Új, fura, alig hihető kinti élet

17. fejezet

A csodás délelőttöm Chase-szel hihetetlen gyorsan elszáll.

Alig átrágtuk magunkat a könyveken, és a filmeken, máris beállított Mrs Cope az ebéddel. Megjegyzem újra belém tuszkolt egy csomó zsíros kaját, és szénhidrátot. Komolyan mondom, fel fogok szedni egy csomó kilót.

    Hosszú időnek tűnt míg végre kiment, és folytathattuk a zenékkel.

    Egész végig egymás szemébe néztünk, és én éreztem, hogy ugyanazok az érzések kavarognak benne is, mint bennem. Felhőtlenül beszélgettünk, nevettünk, mégis egy olyasmi „vég” hangulat lengte be az egészet.

    Mire elérkezett az este, már komolyan, azt hiszem majdnem teljesen megismertem. Én is locsogtam egy csomó mindenről (kivéve Olíviáról) és hogyha egyelőre nem többek, csak barátok lettünk. Már éjszakára sem húztuk el a függönyünket, későig folyt a szánk.

Sokszor kaptam rajta, ahogy csak bámul rám, és ő is sokszor buktatott le, amint falom a szememmel. Estére mindketten kócosan, nyúzottan fáradtan aludtunk el.

             És én szerelmesnek éreztem magam.

        Mrs Cope reggel fél fél 7-kor keltett fel, nehogy elkéssek az óráról. Megmérte utoljára a lázamat, megnézte a torkomat, a lélegzeteimet. És egészségesnek nyilvánított.

Kapkodva lezuhanyoztam, hajat mostam, fésülködni már nem volt időm, így oldalra fogva befontam a loboncomat, fogmosás, öltözködés, (hülye magas sarkú újra itt van), egy kis smink, és illatosan, kipuccolva léptem ki a fürdőből.  Összepakoltam a napok lomjait az ágyamról, az ágyam alól, az ágyam környékéről, sőt még egy zoknimat Chase ágya alatt is találtam. Mikor már összepakolva feküdt a táskám az ágyon, elszomorodtam. Eddig izgatottan vártam az „új világot” odakint, örültem, hogy KAte hozzám fog szólni, tudok majd vele beszélgetni, és hogy nem fog senki levegőnek nézni. De most, ahogy itt állok készen az indulásra, berobban az agyamba Chase. Életem legszebb ár napját töltöttem el vele, leszámítva az ájulást meg a többi kellemetlenséget. Látom ahogy békésen szuszog, álmaiban jár még, ott él át élményeket, ott abban a világban ami csak az övé. Elmosolyodok, és érzem, a szívem csordultig van szeretettel. Remegő kézzel, izgulva közelebb hajolok arcához, érzem illatát, érzem a lélegzetét, és végig simítok arcán. Gyengéden, nehogy fölkeljen rá.

     - Álmodj szépeket Chase! – suttogom bőrébe, közben mindenem bizsereg. Azt látom, hogy az ő karján is feláll a szőr. – És gyógyulj meg gyorsan. Nekem.

     Nem tudom miért, de egy könnycseppet érzek az arcomon. De miért? Hiszen olyan boldog vagyok! Egésznek érzem magam, boldognak, normálisnak, szerelmesnek. És mégis. 2 hétig nem tudok hozzá szólni. Hosszú napokig még csak látni sem láthatom.

Nehéz szívvel otthagyom az ágyában, nyugalomban, hátamra veszem a táskát, és kimegyek az ajtón.

    Azt hiszem, egy részem itt marad vele, míg újra nem látom.

Letörölve a könnyeket bekopogok Mrs Cope-hoz.

Megköszönök mindent, és búcsúzásul átölelem kövérkés kis nyakát.

     -Hiányozni fogsz innen Sophie. A kis okos fejed. Azért néha benézhetsz hozzánk, míg Chase itt van. – ígérteti, és puszit nyom arcomra.

    -Megpróbálok! – mondom, és intek neki.

Majd öt nap után kilépek a gyengélkedőből.

    Látom az ablakokon, újra esik a hó. Gyönyörű, porcukros álommá varázsolja a hegyvidékes angol tájat.

     A gyerekek már szállingóznak az ebédlőbe, de egy ismerőssel sem találkozok, míg felérek a szobánkba. Egy pillanatra megtorpanok a küszöbön, de aztán mély levegőt veszek, és bekopogok.

