Nem fogok lesni!

14. fejezet

Reggel szikrázó fehérségre ébredek. Még a baldachidon is átszűrődő világosság felver mély, pihentető álmomból, hogy visszahúzzon a kínos helyzetbe:  Egy szobában. Ővele.

    Kintről csámcsogást hallok. És kortyolást. Tehát már felkelt, gondolom reggelizik. Nem tudom miért, de az agyam tisztább, mint tegnap, és azelőtt. Míg korábban fordulni is alig volt erőm, most könnyedén állok fel az ágyból, kiropogtatom a hátamat, és nyögök egyet az érzéstől. Erre odakint lelassul a rágás. Elmosolyodok. Ezután kisebb köhögési roham tör rám.

És még a hangomból sem jön rá, hogy én vagyok az.

Megigazítom a gyűrött pizsamát, bár nem sokat használt a művelet. Ujjaimmal végigszántok a hajamon, de előre látható módon képtelen vagyok megzabolázni. Hát akkor így marad. Felveszem a papucsomat, feltolom a spagetti pántot a felsőmön, és hátradobva a hajamat, kilépek a fiúhoz..

    Az ő függönye nincs elhúzva. Egy csíkos pizsama van rajta, hátát a falnak döntve feje alá párnát rakva reggelizik. Sajnálattal állapítom meg, hogy őrajta mit sem látszik, hogy félig szétnyílt oldallal ücsörög a gyengélkedőn. Haja ugyan olyan simán, és egyenesen fénylik, szemei alatt nincsenek táskák, és az arca sem fehérebb az átlagosnál. Viszont lélegzete elakad, és leplezni sem próbálja a meglepettséget, ahogy kilépek a baldachid mögül.

    Tekintete végigfut rajtam. Az öltözékemen keresztül, az arcomon át, a hajamig mindent átnéz, majd mély szemei megállapodnak az enyémeket.

    -Jó reggelt Chase.

Sugárzó mosollyal válaszol.

   -Jó reggelt! Szóval te vagy a rejtélyes kislány. – a „kislány” szót horkanva mondja ki.

    -Ühüm... – mosolyodok el. Mondanék én mást is, de fáj a torkom mint az állat. Mondom, és leülök vele szemben az ágyamra.  – Hogy vagy? – remegek, és melegem is van, de nem a betegségtől. Ahogy a fiú ott ül, pár méterre tőlem, és a fekete haja a szemébe hull, és rámnéz, azzal a csillogó, szeplős, átható tekintettel, én pedig viszonzom a pillantását, függetlenül attól, hogy milyen gyenge vagyok, olyan elképesztő energialöketeteket ad a testemnek, főleg a szívemnek, amit még sosem éreztem. És igaz, hogy csak a tiszteletköröket futjuk, igaz, hogy csak sekélyes beszélgetést folytatunk, mégis érzem, hogy minden szava érdekes, és őt is érdekel minden szavam. A fellegekben járok. Az egyetlen kis felhő a csodálatos napsütésben, az, hogy még mindig látok valamiféle ellenállást a viselkedésében. De úgy érzem, ezt érzi méltányosnak, mivel a barátja elég egyértelműen rámahajtott. Amilyen „gentleman”, még egy ilyen kis szemét szörnyetegnek is előtérben tartja az érzéseit. Igaz, hogy ebből az ellenállásból, alig marad valami, amikor rám néz. Mikor pedig én is viszonozom a pillantását, érzem, hogy porrá foszlik az ereje.

     -Hát… megvagyok. Inkább csak attól félek mennyi ideig kell itt maradnom. – erre a szívem egy pillanat alatt a bokámig zuhan, fájdalmasan szorítom a takarómat, és szégyennel lesütöm a szemem.

Miattam. Bármibe fogadok, hogy miattam.

Folytatja:

     -Az edzések miatt. Pont most évvégén lesz egy fontos meccsünk. Én meg szenvedhetek itt hetekig. – amíg beszél, valami féle kis játékos, édes kis kisfiús mosoly játszik a száján. Megnyugodok. Nem miattam.

     -Én is így vagyok vele. Csak én a tanulás miatt aggódom. – mielőtt belegondolnék mekkora strébernek látszok, már ki is szalad az igazság a számon.

Édesen elmosolyodik.

     -Egyébként mi bajod? Hihetetlen, hogy nem jöttem rá, hogy te vagy itt. Hiszen nem is voltál tegnap suliban.

     -Igen, én is csodálkoztam. Amúgy csak megfázás. És kimerültség. Még egy hét fogságra vagyok ítélve.

   -Addig próbáljuk egymást elszórakoztatni. – mondja, és a kínos mondat ott lebeg a levegőben. Mindketten elvörösödünk, és ARRA gondolunk. Ejj ez a mai fiatalság!

    -Na igen..- köszörüli meg a torkát. Mély hangján folytatja: És amúgy hallottál minket tegnap?

Bólintok.

    -Mindent?

Újra bólintok.

    -Akkor… megkérhetlek, hogy ne mond el senkinek? – kéri, de olyan arccal, hogy ha azt mondta volna,  alázkodjak meg Lily előtt, és csókolgassam a lábát, azt is megcsináltam volna.

     Kicsit várok. Gondolkodom.

Eszembe jut Kate. Már megint szegén Kate-en csattan az ostor.

    -Hallgatok róla, ha elmondod mi történt. – jelentem ki, és a szemébe nézek.

Pár pillanatig gondolkodik, lesütött szemmel, és ezután válaszol. Nehéz szívvel.

    -James valószínűleg kinyírna ha tudná, hogy elmondom, na de ha ez az ára… - kezdi, és rámnéz. Szikrázik a pillanat. – Tehát, tegnap este vége lett az edzésemnek, és James elémjött, valami fontosat akart mondani. Jövünk a pályától, én még focidresszben, és míg sétálunk a suli felé, meglátjuk Kate-et. Láttam rajta, hogy feldúlt, James-hez jött. Kettesben hagytam őket, előrementem. Hallottam, hogy veszekednek, aztán egy hangosabb szó után hátrafordultam. Kate épp akkor képelte fel ezt az eszementet. Én meg ismerem már James tűrőhatárát, rohanok is vissza hozzájuk, és megakadályozom, hogy valami ostobaságot tegyen. Erre ő vadul mint egy felbőszített bika hátralök, a fészer meg történetesen ott volt a hátam mögött, be az ajtón, rá azokra a szar üvegdarabokra. Ennyi ez egész. – befejezi, és végignyal a száján. De most nem foglalkozom a szédüléssel, csak Kate-re koncentrálok.

     -Nem hallottad miről vitatkoztak? – kérdezem idegesen.

   -Nem. De nem is érdekel. Ha fent voltál tegnap, hallhattad, hogy nem érdekel az egész szerelmi háromszög, négyszög mit tudom én.  Engem csak az zavar, ha James átesik a ló túloldalára. Amit már eljátszott párszor, többek között veled is. – mondja lehengerlő gyengédséggel, és a féltékenység rejtett fájdalmával. - Nem érdekel, hogyan játszadozik vele, és te hogy kéreted magad, és hogy Lily…- folytatná, de felpattanok. A düh, és a csalódottság száguldozik a véremben, elönti az agyamat, a fiú ellenző, mély fájdalommal teli tekintete hidegre fagyasztja a szívem, és elragad a magyar vérem. Lángoló arccal lépek az ágyához. Mi van, ha ez a fiú, ez a tiszta szív, kedvesség, gyöngéd csillogó szemű fiú azt hiszi, hogy én játszadozom James-szel? Hogy nekem kell az a senki? Ezért hát a nagy ellenkezés a szemében. Ezért hát a kettősség, a homályos félelem a kapcsolatunkban. Chase azt hiszi, hogy odáig vagyok James-ért. És látom rajta, hogy igazam van. Meglepődötten, elvörösödve veszi észre, hogy elszólta magát.

