Kanállal fel! Na megy "Cs. M." is benéz...

15. fejezet

Hormonok!

Azok teszik velem ezeket az ostobaságokat.

Miattuk vannak álmaim Chase-ről, miattuk tudom olyan átkozottul élethűen elképzelni őt mondjuk karjait körbeölelve a testemen, és miattuk locsogok mindenféle célzásokat.

Na jól van Sophie! Ráülünk a szánkra, és bebújunk a takaró alá!

      Chase csak nevet.

     -Leesett a vércukorszinted gondolom. Azt sem tudod mit beszélsz. – A HANGODBAN NE LEGYEN ILYEN KISFIÚS ELÉGEDETTSÉG TE SZEMÉT MERT TOVÁBB FOGOK CÉLOZGATNI, EGÉSZEN ADDIG AMÍG RÁD NEM VETEM MAGAM!

     A takaró alatt rágom a számat, és próbálom nyugtatni magam.

     Mrs Cope SZERENCSÉRE végre bejön, egy tál gőzölgő levessel, másodikkal, minden ami kell, sült hús, sült krumpli, savanyúság, ketchup, desszertnek csoki torta. Finom szénhidrát, zsír, cukor mennyország. Már a látványától hányingerem van. De úgyis letömi mindet. Amilyen erélyes asszony.

     -No szép délutánt mindenkinek! – kiáltja, mint egy cserkész főnök. Berobbant az ajtón, és mérges, ideges arccal, jószerével üget az ágyamhoz. – Chase neked nemsokára hozzák a vacsorát, most a kislányt kell megetetnem. – Chase bólint, közben rám téved pillantása, és az előbbi mondatom tudatával, humorral, rossz előérzettel, mindennel együtt mosolyog rám.

      Közben Mrs Cope lerakta a roskadozó tálcát a szerényemre, a fal mellől elvett egy széket, és a kis éjjeli szekrényt a kajával együtt eltolta a szék mellé. Kivette a tálca alól a házis lapokat, a telefonomat is az ágyamra rakta, és hipp-hopp szép kis rögtönzött vacsorázó asztalt csinált a cuccaimból. – Na most pedig kedves kisasszony, felülsz, és enni fogsz, amíg azt nem mondom, hogy állj! Tudod ám…- mondja elszántan, és felkap a hónom alatt, rám teríti a köntösömet, és a székhez segít. – nálam nem szokás az, hogy a beteg gyerekek össze-vissza essenek, és ájuldozzanak. Ez többet nem fog előfordulni. Telerakom a legyengült kis szervezetedet cukorral, kibélelem mindennel ami kell. és aludni fogsz. Meghízol végre, és soha többet nem fog összeesni senki a kezeim között. – attól eltekintve, hogy az asszony szörnyen mérges, azt is látom, hogy ugyanannyira meg is van ijedve. Ahogy mondta, még egy betege sem ájult el miatta, Rejtett lelkiismeret furdallást látok a szemében, de ezt aztán olyan mélyen elrejti a határozott terv arról, hogy halálra etet, alig veszem észre. Chase közben halkan nevet.

      -Jó étvágyat Sophie! – rákapom a szemem, mire ő még jobban vigyorog.

     -Sajnálom Mrs Cope. Nem az ön hibája. Én nem ettem rendesen.

     -Tudom én. Tudom, nem az én hibám. De akkor is kezdjük a gyógyulást egy kis húslevessel.

     Meghunyászkodva kanalazom az „angol-húslevest”. Én így neveztem el a második kanál után, mert a „magyar-húslevestől nagyon messze áll. Az volt benne a jó, hogy meleg, és folyékony. A fél tányérral lecsúszik, de aztán halkan megállok. Észre veszi a kanálcsörgés hiányát, és rám rivall.

     -Nem állunk meg! – szórnak szikrákat a szemei.

    -De nem fog belém férni a csoki torta, ha ennyi levest eszek. – magyarázkodom. A csokinak amúgy tényleg nem akartam ellenállni.

