Utolsó nap

16. fejezet   

Másnap már makk egészségesnek érzem magam.

Gondosan ügyelve arra, hogy a fiút ne ébresszem fel, farmerba bújok, és egy mindennapi felsőbe. Előveszem az ágy rejtekéből a kis táskámat, és egy kis sminket is engedélyezek magamnak. Nagyon kicsit, nehogy azt higgye, rá akarok nyomulni, vagy ilyesmi.

                             (DE RÁ AKAROK!)

    Na mindegy. A mai napomat nem akarom fekvéssel tölteni. Míg mindenki alszik, előveszem a leckét, amivel folyamatosan le vagyok maradva. Enyhén bepánikolva forgatom a jegyzeteket, többször hangosan káromkodok, mikor egy mondatban egy szót sem értek, fordítgathatok egész reggel. Mire Mrs Cope elhúzza a függönyömet, már kikészült idegekkel tudok csak köszönni az asszonynak.

       -Hogy vagyunk kicsikém? – kérdezi, közben bekukkant Chase függönye mögé is. Halkan visszahúzza,

      -Még alszik? – kérdezem megnyugodva. A fiú ártatlan arca, édes álmai legmélyén annyira megnyugtat, és eltelít szeretettel, hogy már nem is érdekel a tanulás.

(Gyerekek, ha olvassátok, ez rossz dolog, ilyet nem szabad csinálni!)

       -Igen. Szegény fiú, nem tudom, mikor tudom kiengedni innen. A sebe nagyon lassan gyógyul, és ki is van merülve. Nem tudsz róla valamit Sophie? – kérdezi olyan halkan, amennyire csak mély zsíros hangja engedi.

       -Nem igazán. – vallom be szomorúan. – Egy osztályba járunk. Elég jó tanuló, okos fiú, nagyon kedves, segítő kész.

      -Tudom én, tudom. Ismerem én már tavalyról a kéztörése miatt. Engem az érdekel, mostanában mit csinál. Nincs esetleg valakije, aki minden idejét és energiáját felemészti? – kérdezi, közben másodlagosan megméri a lázamat, és meghallgatja a szívemet.

       Egyből James-re gondolok. És a vitákra, drámákra, amik mostanában történtek. Mindig csak vele látom, a klánnal, vagy tanulva. Biztos vagyok benne, hogy kimeríti a dolog. A szerep játszás. Mert azt is biztosan látom, hogy Chase nem olyan, mint azok a fiúk. Míg ők szünetekben társasági életet éltek, flörtöltek, röhögtek, pletykálkodtak, Chase csak kullogott utánuk, gondolkodó arccal.

       -Talán a barátai. Tetszik tudni, ebben a korban sok a nyomás a fiúkon, hogy mindenkinek megfejeljenek. Az elvárásoknak, a haveroknak.

       -Igazad van Sophie. Okos kislány vagy te. Rendesen látod a dolgokat, a valóságot, az igazságot. Szerencsés kislány. – motyogja, közben az ajtó felé indul. – Hozom a reggelit.

      Csak ücsörgök az ágyam szélén, és hallgatom a zuhogó esőt.

Nem tudom miért, de olyan angolosan érzem magam. Mintha a magyar énem, akire olyan büszke vagyok, háttérbe szorult volna. Angolnak érzem magam, a fülembe ivódott akcentus, a délutáni teák, és az egész sulit átjáró angol büszkeség miatt.

      Elszégyellem magam, és egyből teszek az ügy érdekében.

Kikotorom a telefonomat, és tárcsázom az otthoni számunkat.

Apu veszi fel.

Megmelengeti szívemet ahogy mély basszusával angolul szól a kagylóba:

      -Mr Miller’s talking.

     -Szia apu! – köszönök vékony hanggal, nehogy felkeltsem Chase-t. – De jó hallani a hangod. Hogy vagy?- De jó magyarul szólni valakihez! Jajj dejó! Újra otthon érzem magam.