     -Szabad! – hallom Iris rekedtes hangját.

     -Jó reggelt! – nyitok be kicsit lámpalázasan, és hallom, hogy egy lány zuhanyozik. A szobából csak Ann nem néz rám meglepődve.

Kate hozzám rohan, és leveszi a táskát a vállamról.

    -Jó ég Sophie! Nem is tudtam, hogy ma már kijöhetsz. De jó, hogy meggyógyultál. – arcán újra csak az a boldogság sugárzik mint múltkor.

    -Helló! Zuhanyoztál már? – köszön kimérten a hosszú fekete hajú Ann.

    -Igen. – válaszolok félénken, és leülök az ágyamra Kate mellém ülve folytatja a fésülködését. Közben vigyorog.

És ekkor Lily, akii eddig csak mereven nézett engem az ágyán öltözködve, most megköszörüli a torkát, és szép íves ajkával megszólít.

    -Jó reggelt Sophie! Jobban érzed magad? – ÉLETE ELSŐ KEDVES MONDATA HOZZÁM!

    -Igen, köszönöm Lily. – elég kedvesnek hangzik a hangom. Még egy mosolyt is kicsikarok magamból.

Lily pedig vagy nagyon jó színésznő, vagy tényleg csikarás nélkül elmosolyodott.

   -Nagyszerű! Nem maradtál le semmiről. – és ahogy ezt mondja, olyan aranyosan, olyan kislányosan, talán még szimpatikusan is, most életemben először láttam felvillanni némi hasonlóságot ikertestvérével. Kate-nek is ilyen kis ráncocskák keletkeznek a szeme körül, mikor mosolyog.

    -És én lemaradtam esetleg valamiről? – suttogja a fülembe Kate, közben elteszi a fésűjét. Kaján szemekkel néz rám, és érdeklődve.

    -Ismét csak fogalmam sincs miről beszélsz. – hazudom vigyorogva, közben a többiek elszóródnak tőlem. Már csak Kate hallhatja a szavaimat.

Kislányosan aranyosan felkacag.

     -Nem miről! kiről! Tudjuk kiről!

    -Voldemort rendben van köszöni szépen. Egyebet nem tudok mondani. – direkt úgy hazudok hogy észre vegye. Szeretném megosztani valakivel a bennem kavargó érzéseket. Mivel anyának nincs mersze elmondani, Olívia sajnos sosem válaszol, úgy érzem Kate az ideális barátnő most erre a feladatra.

    -Tehát Voldemort? – nevet fel. – Tetszik! – egyezik bele. – Tehát Voldemort… nem tett lépéseket? – puhatolózik.

    -Az a baj, hogy mindketten tettünk lépéseket. – vallom be félelmemet a nyomulásról.

Leplezhetetlenül felpezsdül, és úgy kipirul, ahogy még sosem láttam.

    -Atya ég Sophie! MINDENT MONDJ EL! Könyörgöm! Úristen! Annyira összeilletek. Annyira el tudom képzelni ahogy… és olyan jó, hogy végre boldognak látlak. Nem szenvedsz, nem szorongsz.

    -Jó nyugi, nyugi, nem fogunk összeházasodni, csak beszélgettünk.

    -Sok mindnet kiderítettél róla?

    -Sok mindent ELMONDOTT. – hangsúlyozom. – És én is neki.

    -Valami fizikai jel? – suttogja.

Felnevetek.

    -Semmi féle fizikai jel nem történt, és nem is fog még, mert 2 hétig a színét sem fogom látni.

    -Annyi ideig bent kell még maradnia? – kérdezi kitágult meglepődött szemekkel.

    -Igen, sajnos. – szontyolodok el.

    -Az a baj, hogy a házit a fiúk viszik be neki, úgyhogy az már feltűnő lenne. Talán… na nem, az nem jó. – látom rajta, töri az agyát.

    -Hagyjuk Kate. Egyszer csak meggyógyul. Gyere, inkább menjünk, mert elkésünk. – mutatok körbe a szobán, ahol már csak mi ücsörgünk.

    Gyorsan bepakolom a táskámat, a telefonomat a zsebembe süllyesztem, és kisietünk a szobából. Kate a kulcsfelelős, így csak mi érünk késve az ebédlőbe.

