Az én egyedüli megmentőm

6. fejezet  

  A nap végeztével feltotyogok a szobánkba. Bentről kacagásokat, sutyorgást hallok. Félek benyitni.

     Mikor kitárom az ajtót, próbálok közömbös arccal köszönni, de észreveszem, hogy a beszélgetés megállt. Az alacsony szőkehajú Lily körmét festi, míg a többiek az ágyukon hasalva lóbálják a lábukat. A függönyüket elhúzva nagy teret alakítottak ki, egy nagy csevejpartira tökéletes teret. Tekintetemmel Kate-et keresem. Ő is az ágyán ül, karjaival átfogja lábát, és engem néz, ahogy mindenki. Vérszegényen visszaköszönnek.

    Letépem magamról a magas sarkút, és az az ágyamhoz hajítom. Atyaég de jó érzés!! Az ágyamhoz megyek, és belegyömöszölöm a táskámba az Mp3-amat holnapra, mielőtt még elfelejtem. Már venném le a vállamról, de aztán Lily köhint.

    Kiveszi festett körmű kezét a másik szőke fogásából, és lassú töredezett mozgással elém áll. Az ő cipője még rajta van, így lényegesen magasabb mint én. Látom a szép arcán, hogy ami most jön, nem lesz kedvemre.

   -A fürdőszoba 6-tól fél 7-ig az Ann-é, fél 7-től 7-ig az Iris-é, 7-től fél 8-ig az enyém, és fél 8-tól 8-ig a Kate-é. – hadarja el, majd nyitja a száját az új szabály kihirdetéséről, de közbevágom.

   -Ő bocs, kedves mindenható kisasszony, de meg tudod mondani, hogy én mikor fogok bejutni a mosdóba reggel? Fél 6-kor? – kérdezem, és karba teszem a kezem. Francért vettem le a magassarkút, idegesít, hogy fel kell rá néznem.

   -Pontosan. – rándítja meg a vállát, és látom rajta, hogy élvezi a helyzetet.

   -És ezt mégis ki döntötte el? Hogyha azt hiszed, hogy fél 6-kor fogok felkelni, akkor… - tényleg, tényleg kezdtem nagyon bepipulni, de aztán Kate idegesen közénkállt.

   -Figyelj Sophie, nekem elég egy negyed óra, megkaphatod a másik 15 percemet, ha akarod. – mondja enyhén remegve, és közben félve pillantgat Lily-re.

   -Milyen kedves vagy Kate! – nyávogja a szőkeség, és közben úgy néz rá, mint aki menten felpofozza.

   - Igen, tényleg kedves, ő egyedül nagysasszony szobatársaim közül! – vágom rá idegesen. – Mit gondoltok, hogy itt ez az új, vidéki csaj, aki csak tehenet fejni tud, és azt csinálhatunk vele, amit csak akarunk? Hát tévednek, hülgyeim! Rossz fába vágtátok a fejszéteket, én nem fogok behódolni, ebbe a hülye anarchiába, ami itt van. – mondom, és elcaplatok a cipőmért, újra magamra kapom a táskámat, és az ajtó felé lódulok. – Nem vagyok „Lady”, úgyhogy mindenkit akár seggbe is tudok rúgni, ha arra kerül  sor. Én nem félek, hogy letörik a körmöm, lányok. Nem tudom, hogy, de oldjátok meg a fürdőszobás dolgot, úgy hogy igazságos legyen. Na viszont látásra hölgyeim! – mondom, és rájuk vágom az ajtót.

   Addig sétálok az ismeretlen épületben, míg már úgy érzem, hogy biztosan vérzik a lábam a magas sarkúban. Olyan nagy, és kanyargós az egész, tele a sok osztályteremmel, előadókkal, laborokkal, a színház terem, az egészségügyi ellátó, a sport csarnok. Mindet bejártam, próbáltam rögzíteni a helyüket. Közben berakom az Mp3-omat, és a dobogó rockra folytatom a csoszogást. Mikor a sportcsarnokba érek, ránézek az órámra. Már majdnem fél 6 van. A vacsora fél 8-kor kezdődik, úgyhogy időm akár a tenger. Az óriási terem ajtajában ácsorgok. Fent a lelátón lejtős padok állnak, az egész helység kong az ürességtől. A kézilabda pálya méretű terepen sétálgatok. Közben dübörög a zeném. A szememmel lassan megkeresem a pontos közepét, és leheveredem. A plafon tele van drótokkal, lámpákkal, és valami féle ronggyal, amit minden lyukba betömtek, és most szakadozva hullik alá a térnek. Félelmetesek.

   Olíviára gondolok.

   A sok hülyeségre, amit együtt csináltunk.

   Hideg a padló.

   Vajon érez bármi felé bűntudatot az az ember? Vajon gondol-e arra a 15 éves kislányra, akinek elvette a hosszú, boldog életét. Gondol a szüleire, a barátaira?

   Vajon csak sejti-e, hogy mérföldeket kellett menekülnöm, hogy kiszakítsam Olívia hiányának állandó űrét az életemből? Rohadjon meg a mocskos börtönben ahova került! Bár elvennének tőle is mindenkit akit szeret, akit ismer, és csak azután, hosszú, fájdalmas halállal végeznének vele.

   Olívia távozása sok mindenre felnyitotta a szemem. Az előtt, nem jelentett mást az élet, csak az állandó kalandokat, a sétákat, a családommal eltöltött hétvégéket, a dogákra való készülést, na meg a fiúkat. Nem értettem semmit, nem is láttam semmit igazán. De aztán…

    Emlékszem tél volt. Az év leghidegebb hetén síelni akartunk menni anyuékkal, meg Olíviával. Már azon törtem a fejem, hogy miket pakoljak a bőröndömbe, mikor felhangzott a telefonom a rekedtes rockos csengése. Olívia anyukája. volt az. Biztosan csak a kirándulással kapcsolatban akar valamit kérdezni. Már megyek is kifelé, hogy átadjam anyunak, közben megnyomom a gombot.

    Csak lihegést hallok. Aztán egy sikításhoz és csukláshoz hasonlító nyögés sorozat cseng a fülemben. A kezem remegni kezd. Apu meglát, és lerakja Clarie-t a repülőzésből. És aztán, Olívia anyja valami féle túlvilági, homályos, gyönge hanggal belesuttogja a fülembe:

   -Olívia. Lelőtték.

    És akkor ott, az a két szó, megváltoztatott mindent. Akkor jöttem csak rá, hogy mennyire szép a tavasz. Milyen illatos az ibolya. Milyen gyönyörű a nyári naplemente. Milyen fenséges, ahogy a tüdőmbe áramlik a levegő, majd onnan ki, be és ki. Érzem az ereiben folyó véremet, a bőröm felületét. Érezni akarom a kislányom haját a vállamon. Be akarom takarni a kisfiamat is egyszer. Az ősz hajamat akarom fésülgetni, és egy vidéki tájon, egy hintaszékben,  a Twist Olivérrel a kezemben várni az elmúlást.

     Mindazt, amit ő már sosem fog tudni véghez vinni.

    A testemből kiszalad a tűz, elhalványul a külvilág, a boldogság valami féle sötét barlangként bújik meg a távolban. De nem tudok sírni. Egyedül vagyok. Gyönge vagyok. Semmi vagyok. De nem tudok sírni. Nem érzem a testem.

     Voltam én. A lány, akinek a mindene volt a barátnője. Akinek a gondolataiban, mindig ott motoszkált valahol Olívia melegkék világos szempárja, valami féle megnyugtató burokként. Nem baj ha nem értem a matekot, Olívia elmagyarázza. Nem baj, ha senkinek érzem magam, mert Olívia itt van nekem, és valakivé tesz. Nem baj, ha a világ körülöttem tűzben ég, mert Olívia ott lesz mellettem, és át fogja ölelni a vállamat. 

     És most, itt vagyok én, a lány, akinek a fele, meghalt vele együtt azon a téli napon, abban a bizonyos szupermarketben. A jobbik fele ment vele. A boldog, felhőtlen, vicces, normális lány. És már csak a másik felét találom. Valami homályos, dühös, vak, reszkető, felelőtlen, vad jellemet, aki megváltoztatta a világképemet, az életcéljaimat.

     Mennyit terveztük, hogy együtt megyünk egyetemre, és ő fotós lesz, én pedig grafikus? Együtt nézünk majd babakocsit a gyerekünknek, együtt panaszkodunk majd a lassuló anyagcserénkre, együtt veszünk majd hajfestéket, ha az ősz hajszálak előmerészkednek. Minden olyan világos, és tiszta volt vele.

    De most…

    Itt fekszem egy Angliai középiskola sportcsarnokában, tele fura, sznob diákokkal, távol a családomtól, távol tőle, távol magamtól.

Talán író leszek.

Talán rocksztár.

Talán kerámiás.

Nem akarok tovább tanulni. Szegény akarok lenni.

Hóangyalt csinálni Olíviával.

Nem érdekel a jövőm.

Nem érdekel semmi.

    A bizonyos este képe vetülnek elém. Sok fény, összemosott alakok, a szupermarket előtt. Levédve sárga szalaggal a terület, az újságírók már hemzsegnek. Az ajtóban reszketve, üveges, fehér tekintettel bevisz minket az anyukája, és a rendőrökhöz irányít. Mutogat nekik, hogy mondják el mi történt, mert ő képtelen rá.

   Nem fogom fel.

   Amíg nem látom, nem hiszem.

   A rendőr elénk áll.

   Milyen sármos. Olívia! Neked biztosan tetszene! Szerettük a rendőröket.

   -Önök a kislány… - kérdezi, és jegyzettömböt vesz elő.

   -A lányunk a legjobb barátja. Már-már a mi lányunk is volt. Mi történt? – apa kisegít. Remeg a hangja. Nem akarom látni sírni.