     -Kéretem magam? KÉRETEM MAGAM? Én? Annak a kis csúszómászó, talpnyaló hazug…. – nem hallom a hangom, de valószínűleg felemeltem. – Nem tudom mit hordott neked össze rólam, de tudod nálam a „nem” azt jelenti „nem”, nem azt, hogy „igen, csak kelletem magam”. Chase, idefigyelj! Nekem ő nem kell. Komolyan azt hitted? Tényleg? – kérdezem, és elfeledkezve mindenről, akár egy holtkóros bolond olyan közel lépek hozzá, akár meg is érinthetném. Megérzem a bódító illatát, a szeme összezavarodik, cikázik az arcomon, és úgy érzem egy megelevenedett hegedűversenyben játszom. Chase a citera, én pedig a hegedű. Forró tekintetünk játssza a vonzódás szikráinak dallamát. – Én nem vagyok senkié. Chase. – suttogom felnevetve, és rámosolygok.

      Ő pedig leplezhetetlen megkönnyebbüléssel, lassan, lehengerlően visszamosolyog.

És ekkor hullik le minden fal közöttünk, ekkor válik a két külön személyünkből valami közös, valami lüktető és növekvő varázslat. Ekkor veszi kezdetét életem első nagy kalandja.

      Nem vagyok már beteg! Egész vagyok. Olívia! Egész vagyok újra.

Olyan sok gyönyörű másodperc telik el így, ebben a mesés pillanatban, egyikőnk sem akarja elveszteni. Közel kerültem hozzá. Ha akarnám, ha lenne merszem, akár meg is érinthetném. Végigsimíthatnék a haján, beletúrnék, magamhoz ölelném, érezném a teste védelmező bilincsét. A fejemben a neve dübörög. Ő pedig állja a tekintetemet, az ő mosolya játszik vonásain. Aztán megszólal.

     -Sophie. – ahogy kimondja a nevem, úgy érzem összerogy a térdem. - Köszönöm, hogy elmondtad az igazat– nagyon halkan beszél. Szemében egy lassító fény gyullad, amibe kínosság vegyül. Azt hiszem vége a hegedűversenynek. Arca újra megfontolt lett, szemét elfordítja, én pedig olyan magányosnak érzem magam a tekintete nélkül. – Most már mindent értek. Köszönöm. – hová tűnt a tűz? hová tűnt a játék? Az Istenit már ezek a hideg angolok!!!

     Csalódottan, megszégyenülve lépek hátra, és tördelni kezdem a kezem idegességemben. Most akkor mi van? Mégsem kellek neki?

    -Legalább tiszta vizet öntöttünk a pohárba. – motyogom, és az ágyamhoz megyek. Ő pedig szájához emeli a kihűlt teáját.

    -Akkor bízhatom benned? Nem mondod el senkinek? – kéri halkan. Hirtelen eszembe jut az ígéretem.

    -Igen, igen persze. – letörten nyúlok a bőröndöm alá. Francba! Mit csináltam rosszul?

Mialatt a táskámból előszedem a mosdó cuccokat, érzem, hogy nem néz rám. És ettől egyedül érzem magam. Alig várom, hogy egyedül lehessek, Olíviával.  – Én most megyek, lezuhanyzok. – mondom, és félve rápillantok. Az arcán még mindig halványnyi pír. Az enyém pedig újra lángol. – Nincs szükséged valamire? – kérdezem, miközben felgumizom a loboncot. Szedd össze magad Sophie!

    -Nem, köszönöm. – látom rajta, hogy magában elmosolyodik. De le is nyeli.  – Menj csak Sophie, én nem mozdulok sehová. – jelenti ki, és a végén VÉGRE elereszt egy mosolyt. A szívem vadul dübörögni kezd. Hát még sincs minden veszve!

Mosolygok. Bólintok,

     Ekkor pedig bejön Mrs Cope.

    -Jó reggel, jó reggelt mindenkinek!

    -Csókolom. – torpanok meg, és üdvözlöm az asszonyt. Most elég csinosan öltözött fel. Hosszú, zöldszínű szoknya. szép, fodros fehér blúz, ami egészen kiemeli dús alakját. Na meg persze a kórházi nyikorgós cipő.

    -Jó reggelt! – köszön Chase is.

    -Zuhanyozni mész kedves? – somfordál felém.

    -Igen, ha… lehet. – motyogom, hátha maradnom kell, vagy valami.

    -Nem, nem menj nyugodtan. Itt vannak nálam a gyógyszereid – mutatja a kezében lévő kosárkát, amikbe tabletták, meg egy tubus van.  – Lerakom az ágyadra. Ha végeztél vedd be őket, és szólj nekem.

    -Miért szóljak? Be tudom venni egyedül is. – lehet megint előtört belőle az idegesítő pesztrálkodás.

    -Persze hogy betudod, csak be akarom kenni a mellkasodat ezzel az új krémmel. – veszi elő a zöld színű tubust valami ratyi krémmel megtöltve.

   Lopva Chase-re pillantok. Istenem! A mellkasom kenegetése a téma. Hová szállt már az a csodás tekintet?

  Mereven néz maga elé, kitágult pupillákkal.

    -Óh, igen. Igen persze. Szólok. Igen. – magyarázom,  búcsút intek neki, és elsietek a fiú mosdóhoz. Magamra csukom az ajtót, de még hallok bentről pár szót.

    -No, mi a helyzet a varrattal nagyfiú?

    -Eléggé fáj Mrs Cope. – tehát fáj neki. Ki sem mutatta. Nekem azt mondta semmi baja. Hirtelen eszembe jut, hogy talán szétnyílt oldallal mégsem olyan könnyű flörtölni, és ez kicsit megnyugtat. – Ez egy kicsit nagyobb falat mint a tavalyi kéztörés. – nevet fel.

Jó ég! Miket művelhetnek ezek itt évek óta?

   Ledobom a pizsamát, és dideregve belépek a zuhanyzó alá. A vizet a legforróbbra állítom, és percekig csak folyatom magamra. Az orrom kidugul, a fejem kitisztul. Komolyan mondom, újjá élesztett a betegségből.

     Ám nem hagyhatom figyelmen kívül, azt, hogy mióta otthagytam a fekvő fiút, már érzem újra, hogy gyenge vagyok. Beteg. És fázom.

     Azt gondoltam amint bejövök, agyalni fogok az előbbieken, azon a tekinteten, a szavain, a szavaimon, a hidegségen, megkérdezem Olíviát, ő mit tenne a helyemben. De most itt vagyok egyedül, és nincs erőm semmihez. Sem fizikailag, sem mentálisan.

     Kapkodva hajat mosok. Hátha így meg tudom szelídíteni a loboncot. Közben leborotválom a lábam.

   Fél óra múlva vonakodva kilépek, és megtörölközöm. A hajamat becsavarom a törölközőbe, és fogat mosok. A betegség nyomait köpködöm, közben próbálom tisztává varázsolni mosolyomat. Mikor végzek kifújom az orrom, kétszer is, jó alaposan. És kb. 5 mp-ig kapok levegőt. Aztán újra megtelik.

     -Franc! –szitkozódok halkan.

    Az arcomat utoljára megmosom hideg vízzel, ami teljesen magamhoz térít, majd felöltözöm egy kényelmes bemelegítőbe, egy bő, zenekaros pólóval fedem didergő felsőtestemet, majd zoknit húzok, és hozzálátok  a fésülködéshez.

    A fésű első húzásra tövestől beleakad. Komolyan mondom, folyik a könnyem, mikor tépem ki. Húzom le és vissza. Le és vissza. Két kézzel kell szorítanom a nyelét. Féltek, hogy beletörik a hajamba. De aztán, hosszú, fájdalmas percek után végre sima. Hátradobom az arcomból. Már egészen a hátam végéig ér. Le kéne vágni.

