Chase (na nem mintha érdekelne)

10. fejezet

Reggel kisírt szemmel, nyúzottan, kialvatlanul húzom el a függönyömet. Még mindenki alszik. Alig lehet 6 óra. De már nem bírok ott feküdni. Hétvége van, tehát szabad a járás. Mehetek bárhova, a suli területén belül.

    Röviden végzek a fürdőben, felkapom magamra az egyenruhát, és egy könyvel (nem tankönyvvel) a kezemben (pedig annak kéne lennie) kimegyek a parkba. Halkan akarok kopogni, mert az egész épület alszik még. Se a portás, se a takarítónők, se egy felügyelő tanár. Csak én, és a hideg folyosók.

     Kiérve észreveszem, hogy nem esik az eső, nem is fúj a szél. Hetek óta először. Igaz még felhők takarják az égboltot, de nincs hideg. Elég a kosztüm felsőm. Nem kell kabát. Sétálok egy kicsit, élvezem, hogy egyedül vagyok. A park óriási, tele fákkal, padokkal, ösvényekkel, szépen ápolt pázsittal. Úgy a keleti részén egy kis halastó is van. Bár kétlem, hogy a békákon meg a gyikokon kívül bármi más is van benne. A terület legszélén kis rozoga fószer áll. Benyitok, kíváncsiságból.

   Semmi érdekes. Csak fűnyírók, lapátok, gereblyék, meg egy üveglap maradványai. Csak ott, a padlón szétdobálva.

    Visszacsukom az ajtót, és egy megfelelő hely után kutatok. Gondolkodom az egyik fán, ahogy otthon is szerettem a fánkon olvasni, de ha esetleg le találnék esni, nem szeretném, ha az egész banda végignézné. Így hát a fa tövében terítem le a kabátomat, és veszem elő relytekéből a csomag gumicukrot, amit még anyuék küldtek múlthéten. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem piszkálnom kell valamit, ha olvasok. Vagy a hajamat huzogatom, vagy a szempillámat fésülgetem az ujjammal. De ezek egy idő után kényelmetlenné válnak. Kényszercselekvéssé, felidegesít, hogy nem tudom megállni. Így hát most gumicukrot fogok enni, ami eltereli a gondolataimat.

    Magyarul olvasok. Végre magyar szavak. Végre nem kell gondolkodnom, összeraknom, illesztgetnem, fordítanom. Csak úgy iszom Dickens szavait. Igazán belemerülök a gumicukorevésbe, és az olvasásba, mikor észreveszem, hogy kisüt a nap. SÜT A NAP! Nem hiszed el! Angliában, novemberben, süt a nap. Igaz, hogy gyengén, igaz, hogy alig érzem, mégis, a tudat, a fénye, az anyaga. Boldoggá tesz.

     És olvasok tovább, leheveredve a kabátomra.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, mióta itt vagyok, de kezdenek szállingózni ki a tanulók. Kisebb nagyobb csoportokkal lassan megtöltik a parkot. Tehát már volt reggeli. És igen, persze, hogy ők is jönnek. Alig lehet vagy 6-7 fokkal melegebb, mint általában, Lily-n mégis csak egy blúz van. A lányok külön érkeznek. Letelepednek egy padra, hoztak magukkal könyveket, meg forró csokit. Kate rám néz. Olyan szánakozó arccal, hogy ideges leszek. Ha egyszer nem szól hozzám, ha nem érdeklem, ha Lily-re hallgat, akkor csak ne játssza itt a szánom bánomot. Lily észreveszi Kate-et. Ő is rám néz, és a képembe röhög.

    Míg kiroppantom a hátamat, és újra kényelembe helyezem magam, azon gondolkodom vajon mennyi haját tudnám kitépni egy húzással.

A klán csak délután felé masírozik ki. Most nem csak hárman vannak. Van velük még egy alacsonyabb barna hajú végzős, és egy szemüveges rövid hajú osztálytársunk is, akiről tudom, hogy a focicsapat tagja. Jamesen napszemüveg van, és majdnem félig ki van gombolva az ingje.

SZÁNALOM!

    Hosszasan kutat valamit az egész parkon keresztül, csak úgy mellékesen sétál egy fa felé. A másik öt fiú (igen, Chase is, de nem érdekel) fel-fel nevet, és mind Noah felé kapnak aki a telefonjával játszik valamit. James aztán egyszer csak rámnéz. És megakad a tekintete. Elmosolyodik. De úgy, hogy a hideg is kiráz tőle.

    Lekapom a tekintetem, és próbálok újra belefeledkezni a könyvbe, de komolyan mondom neked, érzem, ahogy azzal a mustársárga, idegesítő romlott szemeivel néz.

    A nap elrepül. Már vagy három óra is lehet, mikor abbahagyom az olvasást és körülnézek. A fiúk a fán ülnek, James viszont Lilyék padjánál ácsorog. Lily piros arccal kiabál vele, ő pedig hangosan vág neki vissza valamit, mire Lily sírni kezd, és Kate nyakába esik. James tovább beszél hozzájuk. Nem hallom miről, de látom, hogy veszekednek. 

    Na nem mintha érdekelne.

Döntök.

    Előkapom a táskámból a telefonom, és azonnal tárcsázom anyut.

Kettőt csöng ki, már fel is kapja:

   -Mi baj? – valósággal sikítja bele.

   -Szívélyesebben is üdvözölhetnél anyu kedves! – nyugtatom meg.

   -Jól vagy, ugye? Miért hívsz ilyenkor? Azt hittem baj van.

   -Anyu, szombat van. –magyarázom.

  -Ja, tényleg. Jaj, bocsájts meg drágám, de annyi dolgom van, azt se tudom milyen évben járunk.

   -A házzal? Vagy Clarie újra hiperkatív? És amúgy 2012.

  -Igen, igen! A házzal. Tudtad, hogy a vízvezeték olyan régi, mint Mancika néni még otthon a szomszédban? Teljesen fel kellett újítani. Most épp a konyha a soros. Főzni sem tudok, semmi. Most is a belvárosban vagyunk Clarie-vel. Valami kis étteremben eszünk, épp most hoztam el Claire-t az oviból. – hallom a hangján, hogy kimerült.

   -És milyen a munka?

  -Hát, nem túl nehéz. Inkább az a baj, hogy nem tudok beszélni. Ez a hülye angol.

  -És Clarie-nek hogy megy a nyelv?

  -Ó, ő már igazán kis ügyes! Egész nap ott van a többi sráccal, se perc alatt megszokta. Irigylem is.

   -Apu?

  -Minden rendben van. Most épp otthon felügyeli a szerelőket. El kellett menekülnünk. –felkacag. Csörrenést hallok. Anyu sikolt. – Jajj, Clarie! Mit csinálsz? Istenem! NE! Ne nyúlj hozzá. Maradj ott a hol vagy! – hallom homályosan. Még előtte gyorsan beleszól a telefonba. – Várj, Zsófi egy pillanat, de Le Ne Rakd!

   Amíg gondolom hívja a pincért a seprűvel meg a lapáttal, Clarie kacagását hallom a távolból. Jajj, mennyire hiányzik, jó ég!

Várakozásomban felnézek az égre. És kit találok a fámon, pontosan fölöttem?

  -Hogy mondják magyarul azt, hogy „Rég beszéltünk Cica”? – gömböjíti a szavakat, és leugrik mellém a szőke hajával, meg a nyurga kis kölnis testével.

A mellemhez kapom a telefont, nehogy anyu meghallja.

  -Mit akarsz James? – kérdezem és felállok. Félek, hogy nem fog egy könnyen itt hagyni.

   -Szerintem tudod. – mondja, és közelhajol hozzám. Az az illat újra. Vagy szag, vagy nem is tudom. – Téged.

  -Hagyjál már békén, nem érek rá. Örültem, hogy békénhagytál. Menj vissza Lily-hez, és szállj le rólam. – mondom, és meghallom anyu hangját a telefonból.

   -Zsófi! Zsófi! Itt vagy? – kiabálja.

  -Igen, itt vagyok, egy pillanat anyu. – mondom, és látom, hogy James elmosolyodik a magyar hallatán.

  -Érdekes. – motyogja.

  -Érdekes, hogy nem esik le, hogy telefonálnék. Menj a búsba James!

  -Na jó, de csak azért, mert úri ember vagyok.

NA PERSZE!

  -Viszont látásra, hölgyem! – mondja, és megfogja a kezemet. Nem tudom elég gyorsan elkapni, mert már belecsúsztatott valamit. Sokatmondó pillantással rámmered utoljára, majd otthagy.

   Annyira megijedtem, hogy azonnal a zsebembe süllyesztettem a papírt akármi is legyen az. Nézem a távolodó alakját, ahogy visszasétál a fiúkhoz a fán. És… rettegve ám, de lassan Lily-re is ráemelem pillantásom. És pont úgy ahogy gondoltam, post úgy néz rám. Fájdalom, keserűség, és gyűlölet. Tehát féltékeny. Tehát halott vagyok.

   -Itt vagyok. – szólok bele elkedvtelenedve a telefonba.

  -Na, ki volt az? Egy fiút hallottam. – egyszerűen elémvetül anyu kaján vigyora, ahogy ezt mondja. A háttérben Clarie tündér kis hagnjával sikoltozza, hogy: „FIÚ! FIIÚ!”

  -Inkább csúszómászónak mondanám. – jegyzem meg.

  -Miért, nem a te eseted?

Most mondjam el neki? Hogy egy beteges szerelmi háromszögbe (vagy négyszögbe?) csöppentem, és rohadtul nem élvezem a dolgot. Egy szőke viperával, egy vörös hajú kislánnyal, és egy bájgunár amcsival? És hogy mentsen ki innen, vigyen el ezektől a…

  -Hát, nem. Fiatalabb, kis stréber kisfiú. De nagyon belémesett szegény. –hazudom.