      -Szia Sophie! Jajj, nagyon hiányzol már itt nekünk, nemsokára jön a téli szünet. Bírd még ki. Egyébként megvagyok. Minden remekül megy idehaza.

     -De jó. Clarie, Anyu? Hol vannak?

-Moziba mentek. Most van valami új film, amiért Clarie megőrül, hát menni kellett. Én itthon vagyok a vízvezeték szerelőkkel.

     -Még mindig?

    -Igen, sajnos, már az agyamra mennek. Na de mesélj! Milyen az iskola?

     -Nagyon nehéz. Rengeteget tanulok. Örülhetsz apu, nem vesztegetem el a meg nem lévő tehetségemet. – morgom szkeptikusan.

     -Ne kezdjük el, rendben? Neked erre van szükséged. Hogy rendesen töltsd el az idődet, meg tudj feledkezni Olíviáról.

     Még mindig szíven vág mennyire szárazan tud apa fogalmazni, és hogy mennyire nyersen kezelte ezt az ügyet. Na de hát ez apu. Hideg, érzelemmentes, kemény.

     -Na igen. Igen apu. – suttogom.

     -Vannak már barátaid? Esetleg barátod? – olyan kínosan beszél, én is kínosan érzem magam .

     -Nincs apu, megnyugodhatsz. Ha lesz, értesítem anyát, ő pedig elkotyogja úgyis fűnek-fának. De nem látok rá túl sok esélyt. – „HOGY ELMONDJAM BÁRKINEK IS! HAHAHAHA!”

    -Na igen, anyád. Jól van Sophie. Jó kislány. De megpuszilnálak, ha itt lennél. Hiányzol kicsikém.

    -Ti is nekem apu. Nagyon de nagyon. Jó legyél. Mennem kell. – köszönök, mert motozást hallok Chase-től.

    -Rendben drágám. Nagyon szeretünk. Kitartás! Megyünk érted decemberben. Szia Sophie!

   -Szia apu! – rakom le gyorsan a telefont.

Pár percig csönd van. De hallom hogy Chase felébredt. Hallom a szuszogásán.

    -Sophie? – szólít halkan.

Odasétálok a függönyhöz, és lassan elhúzom az anyagot előle.

Chase újra félmeztelenül fekszik az ágyán. Oldalra fordulva néz rám, haja a szemébe lóg.

    -Bocsánat, hogy felébresztettelek. – kérek elnézést, de inkább azért kéne, ahogy falom a szememmel.      

     Leplezetlenül.

Elég Sophie! Fogd vissza magad!

     -Elhúznád a függönyt? Utálom, mikor be vagyok ide zárva. – kéri almos hanggal.

     -Persze. – motyogom, és beengedem ágyához a terem fényét.

Először megnézi a kötéseit, át vannak-e vérezve, majd mikor látja, hogy igen, szomorú arccal fordítja rám tekintetét, és elmosolyodva kommentál:

      -Csinos vagy ma Sophie! – jegyzi meg, közben felsóhajtva felül az ágyban. Szemei észrevétlenül (azt hiszi nem veszem észre) gyöngéden, vágyakozva cikáznak rajtam. Na az én tekintetemről meg nem kell beszélnünk, mert Chase felsőteste azt hiszem olyan érzéseket keltettek bennem, amiket még sosem tapasztaltam.

      Tudom, tudom, hogy nagyon gáz lesz amit mondok, de elszégyelltem magam. Mármint, csak 16 éves vagyok. Pár éve még csak 12, 11 voltam. És most pedig, olyan lehengerlően felpezsdült a vérem a fiútól, ami talán nem helyén való.

      Azt viszont meg kell jegyeznem halkan, hogy Chase egyáltalán nem nézett ki 17 éves kisfiúnak. Ahogy Olívia régebben nevezte a kisfiúkat: „csokány”-nak. Izmos, szálkásan izmos karjai, és kockás hasa van. Olyan szép a bőre, olyan szép fényes, és olyan gyönyörű az egész úgy ahogy van. Meg tette a hatását a fociedzés, meg a futás meg a sport meg minden.