   Összeszedem a cuccomat, kinyitom az ablakot, hogy kiengedjem a bepárásodott, fulladt levegőt. Akkor veszem észre, hogy odakint minden fehér. Leesett a hó. Pedig még csak november van.

Szóval ez a szikrázó fehérség keltett fel.

   Utoljára belenézek a tükörbe. Nem is annyira rossz a helyzet. A szemeim kicsit sötétek, a bőröm világosabb mind általában, de semmi halál kifejezés. Kicsit megnyugodok.

Mély levegő, és mehetünk!

     Kintről már eltűnt Mrs Cope. Chase ugyan olyan pózban ült az ágyán. Fejét a falnak dönti, a plafonban gyönyörködik. Az ajtó kattanására bambán rám pillant, de a szemei összeállnak. Ahogy közeledek, egyre világosabban látom, hogy ez a fiú rövidesen elalszik.

Felnevetek.

    -Hát te meg? – lépkedek gyorsan az ágyamhoz.

    -Be… nyugta…- vesz egy levegőt. – tózott.

    -Oh! Értem. – mosolygok.  – Nagyon fáj?  - kérdezem.

   -Most már nem. Igazából még azt sem érzem hogy lélegzek. – így félkómásan legalább rendesen mosolyog.  És még így félkómásan is remeg tőle a térdem.

    Egy pohár vízzel beveszem a gyógyszereket, majd előveszem a trutyis dobozt. Letekerem, és beleszagolok.

      Fú de rohadt büdös!. Ezt fogja a mellkasomra kenni?

Nagyszerű…

Chase közben néz. Fincsori arcomat látva megszólal.

     -Én is hadd… - „szagoljam meg” gondolja magában, de befejezni nincs ereje.

     -Dehogy szagolod! A végén még teljesen kiüt. Pihenj inkább. – mondom kedvesen, és ránézek.

Viszonozza. Kicsit bamba a szeme, Felhúzza a szemöldökét, és mély lélegzeteket vesz. Közben végigsiklik a szeme rajtam. Tetőtől talpig. Aztán kezdi elölről az utat. Közben mosolyog, és a száját harapdálja.

Elmenekülök Mrs Cope-ért. Lenyelve a vonzalmat, és hihetetlen erejű csábulást ami keltett bennem, kopogok. Az asszony már jön is mosolyogva.

     -Nahát! Sophie! Milyen remekül festesz. – csacsogja, és az ágyamig sétál velem. Pillantása a fiúra téved, és elképesztő merészséggel, mindenféle figyelem tanúsítása nélkül aláz halálra. – Csak nem Chase barátunk miatt? – nevet fel mély zsíros torokhanggal, és rohadt jól szórakozik magában. Elővéve színészi képességeimet én is nevetni kezdek, pedig legszívesebben sírva vágnám a fejét a padlóhoz.

     -Na persze! Mit tetszik gondolni?

     -Még hogy miattam… - sóhajtozza a félkábult a fal mellől.

   -Na rendben, rendben csak mókázok. – locsogja az asszony, és az ágyamhoz ér. Már nyúl a függönyömért.

Eközben én belassítok, mert érzem, hogy néz. Ránézek. A szívem tajtékzik. Ő pedig bódítóan csábító.

     -Nem fogok lesni… - suttogja és úgy formálja szavait az ajkával, eldobom tőle az agyam.

Összezavarodok, ezen elneveti magát.

    -Na gyerünk Sophie, hagyjuk a fiút, hadd pihenjen.

Beandalgok a függönyöm mögé. Az asszony a falig elhúzza, és összecsapja a tenyerét.

    -Na csapjunk bele! Pólót le!

Először le se esett. Persze gondoltam, hogy nem a felsőmre fogja kenni. Aztán vonakodva felhúzom a pólót.   

     Ő közben a trutyis doboznak a tetejét tekeri ki. Lekapom, ledobom az ágyamra, és már kapom is az karomat oda ahova kell.

     -Elég kellemetlen a szaga, de el lehet viselni. Szeretem amúgy az ilyen kence-ficéket… - mondja és beletúr az ujjával. Közelebb húz magához, és ráloccsantja a bőrömre. Azt hiszem ilyen büdöset még sosem éreztem. – Senki sem tudja miért, ez az őseink tudták csak, a ránk maradt tudással tudunk csak ilyeneket készíteni. Nagyanyám is erre esküdött. Isten nyugosztalja. – miközben beszél, észre sem veszi miféle vívódáson megyek keresztül. A tudat, hogy itt állok félmeztelenül mikor alig pár méterre ott fekszik ő, olyan mértékűleg felgyorsítja szívemet, hogy mikor lenézek, látom a dobogását.

     -Izgulsz valami miatt kicsikém? – na tessék, ő is észrevette!

    -Nem, jól vagyok. – dadogom. De a trutyi szaga kezd egyre jobban elszédíteni.

    -Sophie, biztosan megvagy? Nagyon sápadsz. A szád is kék, ülj le szépen kicsim.

    -Nem, nem megvagyok. – bizonygatom, közben érzem, hogy túlterheltem a szervezetemet. Mennyi cukrot égethettem el a flörtttel, a szívem mekkora frekvencián dühöngött egész reggel, és mégis honnan használhattam volna energiát, mikor az elmúlt 3 napban egy fél szendvicset ettem? Érzem, hogy a lábam összerogy, a fejem kicsúszik a valóságból, a testem elernyed, és valami szürke, lila, neonzöld felhő fátyolozza a tekintetemet. Mrs Cope aranyosan kövérkés arca összemosódik, tompa puffanást hallok, és hideget érzek.

Arra kelek, hogy fázik a lábam.

Az ágyamon fekszek, nyakig felhúzva a takaró, így a lábam kikandikál. tompa vagyok. A tekintetem is csak fokozatosan tisztul ki, és lassan érzékelem a dolgokat. Hirtelen eszembe jut a közel múlt. Megijedek, és a melleimhez kapom a kezem. De szerencsére a pólóm fedi. A trutyival nem tudom mi lett, de a mellkasomon már nincs.

    -Minden oké?  - hallok egy aggódó mély hangot.

    -Chase! – rikkantok fel. A függönyöm elhúzva. Chase telibe a szemben velem. Hát az Istenit már neki, hogy nem lehet elhúzni azt a rohadt függönyt legalább, ha már egy szobában kell vele szenvednem!

    -Nyugi már. Megint elájulsz a végén. Mi a baj? – kérdezi. Ugyanolyan póz, ugyanaz az arc, ám más kifejezés. Aggódik.

    -Hol van Mrs Cope? Miért nincs elhúzva a függönyöm? Mi történt? – hebegek-habogok.

    -Sophie! Mély levegő. Minden oké. Mrs Cope kaját hoz neked, mert ahogy kiderült akaratod ellenére, majdnem halálra éheztetted magad. A függönyöd azért nincs elhúzva, hogy vigyázhassak rád, míg ő nincs itt. – a szívem dobban. A tekintete megrebben. – Jajj Sophie! – sóhajtja fel a nevem, és olyan tökéletesen, mértanilag odaillőnek tűnik. Mintha csakis az ő szájából akarnám hallani életem végéig. – Elájultál? Igazán elájultál? Még hogy kis megfázás! Az Istenért, azt hittem összeesek, mikor meghallottam hogy Mrs Cope felsikolt, te meg puffansz a padlón. Tudod ám, a kötéseimet is szétszakítottam miattad. – pizsamáját felhúzva mutatja az enyhén bevérzett kötését az oldalán.

    A szívem annak ellenére, hogy morbid módon miattam vérzik, és szenved, a szívem csak dorombol a mellkasomban. Szeretnék felállni, odamenni, és puszit nyomni a homlokára. Először csak a homlokára…

    -Nem kellett volna miattam…- mentegetem. – De azért meg vagy?