Míg átvágunk az épületen végig kérdezget, de olyan kis aranyosan, hogy megmondok neki mindent, amire kíváncsi.

Mikor elérjük az ebédlő ajtaját, egy kicsit megtorpanok.

James.

    Eszembe jut az utolsó találkozásunk, előre látom, ahogy Lily mellett ül, és fogja a kezét. Viszont nem tudtam elképzelni, hogy néz majd rám. Úgy ahogy régen, vagy másképp?

    -Mitől félsz Sophie? – kérdezi Kate.

    -Semmitől. Menjünk. – mondom, és belépek oldalamon Kate-tel az ebédlőbe.

Már indulok is az asztalomhoz, ahol változatlanul nincs senki. De legnagyobb meglepetésemre Kate is velem tart.

    -Hát te meg? A lányok ott vannak! – értetlenkedek, közben  elérem a helyem.

    -De ott van James is. Úgy nem tudunk beszélgetni! – magyarázza, közben lerakja táskáját az asztalom egyik székére.

    -De nem lesz baj? – akadékoskodok, annak ellenére, mennyire szeretném, ha mellém ülne, és végre valakivel kajálhatnék.

    -Nyugi Sophie. Nézd, semmi bajuk! – mutat a klán, és a lányok asztalára. Kicsit félve nézek oda, és azt látom, hogy James és Lily szorosan egymás mellett ülnek, Noah, és a focista mellettük, Iris és Ann pedig egymással beszélget. Mikor Lily észre vesz minket, integet Kate-nek (gondolom csak Kate-nek, mert az nem lehet, hogy jól látom, hogy az én szemembe is néz) és megböki az oldalán lévő Jamest. A fiú felnéz ránk, és elvigyorodik, mikor meglát.

    És nem azzal a keserű, romlott vigyorral, hanem kedvesen, kisfiúsan.

     Ide integet.

    Kate erre összerezzen, de tartja magát, nővére szemébe nézve utasítja vissza az ajánlatot, és elindul velem a kajákhoz.

Csak egy csésze kávét vesz tálcájára, és megvárja, míg én telerakom csokis sütivel, és egy kakaóval. Aztán visszamegyünk, és leülünk. Miután az első pár falat lement, és frissebbnek éreztem magam, megkérdeztem az újra magába merülve szürcsölgető Kate-t.

    -Mond. Miért viselkedsz így James-szel? – egyszerű kis kérdésnek akartam feltenni, mégis félrenyelte a kávéját.

Én nem is tudom milyen volt a tekintete, mikor rám nézett. Talán olyan, amilyet magamnak képzeltem el, mikor valaki Olíviáról kérdez.

    -Erről n..nem szeretnék be..beszélni. – kérte, és összeszorult szívvel vettem észre, hogy újra dadog.

    -Soha? – kérdezem halkan.

    -Egyszer talán.

Az a baj, hogy én már tudom.

Tudom, hogy járt vele. Elmondta nekem. De Kate nem tudja. Talán ha csak kibökném, hogy „Tudok róla, Kate, és semmi baj, mindenki tévedhet.”

     De annyira rémült, inkább visszaterelem a beszélgetést Chase-re.

Csak 5 percre feledkezek meg róla, máris beleszorít a szívembe a hiánya.

    A francba! Olívia, ha hallasz, azt hiszem bajban vagyok!

Egyébként Kate remek tanácsokat ad. Okos, furfangos, de mégsem feltűnő.

     Azt mondta meglátogathatnám Mrs Cope-ot. Hiszem amúgy is megígértem neki, nem igaz?

Remek!

     Aztán elérkezik az első óra ideje.

A padban sajnos változatlanul egyedül ücsörgök, itt nincs lehetőség átültetési kérelem benyújtására.

Két érzés között vetekszek. Figyelnem kell, mert már így is le vagyok maradva, talán így meg érteném, biztosan fel tudnék zárkózni, csak figyelnem kéne, jegyzetelni.

     De emellett, hogyan vakarjam le a szemeim elől Chase szemeit? Hogyan ne gondoljak az illatára, az ajka formájára? Hogy vajon felkelt-e már? Gondol-e rám? Érzi-e hogy én rá gondolok?

A matek helyett.

A nap végeztével észreveszem, hogy sajnos igen is el kell egy kicsit feledkeznem róla.

