December 10

18. fejezet

Az idő gyorsan telik.

A hó csak esik.

Én tanulok.

Chase nélkül pedig már megbolondulok.

A november vége elérkezik, és én áttanulom a hóeséses éjszakákat. Anyuék odahaza tervezgetik a síelést a téli szünetre. Clarie akkorát nőtt, hogy kinőtte a fél ruhatárát.

    Félév révén, annyi dolgozatot írunk, el se hiszem. Ez a hajrázás időszaka. Még a klántagokat is látom néha a könyvtárban. És Chase csak átfekszi az egészet. A fiú már annyira hiányzik, néha arra kelek fel éjszakánként, hogy az egész csak álom volt, csak képzelgés. Mert időm nincs elmenni hozzá. Azt sem tudom, hogy fogadná. A 2 hosszú hét lassan elfolydogált mellettem, de minden délután dolgozatra tanulok, így képtelen vagyok bekopogni a gyengélkedőn.

      Lily változatlanul … próbál kedves lenni, James ugrat, viccelődik velem, de csak mint egy bátyus. Az a baj, hogy… néha meg rajtakapom ahogy bámul, azzal a régi buja tüzes tekintetével.

Bevallom neked férfiasan, még így is félek tőle.

Sőt…

Matek tz.

     December 10.-e. A szünet 20.-tól kezdődik. Én pedig már olyan kimerült vagyok, hogy korrektorral kell eltüntetnem a karikáimat a szemem alól. Már villanyt kell kapcsolni az egész épületben nappal is. A matek tz. előtti reggelen is számológéppel, táblázatokkal ülök az asztalomnál. Ugyanis még most is változatlanul egyedül vagyok. Én nem merek odamenni hozzájuk, sajnálom.

     December 10.-e.

    Számomra fontos nap. Reggel már kaptam is az sms-t anyuéktól.

    De az iskolában senki sem tudja.

Reggel bekapok  egy fél sütit, megiszok 2 csésze kávét, és elsietek az első órára. Jajj, Atya ég! Ettől függ a félévi jegyem. Ha meg tudom írni 4-esre, akkor 4-es leszek. Ha hármas, vagy annál rosszabb, hármas leszek.

      Az osztályfőnök már kiosztja a lapokat, mikor kinyílik az ajtó.

    -Chase! Haver! – kiált fel James nyúlós hangja, és felpattan a padjából. A matek dolgozat csak régi emlék számára is, számomra is. Olyan hihetetlen erejű a meglepetés, hogy azt sem tudom, mit csináljak.

     Chase szépen felöltözve, a tiszta egyenruhájában jelenik meg. Még a borostája alatt is látom, hogy az amúgy is férfias állkapcsán most valósággal feszül a bőr, arccsontja kiáll, gyönyörű szemei alatt sötét karikák. Íves, vastag ajkai lilák. A testén lebegő egyenruhája alól is látszik, hogy nagyon le van fogyva. Ahogy félénken belép a terembe a táskájával a vállán, először az osztályfőnökhöz sétál, suttog neki valamit, figyelmen kívül hagyja James öröm kiáltását, és az én bekönnyesedett, örömittas tekintetemet is.

Aztán Mrs Denis bólint, Chase pedig torkát köszörülve felénk fordul.

     Nehezen, súlyosan mozog, és nagyon kimerülten ereszt egy fülig érő vigyort barátjának. Leül mellé a padba, és férfiasan kezet fognak.

    -Te, biztos, hogy kiengedtek? Úgy nézel ki mint ha most léptél volna ki a Drakulából.

    -Nem, megvagyok. Most már nem bírtam tovább. Majd rendbe jövök. – magyarázkodik egyre halkabban, mert a tanár újra osztani kezdi a lapokat. Én azt sem tudom előttem ott van-e már a dolgozat, azt se tudom van-e nálam toll, vagy számológép, bármi. Engem már csak az érdekel, hogy Chase rám nézzen, és megnyugtasson, hogy nem varázslat volt az a pár nap a gyengélkedőn.