   -Hát… túlélem. – mosolyodik el fájdalmasan. Visszahúzza a pizsamáját, és felszisszen. Az arcszíne pár árnyalattal világosabba vált. Ekkor jut eszembe, hogy neki benyugtatózva kéne pisszengetnie. De szemmel láthatóan fájdalmai vannak. Mi a…

    -Te, Chase, mennyi ideig voltam kiütve? – kérdezem aggódva.

    -2 óráig. – mondja összeráncolt homlokkal.

   -Azt a mindenit! – horkantok fel. – Ennek már a fele sem tréfa. – mi a franc? 2 órát elvesztettem az együttlétből vele, azért mert nem vagyok képes lenyomni pár falatot, és pihenni? Na jó Sophie, mostantól eszünk, alszunk, és próbálunk nem őrá koncentrálni!

 De ahogy néz. Az, az érzés, mikor feltűnés nélkül végigsiklik a testemen, mikor a hajamon folynak végig szemei.  

     -Talán hívd fel a szüleidet. Lehet tudniuk kéne erről. – ajánlja az említett fiú itt előttem. Sármos. Ez a legjobb szó rá. Csábító. Az arca, mintha a csábításra lett volna faragva. És kemény. Bizony. Annak ellenére, mennyire látom rajta minden érzését, azt is látom, hogy nem mindenkivel ilyen nyílt. Kőkemény angollal van dolgom, akinek a szeme, csak az enyémeket szelídül meg.

     Újra megszédülök a felfedezéseimtől, miközben csak nézek rá.

     Nos tudod, a gond a félkómássággal az, hogy elveszted az időérzéked.

Zavartan, kisfiúsan, ŐRÜLT SZEXIN elmosolyodik. Tehát akkor bámulom. Nyálcsorgatva, betegen, szadistán bámulom.

     -Chase? – nyekegem. Alig van hangom.

    -Mond! – dörmögi, mély rekedtes hangon. Rám néz. Vár rám.

    De Chase ez egy rossz stratégia! Ha azt akarod, hogy beszéljek, nem szabad rám nézned! Ha nem néztél volna így rám, rendesen meg tudtam volna kérdezni, hogy vajon van-e térerő a gyengélkedőn. De, így, hogy úgy nézel rám, mint egy lángokban égő, ketrecbe zárt, vad puma, azzal a sötét színű kontrasztoddal, így csak ezt tudom elhadarni:

-Bár felkelhetnék, és adhatnék neked egy puszit.

….

….

Ezek azok a pillanatok, amikor bánom, hogy tudok beszélni.

Ezek azok a pillanatok, amik örökké kínos pírt varázsolnak majd az arcomra.

Ezek azok a pillanatok, amikért érdemes élni.

Pech

13. fejezet

Mint megváltás érkezik a reggel. Ahogy a gyönge világosság befolyik az idegen szobába, és minden lidérc kiszáll a fejemből, kezdek megnyugodni. Hosszú, mély levegőket veszek, csillapítom szenvedő elmémet. A telefonom fél 7-et mutat. Mrs Cope bizonyára még alszik, hiszen a reggeli csak 8-kor lesz hivatalosan.

    Most kezdem csak magam igazán betegnek érezni. Itt egyedül, azzal a sok információval összezárva, amit tegnap Kate mondott el. A lélegzetem akadozik, a fejem sajog, és minden testrészem lehúz az ágyba. Érzem, hogy forró a bőröm. Alig várom már, hogy jöjjön a nővér.

Szerencsére nem 8-kor, hanem fél 8-kor állít be. Kopogtat, én pedig próbálok felülni.

    -Jó reggelt! – köszönt nagy mosollyal.

    -Jó reggelt! – krákogom vissza.

    -Nos, hogy vagyunk? Ha lement a lázad, talán ma már mehetsz is… - kezdené, de közben ideér, és a homlokomra teszi a kezét. A homlokán ráncok gyűlnek. – Nos, úgy tűnik még együtt maradunk egy kicsit.

Egyből nyújtja is a gyógyszereket. Azután kicsit megkopogtatja a mellkasomat, a hátamat, olyan fülessel hallgatja a szívemet, vizsgálgat. Közben majdnem elalszok.

    -Mi bajom van? – kérdezem egy kicsit félve.

    -Nos… mindenképpen megfázás, azt már nem tudom milyen mértékű. A tüdőddel semmi gond, most néztem meg. A szíved is rendben van. Azt hiszem nagyon gyenge az immunrendszered, és így reagál egy kis meghűlésre.

Akármennyire gyenge vagyok, így is hangosan horkantok fel.

     -Az biztos nem. Sose kaptam el semmit, tetszik tudni én vagy 6 éve nem voltam beteg.  

    -Akkor azt hiszem, nagyon kimerült voltál az elmúlt napokban. A stressz miatt, és a kialvatlanság miatt kell most itt feküdnöd biztos vagyok benne, hogy minimum egy hétig.

    -Egy hét?! – kiáltok fel akaratlanul. Rosszállóan néz rám. – Bocsánat Mrs Cope, de nagyon le fogok maradni a tanulással.

    -Beszéltem tegnap az osztályfőnököddel, azt mondta mindenképp elküldi valakivel a házit amíg csak beteg leszel. Nyugodj meg egy kicsit Sophie. Így sosem nyered vissza az erődet, ha itt is aggodalmaskodsz mindenért. Pár napig úgysem lesz még agyad tanulni.

    -A francba. – suttogom, mikor feláll és elkezdi összeszedni a gyógyszeres dobozokat.

    -Nem szeretnél lezuhanyozni? – kérdezi kedvesen, és megáll az ágyam mellett.

    -Nem hiszem, hogy bírnék. Inkább aludni szeretnék. Éjjel nem tudtam rendesen.

   -Na igen! Drágám, mit beszélgetettek tegnap Kate-tel? – kérdezi, de olyan fejjel, mint egy aggódó anyuka.

    -Őőő…- habozok. – Nem igazán szeretném megmondani. Egy kettőnkre tartozik. – mondom, miközben azon gondolkodom miért érdekli.

   -De jól van a kislány? Nem történt valami baj vele?

   -Nem, rendben van. Miattam jött.

   -Rendben. Oké. – megnyugszanak vonásai.

   -Bocsánat, de miért tetszik kérdezni?

Rám néz, lassan, hidegen, és látom rajta, hogy valami nagyon nagy dologra jött rá.

     -Mindegy. Kis apróság. – olyan jól láthatóan hazudik, és még csak nem is szégyelli. – Felejtsd el Sophie. Ha szükséged lesz rám, csak szólj. Most megyek. – hadarja, és sebesen kinn terem a szobából.

Annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok ezen agyalni. A fejemre húzom a takarót, és hallgatom a szél zúgását. Rövidesen el is alszok. Újra Olíviával álmodok.

*

     Mikor kóvályogva, homályos látással magamhoz térek, már vége is tanításnak. Majdnem 3 óra. Az ágyam melletti szekrényen egy sajtos szendvics, és egy pohár kakaó áll. A tálca alatt pedig egy köteg papír. Nagy nehezen felülök, és az ölembe veszem a tálcát. Hiába nem vagyok éhes, tudom, hogy már egy napja nem ettem. És a gyógyszer szedés mellett ez nem valami okos dolog. Miközben letörök egy falatnyit a szendvicsből, bekapom, és a papírokért nyúlok. Fénymásolt vázlatok az aznapi anyagról. Az utolsó papír alján egy kék tollal írt üzenet:

     Gyógyulj meg hamar! James és Lily együtt vannak. Jobban fogod magad érezni, mint ezelőtt. Üdv. Kate!

      Nem tudom mit gondoljak erről. Nagyon fáradt, és ideges vagyok. De nem érdekel. Nem tudok most ezzel törődni. Inkább a tanulásba temetkezek. Az ölembe veszem a köteg papírt, és enyhén pánikolva pótlom a mai anyagot. A gond az, hogy az agyam nagyon lassan teker. Kétszer annyi időbe telik az egész, mint általában. A legalapvetőbb szavakat felejtem el, feleslegesen kell szótáraznom, ami ugyan csak plusz idő. Fél 6-kor fejezem be. Kimerülten, idegesen.

