Havas búcsúzás

 19. fejezet

Még másnap reggel is a banda szomorkás banjo-s számai járnak a fülemben. Fáradtan, de valahogy mégis regenerálódottan lépek ki a lányokhoz, Lily épp zuhanyozik, a többiek kedvesen mosolyognak. De fura!

Kate egyből hozzám somfordál, még kócos hajával, karikás szemével.

      -No? Hogy tetszenek? – kérdezi.

      -Elképesztőek Kate. Nagyon köszönöm. Szuper ajándék! – biztatom hevesen.

     -Na persze. Ezt csak úgy mondod. Bár korábban szóltál volna hogy szülinapod lesz, akkor talán…

     -Kate! Fogd be! Teljesen meg is szerettem őket. Beleszerettem az egészbe. Nagyon köszönöm. Erre volt most szükségem.

Pár pillanat múlva, úgy érzem végre meggyőztem.

     -Jajj, nagyon örülök, hogy tetszenek. Én egy koncertjükön voltam először, az után nem volt megállás. Ó Sophie! Ha még látnád a zongoristájukat! – áradozik, közben fésülködni kezd.

     -Majd egyszer megnézzük őket élőben. – ajánlom.

 Kate hevesen bólogat.

       És ekkor, életemben először, úgy éreztem elhagyom Olíviát.

Mindig is csak arra vágytam, hogy továbbléphessek, hogy visszaváltozzak. De most, hogy itt van végre egy barátnő, akivel nagyon jóban lehetnék, úgy érzem, elárulom őt.

      Szégyenkezve próbálom fenn tartani a beszélgetést, de örülök, mikor zuhanyozni jöhetek.

A mai nappal befejeződnek a témazárók, tehát már csak ezt kell túlélnem, az elkövetkezendő pár nap 20.-áig simán fog gördülni. Ma még egy angol vizsga, és egy töri javítás.

      És ami a legjobb…

Nem nagyon tanultam rájuk.

      A tegnapi nap, valahogy nem volt a tanulás jegye. Mindent csináltam, csak erre nem koncentráltam. Jajj, anyám. Már látom apa fejét, ahogy bólogatva azt mondja: „Lehetett volna jobb is.”

      Na mindegy. Egyetlen életcélom mostantól, hogy hazakerüljek, és újra lássam őket.

Reggelinél Kate újra látja, hogy pánikolós tanulásos rohamom van, így hozzájuk ül. Csendben, magányosan erőltetek magamba valamit, közben az angol tételeket bújom, írók életrajzát magolok.

       Nem bírom ki. Egyszer, csak egyszer ránézek a helyükre. Minden idilli, a szerelmesek egymás karjaiban, a lányok együtt nevetnek valamin,  a fiúk együtt bújják a telefonjukat, egyedül Chase ül ott lehajtott fejekkel. Igaz, a kör belsejében ül, mégis valahogy elhagyatottnak tűnik.

       De jó lenne, ha miattam lenne ilyen.

Legszívesebben újra bokán rúgnám magam, amiért még ezek után is képes vagyok álmodozni. Érdekes, az elmúlt napokban, akármikor Chase bekúszott a fejembe, mindig csak mérgelődés lett a vége. Hanyagolnom kell. Legalább a mai napra.

       Mikor irodalmon besunnyogtam a padomhoz, láttam Samuel arcán a viszontlátás kaján örömét. Sokatmondó pillantással adja át a dolgozatomat, és óra végén sejtelmesen mond „Viszlát Sophie”-t.

A doga amúgy elment. Az irodalommal nincs gond. De a töri.

A 3. órában estünk túl a dolgon. Nos… hogy is mondjam.

      Két hármasom lesz. Ez, és a matek.

A délutánt, és az estét újra Kate-tel töltöttem. A lány felszabadul, mikor nem kell azokkal lennie. Sokkal nyitottam, nem is dadog, és ezerszer boldogabb.