     Vágyakozó tekintetem véletlenül Kate-re téved. A lány mosolyog rám, de tapintatosan elfordul, a többiekkel együtt, akik a dolgozatra koncentrálnak.

    Percekig bámulok a padjukhoz. Várom, mikor pillant rám a sötét csillogással, a gondolkodó arcával. Várom, mikor inti le James hülye meséit, és mikor szólít a nevemen.

    De semmi.

    Csak James-szel sutyorog a pad alatt, mozgolódik a padban, és rám se bagózik.

   Úgy döntöttem később esek kétségbe, mikor nem lát senki.

    Így hát ólomsúlyú szívemmel visszafordulok a padomhoz, és végigszaladok a feladatokon.

Talán normál körülmények között tudnám is az egészet, de most… még az sem érdekelne, hogy kicsapnának, vagy hogy apa csalódott arcába kellene megmondanom, hogy 3-as lettem matekból. Mindet nagyobb örömmel túlélném, mint ezt a hihetetlen erejű csalódottságot.

     A 45 percet végigszenvedem, néhány feladathoz bevések valami kis hülyeséget, aztán a csengő hangjára összekapom a cuccomat, kipattanok a padból, és a dolgozatot lecsapva a tanár padjára kiviharzok a teremből mindenkit megelőzve. Utamat a mosdó felé veszem. Ha valahol, hát akkor ott ki tudom magam pánikolni.

      Kivágom az ajtót, végigsuhanok a csempézett, hideg padlójú csapos, vizes, tiszta WC-n, és bezárkózok egy fülkébe.

     A torkomban éget egy kétségbeesett sikoltás.

Olyan lehengerlő fájdalmat érzek, kikosarazást, egyedüllétet, szégyent, amit még soha.

A sok szar „szerelem fájdalom”, „elhagytál szemét”, megbosszulom, mert átvertél” dal most nyer csak értelmet. És végigperzseli a szívemet, megmérgezi az ereimet. Felforr a vérem, és legszívesebben… nem is tudom. Pofon csapnám Cahse-t is meg magamat is.

      Tudod mit? Nem is Chase miatt örjöngök, hanem magam miatt. A sok hülye álmodozás! A tervek! A képzelgés, hogy kellek neki! Nevetséges! Szánalmas vagyok! Egy összetört szívű kislány vagyok, aki még most is mindenhol kalandot keres, és mindenben többet lát, mint ami.

                 A FRANCBA!

     A könnyeim folynak, az öklömmel az ajtóba vágok, és próbálok nem hangosan sikoltozni.

     Miért nem lehet csak egyszer, EGYSZER az életben szerencsém?! Miért nem sikerülhet valami, úgy ahogy én akarom?! Miért csinálta akkor azt amit, hogyha most rám se bagózik?

           UTÁLLAK CHASE!

           GYŰLÖLLEK TELJES SZÍVEMBŐL!

Sophie, te barom! Te idióta, kislány, hülyegyerek! Agyatlan tyúk! Legszívesebben bokán rúgnám magam!

A becsengő felzendül, de nem érzem magam úgy, hogy ha meglátnám Chase-t, nem támadnék neki.

Lassan kinyitom a fülkét, és a tükrökhöz sétálok. Remegek. Sírok.

      A csap alatt megtöltöm a kezem hideg vízzel, és az arcomba nyomom. Kifújom az orrom, megtörölközök, és leülök a hideg kőre.

      Magamhoz térít az egész procedúra, és a lángoló, pusztító düh, kis, perzselő fájdalommá változik.

      -A francba Olívia! – szitkozódok a láthatatlan barátnőmnek, akit most nem érzek, egyáltalán. – Már te is itt hagysz? – kiáltok, és félek, megőrültem.

Hidegvér!

Mély levegő! Ne gondolj semmire! Állj fel! Fogd a cuccod, és menj órára!