     Odakint már javában sötét van, az ablakon keresztül is hallom a szél őrült hangjait. Mrs Cope 8-kor jön a vacsorával. Alig tudom megenni a süti felét, és pár pohár kakaót inni. Álmosan, kimerülten utasítom el az újabb zuhanyzási lehetőséget, és fekszem gyorsan vissza. Az asszony magamra hagy, és fél óráig pisszenek még. A fejem lebóbiskol, a könyv amit olvasok elálmosít, a szél szimfóniája is kiűzi a gondolatokat az agyamból. Kilenckor felébredek, és kezdem kényelmetlenül érezni magam a több napos pizsamában, megfürdetlenül fekszek már itt második napja. Elszántan állok fel, hogy lezuhanyozzak, de képtelen vagyok megkeresni a fürdőt, ott állni, ki tudja mennyi ideig. Fázom, és köhögök. Úgy döntöm, csak a pizsamát cserélem át. Előkotrom a táskámból, új fehérneműt, és zoknit is készítek az ágyra. Lassan, dideregve lefejtem magamról a ruhát, a baldachid tartójának a tetejére dobom a melltartómat, míg elrakom a régit, és nyúlok az újért.

     És akkor odakint berobban az ajtó, a villany felkattant, fájdalmas nyögéssel, rémült szuszogással és aggódó megjegyzésekkel telik meg a levegő.

      Valakit behoztak ide.

 Én meg itt állok egy rohadt kis baldachid mögött anyaszült meztelenül.

     A francba!

Kitépem a már kezemben lévő pizsamát, magamra kapom a felső részét (hála istennek hogy nem gombolós) az ágyra előkészített bugyit, és ráhúzom a bokáig érő szürke alsó részt.

     A kis csoport odakint figyelmes lesz izgatott szuszogásomra, és beteg nyögéseimre. A zsivaly elhalkul, és a csöndbe egy kérdés folydogál be.

    -Ki van még itt Mrs Cope? – kérdezi egy halovány hang, amitől görcsbe rándul a gyomrom. Alig volt több suttogásnál, mégis felismerem benne Chase mély basszusát.

A francba!

    -Csak egy kislány, megfázással. Biztosan rosszat álmodik. Rég elaludt már. – feleli az ápolónő, miközben a velem szemben lévő ágy megnyikordul, zipzár húzódása, és egy fájdalmas nyögés hallatszik.

    -És a melltartóját a függönyön tartja? – kérdezi szkeptikusan egy rekedtes, mitugrász hang, aminek a tulajdonosától megremeg a kezem. Ezt nem hiszem el! James!

Odaugrok a melltartómhoz, és behúzom magamhoz.

Kintről öblös nevetések hallatszanak, köztük egy olyan is, ami megmelengeti a szívemet, akármennyire hideg is a padló.

    -Tehát nem alszik. – jegyezi meg halkan Chase, egy fájdalmas sóhaj kíséretében. Vajon mi baja lehet?

Textil susogását hallom.

    -Ugye nem fog kijönni? - kérdezi szégyennel a hangjában Chase.

Mrs Cope kórházi cipőjének nyikorgását hallom, ahogy felém közeledik, és beszól a függönyön keresztül.

    -Drága!- szól kedvesen.

   -Igen? – kérdezem vissza halkan.

   -Ha felébredtél, most egy kicsit ne húzd el a függönyt, amíg a nagyfiúnak idekint összevarrom az oldalát. – az asszony teljes nyugalommal mondja mindezt, úgy mint aki biztos a dolgában, semmitől sem tart. Egyre jobban kezdem megszeretni ezt a Mrs Cope-ot.

    -Redben. – mondom félhangosan. Nem akarom hogy az a hülye James felismerjen a hangomról. Csodálkozom, eddig is hogy nem esett le nekik, hogy csak én lehetek a függöny mögött, mivel ma hiányoztam egész nap. Bár nagyon szeretném megnézni, hogy mi a baj Chase-szel, amitől még a nagy, és kemény fiú is nyögdécsel, bent maradok, és próbálok minden mondatfoszlányt elkapni a beszélgetésükből.

Kiderült, hogy ezek ketten verekedni kezdtek az udvaron, és James belökte Chase-t abba a fészerbe, amit múltkor láttam. Emlékszem is, törött üvegdarabokkal volt telítve a padló. Nos, történetesen azok az üvegdarabok állnak most ki Chase oldalából.  

     Talán nem is olyan nagy baj, hogy nem látom a dolgot.

Elképesztő. Minél jobban ismerem ezt a Jamest, annál jobban utálom. Meg sem kottyan neki, hogy kis híján megölte a barátját.

    Az asszony elég erőteljesen szeretné kiszedni a fiúkból mégis hogy-s-mint történt, de azok mélyen hallgatnak. Legalább is, nevetséges „balesetnek” hazudják. James állandó éles, fölényes hangja kicsit talán tompult. Chase férfiasan viseli, míg Mrs Cope fél órácska alatt rendbe hozza a sérülését. Néha felnyög, vagy kihagy a lélegzete pár másodperce, de semmi bömbölés. Pedig ha az én oldalamat varrnák össze….

 Lenyúlok az ágyam alá, előveszem a telefonomat és megállapítom hogy 11 óra felé közeledünk. Hát ez… Azt hittem minimum éjfél, vagy annál később van. Totál elvesztettem az időérzékemet.

    Míg ők odakint szenvednek, én idebent idegeskedek. És próbálok nem gondolni arra, hogy hol lesz ezután. De tudom, a lelkem mélyén tudom.

Jajj nagyfőnök. Rohadj jól szórakozol odafent, igaz?

Fújhatom az orrom, meg szipoghatok, és köhöghetek itt mellette? Hát nagyon jó, mondhatom. Most akkor öltözzek fel? Vagy nappal is legyek pizsamában mint eddig? Rohadt kényelmetlen tud ám lenni, ha valaki betegen akar vonzó lenni.

Hogy nézhetek ki amúgy is?

Már egy 2 napja meg sem fésülködtem, a ma esti zuhanyt is kihagytam, fogat se mostam. A betegségtől hót kómás vagyok.

Mikor Mrs Cope befejezi a munkát, James-szel együtt felöltöztetik a sérültet, és lefektetik. A szemét szőkének is maradnia kellett, hisz Chase testét egyedül forgatni és emelgetni nem hiszem hogy a túlsúlyos kis asszony elbírná.

      -Éjszaka meg kell még nézem, hogy átvérzett-e e a kötés, de azért próbálj meg aludni. – suttogja az asszony rám való tekintettel. Remélem mind azt hiszi, hogy alszok. – Na gyere fiam. Hagyjuk őket pihenni. – mondja, és elindul kifelé. James lomha lépteit is hallom, de mikor a nő már ki ér, ő egyszer csak megáll, és nagyon halkan megszólal.

     -Sajnálom haver. Tényleg sajnálom. – vallja be bűnbánóan.

Hát ez elképesztő. Mégiscsak bűntudata van.

    -Nem a te hibád. Igazából én kezdem el.

   -Még mindig azt mondom, hogy túlreagáltad a dolgot. Nem akartam én bántani, csak megleckéztetni a kis csajt.

   -Jól van James, nyugtasd csak magad ebbe a tudatba. De tudod, ha elborul az agyad nem tudsz különbséget tenni férfi és nő között. Most is bántottad, még ha kicsit is, láttam, hogy megijedt Kate, és a múltkor is Sophie-val az ebédlőben. Visszafoghatnád magad ilyenkor.

    -Semmi nem történt, ismétlem. Csak beszélgettünk.