     Én pedig újra gyereknek érezhetem magam. Újra van kivel vihognom, bolondoznom, beszélgetnem a lányos dolgokról. Kate tuti helyeket mondott Londonban, és befonta a hajam. És akkorákat röhögtünk, féltem kiszakad a torkom. Nevettünk az iskolán, nevettünk a diákokon, a tanárokon, a lányokon, a fiúkon, nevettünk James-en, Chase-en, és legfőképp nevettünk magunkon.

      Aztán elmúlt a napom, és mikor másnap felkeltem, éreztem, hogy szabadabb a szívem. Igaz, még iskola volt, de órákon semmit sem csináltunk. Filmet néztünk, a téli szünetes terveket osztottuk meg a tanárokkal, néhány órán még gyakoroltunk, de amúgy semmi tanítás.

     Eltelt egy hét gyorsan, a sulira rászállt a hideg, a hó, az ünnepek közeledte, a pilledés, és a szünet. Napjában már kétszer hívtam anyáékat, előkotortam a bőröndömből a pénztárcámat, és megnéztem mennyi a keret az ajándékokra.

        A szerdai teherautó vonalak egyre több holmit kapaszkodtak fel a hegyeket, hozták a sok ajándékot, a szülők által küldött elő karácsonyi ajándékokat. Én is szóltam anyuéknak vegyenek már egy szép napló füzetet, és valahonnan szerezzenek egy Lajkó Félix CD-t. Na meg persze csomagoló papírt.

Én csak 17.-én tudtam meg, hogy az iskola szervez karácsonyi bált. Kate úgy hívta „bulit”, de ezt erősen kétlem, nem hiszem, hogy rendesen bulizhatnánk a tanárok előtt. Na mindegy, amúgy sem vagyok nagy bulizós.

       Azt viszont láttam, hogy James, és Noah az egyik teherautós csomagjukat szélsebesen, és haláltitokban csempészték fel a szobájukba.

       Pont 17.-én kint sétáltunk a havas kertben Kate-tel. Csak mi ketten merészkedtünk ki a hóesésbe. Nyakig beburkolva lépegettünk a gyönyörű havas tájban.

      -Tiszta Narnia. – jegyzem meg.

      -Te is szereted? – felnevet. – Én még mai napig sírok mikor az a jégkirálynő izé, megfagyasztja a lólábú kis manót.

     -Látom tisztában vagy a dolgokkal. – nevetünk.

 A tél. A hó. A vakító fehérség. Az agyamba mint valami pillangó röppen az emlék, hogy Olívia pont egy éve...

Hagyott itt....

És ekkor, mint villámcsapás, a szívembe dobbant az érzés, hogy el akarom neki mondani. El akarok neki mondani mindent.

Megtorpanok, és akármennyi idő telt is el, remegni kezd a kezem.

      -Mi van Sophie? Mi bajod?

     -Kate, ugye tudod, hogy nagyon kedvellek? – úgy érzem, be kell vezetnem a dolgot. Nem kezdhetem úgy, hogy:”Előtt volt egy legjobb barátnőm, akit agyon lőttek. De most jól érzem magam veled.”

      -Igen. Tudom. Én is.

      -Mondhatjuk barátnők vagyunk?  - kérdezem tapogatózva.

      -Mondhatjuk legjobb barátnők. – suttogja elvörösödve, kis félénk mosollyal az arcán. Én is úgy vigyorgok, mint egy ovis kislány.

      Ebben a fehér, hideg, puha havas fákkal bekerített angol tájban sétálgatva végre újra egésznek érzem magam. A havat lassan tapostuk, mindkettőnk keze folytonosan mocorgott a kesztyűben a hideg miatt. Mégis, most mindkettőnk szívet kis melegség járta át.

     Visszaemlékszem, mikor még Olíviával hógolyóztunk, kiskorunkban szánkóztunk, majd Clarie-t szánkóztattuk. Egymás súlyától szenvedve húztuk a másikat fél méterig, aztán csak sétáltunk, csak nevettünk. És most itt vagyok. Egy vörös kis félénk angol lány… Mennyire más. Mennyivel másabb, mint az én rövid mézszínű hajú, fehér bőrű, meleg kék szemű elveszett barátnőm.

