James nyer.

22. fejezet

A sokk közepén Chase melegen átszorítja a kezemet.

     -Te tudtál erről valamit? – kérdezi lassan, közben tekintetei az arcomon ugrál.

    -Sejtettem. De nem tudtam, hogy beteg. Ennyire. Úr Isten. – míg beszélek, rájövök, hogy megszerettem Lily-t. Na, jó megkedveltem. A makacs szerelmét, a kislányos kötődését, az akaratos személyét. Azokat a pillanatokat, mikor meghunyászkodott, mikor összetörték a szívét. De legfőképp azt kedvelem benne, hogy olyan, mint Kate. Kate fájdalma pedig elképzelhetetlen számomra. Bár ott lehetnék most mellette, bár foghatnám a kezét, és elmondhatnám, hogy semmi baja sem lesz. Minden rendbe jön.

      Chase csak néz, és érzem a részvétet a keze bőrén.

     Milyen boldog voltam 2 perccel ez előtt. És most… mennyire homályosan látom csak Chase gödröcskés arcát.

     A tanárok próbálják újra éleszteni a bulit, hogy eltereljék a figyelmet Lily ájulásáról. Újra indul a zene, néhány pár kezdő löketként táncolni kezd, néhányan újra az asztalok felé veszik az irányt. Én moccanni sem tudok. Iris és Ann hozzám totyog. Ők is sokkos állapotban vannak.

      -Ugye te sem tudtál erről semmit? Istenem! Lily! – borul ki Ann, és zokogni kezd.

Iris csak összepréseli az ajkait, és mereven áll előttem.

       -Nem mondott valamit erről Kate? – kérdezi.

       -Nem. Soha. – válaszolom.

Most látom csak rajtuk is, mennyire kötődnek a szőkeséghez.

Iris valósággal elsápadt, pedig mindig is azt hittem róla, hogy nem élvezi túlságosan a lányos dolgait.

-Mi lesz most? – remegi Ann.

A háttérből kibontakozik néhány klán tag alakja. Köztük a spicces Noah-val.

      -Chase! Nem kéne James után menni? Eléggé be van marva. És ismered. Mi van, ha, hülyeséget csinál?

      -Úgy sem tehet semmit. Vissza fog jönni nem sokára. – magyarázza.

      -Mi lesz a bulival?

      -Mi az, hogy mi lesz a bulival? Egy barátunk összeesett. Ki tudja milyen állapotban van? Szépen visszamentek, eldugjátok a piát, és lefekszünk aludni. – kiált ingerülten Chase. Elengedi a kezem, és a fiúkhoz lép. – Megvárjuk James-t, és lefújjuk az egészet. – lassan visszanéz rám. Szomorú, csalódott pillantással.

      Még egy negyed óráig csak álldogálunk ott, nem tudjuk, mit tehetnénk. Aztán James nyurga kis, kócos alakja előtántorog az ajtóból. Mind rohanunk hozzá. De ő csak egy embert keres a szemével. Egy személy tekintetét kutatja.

Rám pillant, hozzám lép, és senki másra nem figyel.

     -Sophie. Azonnal gyere velem. Lily hív.

Annak ellenére, hogy mennyire ledöbbentem, nem hagyhatom figyelmen kívül James összeakadt tekintete mögött izzó lángokat. Az egész arcán, testén valami leplezett állatság nyugszik, és megrémít. Izzadtság és kölni szagú testével felém nyúl, és elcibál a többiektől.

Nem tudom, mit csinálok. De csak Kate-re gondolok. Hogy segítetek neki, ha ezzel felmegyek.

       Pia szagú. És remeg egész testében. Míg lassan (meglepően lassan) sétálunk az emeletre, botladozó nyelvvel beszélni kezd.

     -Tudod ám, nagyon rosszkor jött ez az ájulás. Ma este, terveink voltak Lily-vel. – buja, vad tekintetéből egyből rájövök, milyen tervekről beszél. Felfordul a gyomrom. Ez egy állat! Az Istenért!

De nem szólok. Félek, akkor dühbe gurul, és elküld. Nekem viszont segítenem kell Kate-en. Csak azt tudnám, miért hívat Lily. James közben megfogja a kezem. – Nagyon nehéz ez mindnyájunknak. – rekegi.