   -Igen, de talán rosszabb is történhetett volna, ha nem vagyok ott. Figyelj James. Én nem akarok bele avatkozni ebbe az egész Lily-Kate-Sophie ügybe. A te dolgot. Te játszol velük. Én csak annyit kérek, hogy férfiasan csináld.

Erre James valami olyan szóval válaszol, ami gondolom amerikai eredetű volt, és káromkodásnak hangzik, de én nem értem meg. Chase hallhatóan ismeri már, és azzal válaszol, hogy:

     -„Bloody hell, you bastard!”- nevetve.

    -Majd mond már meg a kislánynak itt, hogy tartsa a száját. – hallatszik James távolodó hangja. És még MOST SEM JÖNNEK RÁ, HOGY ÉN VAGYOK A KISLÁNY.

     -Vettem! – viccelődik Chase. – Na most már hordd el magad, mert fáradt vagyok. – ásítja.

    -Oké. Jóéjt haver!

    -Szevasz James. – köszönnek el.

Pár pillanat múlva csukódik az ajtó, a villany leoltódik, én pedig itt maradok együtt a sötétben.

    Chase Erwinnel.

Gyengélkedő

 12. fejezet

Komolyan mondom, megfáztam. Pedig én sosem szoktam beteg lenni.

    Ez a kis esti levegőzés betett.

    Mire kilépek a fürdőből már majd megfulladok az orrom miatt, a torkom ég, és teljesen kimerült vagyok. Nyögdécselve visszamasírozok a fürdőszobába, megiszok egy pohár vizet (alig bírtam nyelni amúgy) nevetségesen lassú mozdulatokkal megmosom a fogam, majd a szekrényemhez csoszogok, felveszem a legelső farmert meg pólót ami a kezembe akad (tudod ki fog a harisnyával szenvedni), és egy zacskó zsepivel felkerekedek a gyengélkedőre.

    Mondanom sem kell, beletelik vagy fél órába, mire végigszenvedem az épület negyedét, és elérem a kórtermet. Bekopogtatok, és már jön is ki egy kedves középkorú asszony, csontkeretes szemüvegben, és megnyugtató mosollyal fogad. Pirospozsgás vidám kis asszonynak tűnik, kissé pufók, alacsony, de olyan kis aranyos, legszívesebben megszorítottam volna a pofiját.

   -Jó reggelt drágám! Mi a gond? – kérdezi, közben beinvitált a szobába.

  -Azt hiszeb… befáztam. – krákogom, és előveszek egy zsebkendőt, hogy szabaddá tegyem az légcsövemet pár percre míg elmondom a dolgot. – Torokfájás, bedugult orr, kimerültség. Fejfájás.

   -Jól van drága. Gyere ülj le szépen az egyik ágyra, és megmérjük a lázadat. – mondja, és hátulról beterel egy nagyobb szobába. Olyan szépen felszerelt, kékes fehér steril kórházi szoba, mint a rendes kórházakban szokott lenni. 4 felkötött baldachiddal felszerelt ággyal. Senki sincs bent rajtam kívül.

    -Nem tapasztaltunk ilyen tüneteket senki máson, tehát nagy valószínűséggel nem vírus. Ha szeretnél akár a szobádban is maradhatsz, míg meggyógyulsz. Most épp van egy kis fiú, ő is megfázott, fent van az emeleten. – ajánlja kedves mosollyal miközben jön felém egy lázmérővel.

     Hogy Lilyék mellett taknyozzak, krákogjak, meg kenegessem a mellkasomat napokig? Kössz nem.

    -Inkább baradnék itt ha nem baj. Nem akarom zavarni a szobatársaimat.

   -Ugyan már dehogy baj, édes! Amint látod mostanában nincs túl sok dolgom. Ezek az új vitaminok, amikkel traktálják a srácokat, láthatóan megkönnyítik a feladatomat. Még örülök is, hogy rendesen dolgozhatok egy kicsit. – csacsogja, közben bedugja a számba a lázmérőt.

    Csak bólogatásra telik a teli számmal.

    -Mindjárt segítek lehozni a cuccaidat a szobádból, hogy minden kényelmes legyen, drága. – fecsegi, csak mellékesen, míg a csuklómat bogozza ki a pulcsik alól amiket magamra kaptam. Megméri pulzusomat, csak úgy az ujjaival.

    -A pulzussal semmi gond nincs. Csak egy kis enyhe megfázás.

A lázmérő pittyegni kezd.

39.5 fokot mutatott.

    -Viszont lázad van. Elég magas. Hozok rá gyorsan gyógyszert, és kapsz egy torokfájás ellni szopogatós tablettát. Nincs semmilyen allergiád a gyógyszerekre?

    -Nincs. Nem hiszem.

   -Nagyon jó. Na gyere előbb szedjük össze a holmidat, kicsikém. – mondja, és már húz is fel a hónaljamnál fogva.

    -Azért ennyire rosszul nem vagyok. – jegyzem meg.

Meg se hallja. Kézen fog, és már vezet is kifelé e teremből, végig a folyosón, át a nagytermen, egyenesen a lifthez.

    Megtorpanok.

   -Inkább lépcsőznék.

   -El fogsz fáradni, az is lehet, hogy még jobban megbetegedsz. – áll értetlenül a lift előtt. – Ilyen esetekben használható a lift.

   - Nem tudok liftezni, kérem. Nem szeretem a lifteket. – Félek bennük mint az Isten, már kiskorom óta.

Megütközve néz rám. De már kezd halványulni az a „Ez hülye” arckifejezése.

    -De tessék csak azzal menni, én meg a lépcsőn. Az első emeleten találkozunk.

    -Még csak az kéne. - Robog oda hozzám, átkarolja a karomat, és indulunk is a lépcső aljához.

A fordulóban már érezem is hogy gyengébb vagyok mint általában. Olyan tempóban tudok csak menni, mint a középkorú, enyhén túlsúlyos asszony itt mellettem.

    De aztán csak felérünk. Kapkodom a levegőt nem mondom.

   -Negyven… kettes. – lihegem, mikor megáll a folyosó elején.

Eltotyogunk odáig. kinyitom, és amíg összeszedem a cuccomat, addig ő leszidja a szoba higiéniáját.

    -Ezek a kölykök. Nem tudják mi a rend! Ráadásul egy lány szobában! – amúgy igaza van. Iris ágya szabály szerűen disznóól.

    Pár pizsamát, néhány bemelegítőt, sok zoknit, egy csomag gumicukrot, 4 könyvet, és a sulistáskámat, amiben a telefon. Ennyit viszek le. Ragaszkodik hozzá, hogy ő vigye a táskát.

   Mikor leérünk azonnal pizsamára vetkőztet, és bedug a finom, tiszta ágyba. Kicsit gumis a matracom, de elviselhető. Kényelmes, és meleg. És érzem, hogy lázam van.

    Beadja a gyógyszereket, közben az ágyam szélén ülve locsog. Aranyos, nénikés brit akcentusa van. Kérdezi, hogy délután kérek-e én is egy kis teát. Mondom neki, hogy kérek szépen. Úgy hagy ott, hogy ha bármi szükségem lenne, hívjam.

   Eleinte gondolkodom.

Aztán olvasok.

Gumicukrot eszek.

Gondolkodok.

Beparázok.

Majd unatkozok.

     A gondolataim szúrkálják az agyamat, a szívemet. A Lily-vel való beszélgetésre gondolok, a pánikra ami a szemében volt. Már délután van, és senki sem kíváncsi rám. Tehát így is én vagyok a hibás. Akármit teszek, akármilyen őszinte vagyok, akkor is én maradok a szemét.

Mire eljön a tea idő, áldom az eszemet, hogy elfogadtam a meghívást.

     Kis ezüst tálcán kocog be, finom teával, és kis mézes sütikkel. Egy széket húz az ágyam mellé, felültet, és a kezembe adja a szép epres díszítésű csészét. Égeti a kezem. ( Az első délutáni brit teázásom, megjegyzem halkan.)