   -Olívia Mendler 1 órával ez előtt halt meg, golyó végzett vele, a hátában. A testet nemrégen elszállították, a gyilkost a rendőrség még most is keresi. – mély hangja van. Világos zöld szemei. Nem érdekel mit mond! NEM FIGYELEK ODA! NEM IGAZ! – A rablás során, egy 40 év körüli, símaszkot viselő férfi először súlyosan megsebesítette az eladókat, majd a vásárlókat bezárva, egyenként kényszerítette őket a padlóra. Fél óráig tartott a fogság, mialatt ő kiürítette a kasszák jó felét. Mikor is egy 5 év körüli kislány, aki az anyjával volt jelen, hisztérikus rohamot kapott. A rabló megpróbálta leállítani, legnyugtatni, de képtelen volt, és félt, hogy a rendőrök be fogják törni a bejáratot. A pánik növekedett, a kislány már alig lélegzett, mikor a pisztoly csövét a gyerek fejéhez emelte. Ekkor a 15 éves Olívia felugrott, a kislány elé rohant, felkapta az ölébe, és elindult vele futva a kijárat felé. Az ajtó rekeszét alig tolva félre, elérte a golyó, ami a hátát találta el, és rögtön el is hunyt. De az ajtó kinyílt, és a rendőrök elindultak az épület felé. A rabló, valószínűleg menekülés céljából elsőként indult ki, ám a hátsó kijárat felé, ahonnan be is jött. Akkor, elmenekülve a rendőrség autói elől, nyomát vesztettük pár percre, de a bejelentések alapján, már folytatódik az üldözés. A rendőrség minden tőle telhetőt megtesz. Fogadják legőszintébb részvétünket Olívia miatt. De a kislány, akivel kimenekült életben maradt. A kórházba szállították, az eladókkal együtt.

       Na és akkor estem össze. Ekkor csordult ki az első hideg könnycseppem. Ekkor érzetem meg először Olívia hiányát a szívem törékeny anyagában. A sok év kicsusszant a kezeim közül, akár a füst. Fülemben felcsendült a kedvenc dalunk összezavaró, rekedt dallama, elzárva ezzel a külvilág fagyasztó hangjait.                

   Megérzem a lappangó homályt, ami a szívemre telepedik, és beszövi, akár a futónövény a romos várakat.

És ami azóta is fedve tartja magányos lelkemet.

Kate

5. fejezet  

 Ez a nap olyan lassan araszol előre, mintha egy egész hét telt volna el azóta, hogy anyuéknak búcsút intettem a Lansdowne ajtajában. Az eredményes irodalomóra után több mindenféle izgalomtól mentem nyugis órám volt, különféle tanárokkal, akik többségükben idős férfiak. 

   Irodalom óra után rövidesen mellémcsapódtak a szobatársaim. Mikor az négy fős lányokból álló csoport elindult felém a folyosón, már tudtam, hogy ők lesznek azok. A hosszú szőke hajú volt egyértelműen a „menő csaj”. A drágámnak sugárzott még a szemeiből is a felszínes hülyeség. Egy hosszú fekete hajú lány, akinek a telt szó illett az alakjára, az ő nevét rövidesen elfelejtettem. Ez volt még a másik ugyancsak hosszú szőke hajúval, akinek a fürtjei az őszi búzakalászra emlékeztetett, mikor a szél fújja. Neki szép, kedves arca volt, de azonnal láttam rajta, hogy nem lesz kedves egyáltalán. Ajkain piercing csillogott. Olyan alacsony, volt hogy már-már komikusan néztek ki Lily-vel egymás mellett, aki amúgy nálam is magasabb volt kicsit. Hosszú, nyúlánk alkatát ki is hangsúlyozta a rövid szoknya, ami az egyenruhához tartozott. Naná, hogy úgy áll rajta mint egy szupermodellen. A szőkeség köszönése semmiképp nem volt „melegnek” nevezhető. Úgy méregetett a majdnem egy magasságba érő szemünk között, hogy még az orrát is felhúzta. Csillogott valami a szemében, amitől röhögnöm kellett, de mégis visszafogtam magam.      
     Az négy lány közül mégis a sötétvöröshajú, szemmel láthatóan okos ragadta meg a figyelmemet. Ő szólt hozzám matekon. Kate-ként mutatkozott be. Mélybarna színű szemei voltak, valamiféle aranyos csillogással, ami nagyon illett a hajához. Szerintem kifejezetten szép volt. A legszebb Lily után. Nem volt olyan magas, de csinos volt. Csinosan csinos. Nem előkelően csinos, mint Lily, hanem nőiesen csinos. Szebb volt majdnem mindenkinél, mégis, valami féle sötét komor bánatot láttam a szemeiben. Ő volt az egyetlen aki mosolyogva köszönt. A többiek valahogy kötelességként köszöntek, de Kate szivetmelengető meleg mosollyal. Annyira másnak tűnt mint ez a sok liba, mégis valahogy hozzájuk kötődött. Láttam azt a láthatatlan köteléket, ami őket egymáshoz vonzotta. Kate és Lily nem álltak egymás mellett, mégis éreztem valami hasonlóságot. Ahogyan a szavakat formálják, ahogyan állnak, a válluk mozgását, a lélegzetük. Valami az ajkuk formájában, a szemük vonalán. Valami volt közöttük.  

        Kate megkérdezte kivel fogok ebédelni. Mondtam, hogy senkivel, gondolom. Már láttam a száján a kérdést: „Nem aka…” De aztán Lily köhögni kezdett, hátradobta a haját, és jelentőségteljesen Kate-re nézett. A lány meglepődött, értetlen arcot vágott, de aztán görbe háttal mégis elment velük. Dusztom sincs mit kellett volna csinálnom. Azt sem tudom mosolyogtam-e. Már nem is emlékszem. Azért valami kapcsolatot csak ki kell alakítanom, ha velük leszek még évekig.  Most amúgy itt szemezek a sülthúsommal. Sokkal-sokkal finomabb a kaja otthon. Mondjuk lehet csak a sulimenza stílus miatt, de nem valami étvágygerjesztő be kell valljam. A villát félredobva szorongatom az egyik kedvenc könyvemet, újonnan beszerzett angol nyelven, és próbálok csak Oscar Wilde zavaros mondataira koncentrálni.  Az ebéd szerencsére nyugisan telik el. Az én asztalomhoz senki sem ül, meghagyva ezzel a lehetőséget, hogy feltehessem a lábam annyi székre amennyire akarom, és kényelmes fél órát töltsek el. Rohadt nagy a nyüzsgés, néha átszökik a monoton zsivajon keresztül James Brightmore csúszómászó röhögése, de amúgy semmi extra. Ebéd után még két órám van. 

          A nyolcadik, és egyben utolsó felvonása  a napnak énekkel zárul. Az egyetlen gond csak az, hogy az énekterem az akkusztikának megfelelően másképp van berendezve mint a rendes tantermek. Azokba kerestem egy üres padot hátul valahol, és elvoltam egyedül. De itt körbe vannak pakolva a székek, a padok, és rövidesen belátom azt, hogy most mindenképp valaki mellé kell hogy üljek. Még ha egy széket ki is hagyok, akkor is bele fog piszkálni a magánszvérámba. A terem ajtajában bénán ácsorgok, míg rájövök. Néhányan felröhögnek, többek között James is.

    -Na mi van cica? Eltévedtél?  

    Hogyha nem fogja be rövidesen ez a seggfej, és esküszöm hogy… Magamban fortyogok, míg bemászok egy helyre az ablak mellett, és reménykedem, nem foglaltam el senki ülését.  Előveszem a tankönyveket, és a szép új kottafüzetemet. Az osztálytársaim, akinek az arcukat kezdem egyre jobban megjegyezni, és rendszerezni. A menő fiúk, a nyomi fiúk, a menő lányok, a szürke lányok. Az akinek olyan nagy orra van, a fiú akinek olyan göndör a haja, mintha dauerolva lenne, a lány aki mindig feszeng az egyenruhában dús combjai miatt. És Lily lenéző tekintetét is kezdem megszokni. Épp mellém ültek a falkával. Meglátnak, és összenéznek. A vöröhajú jelentkezik a mellettem lévő székre, Lily megjátszott mosollyal köszöni meg.  Ez most komoly? Mi a franc bajuk van velem? Büdös vagyok?  

      Elhatároztam, hogy nem fog érdekelni ez az egész „új csaj” dolog. Hogy lepattan rólam minden amit mondanak, amit tesznek. De a francba! Hülye könnyek gyűlnek a szememben, és próbálom a gubancaim mögé rejteni.  

    Olívia! Olívia! 

      A neve dübörög az agyamban. Mit tettem, ami elszakított tőlem? Meghaltál. Olívia, szeretlek! Ha most hallassz, tudd hogy szeretlek, és örökké te leszel a legjobb barátnőm! 

           És sírok. 

        -Ne törődj velük. Lily csak vetélytársat lát benned. Nem a te hibád Sophie! – kedves suttogás a hajam függönyén túl. – Ezért nem kell sírni! - Mikor felnézek, Kate kedves aranyló barna szemeibe botlok. Közelhajol hozzám, mitha csak titokban szólhatna hozzám. 

     -Nem… nem emiatt sírok. – krákogom. – De köszönöm.  

    -Ugyan! – elmosolyodik. – Én kedvellek Sophie! Csak… Lily…. – kezdi, de megakad a mondat közepén. Szemeiben szégyen gyúl. 

    -Igen? – unszolom. 

    -Semmi. – tagadja. – Lényegtelen.  

     A beszélgetés olyan halkan, és észrevehetetlenül folyik, hogy még a bejövő korosodó kövérkés tanárnő sem veszi észre.

   -Nem engedi, hogy hozzám szólj? – bököm ki ami a bögyömben van.  

     Szemeit rámkapja. Megijed. Olyan mint egy fogságba került kismadár. Megsajnálom.                          -N…n…n…ne..nem. – dadog. A szemei könnyel teltek. – D…de ne…nem sz…szereti. 