     Megenyhül a szíve, mert az indoklásomban a még több evésnek szentelem a jövőmet. Elveszi a leveses tányért, és elém rak egy tányérban 2 szelet sült csirkemellet, olajban tocsogó sült krumplit, és egy kistálban uborkát, meg salátát.

     -Rajt! – utasít.

Mély levegőt veszek, és indítok a krumplival.

    A jó páradik falatnál, mikor már a csirke is csatlakozik, érzem, hogy jobban vagyok. Lassan eszek, így az étel szépen fel is szívódik bennem, érzem, már nem szédülök, a fejem tisztább.

Igaz alig a felét tudom csak legyűrni, annak ellenére, hogy nagyon finom, de érzem, hogy épp csak egy kis kimért hely van még a tortának.

    -Elég volt, kérem a tortát.

    -Ez nevetségesen kevés volt, kislányom. Még egy kis burgonyát.

    -Nem kérek. Tortát kérek! – mondom határozottan.

   -Na rendben, de holnap már emeljük az adagokat.  – mondja, és elém tolja a finom, ropogós csokis tetejű, piskótás tortaszeletet. Az első falat után rájövök, hogy finomabb mint odahaza. A versenyt a húsokban biztosan a magyar konyha nyeri, de sütikben, meg piskótákban az angolok a nyerők.

     A asszony boldogan nézi, ahogy bepusztítom a süti felét, majd hátradőlök a székben, azt hiszem tele vagyok, de a finom íz elcsábít, és az ölembe veszem a maradék felét. Aztán azt veszem észre, hogy a tányér alját kapargatom a villával, mentem a menthetőt.

Mrs Cope felvidulva pakolja össze a tálcát.

     -Rendben, elsőre elégedett vagyok. – mondja, és visszatolja a szekrényemet, a széket, fél kezében a tálcával, és az ágyamhoz segít. – Máris jobb színed van. – nyugtat meg, és elindul az ajtó felé. – Tessék meginni a vizet is amit odatettem melléd! Nemsokára visszajövök, de leszaladok ezzel a konyhára. – és csapódik az ajtó.

     Na a függönyt nem húzta el! Most bunkóság lenne elhúzni,d e nem akarom, hogy így lásson.

     -Szóval édesszájú vagy. – állapítja meg aranyosan, mint aki ugyancsak látja a színváltozásomat.

Most erre mit mondjak?

Rámosolygok, bólintok.

     -Jobban érzed magad?

    -Azt hiszem, nem tudom.

Hallgatunk. Nézzük egymást. De kínos. De rohadt kínos!!!!

És ekkor Mrs Cope bejön.

KÖSZÖNÖÖÖÖM!!! MRS COPE! MRS COPE! Hadd nyomjak egy puszit a kis piros arcocskájára!

*

Az ágyban fekszek. A baldachid elhúzva, mert az asszony átkötözi Chase-t. Én meg csak fekszek, szipogok, fújom az orrom, és mentálisan gyógyítom magam. Mennék már a francba innen, de még a zuhanyozás is kifáraszt.

     Mrs Cope azt mondta, ha folytatom az evést, és a pihenést még két nap és rendbe jövök. Tehát akkor 5 napot fogok itt tölteni. Már 2-ről lemaradtam. Úristen! Sosem fogom tudni bepótolni az anyagot.

Mikor már régen befejezték odakint a dolgot, mindkét függöny összehúzva, sehol senki, én még mindig csak fekszek. Még pisilni se merek felállni, félek meglát az asszony.

    Egyszer csak kopogtatást hallok.

    -Hahó, Sophie! Fent vagy? – suttogja Kate.

   -Igen, itt vagyok gyere be! – válaszolok, közben azon töröm az agyam megmondjam-e, hogy itt van Chase.

    Lépteit hallom közeledni.

    -Helló Chase! – köszön be neki. Ez a Kate mindent tud.