   -Csak finoman utasítsd vissza drágám. – adja a tanácsot anyu. – És, bárki aki a te eseted?

   -Jajj, hagyjuk anyu. Nincs. Tanulok.

  -Jól van, jól van. Csak azért kérdezem, mert Clarie-nek már van egy kis barátja. – a háttérben Clarie felkacag.

   -Hadd beszéljek vele! – kérem.

   -Clarie, beszélsz szépen Sophie-val, de nem kiabálunk.

   -Zsófi, Zsófi! – sikoltozza a telefonba. –Szia!

   -Hali Clarie! Hallom bepasiztál.

   -Igen, igen! Karmen. Ő a szerelmem. – újságolja büszkén.

 -Na csak óvatosan kislány! Csak semmi elhamarkodott döntés. – figyelmeztetem.

   -Hogy vagy Sophie? Mit csinálsz? – kérdezi. Hallom a hangján, hogy szomorú. Hiányzok neki. Ettől csak még jobban hiányzik nekem is, és a könnyeimet nyelem, miközben válaszolok.

   -Most, épp gumicukrot eszek, és olvasok.

   -Akkor semmi sem változott. – nevetni.

   -Semmi Clarie. Nyugi, mindjárt itt a téli szünet, és találkozhatunk újra. Majd ott alszol a szobámban, és este olvasok neked Grimm meséket.

   -Nem! Te alszol az enyémben, és Harry Potter-t olvasol.

   -Igen is, vettem! – viccelődök.

   -Na most már add vissza Sophie-t! – hallom anyu hangját.

   -Jó legyél Clarie! Vigyázz azzal a Karmen-nal!
   -Vigyázok, vigyázok. Puszit küldök Zsófi!

  -Na itt vagyok. Hiányzol már neki. Mindenkinek. Alig várom már, hogy láthassalak. Az a hülye erőd, hogy sehová sem enged el. – bosszankodik.

   -Ne szidd már, hidd el eléggé megszenvedem én itt egyedül. Egész nap csak tanulok, meg fordítok.

   -Jajj, kicsim. Biztos nagyon nehéz. Mondtam apádnak, hogy…

   -Anyu, most már mennem kéne. Tanulnom kell. Hétfőn angol doga.

   -Jól van jól van. Nem tartalak fel. Aztán ha összeszedsz valami brit gyereket, dobj egy sms-t anyádnak, hadd nyugodjon meg. – és úgy elkezd nevetni, félek áthallatszik a legközelebb ülő csoporthoz.

    -Na Isten áldjon! Szia Clarie! – kiáltom bele a telefonba, és kinyomom.

 *

A könyvből amit olvasok, alig maradt 2 fejezet. Úgy döntök, annak ellenére, hogy a nap kezd idegesítően fényes, és szikrázó lenni az olvasáshoz, és a park is kezd kiürülni, befejezem gyorsan, holnap és hét közben úgysem lesz rá időm.   

   A fű csípi a bőrömet.

   A szemem meg már káprázik az erős napsütéstől, és melegem is van. A klán a fájukon változatlanul. Ki egy alacsonyabb ágon fekszik, ki egy magasabbikon guggol. James persze felkapaszkodott legfelülre. Nagyzoló seggkukac! Majdnem mind kigombolták az ingjüket, és napszemüveget viselnek. Nahát, még a sznobok is szoktak feltűnősködni? Hihetetlen.

    Olyan melegem lett, hogy le kell vegyem a fekete kosztum felsőt. A fehér ingemet nem szeretem, csak úgy hordani, mert átlátszik rajta kábé az egész melltartóm. De most nem tudok már mit kezdeni. Felhajtom az ujját a könyökömig, a nyakkendőmön lazítok, és lerúgva magamról a hülye magassarkút hátrahanyatlok a száraz fűben.

   Az eget nézem. Régen sokszor csináltam ilyet. Felnéztem az égboltra, és eltakartam a horizontomat, csak a kékség maradt. És azt képzeltem, hogy egy másik helyen fekszem. Alig pár hónapja, még a régi házunk hátsó kertjében feküdve csináltam ugyanezt, arról álmodozva, hogy egy menő brit bentlakásos iskola parkjában fekszem. Most már százszor jobban szeretnék inkább visszamenni oda. Abba az életembe.

    Majdnem elalszok. De próbálok azért koncentrálni, hogy mégse tegyem. Hosszú, hosszú percek után felkelek, és összegörnyedve újra kinyitom a könyvemet. A szemem minden sárgának lát. Nagyon szép. Összezavar, de szép. Belemerülök az olvasásba, és jószerével alig veszem észre, hogy az elmaradhatatlan felhők visszagyűlnek az égre, és már nem szikrázik a szemem a napsütésben.

   Egy maroknyi fű zuhan a könyvem szürke lapjaira. Nem ilyedek meg, vagy bosszankodom miatta. Igazából fel se nézek, hogy ki volt az. Csak félresöpröm, és végigolvasom azt a bekezdést. Csak azután tekintek fel. Lilyék távoldó körvonalát láttam meg. Mind nevetnek, és összepacsizva ringanak az iskola bejárata felé. Kate-t viszont nem látom közöttük. A féltékenységi perpatvar után, számtok rá, hogy pokol lesz az életem. Kezdődik is, hölgyeim, és uraim!

   Magamban fortyogva feltápászkodom. Elültem a seggemet. A hátam beakadt, és a szemem könnyezik az összefolyó betűktől. Belebújok a cipőmbe, és felkapva taláromat elindulok befelé. Ahhoz képest, hogy úgy néz ki, hogy mindjárt esni fog, még elég sokan maradtak a parkban. Séta közben nézegetem a szép tájat. És figyelmes leszek egy alakra a klán fáján. Már csak ő van ott. Chase az. Ő ott maradt, és úgy látom, engem néz az egyik ágon üldögélve. Ideges leszek tőle. És izgatott. De nem érdekel amúgy. Hadd nézzen.

   Elfordulok, és látom, hogy a nap ép most megy lefelé. Azon a parányi kis helyen, ahol nem takarják az eget felhők, ott van a naplemente, a hegyek mögé csúszó fényével. Rettegve belegondolok, hogy mikor láthatom újra.

„Viszlát kedves barátom! Találkozunk tavasszal!” – gondolom, és közben mozdulatlanul ácsorgok a tudom is én miért, de nedves fűben. A nap ugyan az, akárhol vagyunk, akármi történt velünk. A nap ugyanúgy felkelt, és lement akkor is, amikor még a világ másik részén álltam, a kertünkben, a hazámban, egészként. Amikor Olíviával bicikliztünk a napfelkeltében, mikor egész délutánokat tollasoztunk, és nevettünk át, úgy hogy egyikünk sem tud tollasozni, miközben a kertet egyre nagyobb részben borította árnyék, és azon kaptuk magunkat, hogy tök sötét van.

    Vajon mennyi idő fog eltelni, amíg úgy rá tudok gondolni, hogy ne sírjak? Hogy ne érezzem a lehengerlő hiányát, a fájdalmat? A nap közben már csak félig szórta rám haldokló fényét.  

    -Esik az eső.

Hátrapattanok. Chase áll a mögöttem. Csöndesen vizsgálja arcomat, én pedig próbálom elrelyteni a könnyeket, és válaszolni valamit.

   -Mindjárt bemegyek. – mondom.

  -Hát mire vársz? – áll oda mellém, és elnéz a távolba, amin ezelőtt én merengtem annyira. (A naplementében egy kis barnás, aranyos árnyalata van a szemének. Ne nem mintha érdekelne.)

   -Megvárom, hogy lenyugodjon a nap. – rögtönzök. Most mit mondjak? A halott legjobb barátomon sírtam az esőben?

   Elmosolyodik. Valami miatt épp akkor jött egy kisebb szívritmus zavarom, mikor megláttam a mosolyát. Véletlen egybeesés.

   -Furcsa vagy. – jelenti ki mosolyogva. És tudod mi a leggyönyörűbb? Az, hogy nem megvetően, lenézően mondja. Úgy tudja ezt mondani, ahogy Olívia mondta. Gyöngédséggel, megértéssel. – Hány éves vagy?

  -16. – válaszolom.

  -Fiatalabb vagy, mint mi. – húzza össze szemöldökét.

  -Igen.

A beszélgetés megakad. Nem szólunk egy szót sem. Ránézek. Ő is rám néz. A tekintetében találok valami nyugtalanítót. Mintha nem kellene itt lennie, mégsem bírna elmenni.

   -Miért állsz szóba velem? – bököm ki, ami fúrja az oldalamat.  

   -Nem tudom. –vallja be.

Nem mondhatnám, hogy örülök a válasznak. Nézem. Tudom feltűnően, és ő is észreveszi, de ő is néz. Furcsa, de nem zavarodok össze mikor mélybarna szemeibe nézek, nem kezd őrült táncba a szívem, eltérve a megszokott fiúkkal való beszélgetésektől. Csupán lehengerlően kíváncsi vagyok őrá. Csak arra hogy milyen igazából, hogy mit gondolhat, miről álmodozik, mit gondol rólam.

Chase összezavarodott pillantással állja a szemkontaktust. A mellkasa egyre sűrűbben emelkedik és süllyed. Az arca kipirul. Mi a fene?

   Összezavartam?

   Én?

   Hát ez rohadt ironikus.

Nem beszélünk, mégis mindketten tudjuk mire gondol a másik. Talán… ezt hívják flörtnek? Új, érdekes élmény. Chase pedig idegesítően helyes ahogy itt áll alig egy lépésre előttem.

   Megtörve a pillanatot felpillantok az égre Chase fekete fürtjei mellé. A nap lenyugodott. Visszanézek rá. Ő ugyanolyan buja tekintettel bámul, mint az előbb.

   -Chase Erwin vagyok. – nyújtja kezét felém. Mi ez? Bemutatkozósdi? Mindketten tökéletesen tudtuk ki a másik. De azért belemegyek.