    -Nos, jobban vagyunk? – kérdezi, és a kezét a homlokomhoz nyomja. Összeszűkül a szeme – A lázad nem ment lentebb. Hogy lettél beteg?

Lenyelem a forró italt, és cezúrázva adom a választ.

   -Tegnap a parkban. Becsapott a napsütés.

   -Értem. – kacagja. – Hány éves vagy drága?

   -16.

   -Akkor talán ismered a fiacskámat. Ő is idejár. Charles Cope. –szeme büszkén csillog.

   -Igen…igen, azt hiszem. Az osztálytársam. – homályosan rémlik a magas fekete hajú szemüveges fiú az első napról, aki segített a bőröndeimmel, és megkereste velem a szobámat. - Beszéltem is már vele. Kedves fiú!

    -Igazán szoktál vele beszélgetni? – kérdezi, közben nagyon kortyol a tejes teájából. Én sajnos képtelen vagyok megszokni a teát tejjel. Simán iszom.

    -Nem. Nem igazán. Más barátai vannak.

    -Értem, értem kicsim.- bekap egy szelet mézes sütit. – Egyébként tudom én, hogy új vagy itt. Te vagy az a magyar, ugye?

    -Igen. – válaszolom illetődötten.

    -El sem tudnád képzelni, de vannak ám magyar rokonaim. Távoli igaz, de rokonaim.

    -Igazán? És hol laknak? – kérdezem érdeklődve. Közben a torkomat kényeztetem a forró itallal.

    -A fővárosban. Azt hiszem. Rég volt már. – mosolyodik el. Pár pillanat után megszólal. – És miért jöttetek el ilyen messzire?

   A gyomrom lezuhan. Olívia.

Minek hazudjak? Igazán elmondhatom az igazat.

    -Tetszik tudni… elvesztettem valakit, aki nagyon fontos volt számomra. Nem tudtam ott maradni. Apukám munkahelyén is kapóra jött.

    -Nagyon sajnálom. Rokon volt? Szerelmed? – szeme szomorúan csillog.

    -Barátnőm. Megölték. – a szavak úgy buggyannak belőlem fel, akár egy lefelé fordított tál, amit erőszakkal a vízbe nyomnak. Hosszú, hosszú ideig. Hihetetlen mennyire könnyedén el tudom mondani.        

      Ennek az ismeretlen, jószerével idegen nőnek. Talán épp ezért megy könnyen.

     -Gyalázat! Krisztus! – kiált fel, és a nyakában lógó kereszthez kapja kezét. Tehát rejtett katolikusra bukkantam benne. Keresztet vet, és szörnyülködve rám mereszti szemeit. – Hány éves volt?

     -15. –suttogom könnyes szemmel.

    -Nem volt szükséged… segítségre? – kérdezi érdeklődve.

Leesik hamar mire gondol.  Egyből eszembe jutnak azok kínos, és szörnyen hosszú órák amiket a pszihiáter (Szigorúan NEM pszihológus)-nél töltöttem. Feszengés. Könnyek. Hazugságok. Könnyek.

     -Nem volt szükségem, de elmentem.

    -Erős kislány vagy. Ezek a mai kislányok igen erősek. Megedződtek. Az élet, egyre korábban nőnek fel. A mi korunkban bezzeg… Tavaly is itt volt ez a szegény teremtés. Miket kellett kiállnia, milyen hosszú ideig. Ha engem… - locsog, locsog, és nem is veszi észre, hogy valaki titkát kotyogja ki éppen. Én sem veszem észre, csak mikkor már a szájához kapja a kezét. Felidézem szavait, és töprengek.

    -Mi… mi történt vele? – puhatolózok, ám látom, nem fog többet mondani.

    -Nem! Nem! Hibáztam! Erről kötelességem hallgatni. Csak annyit mondhatok, hogy nem vagy egyedül nehéz teherrel a válladon, még itt sem. Akármit gondolsz.

     A beszélgetés közben elfogyott a tea, és a süti is. Összepakolja a tálcát, elköszönöm csicseregve, és újra magányban hagy.

    2 órát töltök el kínszenvedve, egyedül, halálosan unatkozva, betegen, orrot fújva. Aztán felkiáltok.

    -Mrs Cope!

Azonnal ront is be az ajtón a szoba végében. az ő szobája e mellett van, és egy kis üveg ablak köti őket össze.

     -Mi történt? – kiált fel.

    -Semmi, semmi! Tessék megnyugodni! Csak azt szeretném kérdezni, hogy hol tudok itt zuhanyozni.

    -Jajj, már azt hittem rosszul lettél. Nos, nos… - totyog közelebb az ágyamhoz – azt hiszem jó lesz ez. Igen, itt drágám! – mutat rá egy ajtóra a szoba túlsó végén. A bizonyos ajtó mellett egy ugyanolyan méretű másik áll. – Tudod kedves, ez igazából a férfi mosdó, de női most nem elérhető.

     -Hogy hogy nem? – lepődök meg.

    -Valami baj van a vízvezetékkel. De semmi gond. Hisz úgy is csak te vagy itt. Nyugodtan használd azt.

    -Hát, rendben .

    -Most szeretnél? Segítsek felállni? – ajánlja fel egyből.

    -Nem, nem köszönöm, majd egy kicsit később.

    -Rendben. – mondja, majd hozzám jön. Kezét a homlokomra teszi, majd a homlokán ráncok jelennek meg. – A lázad nem ment lentebb. Rosszabbul vagy?

    -Talán… kicsit. A fejem. Szédülök. Nem tudok gondolkodni.

    -Lehet, hogy nem csak enyhe kis megfázás. Tovább kell bennmaradnod. Van egy olyan sejtésem, hogy te kimerültségben szenvedsz.

     -Nos, arra van esély. – bizonygatom.

    -Akkor legjobb lesz, ha szólok az osztályfőnöködnek. Mrs Denis ugye? – kérdezi.

    -Igen, de… - tartom vissza. – Mennyi ideig kell itt lennem? Le fogok maradni az anyaggal. – 2 hónapomba tellett, hogy felküzdjem magam a tanulással, nem akarom most elcseszni.

    -Megoldjuk drága, ne aggódj. Csak pihenj. Pihend ki magad. – biztat, majd itt hagy.

Az órák pedig telnek. A kockás üveges ablakon keresztül látom már a szürkületet. Az ágyam finom meleg, és elképesztően jól esik egy kicsit semmit csinálni. A testem kényeztetve van, de az agyam nem hagy pihenni. A több hónapos FOLYAMATOS tanulás, gürizés, rohangálás, szenvedés után egy kicsit lustálkodni! Isteni érzés. Az orrom továbbra is folyik, a hideg ráz, és gyöngének érzem magam.

     Odakint már sötét van, mikor tompa kopogtatást hallok a gyengélkedő ablakán. Mrs Cope elhúzza az üveget (erre a suhanásból következtetek) majd halk szóváltás kezdődik. Pár pillanat után, benyitódik a terem ajtaja. Mrs Cope piros pozsgás arca kukkant be.

    -Drágám, egy kis barátnőd jött meglátogatni. – mondja, és épp ekkor csusszan be Kate vörös kis haja a résen. Elmosolyodik, szemében azzal a folytonos aggódással. De azért örülök neki.

    -Szia! – suttogja. – H…hogy vagy?

   -Ne maradj sokáig, pihennie kell! – tanácsolja Mrs Cope, majd mosolyogva itt hagy minket kettesben.

   -Szia! Nagyon örülök, hogy itt vagy! – vallom be neki.

   -É…én is, hogy el tudtam szökni. A lányok már alszanak, nem maradhatok sokáig, lehet észrevesznek. D…de mi bajod? Ro.. rosszul vagy? – dadogja gyorsan, és az ágyam szélére ül.