      -James, melyik szobában vannak? – kérdezem remegő hanggal.

      -A miénkben. Az közelebb van, mint a gyengélkedő, mint a tiétek, oda küldtem őket. Lefektették, és úton van a mentő is. – vajon miért nem néz rám, mikor ezt elmondja? Piszok szőke haja mögött látom, ahogy a füle pirosodik.

     -Mrs Cope is vele van? – kérdezem, közben a lépcsőfordulóban irányba vesszük a szobájukat.

    -Igen, igen.

A szívem kiugrik a helyéből. Nagyon félek, nem tudom miért.

James pedig csak vezet izzadt tenyerével.

     -Tudod Sophie. Elég sokat ittam ma. – vallja be, közben elérjük az ajtót. Megtorpanunk, míg előkeresi a kulcsot.

     Eszembe jut, vajon miért zárták be az ajtót.

      -És csalódott vagyok. Nagyon, de nagyon csalódott. – nyújtja, kerekíti a szavakat, a szaga eltömíti az agyamat. Aztán kattan a kulcs, és én berohanok a sötét szobába, azzal a tervvel, hogy Kate nyakába borulok, és megfogom Lily hűvös kezet.

     Pedig a szobában senki sincs.

    Üresen, sötéten kong a helyiség, James pedig az ajtóban áll. Most olyan erősnek tűnik. Erősnek, és részegnek. És vadnak.

     Én pedig remegni kezdek a félelemtől. Kiugrok az ajtóhoz, de James elkapja a derekamat, és visszadob. Aztán hirtelen becsapja az ajtót, és rázárja a lakatot. A kulcsot gondosan a nadrágjába teszi.

     A szívem kő kemény, és olyan erővel húz a lábam felé, hogy bele szédülök. Szúr, és jég hideg. Izzadni kezdek.

      -Tudod, Cica. Nagyon rosszul esett ám, hogy visszautasítottál. Nagyon, de nagyon rosszul. Az is nagy erőmbe tellett, hogy eljátsszam, szeretem azt a nyakigláb szőke libát. Hetekig játszottam a szerepet, közelebb kerültem hozzád, de semmi. Sőt! Tudod mit láttam? Azt, hogy az én jó öreg Chase barátommal hetyegsz. Hát hogy esik ez nekem Sophie-kám? Mégis hogy? – nem kiabál, nem is vicsorog. Nem veti rám magát. Csak mosolyog. Azzal a fülig érő, romlott mosolyával.

     Az egyik ágyhoz kerít, lassan közeledik felém.

    De nincs menekvés. A lábam annyira remeg, félek, összeesek.

      -De aztán úgy gondoltam, jó lesz nekem ő is. Legalább ma estére. Csak mára. Tudod, nálam ez afféle szokás. A karácsonyi bulin megízlelni egy csinos lánykát. Nem mondom, le kellett nyelnem a gusztusomat, hogy egymást követő 2 évben két testvérrel csináljam, de aztán mégis volt erőm. Szerencsétlenségemre, vagy szerencsémre, a játékszerem felmondta a szolgálatot. Hát ugyan kivel folytathatnám a hagyományt, mint a barna hajú, édes kis Sophie-val? Ó igen! Elnézést a kis füllentésért. azt hiszem, így romantikusabb.

     Szavaira azt hiszem, valahogy füstölögni kezd a belsőm. Az arcom tüzel, a vérem jéggé fagy, mégis tüzesen száguldozik az ereimben. És hányingerem támad.

     -James. Figyelj, én megadok bármit. Leszek a barátnőd, nem szólok Cahse-hez, csak kérlek, kérlek engedj el. Most engedj el, jó?

         Ekkor már fél méter sincs köztünk.

         És ekkor már tudom mi fog történni.

Sárgás szemei összeakadva cikáznak oda és vissza a testemen. Úgy néz rám, mintha csak meztelenül állnék előtte. Rábízza magát a képzeletére.

         Még egyszer utoljára próbálok elmenekülni, de egyszerűen megragad, és aztán lelök az ágyra. Erős ütést mér a mellkasomra, egyből a matracra zuhanok.

Próbálok felállni, de visszanyom.

       -Édes kis Cicám!

       Aztán pedig rám veti magát.