    -Sophia. – mondom a nevem, miközben kezébe teszem az enyémet. – De hívj csak Sophie-nak. – mosolyodok el akaratom ellenére, mikor arcába nézek.

 És ekkor  ez a helyes brit fiú, fogja, és megcsókolja a kezemet, akár a filmekben. És ekkor, azt kívánom, bár látna Olívia odafentről. Chase pedig rájövök, hogy helyesebb mint a kis klán összes tagja együttvéve.

Elmosolyodik meglepődöttségemen, majd mély levegőt vesz, és hátrál tőlem egy lépést. Várakozóan néz rám.

   -Nos, akkor még találkozunk Chase. – nevének hallatán elmosolyodik, idegesítően sármos arccal.

   - Örülök hogy megismertelek Sophia. – biccent, majd hátrálni kezd a fához ahonnan nézett. De tekintetét az Istenért sem fordítaná el rólam.

   -Sophie. – javítom ki utoljára a szemébe nézve, majd hátat fordítok neki, és cuccaimmal a hónom alatt lépkedni kezdek a suli felé.

Komolyan mondom, érzem a hátamon, hogy végig nézi, ahogy elérem az ajtó. Azzal a hülye mély, bódító tekintetével.

Chase

9. fejezet

      Ahogy közeledünk november végéhez, a nap már alig bújik elő egy két perce, a folyosókon pedig már délután 4-kor is égnek a villanyok. Próbáltam nem problémázni a közelgő tél miatt, hiszen itt, a szigetek északi részén, biztosan sokkal hidegebb lesz, mint odahaza, a forró pusztákon. Minden nap a vállamra kell, hogy terítsem a kosztüm felsőt, és már Lily sem gombolja ki az ingjét majdnem a melltartójáig.

     Mert bizony Lily, még azon a héten visszajött. És hihetetlen meglepettséggel láttam, hogy bizony nincs új szája, vagy orra. Lily ugyan az az undok, gazdag, liba Lily, aki eddig volt. Csak, láttam valami féle sápadtságot, kimerültséget az arcán. Ezt az ősznek tudtam be, és próbáltam változatlanul elkerülni.

Mint mindig, most is kicsit késve rohanok az első órára. Matek. Sietve kopogok a folyosókon. U-t-á-l-o-m a magassarkút! Meg fog őríteni. A hosszó hetek sem tudták beletörni a lábam. Változatlanul kínszenvedés benne minden perc.

    Tehát, mit is vettünk múlt órán? Háromszög, oké, tanultam, kész van a házim is. Szeretem a matekot. Mindig valamiféle felüdülést jelent a matek. De! Ó a Franc! Ma írunk röpdolgozatot! Jézusom, elfelejtettem tanulni rá! Pánikolva előkapom a füzetemet, és próbálok mindent belesűríteni a fejembe, amíg odaérek a teremhez. Pedig éppen 5-ösre állok belőle. Na jó, erős négyesre.

    Benyitok az ajtón, és már csak összevisszaságra emlékszem. És akkor a padlón találom magam. A sarkam beakadt a küszöbbe, én pedig repültem, akár egy madárka, egészen Mrs Denis asztaláig. Az osztály úgy röhög, hogy biztos vagyok benne, a szomszédos teremben is hallják. A tanárnő azonnal felsegít.

   -Megütötted magad? Lekísérjen valaki a kórtermekbe? – aranyos csillogású, ám hideg szemei aggódóan futkároznak a testemen, sérülést keresve. De a harisnyám felszaladt szemein kívül semmi bajom nem esett. Ám a tenyerembe éles fájdalom hasít.

   - Csak lehorzsoltam a tenyeremet. Semmi bajom. – biztosítom róla, és felállok. Az osztály rendítetlenül nevet. Lily valósággal sír. Egyedül Kate szemében van aggodalom. Alig merek körbenézni.

   -Az osztály azonnal befogja a száját, és szégyelljétek magatokat! Papírt elő. Sophie, ha nem akarsz, nem kell írnod. – mondja el, mint minden dolgozat előtt. Még egy hónapig persze.

   -De, de megírom. Megpróbálom. – mondom, és előkapom a füzetemet. Amíg osztja a lapokat, a tenyeremre írok pár képletet, a többit úgy ahogy tudom, szóval felkészültnek nyílvánítom magam. Az óra első 15 percében írjuk, és mikor végzünk, elkezdjük venni az új anyagot. 2 feladatot is elrontttam. 3-as lesz.    

   Francba! Az osztály még mindig halkan fel-fel nevet a produkciómon. Szégyellem magam, és szerintem kerek fél órája vörös az arcom.

    Az új anyagot legalább értem. Majd ezzel kijavítom. Lélekben már a következő órára készülök, amikor megtörténik a gond.

   James, meg az a barna hajú, undok barátja egy kétszemélyes padban ülnek, és egész órán a pad alatt sutyorognak. Mrs Denis számtalanszor rájuk szólt, de nem hagyják abba. Az tesz pontot az i-re, mikor James vagy 10 perccel az óra előtt akkorát nyerít, mint egy rinocérosz. Meg is ilyedek a nagy matekozásom közben. Látja mindenki, hogy itt a vége a dolognak. Mrs Denis mosolyogva megszólal:

    -Na jó, akkor James szépen előre ül, ide Lily mellé, Chase pedig átköltözik Sophie-hoz.

Jó vicc. A hülyegyerek csatlósa meg én egy padban? Kizárt.

Fel is nevetek.

De senki nem nevet velem.

Ez komoly, a francba!

    -Tanárnő, ne, kérem! – könyörgök. De Chase már jött is felém, kaján vigyorral az arcán.

Lily arcára fedhetetlen sugárzó öröm ül ki.

   -Sophie nem beszél vissza. Így lesz a legjobb. Nos, most pedig folytassuk akkor a feladatot.

Összeroskadva le veszem a táskámat a mellettem lévő székről.

   -Szevasz! – köszöntött egész normálisan a fiú.

  -Heló. – motyogom. És áldom Istent, hogy dús kócos, függönyként is használható hajkoronával ajándékozott meg. Érezted már, hogy valaki néz? Nos én most pontosan ezt érzem. ENGEM CSAK HAGYJON BÉKÉN A HÜLYEGYEREK BARÁTJA!

   -Fáj még a tenyered? – Mi a csuda? Kérdezi, és közben nem fordítja el az arcát rólam.Feltűnik milyen sötét, majdnem fekete szemei vannak. Mosolyog.

   -Túlélem. – sziszegem.

Akármennyire sötéten csillogó a szeme, akármilyen gödröcske és jókedv lappang szája szélén, és akármennyire bizsereg tőle valami anyagtalan hűvösség a bensőmben, ő akkor is csak egy csatlósa a Csúszómászó James-nek.

    Arcáról válaszomra leolvad a huncut mosoly, és csalódottan előrefordul.

NEM EMIATT FÁJ A HASAM! NEM IS ÉRDEKEL MIT CSINÁL! 

Mivel nem talált bennem megfelelő beszélgetőtársat, kis idő múlva, valahol teljesen máshol járva nyúl el a padban. Dobol a lábával. 

     Akár mennyire próbálok nem figyelni rá, úgy van az, hogyha valaki belép a teredbe, akaratlanul is rá fogsz figyelni. Idegenkedem az ismeretlen személytől, az ismeretlen testtől, mégis kíváncsi vagyok rá. Észreveszem, hogy nagyon mély lélegzeteket vesz. És nagyon lassan. Jó illata van. Az a bódító férfi illat, amitől összefut a nyál a számban. Nem is tudok a matekra koncentrálni. És, ha hiszed ha nem, még jegyzetel is. Próbálok nem túl feltűnően minél többet belélegezni az illatából, és közben azt játszom, hogy tudom miről beszél Mrs Denis. Egy utolsó szava még volt hozzám azon az órán.

    Nem látom mi van a táblára írva, és bénán nyújtogatni kezdem a nyakam. Idehajol hozzám, és megkérdezi melyiket nem tudom kiolvasni. Magamban csodálkozom, meglepődöm, és ellágyulok. De csak hidegen válaszolok:

   -Második sor, harmadik egyenlete. Az x után. 9-es, vagy 8-as? – a hangom sokkal, de sokkal jobban remeg, mint ahogy ezt én akarom.

   -Az ott 6-os. – suttogja.

Hideg van. Nincs rajtam blézer felső. AZÉRT LIBABŐRÖS A KAROM!

   Összességében pozitív benyomást keltett óra végére a hülyegyerek csatlósa, akit ezóta már Chase-nek nevezek magamban.

*

   Egész nap valami féle homály fedi a látásomat. Fogalmam sincs miért, talán az egyre szürkülő ég, a közelgő  tél, a családom elképesztő lehengerlő hiánya, az egyre növekvő aggodalom ami a beilleszkedésemet lengi be, vagy talán a matekórán…

   Nem!

Igen, a tél miatt. Igen, hiányzik Clarie selymes kis haja, hiányzik ahogy minden reggel az ágyamba ugrik, és összeborzolja a hajamat. Hiányzik anya mókás, szomorkás nyugtató tekintete, és apa biztonságot adó meleg hangja.

   Egy főtt brokkolit piszkálok. Nem tanulok. Elment a kedvem mindentől. Az egyedül elfogyasztott ebéd most nyomasztóbb mint valaha. El Szoktam A Beszédtől.

    Igazán úgy érzem magam, mint egy 18. századi prűd báró kisasszony, akit francia nevelőnő tanít, és senkit sem ismer a szülein kívül.

   Itt ez a suli tele helyes brit fiúkkal, én meg elevenen megkukulok.

Hirtelen nedvességet érzek az arcomon. Meglepődve törlöm meg a szemem. A francba! Sírok? Hát ez szánalmas!