   -Túlélem. Egyszerű megfázás. Csak a lázam nem nagyon megy le. De jól vagyok. Köszönöm, hogy jöttél.  – nyugtatom meg gyorsan. A tárgyra akarok térni. – Kérlek, beszélj! Mi történt, hová ment Lily?

     Mély levegőt vesz, és látom, hogy izzad. Fél.

     -Nn…naa figyelj. Elmondok mindent, de csak, hogy tudd, és értsd. T…t..tehát James Lily-t szédíti már vagy fél éve. Az én nő…nővérkém pedig el is hiszi, hogy tetszik annak a..a..a – megakad, nyel egyet, majd folytatja. – De James, cs…csak játszadozik. Mikor megjöttél, egyből lá..láttam, hogy odáig van érted. És nagyon féltettelek is. De felfedeztem, hogy okos vagy, észreveszed mit csinál Brightmore. Lily viszont tajtékzott. Megtiltotta, hogy beszéljek veled, hogy beilleszkedj, hogy jól érezd magad. Jamesszel alig beszélt, téged pedig tiszta szí—szívéből gyűlölt. – ahogy beszél, egyre idegesebb vagyok. Nem tudom miért. Talán mert ő is annyira ideges, ahogy mondja a szavakat. – A..aztán visszautasítottad. Az a szemét, pedig nem tudja elviselni ezt. –most jut csak eszembe, ahogy James-ről beszél, hogy ő egyszer együtt járt vele. A kép hihetetlen mód, nem tud elém vetülni. Elképzelhetetlen. – És egyből visszajött Lily-hez. Amint Lily-nek újra befolyása lett James-en, neki is megtiltotta, hogy hozzád szóljon. Össze vissza hazudozott rólad mindenfélét. Hogy elviselhetetlen, undor, paraszt, gőgös, liba vagy. Azért nézett mindenki levegőnek hónapokig. Jajj, Istenem, szegény Sophie! Ha tudnád, mennyire fájt látni az üres szemedet, a fakó arcodat. Nem ismerlek igazán, de kedvellek. És szenvedés volt, ahogy láttam a magányt a tekintetedben. – kicsordul egy könnycsepp bordó szeméből.

Megfogom a kezét.

   -Nyugodj meg. Túl éltem. Most már tudom az igazat.

   -Igen. I.. igen. De nehogy megtudja Lily. Sietek tovább inkább. Tehát Sophie nem létezett se Lily számára, se James számára. Igaz, én láttam James-en, hogy még mindig figyel, még mindig fellobban a láng a szemében, ha elhaladsz előtte, ha te beszélsz egy órán. Lily ki volt készülve. Ő sem annyira buta ám, mint hiszed. Ő is észrevette James-t. És féltékenységében elviselhetetlen volt. Aztán tegnap a parkban, felrobbant a bomba. Lily szokás szerint követelőzött, hisztizett valami apróságért, és észrevette, ahogy James rád néz ott a fa tövében, ahol ültél. El kezdtek rólad veszekedni. Próbáltam csitítani őket, mert tudtam, hogy addig volt számodra jó világ, míg levegőnek néztek. De nem tudtam. James azt mondta, hogy ha tovább akaratoskodik, akármennyire is libának állítottak be téged, oda megy Sophie-hoz, és megszerzi magának. És így tovább, egy szóval tehát James megunta a hallgatózást. Lily bepánikolt, felképelte James-t. Én is féltem, hogy James bántani fogja Lily-t, amilyen rohadt természete van. – ezt úgy mondta, hogy kirázott a hideg. –Aztán otthagyott minket, és odament hozzád. Nem tudom, mit csináltatok, de Lily kiborult. Abban a tudatban volt, hogy féltékennyé akarja tenni veled, és nem is idegeskedett emiatt. Úgy volt, hogy este átszökik a fiúkhoz, és kibékül vele. De a vacsoránál láttuk, mi történik. Lily-nek szerintem már akkor leesett, hogy tényleg kellesz neki, csak nem merte kimondani. Én pedig nagyon megijedtem, mert tudom, mire képes James, ha valamit akar. Láttam ahogy bánt, fel is ugrottam a székből, nem tudtam visszafogni az ösztöneimet, az sem érdekelt, hogy Lily megharagszik, már pattantam is volna, de akkor láttam, hogy az a magas barnahajú megvéd. Akkor döntöttem el, hogy ígyis úgyis beszélek veled, és Lily-vel, hogy biztonságban légy, még aznap este, de eltűntél. Aztán ma mondta matekon osztályfőnök, hogy beteg lettél. Mielőtt eltűntél, tudod, mikor Lily kiborult, és elrohant, láttam valamit a szemében ami megrémített. Azért szaladtam utána. James-hez rontott be, sírt, hisztizett, hogy téged szeret, nem őt, és hogy megöli. James kiparancsolt egyből a szobájukból. De az ajtón keresztül hallottam. Azt hazudta az a mocsok, hogy tényleg csak féltékennyé akarta tenni Lily-t, csak neked hazudta az ellenkezőjét. Olyan hihetően, jól játszott, hogy én is elhittem volna, ha nem ismerem. A szerelmes Lily meg aztán… Megbeszélték, James-et legszívesebben megöltem volna, de nem mertem bemenni. Lily még olyanokat is mondott, hogy „Szegény buta Sophie!” meg „De sajnálom, hogy becsaptad!” meg ilyesmi. Úgyhogy, ha minden jól megy, te most már biztonságban leszel Lily elől is, és James elől is. Szerintem leesett a szemétnek, hogy semmi esélye nálad. Miattad, már nem aggódok tovább, ezek után csak Lily-ért rettegek. De elképesztően. – befejezi, és feldúltan piheg.

    -Nyugodj meg Kate. Mély levegő! Minden rendben. Tehát azt mondod félted Lily-t. Mitől, Jamestől?

    -I…igen.

   -De mit csinálhat vele? Hm?

   -Mit gondolsz? – kérdezi halkan suttogva, és könnyes szemeit úgy emeli az enyémekre, olyan szívszaggató undorral, és fájdalommal, hogy a szívem menten elhűl.

    -Ne gondolj ilyenekre! Ez nem történik meg! James-nek van annyi esze, hogy nem csinálna olyat soha.

    -Honnan tudhatod? Honnan? – kiabálja, egész teste remeg, az arca olyan fehér, hogy félek elájul. Mrs Cope beront a szobába.

    -Mi ez a cserte-perte. Kislányok, most már takarodó. Ideje indulni.

    -Sophie, ne bosszantsd James-t, Lily-t pedig kerüld el ahogy tudod. Most megyek. Jobbulást! Jóéjt! – hadarja, majd kisiet a szobából.

   -Ne Kate! Ne! Várj! – NEM ENGEDHETEM EL ÍGY! Hiszen ennek a lánynak valami nagyon nagy baja van!

    -Rendben vagyok Sophie! Maradj! Viszlát Mrs Cope!– köszön el.

    -Jó éjt kicsi Kate! – válaszol az asszony. Honnan ismerik egymást? De nem tudok ezen agyalni Annyira sajnálom Kate-et. Ez a szegény lány egész álló nap csak a buta liba nővérére figyel, és emellett el kell viselnie azt a csúszó mászó James-t is. Istenem, szegény lány!

     Mrs Cope hallgat. Én is hallgatok.

    -Na aludj szépen. Reggel hozom a gyógyszereket! – köszön el, és egyedül maradok a sötét szobában.

Annyira félek újra, hogy Olíviát képzelem megint az ágyam mellé. Gyorsan próbálok elaludni. Közben Olívia a kezemet fogja. Nem elég a sok fájdalom, amit az előbb hallottam, láttam, még a láz is furcsa játékot űz az agyammal. Egész éjjel rémálmokat kergetek, és árnyak bújnak meg az idegen szobában. Olívia elhalványul, én pedig rettegek egyedül.