      Kicsit hátrányban is érzem magam, mert rajtam van 1-2 kiló fölösleg, a sok csoki miatt. Nem azt mondom, hogy duci, vagy húsos lennék, mert anyunak köszönhetően majdnem 180 cm magas vagyok, és mindig az a vékony típusnak mondtak, de egyáltalán nem sportosan, izmosan. A sport meg én külön téma. Nem tudom miért. Ő is meg van nélkülem, és én is nélküle.

      Na de Chase…

Miatta képes lettem volna futni vagy bármi.

     Na míg ezt a rövid kis eszmefuttatás lefolyt az agyamban, Chase várta, hogy mondjak valamit.

      -Köszönöm. Már untam a pizsit.

      -Nem arra mondom. Pizsiben is csinos vagy – nevet fel, de pír ül az arcára. – csak egészségesnek látszol. Jobban érzed magad? –kérdezi kedvesen, sötét szemeivel.

Közel vagyok hozzá. Majdnem olyan közel mint AKKOR.

        Megint olyan nyílt, olyan felhőtlen. És megint olyan boldog vagyok.

      -Igen, sokkal. Ha Mrs Cope megengedi, talán holnap már bemennék az órákra. – vallom be.

Chase arcán sajnos szomorúság söpör végig.

      -Igazán irigyellek Sophie. – mosolyodik el fanyarul.

      -Sajnálom. – szorul össze a szívem. Leülök mellé az ágyra. NEM TUDOM MIÉRT, HIRETELEN FELINDULÁSBÓL!

De örül neki. látom rajta, ő is úgy bizsereg, szikrázik mint én.

A pizsamás lába hozzám ér a takaró alatt. És még mindig nincs rajta pizsamafelső.

      -Miért kérsz bocsánatot? – hökken meg, kitágult, kisfiús szemekkel.

     -Hát, hogy… - miről is van szó? – hogy itt hagylak egyedül.

     -Nos igen. Azt hiszem meg fogok nélküled őrülni. – vallja be gyorsan. Látom rajta ezt is megbánja amint kimondja.

      -A matek is unalmas lesz nélküled Chase. – válaszolok valamit, ami utal mindenre, és meg is nyugtatja. Mikor kimondom a nevét, fény gyúl a szemében. Tüzes, gyönyörű fény.

      -De szerencsére most már rendben lesz minden odakint. Mármint, James-szel. – fordít a beszélgetés kormányán.

     -Igen. Szerencsére. Ha békén hagy, végre tudok mással is foglalkozni. – MÁSSAL! MÁSSAL! CHASE! EZ TE LENNÉL! HAHÓ!

De nem esik le neki. Kicsit hátrébb húzódok tőle, látom, hogy kínosan érzi magát, feszeng.

       -Mi a baj? – kérdezem enyhén (na jó nagyon) félve. Túlzásba vittem a dolgot? Túl feltűnően flörtölök. De hát ha egyszer annyira odabújnék hozzá, és annyira akarom!

      -Nem semmi, csak… ide adnád a pizsama felsőmet? – kipirult az arca. EGYEM MEG!

Persze. – nyúlok a földön lévő ruháért, és a hátára terítem. Közben látom, hogy a kötése újra vérzik.

      -Na és mond… hiányzik a családod? Hallottam az előbb beszéltél velük. Hogy is..? Magyarul ugye? – tereli a beszélgetést. Kíváncsi. ARANYOS!

      -Igen, apuval. Nagyon. Igazán nagyon hiányoznak. Anyu, apu, Clarie…

     -Ki az a Clarie? – kérdezi érdeklődve.

     -A húgom. 10 éves rosszcsont kis szőkeség. – nevetek fel.

     -Hasonlít rád?