    Észrevétlenül megijedek. Itt ez az okos, kedves lány, aki nem néz úgy rám, mintha egy csótány lennék, hozzám szól, nem öltözködik úgy mint egy ringyó, dadog, ijedős, és egyértelműen Lily fennhatósága alatt áll.    

     -Sajnálom. – rám néz, és látom hogy szégyelli a dadogást. Elmosolyodok. – Ahonnan én jövök is vannak ilyenek, nyugi. Ha nem szeretné, hát ne tedd. Semmi baj. – mondom teljes szívemmel őszintén. Megértem, fennhatóság van, nem akar ellenszegülni, ez a kis törékeny lány. Megértem. 

    A tanárnak feltűnik a motyogásom.  

     -Ms. … - kezdi, és közelebb lép. 

     -Miller. Sopie Miller. – segítem ki. 

    -Nos, Ms. Miller! Az én órámon, méltányolom, ha rám figyel. Talán új itt, de a szabályok ugyanúgy vonatkozna magácskára is. – láthatóan felbosszantottam. Plusz egy a Lansdowne-i „nem kóser” listámon.

       -Bocsánat. – motyogom gyorsan. Vissza akarok térni Kate-hez, aki időközben megnyugodott.  A tanár bólint, és visszamegy a táblához. 

   -Na ez az Sophie babám! – szólít meg James aki jópár üléssel távol ül tőlem. – Ne hagyd hogy a vöröske becserkésszen! – a szemeimbe néz, de úgy, hogy kiráz tőle a hideg.  

     Kate mellettem alig hallhatóan felnyög. Rápillantok. Előre meredve szegezi a tekintetét valami pontra, vagy talán gondolatra, amit én nem láthatok. Izzadságcseppek gördülnek le a nyakán, és lihegni megfagyott testel ül a székén. Érzem, hogy James váltotta ki belőle. Akármennyire próbál pókerarcot vágni, könnyei kicsordulnak.  

     -Kate! – szólítom meg halkan, mert már Lily-ék is észrevették a beszélgetést. Kate nem mozdul. Újra könnycseppek gyűlnek a szemében.  

     -Kate drágám! – nyúl hozzá Lily megjátszott aggódással. – Mi a baj? Az a lány mondott valamit? – mondja, és végigsimít rövid vörös haján. – Hugi, mi történt?  

      Legyőzve az elképesztő erejű felfedezésemet, visszafordulok Jameshez. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy már megint belepiszkál az életembe. Ott ül a bandája körében. Egy feketebőrű, kopaszra vágott hajú, vastag szájú fiú ül mellette közvetlenül. Másik oldalán ott van az a barnahajú, mélytekintetű srác, akivel mindenhová mászkál. Mikor hozzájuk fordulok, mind rámnéznek, én pedig tehetetlenül próbálom leküzdeni a lámpalázamat, és valami keményet mondani.
James kaján arccal vár rám. 

     -James! Annyira unalmas az életed, hogy az enyémmel kell szadizni? – ideges vagyok, de mosolyogva mondom. -  Szállj le rólam! 

A fekete fiú felnevet, Jamesszel együtt. A barna csak figyel.  

    -Mit mondtál Sophie? Nem értettem! Ti értettétek? - röhögnek. - Mert én nem! – utal az akcentusomra, amire nem figyeltem a pillanat hevében.   

   Sértődötten fordulok vissza a könyveimhez, és lenyelem a mérgemet, míg ők röhögnek. EZ A ROHADÉK! HOGY ENGEDHETNEK BE IDE EGY ILYET? HÚZZON VISSZA A HAMBURGERZABÁLÓS AMERIKÁJÁBA! 
Pár hosszú perc múlva Kate újra hozzámhajol. Rövid haja csikizi az arcomat.

 Suttog. 

    -Szívesen meghallgatom egyszer miért sírtál az előbb. – mosolyog, de a szemei még könnyesek. 

    -Én is szívesen meghallgatom egyszer, miért váltotta ki belőled az előbbit James.

NEM tartózkodó kérelem...

4. fejezet

Szerencsére nem kíváncsi rám senki.

Isten áldása!

     Miközben szorongatom a rongyosra gyűrögetett órarendemet, azon gondolkodok, vajon milyen kérvényt kell benyújtanom, hogy ne kelljen ezt az IDIÓTA magassarkút hordanom. Lépkedek a következő órám felé, ami angol irodalom lesz, egy bizonyos Mr. Lenard-dal. Közeledem a 2. emelet 65-ös terme felé, egy vegyszertől csillogó, tiszta padlójú hosszú folyosón. A falakra festmények vannak felakasztva. Híres írók, költők képei, valamint angol zenészek, és festők portréi is. Kutatom a kedvencem után, és kis idő múlva meg is találom. Neil Gaiman hosszú barna hajú, sötét tekintetű gondolkodó arca előtt merengek azon, vajon hogy fogok Shakespeare-t olvasni angolul, mikor magyarul is vissza-vissza kell olvasni a gondolatokat. Egy Neil Gaiman könyvvel nincs semmi gond, aki kortárs, és a cselekmény egy szépen követhető vonalban simul egymásba. Viszont a Shakespeare-hez hasonló szépangollal író merész költők, akiknél számítani sem tudsz arra, mikor, hol bukkan fel egy kósza gondolatmenet, egy rövid eszmefuttatás.

     Töprengésemből egy öblös nevetéssel kísért hirtelen mozdulat szakít ki. Először éreztem meg azt a kesernyés izzadsággal és férfi parfümmel keveredett illatot, amit a későbbiekben annyiszor szagoltam még, hogy valószínűleg örökké az agyamba vésődött. Miután felémcsapta még ismeretlen illatát, a piszokszőke hajú, aki matekon beszólt, tenyérbemászó vigyorral az arcán elémáll és felémnyújtja bal kezét.

    -Üdv! Sophie Miller! – mondja, és fényesen csillogó sárga szemével beszippantja az enyémeket. De nem kellemes érzés. Egyáltalán nem. Nem látom a külvilágot.

    -Őőő… Szia! – köhögök, és távolabb lépek tőle. Mikor körbepillantok látom, hogy a háta mögött, akár egy árnyék ott ácsorog a barnahajú barátja. Látom köztük az erőviszonyokat. A szőke a vezér, a parancsnok, ő a lázadó. A barna pedig, akármennyire is magasabb, és izmosabb barátjánál, csupán követ, és beleegyezik.

      -Az én nevem James Brightmore. – mondja, és kezet fog velem. – Fogadok nem találkoztál még egy igazi amerikai cowboyyal. – vigyorogja, miközben egyáltalán nem néz ki cowboynak. Nyurga kis fehér teste van, hosszú vékony végtagjai, inkább egy tipikus amerikai eszetlen elkényeztetett modellfiú, mint egy kemény cowboy. De mégis, van valami az arcában, a testében, ami sok lányt vonz. Nekem csak menekülhetnékem támad tőle. Újra megszólal azzal a tejbetök vigyorával:- Cica, mondd, ki mellett ülsz angolon? – kérdezi, és közelebb hajol hozzám, alig hagyva teret a félig kigombolt fehér inggel fedett mellkasa és a fal között. Újra érzem az illatát. A fanyarságát.

     Tudod… Sokan az én helyemben engedtek volna az egyértelmű csábításnak. Az új iskolában láthatólag az egyik legmenőbb fiú csapja nekem a szelet. Segíthet beilleszkedni, segíthet elhelyezkedni, barátokat szerezni.

     És esküszöm, egy pillanatig megfontoltam az ajánlatot.

De aztán mégsem tudtam megfeledkezni arról a szikráról, alig haloványan izzó homályról ami ott forrott a sárgás szemeiben. Ami oly sok ember tekintetében láttam már. A buja késztetést az idegen kövérkés férfiban, mikor elmentem mellette az utcán. Az építkezésen dolgozó csoport szemében, mielőtt a szájukhoz emelték volna ujjukat, és füttyszóval kísérték az utamat. A koldusok a nagyvárosokban, azok az idős férfik akik a kocsmából tántorognak haza. Ismertem ezt a szikrát. Csak valahogy elképzelhetetlen volt, hogy felütheti a fejét egy ilyen előkelő, ápolt, láthatóan gazdag fiú sárga szemeiben is.

    Nem tudom miért, de hirtelen anyám képe ugrik a szemeim elé. A határozottsága, a tökössége, a beszólásai. Erőt ad, és kibújok a karjai alól.

    -Köszönöm James Brightmore, de vissza kell hogy utasítsam az ajánlatot. – mondom kiegyenesedve, és addig nyújtózkodom, míg szemünk egy magasságba nem kerül.

Arcáról leolvad a biztos mosoly.

Indulni készülök, de visszahúz. Szemeiben már alig látható a játékos csillogás, amivel rámköszönt. Próbálja elfedni, de a visszautasítás vad tüze lángol tekintetében. A csuklómat erősen szorítva közelebb húz magához. Az arcomba hajol.

    -Na ne kéresd magad kislány! – elmosolyodik. – James Brightmore csak egyszer ajánl bármit is egy lánynak. – suttogja, miközben fenyegető vadsággal néz rám. Haja az arcomat súrolja.

    Na ebből elég volt.

Felnevetek, és félelem nélkül a szemébe nézek. Hiába magasabb mint én, és láthatóan erősebb is, egyáltalán nem érzek félelmet. Ez csak egy kisfiú!

    -James, ha nem húzol el előlem, - mondom, és nekiütve a vállam az ővének kitörök a „fogságból”, - megmutatom milyen forróvérű egy igazi európai lány. – a mosolyom fokozatosan olvad le az arcomról, helyét valami féle ismeretlen vadság veszi át. Anyámnak érzem magam.

James meglepődik. Biztos nincs hozzászokva a sok kis beszari angol csaj között a rendes beszédhez. Hátralép tőlem. A barna barátja mosolyog a hátunk mögött. A szemébe nézek, miközben elhaladok mellette.