    Felnevetve törölöm szárazra az arcomat, és próbálom legyőzni az önmarcangolást. Pillantásom a bizonyos asztal felé röppen. Lily vizet kortyolgat (mert neki nincs szüksége élelemre persze) Kate unalmasan piszkál egy virslit, James Noah-val, a fekete magassal sutyorog valamit az asztal alatt. Chase pedig, elnyúl a székében. Keresztbeteszi izmos karjait. Most látom csak mennyire kidolgozott a teste, mennyivel erősebb mint a kis nyurga James. Azon kapom magam, hogy bámulom. Leplezetlenül.

    Feláll, és felveszi a tálcáját. Félig megevett csirkeragu, és egy pohár víz. Figyelem a lépéseit ahogy a konyhapult felé masírozik. Figyelem a hátizmait, ahogy ismétlődően húzódnak és ereszkednek ahogy lép. Figyelem a nadrágja hullámzását, a lába hosszát. A haját, a bőrét.

    Jajj, de nagyon könnyen bele tudok esni bárkibe is, igaz-e? Az első olyan férfi nemű lény, aki nem kezel gyogyósként, hozzám szól, és máris beleesek. NEVETSÉGES vagyok! Elkapom a tekintetem, és szégyenkezve űzöm kis teste képét az agyamból.

    Csak egyszer legyen vége a napnak!

És rövidesen vége is lett. 2 szörnyű duplatesi után végre enyém volt az egész délután. De sajnos ugyanúgy tanulással kellett töltenem mint mindig. Pedig gondolkozni akartam. Álmodozni, emlékezni.

De legalább péntek van!

    Este változatlanul holtfáradtan esek be az ágyamba. Míg keresztülszaladtam a szobán, furcsa mód senki sem volt benn. Egy lány sem. Pedig már jóval takarodó utánra járt. No, mindegy!

Olyan gyorsan elaludtam, hogy el sem hinnéd. Gyorsan akartam aludni, mert a reggel is gyorsan eljön. Hiába van hétvége, a reggeli 8-kor, a tanulószoba 10-től. Ejj, ez a hülye rend!

   

 Már mélyen aludtam, amikor meghallottam őket.

 

    Lily kacaja mindent túlharsogott, de Iris és Ann is kitett magáért. James egy hülye dalt énekelt, megjátszott  brit akcentussal. Noah vele kántált. És a függönyön keresztül is beszivárgott hozzám a cigiszag.

     NaNe!!!!

Ugye ezek nem akarnak itt bulizni?

Pedig azt csinálják. Itt cigintek a szobában, hallom a sok undoírtzó párbeszédet, az undorító flörtölést, Ez komolyan…!

     Próbálok nem foglalkozni velük, elaludni. Álmodozva, gondolkodva erőltetem magamra az alvást. De nem sikerül. A tudat, hogy a klán itt nyáladzik a lányokkal, alig pár lépésre tőlem, szörnyen idegessé tesz. Minden szavukat hallom. De alig tudok felfogni belőlük párat. Az elején a tanárokról ment a duma, aztán el kezdenek rizsáznii a nyáriszünetükról, meg a bulikról, amiken részt vesznek majd. James harsány nevetése sokszor riaszt fel, a lányok vihogása, és esetlen, kacérkodó vékony hangja pedig nem hagy nyugodni. Hogy nem veszi észre senki azt, hogy mindannyian csak pasit akarnak fogni?! De a fiúk közül is mindenki csak csajt akart cserkészni, így gondolom megegyeztek, a hallgatásban. A csacsogás folytatódik, de én már csak szavak hallok, a jelentések elszálltak. És elalszok.

     Furcsa, de nem álmodok semmit. Pedig én mindig szoktam. Rövid, pihentető alvás volt, de akkor az elmémbe kúszott valami féle árny. A tiszta, finom sötétségbe valami fekete, romlottság lebeg be, és hirtelen a szupermarketben találom magam. Véres a kezem, véres a ruhám is. A kislány  akit Olívia megmentett holtan fekszik a földön. A rabló is vérbe fagyva van mellette. Egyedül Olívia ép még. Ugyanúgy, akár csak a sportcsarnokban az első napomon, most is hivogat az ujjával, és olyan lehengerlően élethűen idézem fel a képét, hogy ismét nem tudom leplezni az örömömet. De aztán látom rajta, hogy ő nem Olívia. Piros a szeme, a fogai kihullanak, a bőre foszlani kezd, és közelít felém. Nem tudok mozdulni.

     És ekkor felriadok. Szerencsére. 

     A szívem kalimpál, a víz folyik rólam. Az éjjeli szekrényem órája éjeli fél 2-őt mutat. Alig másfél órát aludtam. És akkor beszűrődik Iris rekedtes hangja:

    -Nem is tudom, de olyan furcsa néha. Van, hogy egész éjjel tanul, vagy hogy reggelente eltűnik, és csak órán találkozunk vele.

    -A könyvtárba megy olyankor. – hallom Kate halk hangját. –De Lily! Biztos hogy alszik?  - kérdezi suttogva Kate.

   -Tuti. Megnéztem, ki van ütve a kislány. – ez James hangja. Ez a szemét bejött ide?!

   -Nem mintha érdekelne! A kis hülye. Nem tud mást csak lovat fésülni, meg gereblyézni, és idejön, mintha ő lenne a világ közepe. Elcsábítja James-t is, Kate-et is magának akarta megszerezni, azt hitte, hogy övé lesz itt az egész iskola? Hát nagyot tévedett! –  Lily szavai úgy vágnak a gyomromba akár a kés. Minden egyes szava éget. A kezem ökölbe szorul.

A többiek hevesen helyeselnek.

   -Ja!

   -Na igen!

   -Meg sosem beszél velünk. Egy szót sem. Folyton csak mosolyog. Így tud csak kommunikálni szegény. Az akcentusa meg halálra idegesít, szóval nem is baj. – ez is Lily. Istenem! Én vagyok a téma! És…. Istenem! Ezek mind utálnak! Eddig azt hittem csak Lily, esetleg James is. De most hallom, hogy Iris is, Ann is, Az a Noah is. Egyedül Kate-t és Chase-t nem hallottam még. Chase az se biztos hogy itt van.

   -Azért már nincs olyan rossz akcentusa. – hallatszik egy mély, csöndes hang.

   -Viccelsz? Alig birom ki, hogy ne röhögjek rajta. – sikkantja vissza Lily.

   -Sosem eszik. – ez Kate hangja volt. – Olyan fura néha, mintha elszomorodna valamin. És mindig tanul. De én nem utálom. Csak nem tudom megérteni.

   -Jajj! Menj oda hozzá, puszilgasd össze! – csúfolódik Ann.

   -Én is így vagyok inkább vele. – helyesel az előbbi mély hang. – Nem tudom ki ő, szóval nem utálhatom. Nektek sem kéne.

   -Te megzakkantál Chase? – csap fel James rekedtes, mitugrász hangja. – Ez a csaj egy Istencsapása. Akárhányszor látom, folyton esik bukik, meg a haját tekergeti.

   -Talán rosszul emlékszem, de nem úgy volt hogy első nap bele voltál esve? A hosszú, kócos hajába?

Chase! Chase! Ez Chase!

   -Akkor még nem tudtam ki ő! – vág vissza sértődötten.

   -Na mert most tudod mi? Azt se tudjuk, hány éves, vagy hogy merre laknak Londonban. Miért kell egyből furának titulálni? – Chase nem beszél hangosan, ingerülten, csak halkan, mintha csak magának mondaná.

Kedvem támad felállni, és behúzni egyet Jamesnek is meg Lilynek is. Még hogy rólam mernek sutyorogni, mikor itt vagyok tőlük pár lépésre?! Van egy olyan érzésem, hogy Lily még örülne is neki, ha tudná hogy ébren vagyok. Nem maradhatok fekve. Fel kell állnom, ki kell mennem, megvédeni magam! Igen is! Szemetek!

…

Ó, dehogy megyek!

Mit tehetnék?! Kiabáljak velük? Megszégyenítem magam.

    Visszafekszem, és akaratlanul kicsordul néhány könnyem. Én próbáltam kedves lenni velük, mosolyogtam, meg segítettem, amiben csak tudtam. Nem vagyok bunkó senkivel. És mégis utál mindenki.

Olívia jut eszembe. Pedig nem volna szabad. Most jobban hiányzik, mint bármikor. Ő mindig megértett, elfogadott olyannak amilyen vagyok. Fogta a kezem, mikor eltévedtünk, megnyugtatott, hogy majd ő megoldja. A második anyám, és barátom. Zokogva lehajolok az ágyam alatt fekvő bőröndömhöz. Kotorászok benne pár percig majd, megtalálom a nyakláncot, amit próbáltam elfeledni. Megtörve magamhoz szorítom, és őrá gondolok. Párnámba temetve arcomat próbálok lélegezni. De  szörnyen fáj.           

Feladok mindent.

   -Na jó. Én kimegyek a parkba. Szívjunk egy kis friss levegőt!  Úgysem lát meg senki. – ajánlja James lázadó hangjával. Persze mindenki követi, a lányok is. Az ajtó csapódik, és egyedül vagyok az egész szobában. Könnyezve nyakamba rakom a nyakláncot. Arcomat törölgetve fölállok, és felhúzom a fekete nadrágomat. Elcsoszogok a függönyömig, és lassan elhúzom, halálos fájdalommal a szívemben.

    És akkor Chase sötét tekintetébe botlok.

   -Te meg…?

Megijedve rámmered egy pillanatra, szeme végigkúszik a pizsamámon, a kisírt szememen, majd sietve kimegy a szobából, egy szó nélkül, üres némaságot hagyva maga mögött.

    Nem értem az arckifejezését, de arra jutok, hogy biztos csak itt hagyott valamit, és visszajött érte.

Most még ő sem tud megnyugtatni. Vagy elfeledtetni velem….

    Bemegyek a fürdőbe, és megmosom az arcom. Belenézek egy pillanatra a tükörbe. A szemem világít. A fájdalomtól. Gyorsan elkapom a tekintetem. Mert az álom-Olívia piros szemeit képzeltem oda a sötétben.