     -Ó dehogy! Sokkal… hogy is mondjam, bátrabb, érdeklődőbb, nyitottabb mint én. Az ízlésünk, a kedvenceink, minden. Külsőre meg aztán végképp teljesen más. De… nagyon szeretem. Ő az én kis tündérem.

     Chase mosolyog.

     -Neked, vannak testvéreid? – kérdezem. Most jobban belegondolva, alig tudok valamit Chase-ről.

    -Ó igen. Egy bátyám van. Már nem is él velünk. Régen elköltözött. Ausztráliában tanul, Matthew-nak hívják. – hangjában emlékeket hallok.

     -És milyen? Hasonlítatok? – kérdezem én is.

    -Ó igen. Tőle tanultam mindent. A focit, a tanulást, a könyveket, zenét, mindent. Csak tudod, nálunk megvan ez az „idősebb” szindróma. Sokat ugratott az biztos. Mikor még kölykök voltunk főleg. Amúgy olyasmi mint én. Képzelj el engem kék szemekkel, és folytonos borostával. Na az Matt.

      -Hiszen most is borostás vagy nagyfiú! – viccelődök.

      -Ha tovább tudnék állni, annál hogy zuhanyozok, és felöltözök, elhiheted, hogy borotválkoznék. – csóválja a fejét. – Míg meg nem gyógyulok el kell viselned.

HALLJÁTOK EZT? NEKEM! NEKEM KELL ELVISELNEM! ÉNRÁM GONDOL! A szívem komolyan mondom félek hogy kiugrik a helyéből.

     -Engem nem zavar. Apu is mindig borostás. Sőt, még tetszik is. – kotyogom ki.

    -Örülök. És mond, apukádtól vagy anyukádtól örökölted az őszinteségedet? – olyan nyílt a kérdés, egyből eszembe jut a kómás, puszilós megjegyzés, meg minden. Csábosan mosolyog.

Felnevetek. De ciki.

  .Mindenképp anyától. Ő ez a tipikus őszinte szellem. Apu inkább olyan mint te. Igen! Rád tudnám hasonlítani. Hideg, néma angol! – fincsorodok el.

      -Tehát hideg néma angolként viselkedek veled? – szomorodik el.

      -Nem. – vallom be szégyennel. – Vicceltem. Egyáltalán nem így viselkedsz velem. Nyílt vagy, és kedves. Egy a kevésből ebben a suliban.

     -Akkor jó. Én is így reméltem.  – mondja, és a szemembe néz, szeretettel, melegséggel.

Az idő, tér minden megszakadt, míg életem első igazi beszélgetését lefolytattam Chase-szel. Aztán bejött Mrs Cope a megpakolt tálcákkal, meg a cserkészes mosolyával, és fel kell állnom a fiú ágyáról.

     -Chase! Hogy állunk? – kérdezi, közben lerak egy tálcát az ágyamra, majd a Chase melletti szekrényre is.

      -Újra vérzik. – motyogja szomorúan Chase.

     -Vedd le a felsőd hadd nézzem. – utasítja, és odalép a vetkőző fiúhoz.

ISTEN ÁLDÁSÁVAL!

Próbálok nem nagyon rá nézni, de a Francba! nem tudom megállni.

Inkább az ölembe veszem a tálcát, és becukrozom a kávémat. Közben kis darabokat török a csokis sütiből (aranyos Mrs Cope megjegyezte a csokis dolgot). Jól esik. A forró kávé, a finom csoki, minden. Hogyha már nem kéne fújnom az orrom, igazán semmi bajom sem lenne.

      A kávét már majdnem befejezem, mikor végeznek. Tapintatosan próbálok nem a fiúra nézni. Inkább asszonyhoz szólok pár szót.

     -Mrs Cope, azt hiszem semmi bajom. – motyogom, és félek, hogy lekiabál, vagy leszid, hogy nem tudom én mikor vagyok jól, egyek csak, majd ő mindenről gondoskodik. De nem.