    -Fogd vissza a kanos haverodat. – mondom változatlanul dühösen, de mikor a fiú levetve az árnyék szerepét felhőtlenül, lehengerlően őszintén elmosolyodik, belőlem is elillan a méreg.

Becaplatok a 65-ös terembe, és próbálok felejteni.

Jól van Sophie. Az első ellenség már megvan.

*

     -Jah, igen! Az új csaj! – kiált fel, valami féle, mesebeli, túlvilági, óriási vigyorral az arcán, a bizonyos Mr. Lenard, alias szexi, harmincas irodalomtanár. – Hogy sikerült bejutni a Lansdowne-be, kislány? – kérdezi, és ráhuppan a padom szélére. Fekete farmert, és fehér inget visel. Borostája egészen a nyakáig leér, világosbarna haja jóindulattal kócosan ágaskodik a feje tetején. És közben olyan felejthetetlen, óriási, teleszájas vigyorral néz rám, hogy el se hiszem, ilyen létezik. – Tudod ám, ilyen alig fordul elő pár évtizedben, egyszer. Na mit gondoltok kivel tettek kivétel úgy 15 évvel ezelőtt? – kérdezi, és ruganyos-bakancsos lépésekkel a tanári asztal felé cammog. Hirtelen hátrafordul, és újra az osztályrakacag. – Egy bizonyos Samuel Lenard ifjúval! – kiáltja el magát, és az osztály zsivajos nevetésére összecsapja kezeit. 
   Lily pár paddal előttem ül. Olyan hangosan és feltűnően kacag, hogy nem kétség fel akarja hívni a tanár figyelmét. Egy fél méterre ül tőle jobbra James, a barna csatlósával. Combján egyértelműen fel van húzva a szoknya, és olyan hevesen iceg mocog, hogy nem egyszer én is belátok hátulról az ingjébe. 
   HÁT EZ EGY UTOLSÓ, HÜLYE KIS....!!
   Általában nevetek az ilyen viselkedésen, de most inkább idegesített. Hány éves is lehet kb? Olyan 16-17? Egy kislány még, kiskorú, és már kelleti magát. Na de persze James-et sem kell félteni. Annyiszor száll a lányra a pillantása, hogy jobb lenne inkább el sem fordulna. De nem az arcát nézi, az biztos! Néha rám is rámpillant, de én a szemébe nézek, és kimondatlan szavakkal küldöm a jó büdös....
    – Tehát, kérdezem én, ki tud így a nyomdokaimba lépni, rejtélyes, kócos hajú ifjú hölgy? – kérdezi, és kinyújtott kezekkel jelzi, hogy nekem most akkor ki kell mennem, és be kell mutatkoznom.Lily kivörösödve liheg a padjában, méreggel, hogy elvonták róla a figyelmet, és a tanár rá sem hederített.

    A kedvem amúgy megjött a hülyeséghez, teljesen fölszabadultam. Hogy ráébredtem a sok mocsokra ebben az elit iskolában, beláttam, hogy nem is tűnök ki itt annyira.
A Jamesszel való vitám valami teljesen új személyiséget mutatott be, aki felhőtlen, és vicces, és könnyedén veszi a dolgokat. Valamint, a híres-neves Samuel Lenard kíváncsi, kisfiús mosolya is dob a lelkesedésemen.

     Mosolyogva állok hát fel a helyemről, könnyed járással kikopogok a terem közepére, és szembefordulok a tanárral.

    -Várom a kérdéseket! – vigyorgom el magam, mire Mr. Lenard ha lehet, mégszélesebben mutatja fogait.

    -Nos, mint irodalomtanár, kötelességemnek érzem, hogy beszéltessem a diákokat. – mondja, közben görbe háttal lassú köröket ír le a teremben. – Hogy bevezessem őket a fogalmazás világába,, megismertessem velük a szavak rejtelmeit, szépségeit. – mély, basszusos hangjával erőltetett brit akcentussal beszél, majd világos szemei rámvillannak, és újra elmosolyodik.  – Szóval beszélj kislány!

Felnevetek.

    -Hát jó… - na szóval, nyugi Sohie, akcentusra figyelünk, if után nincs would, az igéket ragozzuk, menni fog ez! – Tehát… a nevem Sophie Miller. Magyarországból jöttem, a szüleimmel, és a hugommal, Clarie-vel. – folytatnám a szűk önéletrajzot, de a tanár félbeszakít.

    -Stop! – kiált fel. – Nos, fiúk lányok, -Sophie most hallgat-kacsint rám – ki volt az a híres költő aki ennek a büszke, gazdag ország szülöttje? – körbenéz az osztályon. Semmi válasz. – Na gyerünk srácok, ne hozzatok zavarba Lady Sophie előtt! – felnevetek.

    -Ugyan már tanár úr, annyi van hogy ki sem választhatjuk a legjobbat. – vetem fel, mint vérbeli hazafi.

    -Csakugyan? – fölvonja egyik szemöldökét. – Nos, akkor szavalj nekünk egyet, kedvenceid közül! – kéri, mire az osztály hangos hahotázásba kezd. Kaján vigyorral a képén foglal helyet az én székemen, mint aki nagyon nehezet kért.

   -Szivesen, Mr. Lenard! – hajolok meg, majd kihúzom magam, megköszörülöm a torkom, és némi koncentrálással idézem Csokonai Tartózkodó kérelmét:

„A hatalmas szerelemnek

    Megemésztő tüze bánt.

 Te lehetsz írja sebemnek,

    Gyönyörű kis tulipánt.

Szemeid szép ragyogáa

   Eleven hajnali tűz,

Ajakid harmatozása

   Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal,

  Szeretőd amire kért:

Ezer ambrózia csókkal

   Fizetek válaszodért.”

Pár néma másodperc.

Utána elkezd tapsolni mindenki. Mr Lenard pedig csak ül a padomban, és összehúzott szemekkel, gondolkodva figyel.

   -Csokonai? – kérdezi. Meglepetten nézek rá, hisz nem gondoltam volna, hogy egy angol irodalom tanár ilyen mély ismeretekkel rendelkezhet a külföldi írókról.

    -Igen. – bólogatok. Az osztály még mindig tapsol. A tanár feláll.

   -Na jól van elég volt gyerekek. Köztudott, hogy a magyar a világ egyik legszebb nyelve, a magyar költők pedig ugyan csak páratlanok. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én valahogy éreztem hogy miről szólt a vers. – mondja alig hallhatóan, miközben kacéran a szemembe néz. Mosolygok.

  -Igen, a témája a szerelem. – vallom be megilletődötten, mivel nem gondoltam volna, hogy ennyire kiérezhetőek szavaimból az érzések.

   Közelebb araszol hozzám, és diszkréten kérdezi meg:

   -Tanultál szavalni? – szemében kíváncsiság lobban.

   -Nem, soha. – értetlenkedek magamban, hogy vajon tényleg mi a franc tükröződött az arcomon, ha ennyire megfogta. – Párszor voltam kiskoromban versenyen, de semmi különös.

   Gondolkodva hallgatja szavaimat, majd bólint, és elmosolyodik.

   -Gyönyörű volt Sophie! Isten hozott a Lansdowne-ban. – mondja, és kezét nyújtja. Erősen megmarkolom, és kezetrázunk.

   -Örülök hogy megismertem Mr. Lenard.

És tényleg rohadtul örülök is, Samuel bácsi, mert eddig te vagy az egyetlen jó dolog ebben a hülye iskolában!

Az oktatás szellemében

3. fejezet

A nap aranylóan kukucskál ki a szürke felhők mögül. A homályba burkolózó hegyek mögé világít be, az október végi gyenge napfény. Az árnyékok olyanok, akár otthon. Hiányzik, a Tisza víztükrén csillogó víz, a hosszú, kopár síkság ősszel, mikor bearatják a kukoricát, a vidék édes illata, mikor hétvégenként felvert álmomból az egyik szomszéd kutyája. Hiányzik Magyarország.

   Ez jár a fejemben, míg felhajtunk az egyik parkolóba, anyuékkal. Apu cipeli a csomagjaimat, ami amúgy nem állmásból, csak 3 bőröndből, meg egy iskolatáskából. A hely amúgy gyönyörű. Olyan régimódi, ódon építésű falak, amelyek olyan magasak, és kuszák, hogy a szemem meg sem érti az épületet. Az ajtók, ablakok persze modernebbek, az út is, a járda is. A környék valahogy ötvözi a régit az újjal. Kíváncsi leszek a diákokra, meg a tanárokra.

   A bejárati ajtó előtt megállunk, és anyu becsenget. Közben én nézegetem az épület falára felfutó muskátlit. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy ezek itt nagyon el vannak zárva a külvilágtól. Csak minden második hétvégén mehetünk haza, de akkor is, ha nagyon muszály. Csak tudnám mit akarnak megtanítani ilyen zsúfoltan. Na mármost, én köszönöm szépen, de nem akarok királylányként érettségizni. Már látom előre. Belépek a terembe, és mindenkin vasaltan feszít majd az egyenruha, mindenki kihúzott háttal ül majd, és mindenki kitűnő lesz.

Remek!

   Pár hosszú perc után nem más, mint az igazgatónő nyit ki az ajtót. Nagyon magas nő, hosszú, nyúlánk alakkal, és tiszteletet parancsoló, enyhén férfias vonásokkal. Mosolyogva fogad.

   -Morning! – hosszan elnyújtott beszéde van, mint aki nem siet sehová. Erős brit akcentussal (ami a későbbiekben amúgy már fel sem tűnt) folytatja: - Isten hozott ifjú hölgy itt a Lansdowne College-ban. A kedves szülők már gondolom elintézték a tandíjakat. – néz apura.

   -Igen, igen, persze. Az már el van intézve. – válaszol apu mély basszusán. Fura a szájából angol szavakat hallani, de kezd belerázódni.

   -Nos, akkor nincs is rájuk szükség tovább, nem igaz? – néz rám mosolyogva. Hát mindenhez támadt kedvem, csak visszamosolyogni nem.