Visszamenekülök lefeküdni. De ezután már egy percet sem tudok aludni.

Megszokás

8. fejezet

Reggel arra kelek, hogy Kate finoman megrázza a vállam.

    -Sophie! Sophie! Ébresztő! – suttogja félhangosan.

Mikor kinyitom a szemem, az az édes tudatlanság, felelőtlenség, amit az álom kreált agyamban, a pillanat töredékében szertefoszlik. Nem tudtam, hogy ebben a „sznobkreáló” iskolában vagyok, nem tudtam, hogy ez a bizonyos James valahol létezik a világban, nem tudtam, hogy ez az aranyos, szeplős vörös hajú lány vele járt, és azóta is hazudik az ikertestvérének. Na a szőke viperáról meg ne is beszéljünk!

    De aztán belenézek a vöröses aranyos csillogású szemekbe, melyek sürgetően várják, hogy magamhoz térjek, és minden beáramlik az agyamba.

Jajj Anyám! Kezdődik előröl az egész szar!

   -Jó reggelt Sophie! – köszönt mosolyogva, mikor látja, hogy komplett vagyok. Lopva idegesen a fürdő felé pillant. A függönyöm elhúzott résén látom, ahogy a hosszú egyenes hajú Iris melltartóban rohan át a szobán, miközben az ajak piercingjét piszkálja. Kate kedves arcán ideges ráncok gyűlnek. – Úgy áll a dolog, hogy Iris felkel 5 perccel 6 előtt, és mindenkinek 25 perc jár a fürdőben. Így pont kijön az idő, és neked is 25 perced lesz. Utánam jössz, utolsónak. Most Lily van bent, 7 óra van. Megfelel így neked?

Csak nézem az őszinte szemeit, és próbálom felfogni mit mond. Közben arra gondolok, hogy képtelenség, hogy ez a megtestesült kedvesség, jót akaró kislány valaha is járt volna egy olyan… Jajj Kate! Jajj, mi történt valójában?

   -Igen, persze, köszönöm! – a hangom hálásabb, mint ahogy én azt hallatni akarom. Attól még haragszom rá. Láttam James-en, hogy nem hazudott.  Újra hátrapillant. Ideges.

   -Igen, igen, nagyon szívesen. Én találtam ki, és valahogy rávettem Lilyt is, igez nem volt könnyű, de… - hadarja, közben füle mögé simítja a haját. Felülök. Arrébb mászik, és kedvesen rám mosolyog. – Legyen szép napod Sophie! – mondja, és szétszórtan kisiet a függöny mögé.

    Visszabújok a takaró alá, és álmosan kényelembe helyezem magam. Most veszem észre azt is, hogy ruhában vagyok, még a cipőm is rajtam van. Gyorsan lerúgom magamról, és hátradőlve várom, hogy sorra kerüljek. Meghalok egy forró zuhanyért!

    Pár perc múlva felülök. Előveszem az ágyam alól a táskámat, és kiszedegetem belőle a tegnapi tankönyveket, füzeteket. Kinyitom a még üres szekrényemet, és bepakolom őket, valamint a többi tankönyvet is. Előveszem a mai órára szükségeseket, és szépen rendezetten beleillesztem a táskámba. Örömmel tölt el a felfedezés, hogy ma is lesz irodalom.

   Közben kinyílt a fürdő ajtaja. Papucs csoszogást hallok, majd egy fölényes hang, direkt hangosan megszólal( de csak miután Kate bement a mosdóba) :

   -Felébredt már a tehenészlány?

Nevetések hallatszanak.

JAJJ DE NAGYON HUMOROS!

   -Igen, Kate felkeltette. – hallom Ann-t.

   -Óh! – sóhajt fel Lily. Valami nem tetszik a hangjában.

A fejemre húzom a párnámat, és próbálok nem rájuk koncentrálni. Rövidesen annyira is nem akarok semmit hallani, hogy újra csak Kate rázása kelt fel.

   -Sophie! Jézusom! Sophie! Nagyon de nagyon el fogsz késni, ha nem kapkodod magad!

   -Franc! Elaludtam! –pattanok fel, és szaladok mezítláb a szekrényhez, kinyitom, és kikapok minden felszerelést ami kell. Már a fürdőből kiáltok, ki Kate-nek hogy „Köszi!”. Lilyék röhögnek.

    Először leszedem magamról a ruhákat. Közben fogkrémet nyomok a fogkefémre, és kapkodva a zuhany alá állok. A forró víz teljesen felébreszt, miközben átsikálom magamat, lemosva a szégyen minden morzsáját. Egy hajmosáson is keresztül esek, és a végén laza 10 perc múlva már törölközőben állok a tükör előtt. Hideg vízzel megmosom az arcom, könnyek árán kifésülöm a hajam, majd összepakolom a cuccaimat. Előkapom a hajszárítómat, bedugom (ha tudnád mennyi idő volt, míg megtaláltam a konnektort),  és addig szenvedek, míg rendesen egyenesre nem szárítom a kócos tincseket. Még egyszer utoljára átfésülöm, és összekapkodva a dolgaimat, kiszáguldok az ajtón. Már csak Ann pakolgat valamit az ágyán, a többiek felszívódtak. Már megy a reggeli, és én itt állok egy szál törölközőben!

    -Igazán örülnék, ha iparkodnál, mert én vagyok ezen a héten a kulcsfelelős, és addig nem tudok elmenni, míg van bent valaki. – mondja idegesen, kipirult arccal.

   -Bocsánat, sietek! – az egy dolog, hogy én elkések, de nem engedhetem, hogy őt is miattam büntessék meg, akármennyire unszimpatikus.

   Lehuppan az ágyára, és vár. Én meg rohanok a szekrényemhez, új szoknyát, vasalt inget, harisnyát, meg fehérneműt venni. A szennyest bevágom, és kulcsra zárom. Besietek a függönyöm mögé, gondosan elhúzom, majd lekapom a törölközőt. Gyors szárítkozás után felszenvedem a harisnyát, begombolom az ingem. A kapkodás miatt sokkal többször csuklik meg a kezem. Cipőt fel, a blézer felsőt a hátamra terítem, táska a kézbe, és már húzom is a függönyt.

   -Na végre! – bosszankodik az ajtóban Ann.

   -Megyek! Mehetünk! Jajj várj! – futok vissza az ágyamhoz, és egy biztonsági hajgumit a csuklómra szorítok. Nem tudom mi sül ki a hajamból a nap további részében.

   Mire leérünk az ebédlőbe, már javában megy a zsivaly. Amint belépünk az ajtón Ann elszalad mellőlem, mintha csak a közös látványunk is megfertőzné a hírnevét.

   Na menj akkor a jó büdös…!

Idegesen fortyogva veszek tálcát, és pakolok rá egy tál zabpelyhet, és egy pohár narancslevet. Az asztalon ott serceg még persze a szalonna, illatozik a tojás, füstölög a pirítós, úgy ahogy egy tisztességes angol reggelinek lennie kell, de nem vagyok kifejezetten éhes. Leülök egy üres asztalhoz, és hogy üssem az időt fél 9-ig, újra csak olvasok. Közben Istenhez fohászkodok, hogy nehogy idejöjjön Mr. Csúszómászó. Nézegetek körbe-körbe, fel-fel pillantok, a biztonság kedvéért, de szerencsére nem látok senkit közeledni. Se őt, se a kis klánját. Hihetetlen, de nyugisan reggelizek, és közben az óráimon agyalok.

    Mostantól mindenképp újra el kell kezdenem tanulni. Keményebben, mint ahogy otthon tettem. Nem csak hogy egy teljesen új rendszert kell megszoknom, új anyagokkal, új országokkal, a legelejétől kezdve az egészet, de még a nyelv is idegen. Emiatt is erős aggályaim voltak az idejövetellel kapcsolatban, de apu meggyőzött, hogy kemény munkával elérem amit akarok.

Na igen. Kibaszott kemény munkával! (már elnézést a kifejezésért)

      Ahogy teltek a napok, ahogy rázódtam bele az anyagba, vettem fel a fonalat, kapcsolódtam be az órákba, rájöttem, hogy a legelső napom volt a legkönnyebb napom annak ellenére, hogy kiket ismertem meg, és miket tudtam meg. Ha valaha hallottad már a kifejezést, hogy „Egész nap tanul” na akkor azt konkretizáld, csapjál hozzá még egy kis kétségbeesést is, és megkapod azt, amit én csinálok megállás nélkül. Szó Szerint Egész Nap Tömöm a fejem. Reggel 6-kor kelek a legelső lánnyal aki soros a fürdőben, és amíg el nem jön a fél 8 az ágyamban fekve vagy befejezem a házikat, amiket este már nem bírtam, vagy átnézem az az napi szavakat, lefordítgatom, hogy ne órákon kapkodjak. Aztán elkészülök. Az az édes fél óra, míg nincs könyv a kezemben, csak szappan meg fogkefe, a napom fénypontja. Elillan, és már jön is a reggeli. Ha eszek is valamit, azt is csak pár perc alatt betömöm, hogy a fél órát szabadon kihasználhassam. Veszem elő a füzeteket, és tanulom az új angol szavakat, az az napra feladott leckéket. Az órákon persze megy a körmölés, a kapkodás. Szünetekben ismétlem a következő órára a dolgokat, míg el nem érünk az ebédig. Ebédlőben egyedül eszek valamit, és ha a következő 2 órára nem kell semmit csinálnom, elkezdem az az napi szavak fordítását, tanulom őket, na meg persze a leckét is írogatom. Aztán a nap végén vagy a könyvtárba megyek, vagy az udvarra, de ott is persze csak a sulistáskával. Házi, szavak, magolás, számolás. Vacsorázok, itt néha megengedek magamnak egy kis pihenőt, aztán zuhanyzok, majd az ágyban fekve miden este ugyan csak a tanulás altat el. És reggel kezdődik előlről.

