Londonban, és az úton odafelé

2. fejezet

Az igazság az, hogy jobban félek ettől a hülye iskolától, mint bármitől az eddigi életem során.

A költözéssel nem volt gond, a családommal, akik mindent elintéztek, nekem csak hozzá kellett szoknom az új élethez. De az iskola....

Ó Istenem! Bár, bár velem jöhetne Olívia is!

Félek a sok új gyerektől, félek, hogy nem fogadnak be, a különös akcentusommal, a más életstílusommal. Az otthoni gimimbe nagyjából 500-600 gyerek járt. Mindennapi tinédzserek, néhány fura tanárral, pár idegesítő takarítónővel. Nem kaptam különleges bánásmódot, mint ahogy itt fogok. A szüleim megdumálták az igazgatónővel, hogy amíg bele nem rázódom a tanulási ritmusba, addig nem feleltetnek, nem is irítnak meg semmiből. Ez a próbaidőszak 3 hónap. Ha addig nem tudok felzárkózni az angollal, és az anyaggal, akkor sajnos nem vagyok elég intelligens, és jóképességű, hogy a Lansdowne College-be járjak.

De ettől nem tartok különösebben. Mindig is szorgalmas voltam, talán néhány diáktársam szemében már "stréber"-nek számítottam. Inkább az angolul való tanulástól félek. Van már egy középszintű nyelvvizsgám, de nem vagyok benne biztos, hogy menni fog mint a karikacsapás. Biztos, ami biztos, angol-magyar szótárból lesz nálam bőven.

    Anyu és apu még mindig várnak a válaszomra. Feszülten piszkálom a bagettet.

-Őőő.... Mikor is kell mennem?

-Október 15.-én már ott kell lenned. - Úr Isten az alig egy hét! -  De talán jobban tennénk, ha korábban odamennénk, és akkor együtt berendezhetnénk a szobádat. - mondta anyu, majd leült mellém egy székre.

-Anyu! Nem lesz szobám. Együtt leszek még 5 másik lánnyal! Szerintem annyi helyem lesz, mint egy kamrában. - kezdek egyre idegesebb lenni. Nagyon de NAGYON nem akarok elmenni. itthagyni a tökéletes szobámat, a Londoni életet, Clarie-t, anyát, aput! - Nem járhatnék inkább valami lepusztult, külvárosi kis suliba? - vetem fel 100-adjára.

-A te agyaddal nem fogsz egy alacsony szinítű gimnáziumba járni, hogy aztán elvesztegesd a tehetséged. - kezdi apa.  Jajj, most jön a szokásos "Tartozol ezzel magadnak" duma.

-De nem akarlak itthagyni titeket! - kiáltom feldúltan. A könnyeimet próbálom visszatartani.

-Hidd el Sophie, mi sem akarjuk hogy elmenj. - mondja anyu őszintén, és magához szorított.

-Sophie, én sem akarom! – gügyögta tele szájjal Clarie, és rámevetette magát. Az ölembe vettem, belenyomtam finom, levendula illatú kis szőke hajába az arcom, és szabadjára enegdtem a könnyeimet.

-Hülye iskola! Hülye oktatás! Inkább kukásnak megyek. Vagy beállok famrernek. Egy jó farmerre mindenhol szükség van!- próbáltam viccel elütni a dolgot, mint mindig. Anyuék is felnevettek.

-Hidd el, hogy jó lesz ott. Frankó kis hely az a suli. Szép környéken van, távol a varostól, tele full gazdag kölyökkel. Biztosan remekül fogadnak majd! – apu próbált nagyon de nagyon biztatni. Szerinte ez nagy lehetőség, sokat dob az angolomon is, meg az oktatásomon is.

-Tele helyes brit fiúkkal. – folytatta anyu sokatmondó, kacér szemekkel. Clarie felkapaszkodott a nyakamba, és sikongatni kezdte, hogy: „helyes brit fiúk!” Helyes brit fiúk!”

Tagadni sem tudnám, hogy elpirultam, mint a paradicsom.

-Na jó, azért ne szaladjunk olyan előre. Ott a lányok, és a fiúk jól el vannak különítve. – szögezte le apu. Ja igen, az egyetlen negatív dolog számára csak az volt, hogy nem lánysuli. Számomra ez volt az egyetlen reményforrás.