   Mindenkitől gyors öleléssel tudok csak elbúcsúzni, mert ez az idegroncs igazgató ott toporgott mellettem. A könnyeimet hősiesen visszatartom. Majd később sírsz Sophie. nyugi.

   Aztán felkapom a hátamra a cuccokat, és a nő beterel az ajtón. Nézelődni valahogy nincs kedvem, ugyanis nem sok hiányzik, hogy anyonnyomjanak a bőröndök. Megmutatja a hosszú folyosót, aminek a végén találhatom a lányok lakosztályát.  

   -Köszönöm! – NEM KÖSZÖNÖM VÉN, RIDEG TYÚK! SEGÍTS CIPELNI A CUCCAIMAT, HA MÁR APA NEM JÖHETETT VELEM!!!

   -Legyen szép napot. A szobád a 42-es. – modja, és eltűnik egy folyosón.

   Végigbattyogok az oklevelekkel, osztályképekkel díszített folyosón. Mikor a végére érek, meglátok egy hatalmas bagoly szobrot, amely két szárnya, két emeleti osztályra visz. KÖSSZ VÉN SZATYOR, HOGY MEGMODTAD MELYIK A LÁNYOKÉ! fortyogok magamban.

  Bal vagy jobb? Bal vagy jobb? Ó anyám, na jó akkor bal.

   Kell ecsetelnem mennyire hosszú kis lépcsőzés volt a hátamon fityegő fél szobámmal? De aztán felérek. Hát nem mondom, rendesen kapkodom a levegőt. 42-est mondott, próbálom megkeresni, de nem találtam sehol. A 40-es után, valahogy eltűnik a többi. Szerencsémre épp kijön egy fiú a szobájából, és kulcsra zárva az ajtaját, elindul a lépcső felé, amin az előbb feljöttem. Utánnakiáltok.

  -Bocsánat! Szia. – mosoly – Meg tudnád mondani nekem, hogy hol van a 42-es szoba?

Hosszan végignéz rajtam. A kopott farmeromon, a szürke beatles-es pólómon, a tornacipőmön. Na meg a fél háznyi cuccomon, amit a hátamon szenvedtem el idáig valahogy.

Elmosolyodik.

   -Új vagy, mi? Szegény, hadd segítsek. – mondja, és leveszi hátamról a bőröndömet. Érzem a gerincemet. Óh, dejó Atya Úristen!! – Majd én viszem. Az a baj, hogy a fiúk részlegén vagy, a lányoké a másik szárnyban van.

   -Hát persze, hogy a másik lépcső. – jegyzem meg. Felnevet.

   -Na gyere, elkísérlek, de akkor sietnünk kell, vagy elkések. – mondja, és elindul a lépcső felé.

Ennek a fiúnak nagyon kedves arca van. Egy régi osztálytársamra emlékeztet. Fekete haja, és szeme volt. Szemüveget viselt, és nagyon magas volt. A cuccomat félkézzel egyensúlyozza, engem meg a másikkal terel.

    Első személy, akiről tanúlságot vonhatok. Eddig nem csalódtam benne. Segít, rendes, nem tűnik strébernek. Tehát még nincs veszve minden.

Lemegyünk a bagoly elé, ahonnan balra indultam. Elindul a másik lépcsőn, a jobb oldalt.

Ez Annyira Én…

Felkísér a lépcsőn, és a 42-es szoba elé rakja a táskáimat.

   -Örök hála.

   -Ugyan nincs mit. Érzed jól magad itt nálunk.

Elköszönök a fiútól, és kinyitom az ajtómat. A szobába lépve meglepődök. Azt hittem sokkal rosszabb lesz. Nagy kerek helység, 6 függönnyel elhatárolt ággyal körberakva. Az egyik falnál óriási szekrénysor áll, mellette egy közepes hűtő. A szekrény másik oldalán pedig ajtó van. A cuccaimat ledobva a sarokba, benyitok a kis ajtón. Ez a fürdőszoba. 

  Előkotorom a táskámból a fogkefémet, meg a fogkrémet, és a fürdőben felfrissítem magam. Hideg vízzel edzek a leendő találkozásra az osztályommal. Az egyetlen ágyhoz megyek, amelynek nincs elhúzva a függönye. Gondolom hát ez lesz az enyém. A függöny mögött igen nagy tér tárul elém, ahhoz képest, amire számítottam. Még egy kis szekrény is van az ágy mellett.

   Ledobom a bőröndöt az ágyra, én is lehuppanok, és előveszem az egyenruhámat. Leveszem a farmert, a pólót, a tornacipőt, és felhúzom a harisnyámat. Megállapítom, hogy szörnyen áll rajtam. Aztán a fekete, térdig érő szoknyát tépem fel. Ez még kényelmes is, ahhoz képest, hogy ezelőtt soha nem viseltem szoknyát. Belebújok a fehér ingbe, és megkötöm a piros nyakkendőmet (anya megtanította hogy kell). Felhúzom a fekete magassarkút,( ami egyébként a halálomat jelenti), és kész is vagyok. Vegyek köpenyt? Hm… Aztán végül is ott hagyom az ágyamon. Fázni úgysem fogok.

   Na jó. Gondoltam, ideje elindulni. Kilépek az ajtón, és kulcsra zárom. A kulcsot beleejtem a táskám mélyébe, amiben az aznapi tankönyvek sorakoznak. Keresztbe veszem a vállamon, és elindulok megkeresni az 105-ös tantermet. Ám korábbi próbálkozásaim felnyitották a szemem, miszerint nem tudok közlekedni az épületben, keresni kezdek valakit, aki megmondhatja merre menjek. Kis idő múlva bele is botlok egy takarítóba. Megmutatja a helyes irányt, és elköszönve útnak indulok. Séta közben végigszántom ujjaimmal hajamon. Nem tudom hogy nézhetek ki. Csak azt tudom, hogy a hajam rendben van. Tömve van csomókkal, gubancokkal, és ugyan olyan kócos vagyok, mint mindig. Ezt jó jelnek tekintem. Minden megváltozott, de a hajam még mindig saját életet él.

Te jó Ég, mennyire fáj ebben a cipőben a lábam!

De én csak kopogok a kihalt folyosókon. Elkeseredve belegondolok, hogy ez a néma folyosó, máskor tömve van emberekkel.

A megadott irányba haladva nézegettem a tantermekre kiírt számokat. Kis idő múlva megtalálom a 105-ös számot. A szívem vad robogásba kezd, miközben a kilincsre rakom a kezem. Oké Sophie. Nyughass Sophie. Semmi gond! Mély levegő! És… Benyitunk!

Félhomály van odabent. A villany sem ég. Az aranyló nap eltűnt. Tipikus brit időjárás, felhőkkel borított ég, lelombozó hangulat. Az osztály egyként fordul felém. ATYAÉG! MOST MIT KELL CSINÁLNI? Remegő hanggal köszönök nekik:

    -Hi!- motyogom. Ez a két rövid kis hang megmutatta mindenkinek, hogy külföldi vagyok.

    -Welcome Darling! – pattan fel az osztályfőnök. Abbahagyva a matekpélda magyarázását, átkarolva elvezet a tanári asztal elé. Az osztályban megindult a sutyorgás. Meghallom a mondatfoszlányokat:

   -Ki ez a csaj?

   -Új osztálytárs?

   -Olyan furán néz ki.

   -Tetszik a haja.

Senki sem ül kihúzott háttal, csak néhány lány. És megnyugvással veszem észre, hogy a fiúk többségén gyűrötten, kigombolva feszül az egyenruha. Elnyúlnak a padban, támasztják a fejüket, és álmosan pislognak rám. 

Tehát akkor mégsem másik bolygó ez!

Mosolyogva ránézek az új osztályomra. Próbálok kedves lenni velük. Valahogy előre látom a jövőm itt. És kusza volt.

    A tanárnő előszedeti velem a mostani órára való tankönyveket, és elkísér a padomig. A terem leghátsó sorában ülök, az ablak mellett. Lerakom a cuccomat, a tankönyveket az asztalra, és várok. Az ősz, öreges, de nagyon kedves, és huncut mosolyú osztályfőnököm elkezd bemutatni. A diákok figyelmesen, érdeklődve hallgatják. Én pedig pirulva, remegve, ütődötten hajtom a fejem a hideg padra. Próbálom nyugtatni magam. Nem lesz semmi baj. De aztán nagyon nagy baj történik.

    -Kedves, gyere, mondj egy pár szót magadról.

Na nee. Ugye ez most nem történik meg?!

    -Menjek ki? De mit mondjak?

    -Beszélj nekünk arról, hogy honnan jöttél.

Némán, halálra fagyva felálltam. Jézusom! Egy szót sem fognak érteni abból, amit mondok. Meg amúgy is, mit mondjak?!

     Szembeállok az osztállyal, és próbálok együttérző, kedves tekintetet keresni, aki esetleg átérzi, hogy utálom a helyzetet. De nem találok. Esetleg csak furcsálkodva mosolygó, vagy érdeklődve figyelő arcokat. Istenem, itt mindneki olyan előkelő. Mit keresek én itt?

   -Hát… Sophia-nak hívnak. Magyarországról jöttem. Én és a családom Londonba költözött, 1 hete körülbelül. És most ide fogok járni.- majdnem minden szó után, ciki, gondolkodó szünetet tartok. Sokan mosolyognak rajtam.

   -Na és miért költöztetek ilyen messzire?- kérdezi a tanárnő.

   -Nem tudom.– hazudom. Ezt elfelejtettem kitalálni. Olívia halálára még nem találtam sztorit.

De pontosan tudom, hogy ő miatta jöttünk el. Ő miatta, aki most valahol messze messze fekszik, és már sosem fog velem nevetni.

Gyorsan elhesegetem a gondolatot. Elég volt Sophie! Felejtsd el!

    -Értem drágám. Nos, köszöntünk az iskolában. Remélem nagyon jól fogod magad érezni. A szobája száma a 42-es, lakótársak.