   Egyedül a hétvége hoz némi felüdülést. Ha tudok rá szakítani egy kis időt kimegyek a parkba, körbejárom a területet, olvasok, gondolkodok, álmodozok. És emlékezek. A legrosszabb. A hazamenetelről szó sem lehetett. A suli ellenzi a hétvégenkénti kimenőt, mivel úgy „kiesünk a ritmusból”. Csak ünnepekre, és sürgős helyzetekben mehetünk haza. Engem pedig már egyre kevésbé elégit ki az a pár perces telefonbeszélgetés esténként. 

    Igaz, hogy érzem a fejlődést, érzem a megszokást, az új rendszer bevésődését, de még nagyon messze van a vége. A tantárgyak több kevesebb sikerrel mennek. Az irodalom zsír, az angol nyelvtan (hihetetlen de magyarul többet tanítanak meg belőle mint angolul) is, a törivel van egy kis gond, de haladok vele, a nyelvek azok KÍNSZENVEDÉSEK (fordítsd le a spanyol szót angolra, fordítsd le az angol szót magyarra hogy megértsd, aztán azt tanuld meg spanyolul is meg angolul is), a természettudományos tantárgyakat már  leadtam, most csak földrajzra járok be, de ott is csak a tőzsdeállásokat, demográfiai cuccokat veszünk, azok nem vészesek. Na és a matek. A MATEK! Soha, de SOHA nem gondoltam volna, hogy a matek lesz a felüdülés. Ahol nem kell az angol szavakat használnom, nem kell minden egyes feladatnál gyorsszótárként használni az agyamat. Csak számolni, rendezni, egyszerűsíteni, gyök alá vinni, ábrázolni, függvényt jellemezni. Csodás! Azt meg mindegy milyen nyelven csinálom.

     Egy hónappal a kezdésem után már én is elkezdtem dogákat írni, és felelni. A határidő 2 hónap volt, így nem számított bele a bizonyítványomba, csak azért csináltam, hogy tudjak viszonyítani. Eleinte persze 2-eseket kaptam, néha 1-est is (töriből), nem tudtam használni az angolt, és ha az anyagot tudtam is 5-re magyarul a fejemben, azt átvinni angolra, utána még a papírra 50 perc alatt rohadt bonyolult ám. Persze a 2. hónap végére feljavítottam 3-asra, néha 4-est is kaptam, kivéve irodalomból. Abból a legelejétől kezdve 5-ös voltam. Samuel Lenard pedig hivatalosan is az én Kalmár tanárurammá* vált.

    A tanárokkal jól kijöttem. Ami annyiból állt, hogy nem kellett szólongatni, mint majdnem mindenki mást az osztályban. főleg James-t, a barna bőrűt, meg 2 másik klántagot. Komolyan, még Lily-ék is megvadultak néha. A csacsogás amit MINDEN ESTE folytattak a szobában,( néha még más lányokat is áthívva), úgy tűnik nem volt elég. Az órákon is ment a rizsa, a fiúkról, a nyaralásokról, a hajlakkokról. Néha én is olyan szívesen közbeszóltam volna, bekapcsolódtam volna, megkérdeztem volna milyen gyakran kapnak csomagot, melyik a legjobb bolt Londonban, mi a kedvenc könyvük, vagy ilyesmi. Hiányzott a társaság.

    Mert Kate egy idő után egyáltalán nem szólt hozzám. Fogalmam sincs miért, de akárhányszor összeakadt a tekintetünk, az övében megbánást, és szégyent láttam. Bármibe le merném fogadni, hogy benne van Lily keze a dologban.

    Valamint James is békén hagyott. Azután a „vacsora” után egyszerűen nem cseszegetett tovább a forró szerelmével. Néha rajtakaptam, hogy engem bámul, mikor kimegyek a táblához, vagy a folyosón esek bukok. De egy szóval sem említette többet a dolgot. Se a Kate ügyet, se a Sophie-ügyet. Hihetetlen, és most biztos röhögni fogsz, de egy idő után ár ő is jó lett volna, hogy beszélgethessek valakivel. Minden este felhívtam anyuékat, megtudakoltam a híreket, hogy, hogy megy a berendezkedés, az ovi Calrie-nek, apu munkája, hogy áll a ház, stb. Na de azért kéremszépen, ez a pár mondat volt egész nap esténként.

    Kate változatlanul némaságra ítél, Lily ugyanúgy rázza magát Jamesnek, James se nézett felém már tudom is én mióta. Az a legrosszabb, hogy nem keresztülnéznek rajtam, mert pontosan tudják, hogy ott vagyok, és érdeklem őket, hanem egyszerűen csak ELJÁTSZÁK, hogy nem vagyok ott. Lily azért, mert féltékeny James miatt, James azért, mert nem viszonzom érzéseit, Kate pedig azért, mert… Gőzöm sincs. Azt nem tudom, hogy neki mi baja van.

    De hát, ez van, meg kell szokni.

Amúgy néha még jó is, hogy nincs itt senkim. Hogy nincs egy szabad percem, és hogy igazából nem kezdtem teljesen „új” életet. Így legalább… alig gondolok Olíviára.

    Nem tudok mit csinálni. Akármennyi idő telt el azóta, akármennyire megváltoztam, nem tudom eltüntetni azt az űrt, ami a hiánya miatt tátong bennem. Azóta nem tudtam egy rendeset kacagni, lelkemből. Az a keserű, savas érzés, ami a gyomromba kúszik, akárhányszor a régi emlékek visszaidézésén kapom magam, nem enyhül. Szükségem van valakire! Csak most az egyszer! Mentsen meg valaki!

Istenem! De hihetetlenül hiányzik a régi életem!

Olívia!

Clarie!

Minden!

     

*

   - Lily! Lily! Wake up! It’s time! – folydogál be Kate alig hallható hangja a függöny mögül. Alig lehet 5 óra, de nem tudok aludni. Kintről hallom ahogy nesztelen lépéseket tesz valaki, majd egy férfi suttogása hallatszik, egész távolról, talán az ajtóban áll.

   -Sweetheart! We have to go! – a padló nyikorog, és Lily halk nyögésére leszek figyelmes.

   -Dad! Is mom here too? – kérdezi rekedtes hangon. Valahogy olyan törékenynek érzem most a magas, önbizalom teljes Lily-t.

   -Yes, she’s waiting int he car. Hurry Lily! Let me help you. – válaszol Kate, és az ágy nyikorog.

Ezek mennek valahova.

   -Dad, take her pack. It’s here, next to the bed. – suttogja. Halk szöszmötelés, ruha suhogása, majd az ajtó recsegése hallatszik. Pár perc múlva megszólal a férfi.

   -I love you sweetie. We’ll be back soon.

   -I love you to daddy! Take care, Lily!

   -I will. Bye Kate. – nyögi a lány, majd az ajtó becsukódik.

Pár percig egy porszem sem moccan. Aztán Kate léptei visszatekeregnek az ágyához, a függöny susog, az ágy nyikorog. Kate pedig sírni kezd.

    Olyan halkan, amilyen halkan csak egy ember képes sírni. És mégis, olyan szívet szorítóan fájdalmasan, hogy bepánikolok.

Mégis mi történt? Hova ment Lily?

Elérkezik a 6 óra, és hallom ahogy minden lány felébred. Ahogy gondoltam, az első dolog, hogy megkérdezik, hova tűnt Lily. Megkérdezik, amit én is annyira meg akartam tudni.

   -Eeeel ke… kellett utaznia pár napra. De s.. s…semmi komoly. Szerintem ho..ho..holnap utánra visszaér. – hallom Kate hangját, ahogy olyan keményen akarja mondani a hazugságot.

Mert biztos vagyok benne, hogy hazudik. Csak én tudom, hogy az apukájuk is itt volt, és hogy Kate rettentően sírt, mikor elmentek.

  - De mégis hová ment? –kérdezi Iris.

   -Lon…n…ndonba. De mi…mi…minden rendben lesz. – nyugtatja magát is.

A lányoknak még nem esett le, hogy nem mondja el az igazat, így hát amíg ők vitatkoznak, bemegyek a fürdőbe.

   Istenem, de kíváncsi vagyok! Vajon valami rosszat csinált? Kicsapják? Vagy a továbbtanulás miatt? Plasztikai műtét?

Valószínűleg ad egy kis löketet a karosszériának.

    Na de aztán végzek a fürdőben, és kimasírozok törölközőben. Iris már ott ácsorog az ajtóban, és amint kijövök, bentről csapja be. Ideges. Ann eltűnt. Csak én vagyok a szobában, és Kate. Kate pedig olyan magányos, és összetört, hogy Calrie-re emlékeztet.

    Hirtelen elfelejtek mindent. elfejtem, hogy kinek a testvére, hogy nem szól hozzám hetek óta, hogy kivel járt, hogy hogy is állunk egymással. Gyorsan átölelem, úgy ahogy vagyok, még vizesen, és a fülébe suttogom, nehogy Iris meghallja.

    -Nekem elmondhatod. Hadd segítsek!

Csak áll ott a karjaimban pár másodpercig, aztán a legmeglepőbb dolog történik. Átszakad a gát, ami a könnyeit tartotta, és míg lassan ő is átölel, magához szorít, mint ahogy Clarie is átszorított régebben, ahogy én is átöleltem anyu nyakát, halkan újra szipogni kezd.

    -Ha…hallottad?- kérdezi alig hallhatóan.

    -Igen. Sajnálom, nem tudtam aludni. – vallom be.

   -Semmi baj. Semmi baj. Nem a te hibád. – mondja és elenged. Leül az ágyára, közben csak folynak a könnyei. Annyira sajnálom szegényt. Mintha a saját húgom szenvedne.

   -Az apukátok volt az?

   -Igen.

   -És hová vitte Lily-t? Persze csak ha elmondhatod.

   -Kétlem, hogy Lily valaha is meg tudna bocsájtani, ha épp neked mondanám el. – egyszerre fáj is amit mondott, meg igaza is volt.