     Nagyon lassan tudom csak kivitelezni a terveket, mert igaz, hogy már nem remegek, és nem zokogok, de olyan fáradtnak érzem magam, alig birok járni.

      Rendesen elkések irodalomról, de szerencse, hogy Mr Lenard a tanár.

     -Mi baj Sophie? Hol voltál? – szakítja meg  Sendhal életrajzát.

Tudja, hogy rendesen sosem késnék, kedvesen kérdezi, nem követelőzve.

     -Nem, jól vagyok, csak… - valami rendes kifogáson agyalok, míg az ajtóban ácsorgok, de semmi sem jut eszembe. Újra felforr az agyam. – Nem tudom! Tessék beírni a késést, csak elkéstem ennyi. – hadarom, és a helyemhez sietek. Gondosan ügyelek rá, hogy nehogy ránézzek. Se Chase-re, se James-re, se Kate-re, se senkire.

    Leülök, és karomra hajtom a fejem. Kimerült vagyok.

     -Biztos minden rendben Sophie? Ha akarod menj el a gyengélkedőre. Elég sápadt vagy. – ajánlja, és mikor ránézek, félek megbántottam a kedves kis tanárt.

     -Bocsánat Mr Lenard a késésért, jól vagyok, tudok figyelni. – hazudom, és hogy bebizonyítsam, előveszem a füzetemet.

     -Akkor jó. Tehát akkor srácok, hol jártunk? Ja igen. Tehát, a Napóleoni harcok után…- kezdte újra az anyagot, és egy idő után kellemes bizsergéssé változik a hangja. Újra a kezemre hajtom a fejem, és a padom repedéseit nézegetem. Nem érzem, hogy itt van majdnem mellettem. Nem érzem a jelenlétét. Senkinek. Istenem! Hová lettek azok a pillanatok, amikor feladtam rá a felsőjét, mikor vele nevettem?

      Szépen halkan, nehogy bárki észrevegye, kifolynak a könnyeim. Ezek már a végét jelentik a szenvedésnek. Kimossák a reményeket, az álmokat, és eloltják a fájdalom parazsát.

      Arra ocsúdok, hogy kicsengetnek. Már késve kezdek pakolni, a gyerekek már mind kint vannak. Samuel a tanári asztala mögül néz rám, gyanakvó, féltő szemekkel.

     Folytonos borostája, és kócos haja könnyedén feledteti velem, hogy igazából a tanárom. Olyan mintha csak egy osztálytárshoz sétálnék.

     -Tudom, van más is akivel meg tudod osztani, de ha esetleg a tanulás, vagy az iskola, abban talán a vén Samuel is tud segíteni. – ajánlja, és felül az asztal tetejére. Gondolkodva megállok mellette, és a szemébe nézek. Szép szeme van. Megnyugtat.

     -Jajj, tanár úr. Nem kell így aggódni. Teljesen rendben vagyok. – hazudom.

    -Na ne mondd! Sophie! A vak is látja, hogy szenvedsz. Úgy nézel ki, mint egy szellem, új suhansz ide oda, óra közben, szünetekben mint egy túlvilági lélek. Most is, a szemed, mintha egy másik világban járna. Mikor idejöttél akkor sem voltál valami életvidám, kalandéhes, pozitív kislány, de mostanában aztán…

    -Gondolom a korral jár. – suttogom, hogy mondjak valamit.

    -Sophie. Ha nem ismernélek, azt hinném szerelmes vagy.

A mondata után, mély csönd keletkezik.

     -A fenébe is! Nem vagyok szerelmes! Nem is voltam! Nem is leszek! Most már biztos nem! – kiáltom, és megfeledkezem arról, kivel beszélek. De Samuel csak mosolyog, és szemeiben megnyugvást látok. – Óóó, ne nézz rám ezzel a „Mindent értek” tekintettel! – kiáltok a vigyorába.

     -Akarod mondani,” ne nézzen”.