    -Ó, a francba! – sikolt fel egy hosszú szőkehajú lány a második sorból. Az arca olyan gyönyörű, hogy el sem hiszem létezik ilyen szépség a hétköznapokban. Elképesztően hosszú, majdnem a fenekéig érő, dús gyűrűgöndör aranyló szőke haja van. Szemei sötétkékek, és vonásai akár a 60-as évek híres színésznőié. Tökéletes vonalú ajkaihoz kapja a kezét, és rámnéz. – Mármint, nem gond, örülök hogy ott leszel, csak már így is elég sokan vagyunk ott, és gondoltam….

Szégyenemben majdnem elsüllyedek. Csak haldokló mosolyra futja tőlem, és visszaloholok a padomba.

    -Na de Lily! Hogy mondhatsz ilyet! Majdnem minden hálóterem tele van! 5 főből 5 fő egy ilyen nagy iskolában teljesen rendes létszám. Remélem segítetek Sophie-nak berendezkedni.

    -Persze hogy segítünk! – ajánlja fel egy rövid, fültőig érő vöröshajú lány. Sötétzöld szemei kedvesen, ám nagyon félénken csillogtak. – Ott alszol majd mellettem. – mosolyogja.

Visszamosolygok.

  -Köszönöm!

   -Vagy ha nem fér oda, hozzánk is jöhet! – kiáltja hangosan, hallható amerikai akcentussal, vigyorogva egy piszokszőke hajú fiú, előttem egy sorral ül, de a terem másik oldalán. A mellette ülő, hosszú, barnahajú barátja nevetve kezébe csap, és mindketten vigyorogva rámnéznek. A szőkének furcsa, rosszat sejtő aranyszínű szeme van. És olyan tenyérbemászó, csószómászó vigyora, amitől kiráz a hideg is. A barátjának nagyon sötét már majdnem fekete tekintete úgy cikázik rajtam, legszivesebben elbújnék valami mögé.

Összehúzom a szemöldököm. Nem tetszik nekem az a kettő.

    -Elhiszem James, hogy szívesen fogadnátok Spohiet, de már ha ilyen merészek vagyunk, akkor kérlek folytasd a táblán az egyenletet. – utasított Mrs. Denis, és leül a székéhez. James grimaszolva feláll, és a táblához masíroz. Próbálok felzárkózni, megkeresni az anyagot, jegyzetelni, számolni, és sikerül is. A matekot mindig is értettem. És most is segít elűzni minden más gondolatot. Így alig veszem észre, a jószerével meg nem akadó suttogásokat a különös, külföldi lányról, akinek olyan furcsa akcentusa van.

Londonban, és az úton odafelé

2. fejezet

Az igazság az, hogy jobban félek ettől a hülye iskolától, mint bármitől az eddigi életem során.

A költözéssel nem volt gond, a családommal, akik mindent elintéztek, nekem csak hozzá kellett szoknom az új élethez. De az iskola....

Ó Istenem! Bár, bár velem jöhetne Olívia is!

Félek a sok új gyerektől, félek, hogy nem fogadnak be, a különös akcentusommal, a más életstílusommal. Az otthoni gimimbe nagyjából 500-600 gyerek járt. Mindennapi tinédzserek, néhány fura tanárral, pár idegesítő takarítónővel. Nem kaptam különleges bánásmódot, mint ahogy itt fogok. A szüleim megdumálták az igazgatónővel, hogy amíg bele nem rázódom a tanulási ritmusba, addig nem feleltetnek, nem is irítnak meg semmiből. Ez a próbaidőszak 3 hónap. Ha addig nem tudok felzárkózni az angollal, és az anyaggal, akkor sajnos nem vagyok elég intelligens, és jóképességű, hogy a Lansdowne College-be járjak.

De ettől nem tartok különösebben. Mindig is szorgalmas voltam, talán néhány diáktársam szemében már "stréber"-nek számítottam. Inkább az angolul való tanulástól félek. Van már egy középszintű nyelvvizsgám, de nem vagyok benne biztos, hogy menni fog mint a karikacsapás. Biztos, ami biztos, angol-magyar szótárból lesz nálam bőven.

    Anyu és apu még mindig várnak a válaszomra. Feszülten piszkálom a bagettet.

-Őőő.... Mikor is kell mennem?

-Október 15.-én már ott kell lenned. - Úr Isten az alig egy hét! -  De talán jobban tennénk, ha korábban odamennénk, és akkor együtt berendezhetnénk a szobádat. - mondta anyu, majd leült mellém egy székre.

-Anyu! Nem lesz szobám. Együtt leszek még 5 másik lánnyal! Szerintem annyi helyem lesz, mint egy kamrában. - kezdek egyre idegesebb lenni. Nagyon de NAGYON nem akarok elmenni. itthagyni a tökéletes szobámat, a Londoni életet, Clarie-t, anyát, aput! - Nem járhatnék inkább valami lepusztult, külvárosi kis suliba? - vetem fel 100-adjára.

-A te agyaddal nem fogsz egy alacsony szinítű gimnáziumba járni, hogy aztán elvesztegesd a tehetséged. - kezdi apa.  Jajj, most jön a szokásos "Tartozol ezzel magadnak" duma.

-De nem akarlak itthagyni titeket! - kiáltom feldúltan. A könnyeimet próbálom visszatartani.

-Hidd el Sophie, mi sem akarjuk hogy elmenj. - mondja anyu őszintén, és magához szorított.

-Sophie, én sem akarom! – gügyögta tele szájjal Clarie, és rámevetette magát. Az ölembe vettem, belenyomtam finom, levendula illatú kis szőke hajába az arcom, és szabadjára enegdtem a könnyeimet.

-Hülye iskola! Hülye oktatás! Inkább kukásnak megyek. Vagy beállok famrernek. Egy jó farmerre mindenhol szükség van!- próbáltam viccel elütni a dolgot, mint mindig. Anyuék is felnevettek.

-Hidd el, hogy jó lesz ott. Frankó kis hely az a suli. Szép környéken van, távol a varostól, tele full gazdag kölyökkel. Biztosan remekül fogadnak majd! – apu próbált nagyon de nagyon biztatni. Szerinte ez nagy lehetőség, sokat dob az angolomon is, meg az oktatásomon is.

-Tele helyes brit fiúkkal. – folytatta anyu sokatmondó, kacér szemekkel. Clarie felkapaszkodott a nyakamba, és sikongatni kezdte, hogy: „helyes brit fiúk!” Helyes brit fiúk!”

Tagadni sem tudnám, hogy elpirultam, mint a paradicsom.

-Na jó, azért ne szaladjunk olyan előre. Ott a lányok, és a fiúk jól el vannak különítve. – szögezte le apu. Ja igen, az egyetlen negatív dolog számára csak az volt, hogy nem lánysuli. Számomra ez volt az egyetlen reményforrás.

-Na jó, akkor október 14.-én indulunk. – egyeztem bele, belül összetörten. Kimutatni egyáltalán nem akartam, mert féltem, hogy rosszul esne nekik, ha látnák mennyire félek tőle.

-Van még 4 csodálatos napunk, itt a verőfényes Londonban. – lelkesített apu, és felállt az asztaltól. Mind kinéztünk az ablakon. Az eső már rákezdtett, mi pedig felröhögtünk. – Na jó, talán nem verőfényes, de az biztos hogy London! Gyerünk srácok, öltözni! Városnézés! – mondta, és összepaskolta a tenyerét.

Felcaplattam a szobámba. Összekapkodtam az új, szokatlan helyekről a piperecuccaimat, és zuhanyozni mentem. A forró víz alatt perce még mindig folytak a könnyeim, de fél óra múlva lelkileg rábeszéltem magam, hogy elég erős vagyok a dologhoz, és semmi baj nem lesz. Egy fájdalmas fésülködés, és egy fogmosás után visszamentem a szobámba. Amennyire izgatott voltam az első brit öltözetem miatt pár perce, annyira nem érdekel most az egész hülyeség. Farmert, bakancsot, meg a kedvenc ingemet vettem fel, a nyakamba pedig egy szürke sálat tekertem.

   Leszaladtam a nappaliba. Már mindenki készen várakozva ücsörgött a fóliával letakart kanapén. Egészen izgatott volt mindenki, még anyu is, pedig őt aztán nem sok minden tudja felcsigázni. Na Clarie meg egyenesen szikrázott.

Beültünk a fekete kocsiba, amit apu rendelt a házhoz még este. Végiggurultunk a homályos, reggeli London kis utcáin. Gyönyörű volt. Mindig is imádtam Angliát. A szűk járdákat, az egymásmellé épített ugyanolyan házakat, a szépen ápolt kertek, a szürkeség. Az eső elálmosított. A délelőtt nagy részét azzal töltöttük el, hogy minden fontosabb látnivalót megnéztünk. Anyuval felültünk a London Eye-ra. Apu nem mert, mert tériszonya van.

Ebédelni beültünk egy kis étterembe. A boxunk mellett egy idős házaspár fogyasztotta el az ebédjét. Mindketten olyan gyönyörű régimódi angol akcentussal beszéltek.

 Délután pedig újra csak nézegettünk. Sétáltunk egy parkban, a nevére már nem emlékszem. A város keleti részén valahol. Clarie ugrált a falevélkupacokba, én pedig csak hallgattam az embereket. Lenyűgözött ez a brit udvariasság. Apunak délután el kellett mennie, valamit elintézni, úgyhogy anyu vezetett hazafelé. Mielőtt még hazaindultunk volna, ittunk egy forrócsokit egy gyönyörű kis vendéglőben.

Olíviával mindig el akartuk jönni Londonba. Hiányzik, de próbálok nem rá koncentrálni.

A hét többi napja is ugyan így telt el. Londont képtelenség megunni. A végén már térkép nélkül is nagyjából sejtettem merre vagyunk. Apu beállt a munkahelyére, anyu pedig a tökéletességig csinosította a házunkat, és a keretet. Mi is segítettünk neki.