      Combjaival lefogja enyémeket, kezeivel pedig hátranyomja a párnába az én karomat. Meg sem tudok moccanni. Annyira büdös, annyira rothadt, hogy öklendezni kezdek. A testemen végigszáguld egy tűz, és a lefogott tagjaim remegni kezdenek. De nem vagyok képes megmozdulni.

        -James! Könyörgöm! Könyörgöm! Segítség! – úgy sikoltok, ahogy csak birok, de tudom nincs menekvés. Nem tudok többé mozdulni.

       -Az enyém leszel cica! – hörgi.

Az egész arcát az enyémbe temeti, és mindenféle gyöngédség nélkül csókolni kezd. Harapdál, és cibálja ajkaimat. Érzem, hogy kicsordul a vérem. De ez csak még jobban felizgatja.

        -James! James! – kiabálom, a könnyeim megerednek. Befogja egyik kezével a számat. A testével ránehezedik a szabadon maradt karomra.

ÉDES ISTENEM! - sikoltozom magamban. Már úgy bőgők, mint egy kismalac. Nyüszítek, nyögök, mindent, amit csak meghallhat bárki is odakintről.

        Könyörgöm Istenem! Ne tedd ezt velem!

       James!

De aztán már érzem, hogy túl késő.

Szoknya fel. Bugyi le.

Sliccét lehúzza, és már bennem is van.

Éles fájdalom odalentről. Könnyeim még jobban patakzanak.

Elkezd hozzám dörgölődni. Nyögései megtelnek gyönyörrel.

Próbálok rugdosni de, lefog. Kibújni testemmel alóla, de túl nehéz. Próbálom megütni, megölni. De képtelen vagyok megmozdulni.

És aztán csak tűröm, várom zokogva, hogy csinálja, és hagyja abba.

Tekintetem a plafonon cikázik. Segítségért fohászkodom.

VALAKI SEGÍTSEN!

VALAKI!

Az elmém szétszakad a ki nem mondott segélykiáltásoktól.

Odalent egyre jobban fáj.

      Annyira gyorsan és agresszíven csinálja, hogy rám nehezedő teste alatt begörnyedek fájdalmamban.

Istenem! Csak valami kis tárgyat! Nyújtani akarom a karom az aszta felé, de pofon vág. Folytatja tovább, ami tetszik neki.

     Csak egy kis kést! Fohászkodom. Valami éleset. Egy tollat.

Belevágnám a hátába, végighúznám a gerince mentén. Szétvágnám a torkát, és a cápák elé vetném a testét. Hogy megzabálják minden pólusát. Egy ilyen emberből egy cafat sem maradhat ezen a földön.

És még mindig csinálja.

                                     Az idő megállt.

      Bár lehet, hogy még alig telet el két vagy három perc, de az agyam egyszerűen képtelen tájékozódni.

      A whiskey szagú kezétől szerintem perceken belül meg fogok fulladni. Majdnem az egész orromat és számat eltakarja. Istenem! Könyörgöm! Add, hogy elpusztuljak. Kérlek, fojtson meg.

Nem hiszem! Nem akarom, hogy ez történjen! Nem! Nem! NEM! NEM! – dübörög elmém.

Egy idő után már szerencsére alig érzek valamit odalent. Nem is fáj, és nem is jó.

Semmit sem érzek.

        Semmivé lettem.

De Jamesnek még mindig nem elég.

A szemem kifordul, a pupillám eltűnik. A fogaim elrohadnak, a belszerveim füstölögnek, a bőröm rohad, az ajkaim, amiket még mindig szopogat, egyszerűen csak elkárhoznak. A pokol tüzében égek, és fogok égni életem végéig.

        James megizzad. Nedves, büdös teste teljesen hozzányomul az enyémhez.

Öklendezni kezdek.

Lekapja ajkait az enyémekről.

Tekintetemet csak a plafonra szegezem.

Ha rá néznék, a szemeim is elégnének.

Porrá égek.

Az a Sophie akit eddig ismertem, valahol az elmúlt 5 percben semmivé foszlott.

És aztán ütemes mozgása lassulni kezd.

Izzadt teste felemelkedik rólam.

Kezeimet elengedi, átveti lábait az ágy szélére, felhúzza nadrágját, sliccét, majd felállt.

Büdös meleg kezeit végighúzza remegő arcomon, és elmosolyodik.