   -Ha nem, hát nem. De ha bármiben is segíthetek, csak szólj. – mondom, és fordulok is a függönyöm mögé. Hipergyorsan felöltözök, bepakolom a cuccomat, és húzom is a függönyt, mert még el kell ugranom a könyvtárba.

    És amint kilépek, Kate változatlanul könnyektől nedves arcába botlok. Az ölelésembe menekül, akár csak egy kislány, és suttogja:

   -Annyira sajnálom, hogy nem szólhatok hozzád. Sajnálom, hogy egyedül vagy egész nap, hogy nem lehetek a barátod. Mert annyira kedves vagy hozzám. Annyira megértesz. De hidd el, jobb ez így mindenkinek. És kérlek ne haragudj annyira Lily-re! Rendes lány ő, csak nem szereti, hogy James úgy néz rád ahogy. Én sem szeretem igazából. De kérlek, ne utálj Sophie! – olyan gyorsan hadar, hogy figyelnem kell, minden szavát megértsem.  És nem dadogott.

   -Nem utállak Kate. Te voltál eddig az egyetlen, aki kedvesen nézett rám. Nem tudom miért nem szólhatsz hozzám, vagy ki tiltotta meg, de hidd el, nem utállak.

Annyira megnyugszik szavaimra, hogy abbahagyja a sírást. Mély levegőt vesz, és elenged erős szorításából.

   -Köszönöm.

   -Én köszönöm, hogy megbízol bennem.

És mint végszóra belép a szobába Ann.

   -Ti meg mit csináltok? Vele beszélgettél? – kérdezi undorodva Kate-et.

   -Nem, csak meg… megkérdezte hol van Lily. – hazudja, és szedegeti a ruháit az ágyáról.

   -Ha nekünk nem mondja el, neked miért mondaná? – veti nekem, de olyan szemmel, hogy legszívesebben felképelném. Mérgesen szó nélkül visszafordulok, és elhúzom a függönyömet.

   -Hol voltál? – kérdezi figyelem elterelés képp Kate.

   -Az igazgatónál. De ő sem mondja meg, hol van Lily. Komolyan mondom! A legjobb barátnői vagyunk. Miért nem tudhatjuk?

   -Ha hazajön, elmondja ha a..a..akarja. Addig hagy….gy…gyjatok vele békén. –kéri.

Amilyen gyorsan csak tudok, kiszáguldok a szobából, és magam mögött hagyom az indulatos Ann-t, és Iris-t. Csak tudnám, hova tűnt az a szőke boszorkány. És tudnám miért volt annyira bepánikolva Kate.


(*Kalmár tanárúr: Szabó Magda: Abigél c. könyv szereplője)

Kate és James

7. fejezet

   
  Fél nyolckor, mikor a recsegős csengő bejelzi a vacsorát, nehezen feltápászkodom a padlóról. Körbenézek, de szerencsére senkit sem látok. Kiveszem a fülemből a fejhallgatómat, és kong az agyamban a csönd. Csábít az óriási, visszhangzó terem.

    -I’M FUCKING NOT HUNGRY! – sikoltom, ahogy csak kifér a torkomon. Még vagy 10 mp-ig hallom a visszaverődő hangokat. Besötétedett. Az ablakon épp csak annyi fény áramlik be, amennyi mindent olyan szögbe tud megvilágítani, hogy életre keltse a legutolsó parfist is.

     Bal szárnyban ácsorgok. A szemben lévő, túloldali fal olyan mintha távolodna. És akkor meglátok egy árnyékot. De olyan távol van, hogy csak elmosódva próbálkozok kivenni. Pár lépéssel közelebb jön, én is közelebb megyek. Olyan sötét, és félelmetes, hogy a szívem vad ritmusban döngeti a mellkasomat. Miért nem szólalsz meg?

     Rövid haja van, valami mézes ragyogásban.                  Az nem lehet.

    Még mindig lehetetlenül távol van, akármennyire közeledek felé.

    Az alakja, emlékeztet a…

    Sophie ne golyózz be!

Félek.

      És akkor meglátom a két meleg kék ragyogás szikráját a folytogató sötétségben. Érzem, ahogy elmosolyodik.

    A térdem megremeg, és halálra fagyva felsikoltok.

    Nem akarok mást csak kikerülni innen, világosságba, emberek közé. De nem tudom elfordítani a fejem.

    Közelebb jön.

    Már ki tudom venni a vastag ajkait, a tüsis haját.

    Annyira félek, hogy sírni kezdek.

   -Menj innen! Hagyj békén! HAGYJ BÉKÉN! – sikoltozom.

De nem áll meg. Csak közeledik, és közeledik, leküzdve a már csak pár méteres távolságot köztünk. A kezét felém nyújtja. Már a szeplőit is látom.

A nyakában ott fityeg a fél ezüst szivecske, a

-ST

-END

felirattal.

   Újra sikoltok, amikor az én nyakláncom felé nyújta holdsápadt kezeit. A terem falai közelednek. El kell menekülnöm! EZ nem igazi! Csak egy látomás! Egy szellem! Ez gonosz!

És mégis.

    Mennyire lehengerlően boldog vagyok, hogy újra látom a szája körül játszadozó ráncokat, mikor mosolyog. Mennyire betölti az űrt az orra formája, a haja ragyogása. Mennyire egésznek érzem magam a kókusz illatú bőrének aromájától.

   Zokogva, felsikoltva fordulok el tőle, lélekszakadva az ajtóhoz rohanok. A kilincsre vetődik a kezem, és bevágom magam mögött az ajtót. Végigrohanok a folyosókon, át az aulán, elhagyva az osztálytermeket, be egyenesen az ebédlőbe.

Az első arcokat meglátva visszaszakadok a valóságba. Kötekedő lenéző tekintetek. Talán le kéne törölni a könnyeimet. Eltotyogok egy üres asztalhoz, levágom a táskámat az egyik székre, és gyorsan összeszedek pár csokis sütit, meg egy kakaóval töltött bögrét egy sötétkék tálcára. Lerakom az asztalra, és zsebkendőért kutatok a táskámban. Letörlöm a félelem könnyeit, és kifújom az orrom. Az evéshez annyi kedvem van mint hogy Lily haját kifésüljem. De azért letuszkolok pár falatot. Amúgy nagyon finom a kakaó, de képtelen vagyok koncentrálni.

    Most akkor elvesztettem az eszem? – ez a kérdés dübörög a fejemben.

A halott legjobb barátnőmet fantáziálni egy sötét csarnokban legalább is erre ad következtetést.

A francba!

Mi lesz most?!

A zsivaly betölti a fülem.  Eltompulok.

Annyira élethű volt. Annyira meg akartam volna ölelni. Bár maradtam volna még!

Csönd legyen Sophie! Nem legyél hülye! Mély levegő. Elfelejteni!

    Legyűrök még egy sütit. Előveszem a délelőtti könyvemet, és felrakott lábakkal olvasni kezdek. Közben csipegetem a csokis sütiket.

Alig merülök bele a dologba, érzem, hogy mellém csusszan valaki. Oldalra pillantok, és abba a bizonyos borostás rosszatsejtő rosszfiús vigyorba ütközök, ami konkrétan a mai nap mélypontja.

    -Sophie-kám! – nyújtja, gömböjíti USA-san a szavakat. A barna barátja, és a sötétbőrű tag is leül az asztalomhoz. Már pakolnám is a cuccomat, hogy felálljak, mikor eszembe jut az énekóra.

    -Élvezed a vacsorát? Igazán odaülhetsz hozzánk is cica. – vigyorogja a képembe. Az ebédlő másik végébe mutat, ahol egy nagyobb asztalnál ül még két klántagjuk, akiket otthagytak, valamint Lily és a csorda. Kate egyenes kis haja a homlokát súrolja, míg villájával kaparászik a tányérjában.

James olyan közel ül hozzám, hogy érzem kesernyés illatát. Az ajkai vörösek, a szeme pedig akár a mustár.

    -Mondd már meg nekem James, hogy ugyan miért mindig csak te téped  a szádat? Azt sem tudom hogy hívják a barátaidat. – kezdem, hogy terelhessem a beszélgetést. A legkevésbé sem érdekel a két másik ólajtó itt az asztalnál, de mindenképp rá fogok kérdezni Kate-re. Ehhez pedig ápolni kell a „conversation”-t. Kérésemre a sötétbőrű elneveti magát, és feltűnően közelebb araszol hozzám székével.

    -Tehát, a kislányt jobban érdekeljük mi, igaz-e? – öblösen kacéran beszél, hófehér fogaival. Tipikus fekete arca meg teste van. Az a bizonyos felfújható izomrengeteg, amitől inkább hátrálok, mint vonzódok hozzá. Sötét csoki barna szemek, és akkora ajkak, hogy azon gondolkodom, képes-e velük rendesen enni. – Az én nevem Noah, üdv! – mondja, és a kezét nyújtja felém. Brit akcentusa van. Nem tudom miért, de úgy érzem, nem különb James-nél. Vonakodva reagálok rá, egyáltalán nem ebbe az irányba akartam haladni.

    -Sophie! – rázok vele kezet, és már térnék is vissza a Kate-ügyhöz, mikor észreveszem, hogy a barna hajú meg se moccan. Ránézek. Ugyan olyan merev, sötét tekintettel figyel az asztal másik oldalán, a velem szemben lévő széken, ahogy eddig. Ennek esze ágában sincs bemutatkozni. Bepipulva fordítok újra hátat Jamesnek, akit egyértelműen egyre jobban ingerel, hogy hanyagolom.

   -És a másik csatlós? – kérdezem a szemébe nézve.

 James keserűen szól mellőlem.

   -Chase, mozogj már, mert addig nem fordul vissza hozzám! – Nem nézek rá, de érzem, hogy megint ott van a tejbetök vigyor a képén.