-Na jó, akkor október 14.-én indulunk. – egyeztem bele, belül összetörten. Kimutatni egyáltalán nem akartam, mert féltem, hogy rosszul esne nekik, ha látnák mennyire félek tőle.

-Van még 4 csodálatos napunk, itt a verőfényes Londonban. – lelkesített apu, és felállt az asztaltól. Mind kinéztünk az ablakon. Az eső már rákezdtett, mi pedig felröhögtünk. – Na jó, talán nem verőfényes, de az biztos hogy London! Gyerünk srácok, öltözni! Városnézés! – mondta, és összepaskolta a tenyerét.

Felcaplattam a szobámba. Összekapkodtam az új, szokatlan helyekről a piperecuccaimat, és zuhanyozni mentem. A forró víz alatt perce még mindig folytak a könnyeim, de fél óra múlva lelkileg rábeszéltem magam, hogy elég erős vagyok a dologhoz, és semmi baj nem lesz. Egy fájdalmas fésülködés, és egy fogmosás után visszamentem a szobámba. Amennyire izgatott voltam az első brit öltözetem miatt pár perce, annyira nem érdekel most az egész hülyeség. Farmert, bakancsot, meg a kedvenc ingemet vettem fel, a nyakamba pedig egy szürke sálat tekertem.

   Leszaladtam a nappaliba. Már mindenki készen várakozva ücsörgött a fóliával letakart kanapén. Egészen izgatott volt mindenki, még anyu is, pedig őt aztán nem sok minden tudja felcsigázni. Na Clarie meg egyenesen szikrázott.

Beültünk a fekete kocsiba, amit apu rendelt a házhoz még este. Végiggurultunk a homályos, reggeli London kis utcáin. Gyönyörű volt. Mindig is imádtam Angliát. A szűk járdákat, az egymásmellé épített ugyanolyan házakat, a szépen ápolt kertek, a szürkeség. Az eső elálmosított. A délelőtt nagy részét azzal töltöttük el, hogy minden fontosabb látnivalót megnéztünk. Anyuval felültünk a London Eye-ra. Apu nem mert, mert tériszonya van.

Ebédelni beültünk egy kis étterembe. A boxunk mellett egy idős házaspár fogyasztotta el az ebédjét. Mindketten olyan gyönyörű régimódi angol akcentussal beszéltek.

 Délután pedig újra csak nézegettünk. Sétáltunk egy parkban, a nevére már nem emlékszem. A város keleti részén valahol. Clarie ugrált a falevélkupacokba, én pedig csak hallgattam az embereket. Lenyűgözött ez a brit udvariasság. Apunak délután el kellett mennie, valamit elintézni, úgyhogy anyu vezetett hazafelé. Mielőtt még hazaindultunk volna, ittunk egy forrócsokit egy gyönyörű kis vendéglőben.

Olíviával mindig el akartuk jönni Londonba. Hiányzik, de próbálok nem rá koncentrálni.

A hét többi napja is ugyan így telt el. Londont képtelenség megunni. A végén már térkép nélkül is nagyjából sejtettem merre vagyunk. Apu beállt a munkahelyére, anyu pedig a tökéletességig csinosította a házunkat, és a keretet. Mi is segítettünk neki.

Az indulásom előtti estén az ágyamon fekszem. Nagyokat sóhajtozok, miközben a zene robog a fülemben. Annyira, de annyira félek a sulitól. Haza akarok menni. Ott akarok horgászni a Tisza partján apával, ahogy régebben csináltuk. Olíviával biciklizni, a régi szobámban olvasni, a régi kertünkben feküdni. Túl sok minden változott. És fog is változni még.

Felkelek, hogy elfoglaljam magam. Újra átnézegetem a csomagjaimat. Minden megvan-e, mindent el van-e rakva. De újra csak azt veszem észre, hogy remegő kezekkel hajtom újra a törölközőket. Visszazipározom, és átsietek Clarie-hez. Anyu épp a haját fésülgeti.