         -Cica. – krákogja akár a halál, majd ellöki magát az ágytól, és összezavarodott léptekkel eléri az ajtót, remegve előkutatja a kulcsot a zsebéből, kinyitja a zárat, és rám vágja az ajtót.

Még egyszer visszanyit.

Elmosolyodik, és azt hörgi:

        -Köszönöm.

Aztán pedig szájára teszi mutatóujját, és csöndre int.

      -Aztán a mi kis titkunk marad. Vagy a végén kárt találok tenni a kis vöröskében. Vagy újra összejövünk egyszer. Cica. – suttogja utoljára, majd becsukja az ajtót.

*

Én pedig itt maradok az ágyán.

És csak azért fohászkodom Istenhez, hogy most azonnal haljak meg. Vesszen el az összes emlékem, minden érzés, minden boldog pillanat. Semmivé akarok foszlani. Azt akarom, hogy poraimat a hideg decemberi szél fújja szét, és ne legyek több csupasz, lényegtelen emléknél.

Minden egyes lélegzet olyan akár egy kíncsapás. Mert tudom, hogy mindaddig amíg levegőt veszek életben maradok.

Akármi is történt, a szívem még mindig pumpálja a vért az ereimbe, a tüdőm még mindig megtelik és kitöltődik levegővel.

A kezeim úgy remegnek, félő hogy sosem fognak megállni.

Csak azt érzem, hogy már nem sírok.

Képtelen vagyok megtudni milyen arcot vágok, képtelen vagyok gondolkodni.

Fogalmam sincs mennyi ideig lélegeztem ott az ágyán.

Csak arra emlékszem, hogy meghallok odakintről egy kiáltást. Felfogni sem tudom fiúé e vagy lányé. Csak az agyamba bekúszik, lassan vonakodva a gondolat, hogy a külvilág még létezik. Odakint minden a régi. Bármelyik pillanatban bejöhet valaki a szobába. Én pedig itt fekszem félmeztelenül.

Remegő kezeimmel felhúzom a bugyimat, és a szoknyámat. Hozzáérni nem merek, még gondolni sem arra, bizonyos helyre.

Sophie.

Eszembe jut a nevem, és erőt ad. Felülök az ágyon, és kizárom a csillapíthatatlan fájdalmat az egész testemen.

Felállok és lépkedni kezdek.

Ki kell jutom innen.

Elérem az ajtót, és lenyomom a kilincset.

Azt a levegőt szívom, amelyet ő szívott.

Kiérek a teremből, és elindulok a folyosón a szobám felé.

Minden egyes lépés felér egy korbácsütéssel.

Most mi lesz?

Mit csináljak?

Kinek mondjam el?

Sehol egy barátnő, egy testvér, egy anya. Itt vagyok ebben a rohadt iskolában bezárva, és el kell temetnem magamban ezt az egészet.

Nem sírok.

Csak ennyit veszek észre.

Nem a szobánkba hozták Lily-t.

Köszönöm Istenem!

       Beállok a zuhany alá, ruhástól, és próbálom nem elveszteni önmagam. Még jobban. Leszedem magamról a ruhákat. Az emlék most még jobban beteríti az agyamat. Öklendezni kezdek. Ki kell ugranom a zuhany alól, hogy elérjem a WC-t, míg túl késő nem lesz. Hányok, percekig. A gyomrom sikítva próbál lent tartani egy kis táplálékot, de nem bírom abbahagyni.

       Visszabotladozom a zuhanyhoz, és mindenemet átsikálom szappannal. A combom már piros a dörzsöléstől, de nem hagyom abba.  A fejemre homály ereszkedik.

Elzárom a vizet, és törölközőbe csavarom magam.

       Addig mosom a fogamat, tüntetem el számból az ízét, amíg el nem kezd vérezni az ínyem.

Míg felöltözöm, mintha mi sem történt volna, azon gondolkodom, hogy mit csináljak.

Valakinek el kell, hogy mondjam. Meg kell, hogy védjem magam a következményektől.  Reszketve előkaparom a telefonomat, és tárcsázom anyámat. Arra sem gondolok, hogy hány óra lehet, hogy mit csinálhat, csak hallani akarom a hangját.

Sokáig csöng, míg anyám rekedtesen beleszól.

-Sophie! Mi történt? Mi a baj?