   -Szia Kate! – válaszol meglepődötten.

A függönyöm húzódik, és Kate felhőtlen mosolyába ütközöm. Olyan egészséges, pirospozsgás az arca. Én meg olyan lemerült, fakó vagyok. Meg akarok gyógyulni!!

    -Hogy vagy Sophie? Hoztam a házit. – mondja, és leteszi a szekrényemre a fénymásolt lapokat.

   -Köszönöm, hogy elhoztat. Amúgy, sehogy. Ugyan úgy. – Az ájulást nem hangoztatom senkinek, úgy döntöttem.

    -Tegnap is elhoztam, megkaptad, ugye? – kérdezi, és leül az ágyamra. És észreveszem, hogy nem dadog, hogy boldogan virít az arca, és felhőtlenül beszélget.

    -Igen, köszönöm. De Kate… - töprengve felteszem neki a kérdést. – Mi történt?

Elmosolyodik észrevételemen.

     -Tudod… nyugodt vagyok, és boldog. – szélesen vigyorog, ilyen sugárzóan egyszerűnek még sosem láttam. Vörös kis haja fénylik, arca tisztán ragyog, és megszépült. Azok az állandó felhők, a folytonom ráncok a homlokán semmivé lettek. – Lily és James egészen megvannak. Lily azt mondja, sosem bántja, sosem erőszakoskodik vele. Rád is pozitívabban gondolnak. Lily jobbulást kívánt neked. Sophie! – felpezsdül. – El tudod ezt hinni? James leszállt rólad, már nem is érdekled, senki sem fog bántani, mikor kijössz innen. – szólni akarok neki, hogy halkabban beszéljen, hiszen Chase nincs olyan messze, mint gondoljuk. - És Lily is boldog, és te is, itt lehetsz kettesben Chase-szel.  – mikor elkottyantja magát, szájához kapja a kezét, és szemét kigubbasztva rám mered. – Úr Isten! Bocsánat! Ne haragudj kérlek!

     Elmosolyodok.

    -Milyen okos kis vörös buksid van neked Kate!

Mikor látja, nem haragszom, elvigyorodik.

    -Igaz? Ugye igaz? Láttam én! Észre vettem!

    -Nem tudod miről beszélsz! – felelem sejtelmes hazugsággal.

    -Na persze! Ne viccelj velem! Úgy néz rád, mintha te lennél a mindene, az ő kincse. Te pedig… valahogy eltűnik a homály az arcodról. Eltűnik a sápadtság. – szavaira eszembe jut, hogy ő még nem tud Olíviáról.

    A mosolyom lehervad.

Percekig nem szólunk, és az emlék hatására nem is tudnék, ő pedig vár, míg összeszedem magam. Kate  nagyon okos, és tudja, nem kell kérdeznie.

    -Majd, ha úgy érzed, akkor elmondod. Én szívesen meghallgatlak. – suttogja.

   -Köszönöm! – mondom könnyes szemmel.

Hirtelen ülök fel, és a karjaimat a háta köré csavarom. Ő is átölel, érzem a fanyarkás, talán citromos, narancsos illatú haját. És ekkor tudatosul bennem, hogy Kate a barátom.

     Mikor újra szembe kerülünk, az ő szeme is könnyes.

     -Most mennem kell. Holnap is jövök, de tanulnom kell. Dolgozatot írunk. Mr Lenard azt mondta, Mrs Miller-rel is be fogja pótoltatni.

Nevetünk.

     -Köszönöm Kate. Mindent!

    -Ne köszönd Sophe! Jó éjt! Gyógyulj meg! – mondja, és elhúzza a függönyt. Halkan surran ki rajta. Aztán hirtelen visszadobban, és kaján vigyorral mondja: - Aztán sok sikert Tudjuk ki vel. mutogat Chase felé a szemével, majd kisurran.

     Ezután hívtuk Chase-t álnéven.: „Voldemort”.