    Egyszerűen… nevetséges mennyiségű anyagot adtak le, vagy kétszer annyit, mint amit Kate ideadott.

    Újra csak könyvvel lehetett látni, és szótárral. És akármennyire volt most már barátnőm, életem, nem tudtam vele csevegni, de ezt kedvesen meg is értette.

    -Inkább visszaülök a lányokhoz, egy pár napig míg amíg vissza tudsz szokni a tanulásba. – ajánlotta Kate tapintatosan ebédnél, és így újra egyedül találtam magam az aszatlomnál.

Valami kesernyés szomorúság kúszott a belsőmbe ettől a felfedezéstől. És mégis, ajkamra mosoly folyt, mert tudtam, közben teljesen más ember lettem.

Egy teljesen más élettel.

    Amiben benne van egy magas, fekete hajú, sápadt arcú angol is.

   Tehát újra végig magoltam egy napot az életemből, amikor vacsoránál ültem. Még mindig a töri évszámokat próbáltam bevésni az agyamba, mikor egyszer csak elém áll két alak.

    -Jó étvágyat Sophie! – hallom azt az amerikai nyújtott akcentust, amit nagyon nem hiányoltam. De… azt hiszem, kedvességet fedezek fel benne.

    -Sziasztok! – nézek rájuk meglepettem, közben Lily kihúzza a mellettem lévő széket, és leül. James követi.

    -Miért nem ülsz oda hozzánk soha? – kérdezi a tökéletes Edward kora beli arcával.

      Őőő, bocs, de. Sophie-Lily, Lily-Sophie! Tudod a tehenész lány, vidékről, és ugye tisztában vagyunk, hogy ki nem állhatsz?

      -Nagyon kéne tanulnom, mert 4 napot lemaradtam, sajnálom… - magyarázkodom, és akaratlanul szörnyen érzem magam két ilyen személy társaságában. Legalább ha Kate itt lenne!

     -Hagyd cicám, majd átül, ha felzárkózott. – szól Lily-hez James, és kezét a vállára rakja.

A francba! Nem tudom eldönteni, most mi van. Igazán szerelmesnek tűnnek, de egy kicsit olyan műmájernek is. Főleg James.

    -És mond hogy van Chase? – kérdezi aggódva a fiú, azokkal a mustár sárga szemeivel.

    -Nem jól. Talán még 2 hétig bent lesz. – suttogom, és próbálom elszínészkedni a forró perzselést, amit a téma szított fel a testemen.

    -Jézusom, ez szörnyű. Megbocsájtotok? Talán előbbre hozzuk a házi elvitelét. Szegény haver, milyen magányos lehet ott. További jó étvágyat! – köszön, és sebesen hagyja el az asztalt. – Noah! Induljunk! –kiált a fekete klán tagnak.

     -És mondd, jól kijöttetek ketten? – kérdezi Lily, és közben  hátradől a székén. A szemében olyan… Kate-es kedvességet látok.

    -Igen, azt hiszem. Sajnálom, hogy ott kellet hagynom. – talán kevesebbet kéne csacsognom, de csak kicsusszannak.

    -Ennek örülök. Chase remek fiú. Igazán jó, hogy barátokat szerzel Sophie! – mosolyog rám.

     A fejemben hevesen tiltakozok: „Ő NEM BARÁT TE TYÚK!”

    -Igen. – helyeslem vöröslő arccal.

De nem veszi észre.

Ez a legnagyobb különbség a két ikertesóban. Az agy.

    -Hát akkor jó tanulást, és szólj, ha bármit elmagyarázzunk, vagy ha kérdésed van. – ajánlja, és feláll a hosszú testével mellőlem.

    -Köszönöm szépen. – motyogom sokkosan, és áldom az Istent, mikor alakja egyre távolabbra halványodik. Eléri az asztalukat, ahol Kate sugárzó mosollyal néz rám.

     Biztosan én vagyok a hülye, de én még most sem vagyok valami nagyon nyugodt az egész miatt. Valami még motoszkál a fejemben, valami rossz előrelátás, ami James megjátszott mosolya generált. Lily pedig.. olyan elveszett, homályos tekintettel éli életét…

                           Még hogy nyugodt élet!

     Szerintem ha leérettségizek, azután van rá némi halvány kis esély, de itt…