Nem mondok semmit, csak nézem ahogy fésüli a szőkeséget. Clarie mélyzöld szemeit, hófehér bőrét, piros kis ajkait. Annyira, de annyira fog hiányozni. Az illata, az őrültsége, az, ahogy minden nappal egyre okosabb, és ügyesebb lesz.

Anyu fürkésző tekintetébe torpanok. Anyu mindig is az az őszinte tipus volt. Most is láttam rajta, hogy átlát az álcámon.

-Félsz ugye? – böki ki az igazságot.

NEM AKAROK ERRŐL BESZÉLNI.

-Nem. – hazudom.

Csak néz. Tudja. Idegesít.

-Oké.- egyezik bele, és tovább matat Clarie hajával.

Hiányozni fog ő is. A mindig selymes mézbarna haja, amit tőle örököltem, kivéve persze a selymességet. A hideg, jégre emlékseztető szemeit, amiket ugyancsak tőle kaptam örökségbe. Bár amíg az ő arcát ez keményíti, az enyémet csak kiemeli. Lehet neki lágyabb szemei voltak, mikor még csak 16 éves volt. Talán 40 éves koromra, az enyémek is hidegek lesznek.

Feláll. A magasságát is örököltem. Benyúl Clarie szekrényébe, egy pizsamáért. A karjai is olyanok mint az enyémek. Az alakja is. A mozgását is.

-Anyu! – szólalok meg. Összeszűkült szemekkel, előre félve válaszol.

-Igen?

-Öh… te úgy néztél kis 16 évesen, mint én most?

Felnevet. – Imádom, az ilyen hülye kérdéseidet. – pár percre elgondolkodik. – Igen. Nagyjából, csak én fésülködtem is akkoriban.

-Haha. – jegyzem meg.

-Meg én hordtam szoknyákat, magassarkút. Nőiesebben öltözködtem, mint te.

-Értem. – nézek a farmeromra.

-Én is akarok magassarkút! – jelenti ki Clarie.

-És apu?

-Hogy ő is úgy nézett-e ki 16 éves korában, mint te? – horkant fel, és jót nevet saját viccén.

-Haha. – ismétlem önmagam.

-Hát… Adam – először szólítja az angol nevén – inkább az a rosszfiú volt. Vagyis még mindig az.

-Akarok én erről többet hallani? – kérdezem előre félve. Anyu felnevet. A mosolya is az enyém.

-Rocker volt. Hosszú szőke hajú, gitáros, keményfiú.

-Atyaég. – elémugrik a kép. – Azért tök jó, hogy nem valami kis beszari volt.

-Hát az biztos nem. Tőle örököltétek a ritmusérzéketeket. – mondja kedvesen, miközben Clarienek annyi ritmusérzéke sincs, mint anyunak. – És melegen ajánlom, hogy abban a puccos iskolában is valami ehhez fogható suhancot találj magadnak, édes kislányom. – fenyegeti felemelt mutatóujjal. – Tényleg, akartam is adni pár óvsz…- kezdené ezt a fájdalmasan, könnyfakasztóan kínos kérdést, és amúgy teljességgel lényegtelen témát, ugyanis sosem volt még senkim, és kétlem hogy a dúsgazdag sznobokkal fogom elkezdeni. Félbeszakítom.

-Akkor én megyek. – pattanok fel, és már kint is vagyok a szobából. Mindkettőjük csilingelő nevetése szűrődik ki.

Gyomorgörccsel fekszek le. Hajnalban indulunk el apu bérelt fekete kocsijával. Mindenki jön velem. A csomagok hátul röcögnek. Kiérünk London zsúfoltságából, és egyre ritkább épületek suhannak el mellettünk. Sűrűbbek az erdők, az emelkedők. Pár óra után egy keskeny szakaszhoz érünk, ami ívesen kanyarok fel egy magasabb dombra, talán már hegyre. Ez az a bizonyos út, amin egyszerre csak egy kocsi fér el. De mivel ez egy bentlakásos iskola, nincs túl nagy forgalom. Betelefonáltunk, tudják, hogy jövünk. Szerdánként megy fel egy teherautó, kajával meg ilyen cuccokkal. Most kedd van. szóval csak mi röcögünk felfelé a hegyek közé, az ősz utolsó leveleivel körbevéve, én pedig már véresre rágtam az ajkamat.