Miután már kiment, akkor jut csak eszembe, hogy meg kellett volna kérdeznem, mi volt a fészeres vita.

     Francba!

Még talán egy fél órát szenvedek, de aztán már annyira kell pisilnem, hogy megkockáztatom, hogy meglát Mrs Cope. Nagy nehezen felkelek és eltotyogok a WC-re.

    Elmegyek Chase ágya mellett is. Meghall.

    -Te vagy az Sophia? – kérdezi rekedtesen.

    -Bocs ha felkeltettelek. – válaszolom.

    -Nem keltettél fel, csak betojtam itt a függöny mögött. Utálom mikor el van húzva. Nem látok semmit. –  kiáltja, hogy én is meghalljam. Most nem kába a hangja, biztos nincs benne érzéstelenítő.

Közelebb megyek. Megfogom a baldachid szélét. Tekintettel arra, hogy nem tud felkelni, megkérdezem.

     -Elhúzzam?

Pár pillanatig nem jön válasz.

   -De nem gond? – kérdezi feszengve.

  -Ugyan már miért lenne gond? – nevetem el magam, és teljesen elhúzom az anyagot. Érzem a tekintetét magamon. Újra felforr a vérem.

    Megszólal:

    -Téged nem idegesít, hogy nem látsz semmit odabent?

    -Nem. Megszoktam már a lányokkal odafönt. – fecsegem ki. Jajj Sophie fogd már be!

Chase összehúzza a szemét és úgy fürkészi az arcom.

Elmosolyodik.

     -Nos, nem tudom te hogy vagy vele, de én halálra unom magam itt egyedül. Nem akarsz idejönni egy kicsit hozzám? Beszélgethetnénk. – ajánlja olyan szemekkel, hogy legszívesebben nem hogy csak odamennék hozzá, de le is teperném.

     Lélegezni kéne, vagy észreveszi.

    -O… ké. – mondom mintha egy egész mondat lenne. Elvigyorogja magát. Megpaskolja az ágyát a lábánál. Nem moccanok. – De először ki kell mennem a WC-be. – mondom vörös fejjel.

Bólint.

     -Siess. – ígérteti meg.

Én is bólintok, és már szaladok is a fürdőbe.

      Vajon most megint jó kedve van? Az biztos, hogy abból a félelmetes hidegségből nincs a kedvében. De izgii!

     Kapkodva pisilek egyet, a szívem közben dübörög mint egy V8-as moci, a tükör elé ugrok. Gyorsan megigazítom a szemöldököm, letörlöm a csillogást a szemem alól, és a homlokomról. Jézusom, úgy néztek ki mint aki kómában van.

     Próbálok nem koncentrálni erre, és elindulok az ajtóhoz. A kezem már a kilincsen van. De aztán meghallom:

     -Chase! Te vén lókötő! – kiáltja rekedtes hangjával Mr James Csúszómászó Brightmore.

Atya ég! Atya Ég!

Most hogy menjek ki innen?

Más hangokat is hallok.

     -Jó szarul nézel ki. – neveti egy másik mitugrász hang. NOAH!

     -Hol hagytad az üveg haverjaidat? – röfög fel egy másik. A FOCISTA!

Rohadt jó! Itt az EGÉSZ klán!

A fejem vörösödni kezd az idegességtől. Mi a jó Istent csináljak? Nem mehetek ki így. James megtudja hogy én vagyok a kislány, száz hogy le se száll rólam, míg itt fekszek.

                                                                                        Fú!

Ott toporgok az ajtó előtt.

Chase meglepődötten, haloványan köszönti őket.

      -Óh! Sziasztok! – motyogja. „Sziasztok, de most nem alkalmas, épp beszélgetni akartam a lánnyal aki most… oh várjunk csak! A budiban dekkol már percek óta.’

    -Hát ti meg? – kérdezi enyhe örömmel a hangjában.