Az indulásom előtti estén az ágyamon fekszem. Nagyokat sóhajtozok, miközben a zene robog a fülemben. Annyira, de annyira félek a sulitól. Haza akarok menni. Ott akarok horgászni a Tisza partján apával, ahogy régebben csináltuk. Olíviával biciklizni, a régi szobámban olvasni, a régi kertünkben feküdni. Túl sok minden változott. És fog is változni még.

Felkelek, hogy elfoglaljam magam. Újra átnézegetem a csomagjaimat. Minden megvan-e, mindent el van-e rakva. De újra csak azt veszem észre, hogy remegő kezekkel hajtom újra a törölközőket. Visszazipározom, és átsietek Clarie-hez. Anyu épp a haját fésülgeti.

Nem mondok semmit, csak nézem ahogy fésüli a szőkeséget. Clarie mélyzöld szemeit, hófehér bőrét, piros kis ajkait. Annyira, de annyira fog hiányozni. Az illata, az őrültsége, az, ahogy minden nappal egyre okosabb, és ügyesebb lesz.

Anyu fürkésző tekintetébe torpanok. Anyu mindig is az az őszinte tipus volt. Most is láttam rajta, hogy átlát az álcámon.

-Félsz ugye? – böki ki az igazságot.

NEM AKAROK ERRŐL BESZÉLNI.

-Nem. – hazudom.

Csak néz. Tudja. Idegesít.

-Oké.- egyezik bele, és tovább matat Clarie hajával.

Hiányozni fog ő is. A mindig selymes mézbarna haja, amit tőle örököltem, kivéve persze a selymességet. A hideg, jégre emlékseztető szemeit, amiket ugyancsak tőle kaptam örökségbe. Bár amíg az ő arcát ez keményíti, az enyémet csak kiemeli. Lehet neki lágyabb szemei voltak, mikor még csak 16 éves volt. Talán 40 éves koromra, az enyémek is hidegek lesznek.

Feláll. A magasságát is örököltem. Benyúl Clarie szekrényébe, egy pizsamáért. A karjai is olyanok mint az enyémek. Az alakja is. A mozgását is.

-Anyu! – szólalok meg. Összeszűkült szemekkel, előre félve válaszol.

-Igen?

-Öh… te úgy néztél kis 16 évesen, mint én most?

Felnevet. – Imádom, az ilyen hülye kérdéseidet. – pár percre elgondolkodik. – Igen. Nagyjából, csak én fésülködtem is akkoriban.

-Haha. – jegyzem meg.

-Meg én hordtam szoknyákat, magassarkút. Nőiesebben öltözködtem, mint te.

-Értem. – nézek a farmeromra.

-Én is akarok magassarkút! – jelenti ki Clarie.

-És apu?

-Hogy ő is úgy nézett-e ki 16 éves korában, mint te? – horkant fel, és jót nevet saját viccén.

-Haha. – ismétlem önmagam.

-Hát… Adam – először szólítja az angol nevén – inkább az a rosszfiú volt. Vagyis még mindig az.

-Akarok én erről többet hallani? – kérdezem előre félve. Anyu felnevet. A mosolya is az enyém.

-Rocker volt. Hosszú szőke hajú, gitáros, keményfiú.

-Atyaég. – elémugrik a kép. – Azért tök jó, hogy nem valami kis beszari volt.

-Hát az biztos nem. Tőle örököltétek a ritmusérzéketeket. – mondja kedvesen, miközben Clarienek annyi ritmusérzéke sincs, mint anyunak. – És melegen ajánlom, hogy abban a puccos iskolában is valami ehhez fogható suhancot találj magadnak, édes kislányom. – fenyegeti felemelt mutatóujjal. – Tényleg, akartam is adni pár óvsz…- kezdené ezt a fájdalmasan, könnyfakasztóan kínos kérdést, és amúgy teljességgel lényegtelen témát, ugyanis sosem volt még senkim, és kétlem hogy a dúsgazdag sznobokkal fogom elkezdeni. Félbeszakítom.

-Akkor én megyek. – pattanok fel, és már kint is vagyok a szobából. Mindkettőjük csilingelő nevetése szűrődik ki.

Gyomorgörccsel fekszek le. Hajnalban indulunk el apu bérelt fekete kocsijával. Mindenki jön velem. A csomagok hátul röcögnek. Kiérünk London zsúfoltságából, és egyre ritkább épületek suhannak el mellettünk. Sűrűbbek az erdők, az emelkedők. Pár óra után egy keskeny szakaszhoz érünk, ami ívesen kanyarok fel egy magasabb dombra, talán már hegyre. Ez az a bizonyos út, amin egyszerre csak egy kocsi fér el. De mivel ez egy bentlakásos iskola, nincs túl nagy forgalom. Betelefonáltunk, tudják, hogy jövünk. Szerdánként megy fel egy teherautó, kajával meg ilyen cuccokkal. Most kedd van. szóval csak mi röcögünk felfelé a hegyek közé, az ősz utolsó leveleivel körbevéve, én pedig már véresre rágtam az ajkamat.

Kezdődik

1. fejezet

Sziasztok!

Az új nevem Sophia Miller.

Régebben Molnár Zsófia voltam. Otthon, nálatok, Magyarországon.

Vidéken jártam iskolába, Budapestre csak havonta egyszer ha felmentem. Kisvárosban éltem, vidéki kis környezetben, tiszta, friss levegő, minden sarkon ismerős emberek, átlagos gimi, átlagos haverok. És ő is ott volt.

Szerettem télen hosszú sétákat tenni ővele a gyönyörű porcukros vidéki környezetben. Játszadozni a kertünkben a húgommal, akinek az új csili-vili neve az, hogy Calrie Miller. Magyarul Molnár Klára. Klári, ahogy hívtuk. Neki még nem is lesz olyan nehéz hozzászoknia a költözéshez mint mondjuk anyuéknak, vagy nekem. Ő még csak 6 éves. Neki ez csak egy nagy kaland.

Hátrafordulok Clarie-hez meg anyuhoz, akik a hátunk mögötti dupla ülésen repülnek. Én elől nyomorgok apu mellett, aki most éppen valamit nyomogat a laptopján. Clarie rövid kis tündérszőke haja száll fehér arca körül. Anyu vállának dőlve szopogatja az ujját, miközben mindketten egy mesekönyvet lapozgatnak. Mélyzöld, csillogó szemeit álmosan emeli rám.

-Mi van Zsófi? - gügyögi homályos tekintettel.

-Clarie! - hangsúlyozom ki angol nevét. - Mindjárt elalszol te kis hülye. - belecsípek az arcába. Anyu rosszálóan méreget.

-Sophia-nak hívd a nővéredet! - fordul hozzá anyu. - Kicsim, meg kell szoknunk! - simogatja meg a fejét.

Ahogy anyám meleg barna hajával keretezett világítóan hideg kék szemei összefutnak az enyémekkel, újra rámtör a szégyen. Gyorsan előrefordulok.

Nyugi Sophie! Ez nem a te hibád! Apának kellett jönnie a munkája maitt! Nem te borítottad fel az életüket, nem te szakítottad ki őket az otthonukból. Nem a te hibád!

Apa felnéz rám a laptopjából.

-Sophie. - kezdi a dumát. Apám nagy filozófus ám, főleg ha az én dolgaimról van szó.

-Hagyjuk apa! - próbálom leplezni a szégyen könnyeit, gyorsan kinézek az ablakon.

Pár percig csak néz, aztán újra belemerül a munkába.

Egyszer szálljon le az a hülye gép!

Repülünk a Londoni Heathrow repülőtér felé. Az új otthonunkba.

Amúgy még sosem repültem. Nem olyan félelmetes, mint gondoltam.

Na, az a nagy helyzet, hogy Londonba költözünk. Miután ő elment, kértem anyát, hogy költözzünk el. Még ha csak egy másik városba is Magyarországon. Én szeretem Magyarországot. Szeretem a történelmét, a nyelvét, az épületeit, a városokat. Szerettem ott élni, de nem bírtam ott maradni ahol minden őrá emlékeztetett. Aztán rá egy héttel apu kapott a cégjétől egy ajánlatot, miszerint egy Londoni leányvállalatuknál dolgozhatna egy magasabb pozícióban. Más helyzetben biztosan visszautasította volna, de az én kérésemre beleegyezett. Elképesztően nehéz, és egy életre szóló döntés volt az biztos. Ebből látszik, hogy mennyire szeretnek.

Mindig is imádtam Angliát. Angolul már egész jól tudok, 4. éve tanultam otthon a gimiben. Azzal nem lesz gond. Apu is ismerte a nyelvet a munkája miatt. Clarie-nek én tanítgattam egyet, s mást míg otthon voltunk, de nem lesz baja. Feltalálja magát a kis szőkeség. Anyu pedig beiratkozott egy kurzusra, míg otthon intéztük a papírokat a költözéshez. Azért egy kicsit félek. Mi van, ha nagyon le fogok maradni az új sulimban az anyagokkal.

Áhh, suliról jut eszembe. Hallottatok már a Lansdowne College -ról? Egy bentlakásos suli Észak-Angliában. Fent, a hegyek között. Nos, oda fogok én járni. És ha kíváncsiak vagytok a véleményemre: Be vagyok szarva az egésztől. Már látom előre. Sznob britek, brit akcentussal, brit modorral, délutáni teával, meg puccos ruhákkal. Igazából csak azért fogok bentlakásos suliba járni, mert már minden máshol meg van telve a létszám. Az ősz közepe van, ilyenkor már nem szeretnek belepiszkálni az osztályba. Csak ez a suli maradt, fent valahol a Pannine-hegység hideg ormai között. Nem akarok odaköltözni, itthagyni a családomat, nem akarok összezárva lenni több száz ismeretlen gyerekkel. Valósággal remegni kezdtem, mikor a közelgő beköltözésre gondoltam.

