogy ez a fiú rövidesen elalszik.

Felnevetek.

    -Hát te meg? – lépkedek gyorsan az ágyamhoz.

    -Be… nyugta…- vesz egy levegőt. – tózott.

    -Oh! Értem. – mosolygok.  – Nagyon fáj?  - kérdezem.

   -Most már nem. Igazából még azt sem érzem hogy lélegzek. – így félkómásan legalább rendesen mosolyog.  És még így félkómásan is remeg tőle a térdem.

    Egy pohár vízzel beveszem a gyógyszereket, majd előveszem a trutyis dobozt. Letekerem, és beleszagolok.

      Fú de rohadt büdös!. Ezt fogja a mellkasomra kenni?

Nagyszerű…

Chase közben néz. Fincsori arcomat látva megszólal.

     -Én is hadd… - „szagoljam meg” gondolja magában, de befejezni nincs ereje.

     -Dehogy szagolod! A végén még teljesen kiüt. Pihenj inkább. – mondom kedvesen, és ránézek.

Viszonozza. Kicsit bamba a szeme, Felhúzza a szemöldökét, és mély lélegzeteket vesz. Közben végigsiklik a szeme rajtam. Tetőtől talpig. Aztán kezdi elölről az utat. Közben mosolyog, és a száját harapdálja.

Elmenekülök Mrs Cope-ért. Lenyelve a vonzalmat, és hihetetlen erejű csábulást ami keltett bennem, kopogok. Az asszony már jön is mosolyogva.

     -Nahát! Sophie! Milyen remekül festesz. – csacsogja, és az ágyamig sétál velem. Pillantása a fiúra téved, és elképesztő merészséggel, mindenféle figyelem tanúsítása nélkül aláz halálra. – Csak nem Chase barátunk miatt? – nevet fel mély zsíros torokhanggal, és rohadt jól szórakozik magában. Elővéve színészi képességeimet én is nevetni kezdek, pedig legszívesebben sírva vágnám a fejét a padlóhoz.

     -Na persze! Mit tetszik gondolni?

     -Még hogy miattam… - sóhajtozza a félkábult a fal mellől.

   -Na rendben, rendben csak mókázok. – locsogja az asszony, és az ágyamhoz ér. Már nyúl a függönyömért.

Eközben én belassítok, mert érzem, hogy néz. Ránézek. A szívem tajtékzik. Ő pedig bódítóan csábító.

     -Nem fogok lesni… - suttogja és úgy formálja szavait az ajkával, eldobom tőle az agyam.

Összezavarodok, ezen elneveti magát.

    -Na gyerünk Sophie, hagyjuk a fiút, hadd pihenjen.

Beandalgok a függönyöm mögé. Az asszony a falig elhúzza, és összecsapja a tenyerét.

    -Na csapjunk bele! Pólót le!

Először le se esett. Persze gondoltam, hogy nem a felsőmre fogja kenni. Aztán vonakodva felhúzom a pólót.   

     Ő közben a trutyis doboznak a tetejét tekeri ki. Lekapom, ledobom az ágyamra, és már kapom is az karomat oda ahova kell.

     -Elég kellemetlen a szaga, de el lehet viselni. Szeretem amúgy az ilyen kence-ficéket… - mondja és beletúr az ujjával. Közelebb húz magához, és ráloccsantja a bőrömre. Azt hiszem ilyen büdöset még sosem éreztem. – Senki sem tudja miért, ez az őseink tudták csak, a ránk maradt tudással tudunk csak ilyeneket készíteni. Nagyanyám is erre esküdött. Isten nyugosztalja. – miközben beszél, észre sem veszi miféle vívódáson megyek keresztül. A tudat, hogy itt állok félmeztelenül mikor alig pár méterre ott fekszik ő, olyan mértékűleg felgyorsítja szívemet, hogy mikor lenézek, látom a dobogását.

     -Izgulsz valami miatt kicsikém? – na tessék, ő is észrevette!

    -Nem, jól vagyok. – dadogom. De a trutyi szaga kezd egyre jobban elszédíteni.

    -Sophie, biztosan megvagy? Nagyon sápadsz. A szád is kék, ülj le szépen kicsim.

    -Nem, nem megvagyok. – bizonygatom, közben érzem, hogy túlterheltem a szervezetemet. Mennyi cukrot égethettem el a flörtttel, a szívem mekkora frekvencián dühöngött egész reggel, és mégis honnan használhattam volna energiát, mikor az elmúlt 3 napban egy fél szendvicset ettem? Érzem, hogy a lábam összerogy, a fejem kicsúszik a valóságból, a testem elernyed, és valami szürke, lila, neonzöld felhő fátyolozza a tekintetemet. Mrs Cope aranyosan kövérkés arca összemosódik, tompa puffanást hallok, és hideget érzek.

Arra kelek, hogy fázik a lábam.