    -Meglátogatunk pajtás!- rikkantja James. Hallom az ágy recsegését. Rávetették magukat. A végén még  szétszakad a kötése

Na jó. Most akkor…

                             Sophie.

Sophie. Nyugodj meg!

Kimész, elhúzod a baldachidot, és berakod az Mp3 adat. Minden rendben lesz. Észre sem fognak venni.

Leküzdöm a csalódottságot az elmaradt beszélgetés miatt, és a kilincsre teszem a kezem.

Miért is húztam el azt a hülye függönyt Chasenél?!

          Mély levegő, és futás!!!

Kattan a kilincs, kivágom az ajtót, gyorsan kilépek és hátat fordítok a csoportnak. A viccelődés megszakad.

FRANC! FRANC!

Sietve elindulok az ágyam felé, lesütött szemekkel. Két lépést megyek, felharsan Cs. M. gúnyos hangja.

    -Sophie drágám! – kiáltja, és már mellettem is van. Átkarol, és támogat mintha nem tudnék járni.  Közben zümmögi a fülembe. – Hát te vagy a titokzatos beteg kislány.

A többiek felnevetnek. Chase arcát nem látom.

     Kitépem magam a karjaiból.

Hülye szemét arcátlan retardált nagyképű.. hadarom magamban.

     -Hagyjál békén James! – mondom rendes hangerővel, és sietve indulok az ágyamhoz.

James követ. Elhúzza nekem a baldachidot.

     -Segítsünk a gyönge hölgyeménynek fiúk! Rakjuk az ágyába. – erre aztán nagy hahotázás tör ki, és még 2 klán tag kezd közeledni hozzám. Ezek komolyan fel akarnak venni. James arcába nézek. Piszok szőke haja a szemébe lóg, jóformán csak a nagy és széles vigyora vonzza a szememet. Nem tudom hogy nézek rá, de ha lehet még jobban elvigyorodik.

     Mikor a többiek már majdnem odaértek hozzánk, a vérem felforrt, és elborult aggyal kiáltok rá:

    -James! Neked nem Lily-vel kéne foglalkoznod? Most itt véglegesen békén hagysz, és nem szemétkedsz velem tovább!

Minden fiú elhallgat.

James szeme kikerekedik.

Az agyában sebesen tekeregnek a gondolatok, majd megszólal.

       -Igazad van Sophie! Sajnálom amit tettem. Sajnálom hogy olyan akaratos voltam. Én Lily-t szeretem, és igazad van. Békén hagylak ezután. Csak felejtsük el rendben?

      A fejem kong a meglepetéstől.

Ez vagy tényleg szerelmes Lily-be, vagy rohadt jó színész.

-                 -Már Kate-tel is megbeszéltük. Nem lesz több dráma. Hidd el.

Ez a folytatás is meglep. Tehát van rá esély, hogy Kate-nek igaza volt a nyugis jövőről.

   -Rendben. Ennyi. És most megyek! – vágom vissza a válaszokat, és még egy utolsó pillantást vetve az összezavarodott Chase-re magamra húzom a függönyt.

    Sebesen bedugom a fülembe a zenét, ne is halljam amiről beszélgetnek.

Bebújok az ágyba, nyakig magamra húzom a meleg takarót, és a kenceficét szagolgatom, amitől kidugul az orrom. Gondolkodok, álmodozok. Emlékek szaladnak a fejembe. Minden kis szar. Mikor őtőle megkaptam a nyakláncot 15. születésnapomra, és egy egész délelőtt próbálkoztunk, míg szét tudtuk szedni a szív két felét. Mikor tesóm megkapta az első balett szoknyáját. Mikor "az" után először mentem fel iskolába, mikor fekete ruhát kerestem, amikor elsőnek kezembe akadt a kedvenc könyvünk. Mikor búcsút intettem anyuéknak a suli ajtajában.

     Nos... nem tudom mit hoz a jövő, csak azt tudom, hogy a múltnál mindenképp fényesebb lesz.