     -Igazán? Látom is rajtad. Visszatért a színed. Köhögés?

     -Minimális.

    -Szédülés?

    -Semmi.

    -Hadd nézzem a lázad. – mondja, és hozzám vágtat. A már teljesen egészséges hőmérsékletű homlokomra teszi húsos ujjait, és elmosolyodik. – Holnap vár az iskola!

    - De jó! – egyik szemem sír, a másik nevet.

Chase falfehér, nekem pedig megszakad a szívem. Bár odamehetnék hozzá, megpuszilhatnám a fekete haját, és végigsimítanék erős, borostás arcán, és a fülébe suttognám, hogy ha akarod minden délután bejövök hozzád, és hogy gyógyulj meg gyorsan, mert hiányozni fogsz, és üres lesz minden nélküled.

    Erre csak annyit mondok:

      -És Chase mikor jön rendbe?

Mrs Cope meglepődik. Majd a másodperc töredékében végigpattog ravasz tekintete kettőnkön, és kajánul elmosolyogja magát.

                        FEJBE VEREM KOMOLYAN! HAGYJA MÁR ABBA AZ ISTENIT!

      -Biztosan nem mostanában.  Talán egy hét múlva, két hét múlva.

Mindketten némán rökönyödünk meg.

Az asszony még motyog egy két apróságról, majd miután mindketten befejeztük a reggelit, kitotyog a szobából. És itt maradok vele.

      -Akkor, egy napunk maradt. – mosollyal leplezi a csalódottságot.

Gyors stratégia váltás után törökülésbe vágom magam, és figyelmen kívül hagyva mondatát, megszólalok.

      -Na, és mit szoktál nyaranta csinálni?

Gyorsan esik le neki minden, és szívéből elmosolyodik, majd megköszörüli torkát, beletúr a hajába, és mesélni kezd.

      -Hát… a nyaraimat pihenéssel töltöm. Szánalmas lesz, de igazából csak henyélek egész nap. – nevet fel. Én is nyugodt szívvel  gondolok már vissza azokra a nyarakra, amiket igazából Olíviával kettesben feküdtünk végig. – Néha elcipel a családom egy két hétre ide oda, de inkább csak olvasgatok, filmet nézek, ilyesmi. Viszont augusztus utolsó hetében mindig elmegyünk nagyszüleimhez Versailles-ba. Azt sosem hagynám ki. Ott aztán sétálok, túrázok egész nap. Na meg persze Párizs. – sóhajt fel mélyen, én pedig próbálom leküzdeni a kitörő hisztéria rohamot, amit az a kép keltett bennem, amint Chase a hosszú fényes hajával, és a magas alakjával kávét szürcsöl az Eiffel torony előtt, a szerelem városában.

Irigykedve, vágyakozva sóhajtok fel:

     -Párizs. – suttogom.

     -Sosem voltál még ott? – kérdezi kedvesen.

     -Nem sajnos. Egyszer majdnem, de aztán mégsem. És mond, ha nagyszüleid franciák, akkor te is… - tapogatózok mélyebbre, amire édesen elmosolyodik, és kihúzza magát ültében, majd megszólal.

     -Oui, je parle francais. – tökéletes akcentus, tökéletes orrhang, tökéletes raccsolás.

ATYA ÉG! ÉN MEGŐRÜLÖK!

     -Ez lenyűgözően csábító. – szalad kis sokkos számon, mire elvigyorogja magát. Pirulva, kisfiúsan.

     -A francia csábítás. – magyarázza. – De hidd el, nem én vagyok inkább az a vér. Matt. Na ő aztán tudja mit hogyan, mikor, hogy a nők csak olvadjanak. Komolyan mondom, egyszer úgy öltözött fel, ahogyan egy igazi francia. – hangosan nevet, fehér fogai világítanak, gödröcskéi édesen formálódnak arcára. – Csíkos felső, piros kendő, és svájci sapka. El nem tudod képzelni mekkora sikere volt. – neveti.