Azért is osztom meg veletek a dolgokat, hogy legyen valami, ami összeköt Magyarországgal. Nagyszüleim már nincsenek, unokatesók, nagynénik, nagybácsik pedig elfogadták a dolgot. Az ő kivételével más barátom nem nagyon volt odahaza a gimiben, szóval semmi az ég világon nem köt oda.

A gép leszállt. Amíg a szüleim elintézték a csekkolást, meg a csomagjainkat, addig én Clarie-vel egy taxiban várakoztam.

Egyébként London lenyűgöző. Sosem voltam itt, és most teljes erejével rászállt az agyamra. Remek érzés. Angolul kértem bocsánatot, mikor nekimentem egy idegennek, angolul köszöntem a korosodó, bajuszos taxisofőrnek. Másik ember lettem. Valahogy az erős kötél, amit Magyarországgal éreztem most meglazult. Zsófi valahogy halványodik el. És én ennek elképesztően örülök. Így sokkal könnyebb elfeledni őt.

London foszforeszkáló, fáradhatatlan fényei, és a nyüzsgő tömeg szippantott magába, míg áthajtottunk a városon. Az a sok ember. Ránéztem az arcukra, és már suhantak is tovább. Az épületek, az a sok kocsi és taxi. A fények, a dudák. A tipikus brit telefonfülke, és busz. Elképesztő ez a város. Legszívesebben kiszálltam volta  kocsiból, és sétálva mentem volna az új házunkig. A szüleim is felpezsdültek, láttam rajtunk. Clarie meg valósággal szikrázott. Mint egy dinamit, amit a nyüzsgő város hangulata gyújtott lángra.

-Anyu! Anyu! nézd azt a bácsit a kutyával. Fúú, milyen hosszú a haja a lánynak ott. Anyu! Nézd ott egy rocker!

-Punk. - javítottam ki, miközben kutattam a taréjfriszkó után.

-Igen, kicsim. – nyugtatta anyu. – De nehogy a végén még kiess a kocsiból. – mosolygott, és hátrébbhúzta az ablaktól.

-Itt fogunk eljárni minden nap, Clarie. – szólalt meg mély hangjával apám.  Ugyan olyan szemeit mint a Clarie-é, határozottan a nyüzsgő városra szegezte. Nem tudtam mire vélni a hangjában bujkáló szomorúságot.

Próbáltam minél lentebb csúszni az ülésben, és meg sem szólalni.

Egy ilyen nehéz helyzetben a gyönyörű brit épületek sem tudtak teljesen lenyűgözni. Elhaladtunk a Big Ben mellett, láttam a távolban a London Eye-t, pár utcával arrébb a Buckingham Palace-t. De mégsem voltak rám olyan nagy hatással, mint gondoltam.

Egy hosszú, szörnyen hosszú óra alatt megérkeztünk a lakásunkhoz. Az interneten már megnéztük a helyet, nem ért hát meglepetésként a nagy emeletes ház, szépen ápolt barna kerítéssel elválasztva a szűk, angol járdáktól. Apu meg a taxisofőr segített becipelni az előszobába a cuccokat, amikben az összes elmozdítható tárgy és felszerelés sorakozott, amit otthonról hoztunk el. Pár héttel ezelőtt már megérkeztek a bútorok, amiket ugyan csak apu intézett el a neten.

-Ádám! – szól anyu. Egymás között még mindig magyarul beszélünk, de a nevünket átcseréltük. Egyszer meg kell szoknunk. – Mikor érsz vissza?

Apám, aki már sokadjára jár Londonban, ledobva az utolsó bőröndöt a lépcső elé, anyához és hozzánk fordul.

-Talán 2 óra. De ha dugóba keveredek akkor lehet az 3 is. – mondta, miközben kifizette a taxist, és becsukta az ajtónkat.

-Hova mész apu? – ugrik Clarie a nyakába. 

-El kell intéznem néhány papírt a városháznál. A kocsi, a lakás, és a munkám papírjait. De hamar visszajövök Clarie. – mosolyog rá. Clarie megpuszilja az arcát, aztán kifészkelődik a karjaiból, és a lábamnak csapódik. –Zsófi! Zsófi! Menjünk a szobámba! Segítesz kirakni a ruháimat?

Elmosolyodok.

-Persze! De Sophia-nak hívj már Clarie! - visszafordulok apáékhoz. – Vigyázz magadra apu! – intek neki, és a húgom már húz is az emeletre.

Hárman amúgy elég jól haladtunk a házzal. Az emeleti szobákkal kezdtük. Clarie egy szekrénnyi ruháját gyorsan beakasztgattuk, a mesekönyveket felsorakoztattuk a polcokon, az ágyneműjét felhúztuk, míg ő a babáit, meg  csecse becséit rendezgette a szekrényén. Anyu szőnyeget terített le, én pedig kiporszívóztam. Addig Clarie a színes ceruzáit hegyezgette. Anyu Clarie ágyát rögtönzött vasalódeszkának használva kivasalta a lány rózsaszín függönyeit, én meg felálltam a párkányba, és nehéz munka árán egyessével felakasztgattam őket a csatokba. A hátam meg a kezem úgy kiállt, hogy többször is felnyögtem. Clarie kiröhögött.

    Aztán jött az én szobám. Az alap dolgokat ott is megcsináltuk, csak fordított munkamegosztásban. Most Clarie volt az aki takarított, én pedig pakoltam a tömérdek sok hülye kis kacatomat, a több polcnyi könyveket, a CD-ket,  a ruháimat, a cipőket, meg minden egyebet a szekrényembe. Aztán összeállítottam a számítógépemet a sarokban álló kis asztalomra. Este 10 órára már kész volt mind két szoba. Apu 2 óra késéssel toppant be, mikor mi már vacsoráztunk. Csak mirellit csirke, meg zacskós salátát találtunk, de azért nagyon jól esett minden falat a hosszú nap után.

-No? Mindent el tudtál intézni? – kérdezi anyu míg egy adag csirkét tesz apu tányérjába.

Apu felakasztja lepedő méretű fekete kabátját a fogasra, lerúgja magáról a cipőjét, és a székére dobja magát.

-Minden simán ment. Hivatalosan is itt lakunk. – elmosolyodott. Mindannyian sóhajtva fogadtuk a nagy hírt.

-Hát ez… durva. – motyogom, és a salátát piszkálom.

-Nagyszerű lesz srácok! – lelkendezik anyu. Szerencsére láttam rajta, hogy megtetszett neki az új hely. A ház, a környék, az angolok. Nagy megkönnyebbülést éreztem.

-Az biztos. De kell egy kis idő, míg megszokjuk ezt a nagy forgalmat. Amúgy… - kezdi apu, majd magába töm egy fél csirkecombot. – a mi házunk elég csöndes kis környéket van. A belvárostól olyan messze amennyire csak lehet. 

-Én azért félek egy kicsit a szomszédoktól. – nevet fel anyu. – Ha csak fele annyira lesznek kétbalkezes, kotnyeleskedő öregasszonyok, mint otthon voltak, akkor kezdhetünk félni. – kacarászott. Mindenki felszabadultan kezdett viselkedni. Az a nyomasztó idegenkedés feloldódott.
    A csonka vacsora után lefeküdtünk aludni. Én Clarie-vel aludtam az ő ágyában, anyuék pedig az és szobámban, az én ágyamon. Clarie amúgy éjszaka többször is pofán csapott a nagy szundikálásban.
    Reggelre fájt a hátam is. 

Másnapra tipikus Londoni időjárás fogadott. Az eget sűrűn borították a sötét felhők, talán esett, talán nem, de azt tudom, hogy villanyt kellett kapcsolni mindenhol. Pizsamában letotyogtunk Clarie-vela  konyhába, ahonnan finom, süti illatok szállingóztak fel a szobába.

   -Sziasztok! Amíg aludtatok, vettünk sütit. - apu széles vigyorral fogadott. Anyu az ablak előtt állt, és csak bámult keresztül a fehér függönyön, a hosszú, kacskaringós Londoni utcákra. Apu megrázta a vállát.

-Csak nem tudott aludni. - utal anyura.-Vivien! - szól neki. Szerencsére a Vivien nevet nem kellett megváltoztatni. Az ugyan úgy hangzik angolul is. Felénk kapja kába fejét. Csillogó kék szemei alatt sötét karikák vannak. Észrevesz minket, és felélénkül.

-Jaj! Sziasztok lányok! Hoztunk nektek sütit a pékségból, itt egy utcával arrébb. Nagyon finom, még meleg. - odatessékel minket az asztalhoz, és a kezünkbe nyom, egy-egy gőzölgő, ínycsiklandóan finom illatú bagett-süti féleséget. - Kértek hozzá kakaót? - kérdezi, és már nyúl is az egyik dobozba bögrékért. 

-Ühüm. - mormogja Clarie tömött szájjal.

-Igen, kérek én is. Köszi. -motyogom, majd befalom az egész sütit. 

-Ha gondoljátok kocsikázhatnánk, vagy sétálhatnánk egyet reggeli után. Majd ha hazaértünk befejezzük a pakolást. 

-Oké! - egyeztem bele. Mit vegyek fel? Valami brites sznob cuccot kéne. Meg akkor fésülködni is muszály lesz. Megijedvve túrtam bele a derékig érő barna hajamba. Már 2 napja hozzá sem értem. Az alapból is gubancos, kócos lobonc, most valósággal megszíldíthetelenül kapaszkodott a kezembe. Egy rémálom lesz, míg ezt kifésülöm.

Míg a hajammal voltam elfoglalva, anyuék sutyorogtak valamiit a  konyhában, amit mi nem hallhattunk. Majd minketten lassan felémfordultak, egyenesen a szemebe néztek. Apu mély levegőt vett, miszerint fontos dologról fogunk beszélni.

-Sophie. - kezdte, és közelebb dőlve hozzám rátámaszkodott az előttem álló szék támlájára. Majd feltette azt a kérdést, amit már azt hittem elfelejtettek. Jajj nee! Nem akarok!!- Meg kell beszélnünk, hogy mikor költözöl be az iskolába.