Az ágyamon fekszek, nyakig felhúzva a takaró, így a lábam kikandikál. tompa vagyok. A tekintetem is csak fokozatosan tisztul ki, és lassan érzékelem a dolgokat. Hirtelen eszembe jut a közel múlt. Megijedek, és a melleimhez kapom a kezem. De szerencsére a pólóm fedi. A trutyival nem tudom mi lett, de a mellkasomon már nincs.

    -Minden oké?  - hallok egy aggódó mély hangot.

    -Chase! – rikkantok fel. A függönyöm elhúzva. Chase telibe a szemben velem. Hát az Istenit már neki, hogy nem lehet elhúzni azt a rohadt függönyt legalább, ha már egy szobában kell vele szenvednem!

    -Nyugi már. Megint elájulsz a végén. Mi a baj? – kérdezi. Ugyanolyan póz, ugyanaz az arc, ám más kifejezés. Aggódik.

    -Hol van Mrs Cope? Miért nincs elhúzva a függönyöm? Mi történt? – hebegek-habogok.

    -Sophie! Mély levegő. Minden oké. Mrs Cope kaját hoz neked, mert ahogy kiderült akaratod ellenére, majdnem halálra éheztetted magad. A függönyöd azért nincs elhúzva, hogy vigyázhassak rád, míg ő nincs itt. – a szívem dobban. A tekintete megrebben. – Jajj Sophie! – sóhajtja fel a nevem, és olyan tökéletesen, mértanilag odaillőnek tűnik. Mintha csakis az ő szájából akarnám hallani életem végéig. – Elájultál? Igazán elájultál? Még hogy kis megfázás! Az Istenért, azt hittem összeesek, mikor meghallottam hogy Mrs Cope felsikolt, te meg puffansz a padlón. Tudod ám, a kötéseimet is szétszakítottam miattad. – pizsamáját felhúzva mutatja az enyhén bevérzett kötését az oldalán.

    A szívem annak ellenére, hogy morbid módon miattam vérzik, és szenved, a szívem csak dorombol a mellkasomban. Szeretnék felállni, odamenni, és puszit nyomni a homlokára. Először csak a homlokára…

    -Nem kellett volna miattam…- mentegetem. – De azért meg vagy?

   -Hát… túlélem. – mosolyodik el fájdalmasan. Visszahúzza a pizsamáját, és felszisszen. Az arcszíne pár árnyalattal világosabba vált. Ekkor jut eszembe, hogy neki benyugtatózva kéne pisszengetnie. De szemmel láthatóan fájdalmai vannak. Mi a…

    -Te, Chase, mennyi ideig voltam kiütve? – kérdezem aggódva.

    -2 óráig. – mondja összeráncolt homlokkal.

   -Azt a mindenit! – horkantok fel. – Ennek már a fele sem tréfa. – mi a franc? 2 órát elvesztettem az együttlétből vele, azért mert nem vagyok képes lenyomni pár falatot, és pihenni? Na jó Sophie, mostantól eszünk, alszunk, és próbálunk nem őrá koncentrálni!

 De ahogy néz. Az, az érzés, mikor feltűnés nélkül végigsiklik a testemen, mikor a hajamon folynak végig szemei.  

     -Talán hívd fel a szüleidet. Lehet tudniuk kéne erről. – ajánlja az említett fiú itt előttem. Sármos. Ez a legjobb szó rá. Csábító. Az arca, mintha a csábításra lett volna faragva. És kemény. Bizony. Annak ellenére, mennyire látom rajta minden érzését, azt is látom, hogy nem mindenkivel ilyen nyílt. Kőkemény angollal van dolgom, akinek a szeme, csak az enyémeket szelídül meg.

     Újra megszédülök a felfedezéseimtől, miközben csak nézek rá.

     Nos tudod, a gond a félkómássággal az, hogy elveszted az időérzéked.

Zavartan, kisfiúsan, ŐRÜLT SZEXIN elmosolyodik. Tehát akkor bámulom. Nyálcsorgatva, betegen, szadistán bámulom.

     -Chase? – nyekegem. Alig van hangom.

    -Mond! – dörmögi, mély rekedtes hangon. Rám néz. Vár rám.

    De Chase ez egy rossz stratégia! Ha azt akarod, hogy beszéljek, nem szabad rám nézned! Ha nem néztél volna így rám, rendesen meg tudtam volna kérdezni, hogy vajon van-e térerő a gyengélkedőn. De, így, hogy úgy nézel rám, mint egy lángokban égő, ketrecbe zárt, vad puma, azzal a sötét színű kontrasztoddal, így csak ezt tudom elhadarni:

-Bár felkelhetnék, és adhatnék neked egy puszit.

….

….

Ezek azok a pillanatok, amikor bánom, hogy tudok beszélni.

Ezek azok a pillanatok, amik örökké kínos pírt varázsolnak majd az arcomra.

Ezek azok a pillanatok, amikért érdemes élni.