Nekem is kacagnom kell, olyan viccesen beszél róla.

      -Tehát Matt örökölte a francia humort. – jegyzem meg.

      -Igen. Én vagyok az angol. Azt hiszem.

     -És mondd, mik a terveid? Esetleg oda akarsz költözni, ott tanulsz, vagy…

      -Na várjunk csak. Most te jössz kislány. Mivel töltöd a nyaraidat?

      -Jó ég! – nevetek fel. – Nem is tudom. Az biztos, hogy a mostanit a családommal fogom Londonban. Alig láttam valamit a városból, már jönnöm is kellett. Akárhol jó nekem, csak velük legyek. – elszomorodok.  – De korábban… utaztunk. Ide-oda. Egy hétre, majd hazajöttünk, és punnyadtunk. Főleg Clarie-vel, és Olíviával.

     Mielőtt észrevettem volna, már kis is csúszott.

      -Olívia? – kérdez vissza érdeklődve.

Mit tegyek?

Mit csináljak?

Bepánikolok.

Nem, még nem.

      -Barátnőm. Mindegy. – hadarom. Megérzi, hogy bajom van a mosolyom ellenére.

      -Rendben. – egyezik bele a hallgatásba.

      -Na igen. Én is csak, olvastam, gépeztem, bicikliztem, horgásztam, és olvastam. Elképesztően érdekes. Na te jössz. Jövő?

       -Őőő… nem tudom. Fogalmam sincs. Még két évem van eldönteni. Talán a sport, talán a könyvek, talán a tanulás. Te?

     -Passz. De megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül a kétségeimmel.

     -Belőled szakács lesz. – ugrat a ájulásos éhezéses esetre.

     -Belőled meg üveges. – vágok vissza.

Mindketten nevetünk. Csodás pillanat.

Eltelik talán egy perc is. Ekkor halkan megszólal.

     -Én is beszéltem franciául, te is mondj valamit magyarul. – kéri azokkal a csillogó szemekkel, amikkel kérni szokott.

     - Hallottál már magyarul beszélni. – válaszolom, mert fogalmam sincs mit mondjak.

     -Nem is. – tagadja és megrázza  fejét. DE CUKI!

     -Á dehogy. Csak irodalmon, az előbb a telefonban, néha még káromkodni is magyarul szoktam.

     -Kérlek. Valamit. Annyira szép. – a szemei kettős értelmet hagytak a mondattal kapcsolatban. Nem tudom a nyelvre értette, vagy másra.

       -Hát rendben. Mit szeretnél?

       -Mondjuk, a kedvenc versedet. – ajánlja.

Átfut az agyamon néhány Petőfi, pár Arany, de nem akarom őket visszamondani, mint elsőben. Inkább hagyom kitörni aminek ki kell törnie.

      -„Nem akarlak itt hagyni.” – kezdem magyarul, a szemébe nézve. Különös bizsergést kelt bennem az igazság, ami elhagyja  a számat, de tudom, nem érti. – „Nem akarok 2 hetet eltölteni nélküled odakint. Azt szeretném, hogy bevallj mindent, ne titkolózzunk tovább, és szeretnélek végre megcsókolni, és átölelni, mert teljesen kikészítesz.” – amíg mondtam, végig rám nézett, és én is végig ránéztem. Mindketten tudjuk, hogy nem vers volt.

     -Ez nem rímelt Sophie. – jegyzi meg halkan, csillogó szemekkel.

    -A magyar költők igazán szabad szelleműek. – hazudom.

Tudja, de elmosolyodik.

    -Nagyon szép volt. Minden elismerésem a szerzőé. – kaján vigyor, leleplező tekintet.

    -Majd megmondom neki. – fülig ér a szám, nem tudom miért.

Chase mosolya pedig édes. Olyan édes, és kesernyés, mint egy forró kávé. Tejszínhabbal, és fahéjjal.