     -Mást is akarnék én mondani! – vágok vissza feldúlva, és kiviharzok a teremből.

    Még a folyosón is hallom a mély, basszusos nevetését.

*

Valahogy végigszenvedem a napot, közben egyszer sem nézek rá.

Vacsoránál Kate mellém csapódik. Kivételesen nincs könyv a kezemben. Nem is tudom lesz-e még szünetig. Valahogy már ez sem érdekel.

     -Kérdezhetek valamit? – halkan, kedvesen, kicsit megilletődve beszél.

    -Kérdezz. – mormogom a kakaómba.

    -Miért nem mész oda hozzá? – veti fel a világ legrosszabb lehetőségét.

Felnevetek. Talán túl hangosan. többen is ránk néznek.

     -Az kéne még! Nem elég, hogy ő megaláz, én is alázzam meg magamat. – a torkomban lévő gombóc miatt nem tudom olyan hangosan mondani, amennyire akarom.

      -De mégis mi történt? Téged nem érdekel?

     -Elmondjam mi történt? Az történt, hogy a gyengélkedőn kikezdett velem, és is kikezdtem vele. Elhitetett minden szarságot velem, én meg továbbköltöttem, még ATYA ÉG! még neked is úgy állítottam be, mintha igazán történt volna bármi is! Hazudtam magamnak, ő pedig nagyon unatkozott. Mégis kinek kellenék? A parasztlány vidékről? Majd biztosan egy ilyen angol fiúnak nyeri meg a szívét, mint Chase! – legszívesebben leharapnám a nyelvemet, mikor kicsúszik a neve a számon.

       Kate lefogja remegő kezeimet, és rám néz. Olyan nyugodt, megfontolt, kedves tekintettel, ami egy kicsit engem is lehűt.

      -Na idefigyelj Sophie! Semmi okod arra, hogy ezt gondold! Hogyha csak kihasznált a gyengélkedőn, akkor nem követett volna minden hová a tekintetével hónapokkal az előtt. Nem rohant volna érted, mikor James rád mászott az ebédlőben, és nem láttam volna reggel az arcát olyannak amilyen volt, mikor kiviharoztál matekról. Valami olyan történt, amit nem is te, és nem is ő csinált. Lenne egy tippem, hogy kicsoda, de inkább hagyjuk. És ezért mondtam, az lenne a legjobb, ha odamennél hozzá, és rákérdeznél.

Végiggondolom a szavait, és igazat adok neki. Magamban eldöntöm, hogy ez is egy lehetséges opció, nem csak az, amit kétségbeesésemben kitaláltam.

       -Nem fogok Kate. Úgysem fogok tudni. Képtelen lennék… - vallom be neki.

Erre Kate szeplős kis arca pirosba borul, és felpattan az asztaltól.

      -Akkor majd én, nem hagyom, hogy újra belemásszon az emberek életébe az a szemét!

Próbálom megállítani, de elsuhan, az asztaluk felé. Ha most odamegy ez az őrült Chase-hez, és rákérdez, én felakasztom magam.

        De legnagyobb meglepetésemre nem Chase sötét hajához hajol, hanem a mellette ülő, piszok szőke kis csokányhoz.

      Elhívja, és a többiek kérdéses tekintete láttára elviszi az ebédlő szélére. Ott aztán a képébe mászik, és amilyen kicsi lány, annyira tudja tépni a száját. James csak tátog, össze-vissza, de még így távolról is látom, hogy hazudik. tehát akkor James. Ő tett valamit.

      Kate még mindig mondja neki a magáét, de James lassan visszaindul az asztalhoz. Még utoljára visszafordul a lányhoz, mond neki valamit, mire Kate összetörik, és elvörösödik.

Lassan ballag vissza hozzám.

Leül, és felsóhajt.

     -A kezében tart. Butaság volt akármit csináltál. – suttogom.

Most már mindketten ki vagyunk.

Semmit sem mond rá. Csak hallgat. Egyedül a szemeit emeli rám.