       A lelkiismeret furdalás, és az új kalandok izgalma egyszerre keríti uralmába hideg szívemet.

És ekkor újra csak kicsordulnak a könnyeim. Ennyi idő után is. A tudat, hogy ennyi volt. Nincs itt. Nem él velem, nem lélegzik, nem folytatja a világot.

       Kate csak hallgatja, míg lenyelem kitörő zokogásomat. Illedelmesen jön mellettem, és vár. Várja, hogy elmondjam a titkomat.

Én pedig ahogy taposom a fehér leplet, érzem hogy Olívia itt van. Itt van bennem. Érzem itt mellettem. Hogy elmosolyodik, és a vállamra teszi a kezét. A fülembe suttogja:

      -Ne legyél gyagyás. Az emlékeink a mieink. És örökké itt lesznek. – kókuszillat kering a hideg levegőben. A szívem remeg.

     -Örökké. – suttogom lehelet halkan.

És ekkor, arra vállamra, amelyiken Olívia szellő keze pihen Kate lassan rácsúsztatja kesztyűs tenyerét.

És Olívia képét, és illatát elsodorja a decemberi fagyos szél.

                                   Ekkor láttam utoljára Olíviát, ekkor beszéltem vele utoljára.

       -Elsőben külön osztályba jártunk. – kezdem mesélni azt amit azt hittem sosem fogok tudni elmesélni. – Első találkozásunk akkor volt, mikor azon veszekedtünk kié legyen a hinta. Aztán már mindenen veszekedtünk, hosszú, gyönyörű évekig. Olívia Mendler. Magas, csinos, karamella színű tüsis hajú, kék szemű sápadt bőrű okos, de bizonytalan, 16 éves kis tündér. Életem egyik legfontosabb személyévé vált az elmúlt éves során. Ő volt az, akivel azt hiszem megéreztem a barátság szellemét. – míg beszélek, Kate csak hallgat, izgul. Én pedig azt hiszem sírok. De csak egy kicsit. Csak annyit, amennyi megtisztítja a lelkem.

     -Volt? – kérdez vissza.

     -Tavaly télen … - úgy dőlnek belőlem a fájdalmas szavak, mint aki sosem áll meg. Elmondom a gyerekkorunkat, az álmainkat, a terveinket, a kalandokat. Elmondok mindent, amit meg akarok jegyezni. Elmondom Olíviát, amennyire csak el lehet mesélni egy ilyen embert szavakkal. Elmondom a szupermarketet, a kislányt, elmesélem a hőst, aki a barátnőm volt. A barátnőm most is. Mikor a végére érek Kate is zokogni kezd. De nem állunk meg. Lépkedünk tovább.

     -Hát ezért az űr. A szü..szürkeség a szemben. –

     -Nem Kate. Mert úgy érzem, el tudom feledni. Mikor veled nevetek, már nem fájdalmas az ő nevetésére emlékezni, hanem örömteli, hogy egyáltalán megtörtént. El tudom engedni. Neked köszönhetem Kate.

Na ekkor torpan meg, és esik a nyakamba. A haja csikizi az orrom, könnyei átáztatják a sapkámat, mégis… érzem a szíve melegét. És segít, hogy ne essek össze.

    -Köszönöm, hogy elmondtad Sophie.

    -  Köszönöm, hogy meghallgattál.

Ahogy a szívem minden lélegzettel egyre könnyebb, és világosabb lesz, lassan elengedem Kate-et, és szembe kerülünk.

Elmosolyodik.

    -Bár ismertem volna.

    -Igen. Bár ismerted volna.

    -Ezért költöztetek?

    -Igen.

    -Ezért sírtál az első nap?

    -Igen.

    -Tompult már a fájdalom? – olyan kis pille könnyen kérdezi, azt sem tudom, mit jelent a kérdés. Mégis tudom a választ. Mintha valaki megsúgta volna a sapim alá.

                                                                                   Kókusz.

    -Igen. – bizonyítom Kate-nek is, magamnak is, és Neked is Olívia. Akárhol vagy.

Köszönöm Olívia!

Viszlát Olívia!