A bizonyos Chase, hátradobja a szemébe lógó sötétbarna tincseit, felsóhajtva átnyújtózkodik az asztalon, hogy elérje a kezemet. Egyáltalán nem látok rajta semmi féle érdeklődést.

   -Chase Erwin. – mondja, kötelességből.

Brit.

És megnyalja az ajkait beszéd előtt.

De nem kihívóan. Rossz szokásból. Úgy mint ahogy én rágom az enyéimet.

  -Sophie! – rázok vele kezet. Hidegek az ujjai. Amint túlestünk rajta, vissza is hanyatlik a székébe, és a távolba meredve kizár látóköréből.

Az Istenit neki! Biztosan nem ezért fagyot meg egy pillanatra a gyomrod, Sophie!

  -Nos igen. Chase meg a nagy társadalmi élete. – folytatja James. – De most már figyelj kislány! Terveim vannak veled! Tudom mit mondtam, irodalom előtt. Én csak egyszer teszek ajánlatot egy lánynak. De… azt hiszem te más eset vagy. Még a szabályaimat is megszegem miattad!

   -Jajj James fogd már be! – hallgattatom el, akármennyire is határozott arccal beszélt. – Nem érdekelsz, sajnálom. Mi lenne amúgy is, ha Lily-nek csapnád a szelet? Mióta ide ültél, épp hogy a szememet ki nem kaparja a tekintetével.

   -Nem érdekel Lily. Engem te érdekelsz. – csak az az alig észrevehető játék, halvány kisfiússág nyugtatott meg, amit kihallottam a hangjából. Csak mókázik. Kis mértékben. Nagyobb mértékben komolyan gondolja. És ettől berezelek.

Hogyha ennek tényleg elborul az agya, és a végén még itt trófeát csinál belőlem… Soha, soha többé nem szólhatok hozzá.

De most akkor is kiderítem mi van Kate-tel!

   -Olyan sok csinos lány jár ebbe az iskolába. Sokkal jobban tudják, hogyan igyanak teát felemelt kisujjal, fogadok a felük már találkozott Prince William-mel is. – a mondatomra James arca csak elsötétül. Viszont Chase felnevet. Rákapom a tekintetem. Azonnal el is kapja. Noah is elmosolyodik, de inkább James savanyú képén. - Lily magas, csinos lány, hosszú szőke haj, kék szemek…- folytatnám, de közbevág.

   -Nem érdekel Lily. – mondja olyan határozottan, hogy azonnal elhiszem.

   -Akkor ott van Ann, ha a sötétebb tipus jön be neked. – folytatom a sort, de még nem Kate-tel, az túl feltűnő lenne.

   -Sophie, elég volt. Komolyan kell veled beszélnem! – mondja, és biccent a fejével, a fiúknak. Tekintetéből azt látom ki, hogy „Húzzátok el a csíkot!”. Azonnal engedelmeskednek is. Akaratlanul Chase-re pillantok. Ő Jamest nézi, és nem értve egyet, megcsóválja a fejét.

Ketten maradunk. Az ebédlő másik végéből Lily arca olyan piros, hogy már-már nevetnem kell rajta. Még ha csak ennyi pozitívuma van ennek a hülye Jamesnek, hogy féltékennyé tudom tenni Lily-t, megéri ez a pár mondat.

Pár másodpercig csak néz. Szegényke, tényleg tetszek neki.

   -Na és Kate? – teszem fel a várva-várt kérdést. A név ott lebeg a levegőben pillanatokig. Aztán undok, sötét hanggal felnevet.

   -Kate cica már megvolt. – suttogja a fülembe.

Egy kicsit kihagy a szívem a ritmusból.

 Aztán pedig olyan vad iramba kezd, hogy érzem, piroslik a fülem.

   -Mi? Kate? A vörös hajú Kate?

   -Igen, bizony, a vöröske. – olyan kaján arcot vág, hogy felfordul a gyomrom. – Mit gondolsz miért nincs gusztusom a nővérkéjére? Ugyan úgy néz ki mint ő.

Akaratlanul is eszembe juttatja az éneken hallott megdöbbentő tényt. Kate és Lily testvérek. Mégpedig a korukból ítélve talán ikrek.

   -Mikor volt ez? – a hangom remeg.

   -Na mi az? Csak nem féltékeny a kis hölgy? – elmosolyodik. Még csak arra sincs erőm, hogy megmondjam az igazat. Tetszik neki. – Tavaly volt. Mindig is a szőkének tetszettem, ezért hát direkt a húgocskát választottam. –elmosolyodik - Titokban tartottuk a dolgot, valószínűleg a szőke még most sem tudja. De aztán nem működött sajnos. – az utolsó mondatnál elvörösödik a nyaka töve.

   -Hogy a francba tudtad rávenni Kate-et erre? – rebegem. Ez az aranyos, kedves, visszahúzódó lány, ezzel a féreggel? Képtelenség!

   -Valahogy sikerült. – a nyaka tovább pirosodik. – De most már elég volt az exekből. – közelebb hajol hozzám. Ez tényleg azt hiszi, hogy én…

Szó nélkül felállok. Fogom a cuccomat, meg a tálcát, és köszönés nélkül otthagyom.

   -Mi a fene?! – kiált utánam. Olyan gyorsan vágtatok ki az ebédlőből, amennyire csak tudom. Még hallom ahogy magában fortyog. – Ez tiszta hülye!

Felcaplatok a szobámba. Szerencsére nincs fent senki.

    A hivatalos takarodó 9 órakor van. Addigra mindenkinek a szobájában kell maradni, a folyosókon nem caplatunk. Igaz, hogy éjjeli őrség nincs a tanári karból, így (amint a későbbiekben kiderült) mindenféle nehézség nélkül átjuthatunk éjnek évadján az épület egyik szárnyából akár a legtávolabbiba is. Alig múlt 8 óra, így még egy szobatársam  sincs itt.

    Most több időm van körbenézni. Ráhuppanok az ágyamra. Túl ruganyos. A bőröndjeimet előveszem az ágy alól ahová hajítottam, és néhány köntössel, meg törölközőkkel kinyitom a szekrény ajtaját. Szépen kihagyott, tiszta hely jelzi az én új tárolási lehetőségemet. Lassan bepakolok minden ruhadarabot, pizsamát, fehérneműt, tisztálkodási cuccokat stb. Mikor végzek, nem tudok mihez kezdeni magammal. Előveszem a Dorian Gray-t, angolul, olvasok pár sort, de megunom. Tanulni semmi kedvem, amúgy is, majdnem minden órám a bemutatkozással telt. Majd holnaptól rákapcsolok. Felállok, és körbejárom a szobát. Be akarok nyitni mások szekrényeibe is, csupán kíváncsiságból, de mind egytől egyig zárva vannak. Megfogadva a tanácsot, az enyémben is elfordítom a kulcsot, és a szoknyám zsebébe süllyesztem.

     A szoba végében ismeretlen dologra bukkanok. Egy hosszú, fehér függöny, és valami otromba lilás sötételő mögött, amire először azt hittem földig érő ablak, egy erkély állt. Gyorsan odasiettem, és elhúzva a függönyt kiléptem a vaskorlát mögé. Jól esett a friss levegő. Kitisztította a fejemet.

    Gyönyörű volt a táj. A távolban láttam a város fényeit, és belegondoltam, vajon mit csinálhatnak most anyuék. Clarie. Aztán a dombos erdőket pásztáztam, tekintetem tovasiklott a ködös avarral összefutó horizont felé. Lepillantva egy udvart láttam. Óriási füves terület, néhány (talán dió) fával. Néhány fapad, és filagória van kitéve, a kert széleihez. Na, holnap meglesz a délutáni programom.

    Oldalt több erkélyt is látok. A bal oldalamon kisebb téglafal szünet után kicsit távolabb vannak, mint a jobb oldalon. Azok biztosan a fiúkéi.

Eszembe jut James.

Jajj, anyám! Mit csináljak? Hogy koptassam le?

    Míg visszatántorgok az ágyamhoz, ezen marcangolom magam. Leesek a terítőre, és hogy gondolataim elterelődjenek, előveszem a telefonom. Nézegetem a képeket amelyeken még Olívia is rajtuk van. Eszembe jut a képzelgésem ma a sportcsarnokban. Kiráz tőle a hideg.

Clarie, anyu, apu. Itt van mindenki. Végigfutok az sms-eken. Az emlékek, a poénok. Istenem, de hiányzik mindenki. Olyan ez itt, mintha egy másik világ lenne, ahol az őslakosok ezek a srácok, én nem is tudom, hogy bírják itt hónapokig. Azt sem tudom én hogy fogom bírni.

     Addig nyomkodom, míg érzem hogy elgyengülök. Felállok, nehéz testtel elhúzom a függönyömet, és csak azzal az indokkal, hogy pihenek egy kicsit, úgy elalszok, mint akit begyógyszereztek. Még a cipőmet se vettem le.

    Tompán hallom, hogy bejönnek a lányok, kis idő múlva. Nem is érdekel az egész. Fel se kelek, hogy megkérdezzem mi lesz a reggeli fürdőszobával. Menjenek a francba! Lily, a flegma képével, meg a hosszú lábaival, a másik kettő is, amiért behódolnak neki, és Kate is menjen a francba, aki olyan ocsmányul hazudik erről a Jamesről, és képes volt belemenni, egy ilyen beteges kapcsolatba. Kate? Kate? Istenem! Miért pont James? A nagyképű, agresszív vagány legény? Nem értem! Egyáltalán nem értem.

Azt hiszem ennél zsúfoltabb első napom nem igen lehetett volna.

     Pattognak a gondolataim, míg a túl ruganyos ágyon fészkelődöm. Mondat foszlányokat, nevetéseket hallok, de már nem érdekel. Olyan gyorsan elnyom az álom, hogy észre sem veszem. És végre, elmenekülhetek ebből a hideg börtönből pár órára. Még ha csak a lelkem is.