Hirtelen felnevetek.

Mert akkor a legjobb nevetni, mikor semmi okod sincs rá.

        -Két ilyen szánalmas nőszemélyt! Mindkettőnket kicsinált két hülye!

Kate arca újra visszanyeri a színét, és ő is elmosolyodik.

      -Igazad van! Nevetségesek vagyunk! – magas tündérhangon kacag.

      -Jajj Kate! Ennél rosszabb szülinapom még sosem volt! – szólom el magam direkt a nagy titokról.

Kate arcáról leolvad a mosoly, lesokkol, majd pár pillanatig csak zavarodott tekintettel néz rám. Aztán felsikkant, felkacag, és a nyakamba veti magát.

Majdnem hátradőlünk a székkel, olyan erővel vágódik hozzám.

     -Boldog szülinapot nagylány! Miért nem mondtad?

      -Köszönöm.

Még most is mosolyogva ül vissza székére, és újra felteszi az előbbi kérdést.

      -Minek mondjam? Olyan lényegtelen.

      -Mi az, hogy lényegtelen? 17 éves lettél! Az már majdnem 18! Annyi vagy mint mi. – Kate boldogsága alatt valami töprengést, furfangosdit látok.

     -Na igen. De azt hiszem, könnyű szívvel kijelenthetem, hogy ez életem LEGROSSZABB szülinapja.

Felnevet.

Még felhajtom a kakaóm maradékát, közben Kate szóval tart. Ezután mint két barátnő egymás mellett sétálunk fel a szobánkba.

     Csak ketten vagyunk.

Vihogunk, történeteket mesélünk, és elfeledkezem róla. Minden rosszról.

    Mikor a lányok bejönnek, sajnos vissza kell magunkat fognunk, de a beszélgetést az ágyamon folytatjuk, suttogva, elhúzott függönnyel. Már elég későre jár, mikor elmegyünk zuhanyozni. Először Kate megy, addig én megágyazok, és fésülködök egy nagyot.

     És gondolkodok. 17. Az már tényleg elég felnőttes évszámnak tűnik. Mégis, olyan kislánynak érzem még magam.

      Mikor Kate végez, halkan elhúzza a függönyöm, és suttogva mondja, hogy szabad a fürdő. Még egyet kedvesen rám mosolyog, szemében valami játékos fényt látok megcsillanni, míg az ágyához settenkedik.

      Zuhanyzás közben pedig sajnos újra eszembe jut ő. Fáj, féltékeny vagyok, és hihetetlenül hiányzik. Talán fél óráig is csorgatom magamra a vizet, közben őrá gondolok, és felidézem minden pillantását. Kiszállva gyorsan belebújok a pizsamámba, és halkan, nehogy bárkit felébresszek beosonok a függönyöm mögé.  

A megvetett ágyamon, pedig kis kék csomagot találok, rózsaszín masnival átkötve. Egy kis fehér cetli van alá dugva, amire Kate hullámzó kézírásával pár sor van vésve:

„Boldog 17. szülinapot az én szánalmas barátnőmnek.”

Nem tudom visszafogni a kacajom, mire halkan a Kate kacagása felel a sötétben.

Kibontom a kék papírból, és egy CD-t találok benne.

    Szép igazi kötéses, dupla lemezes CD-csomagot. Az együttest addig még nem ismertem, de azóta már a kedvencemmé váltak.

     Halkan előkotortam a CD lejátszómat a bőröndből, bedugtam a fülem, bebújtam a takaró alá, és elindítottam.

   Az énekes brit (talán egy kis francia) akcentusú, mély tónusú, rekedtes hangját különféle hangszerek ölelték fel. Minden számban nagy szerepet játszott a banjo, az akkusztikus gitár, és a nagybőgő. Minden számukban volt valami fájdalmas, valami mély. Valami élettel teli.

Lassan kitisztították a szívemet szövegükkel, és lassan elaltattak dallamukkal.