Bál

21. fejezet 

Felkelek, és jól érzem magam. Felöltözök, beszélgetek, izgulok, és még most is csak egy egyre javuló kedélyű, de néha problémás teljesen átlagos tini vagyok. Semmi bajom, még talán élvezem is az egészet. Élvezem, hogy a lányok kedvesek velem, hozzám szólnak, velem nevetnek. Hogy nem vagyok egyedül. Hogy a reggelinél újra közéjük ültetnek, és Chase megint rám néz, megtörve ezzel az érthetetlen akadályt amit maga elé állított. Eltekintve James-től (mert őt még mindig nem bírom elviselni) és talán Noah-tól, nagyon jó kis társaságban tölthetem a napot.

        Észrevettem, hogy Kate tegnap esti viselkedése mit sem változott. El is szomorít néha, mikor ránézek sápadt kis arcára. Egész nap dadog, egyszer sem mosolyodik el, és végig Liily kezét akarja fogni, mellette akar menni, és többször is elhívja kettesben beszélgetni. Lily-n látszik, hogy nem nagyon érdekli a dolog, meghallgatja, de nem izgatja magát miatta.

      Kate pedig akárhányszor James-re néz, olyan arca lesz, mint akinek hánynia kell.

Pedig igazából nem csinál semmi rosszat. Jó, igaz, hogy az állandó perverz-követelőző arca nem tűnik el, de olyan közelien viselkedik Lily-vel, sokkal nagyobb erőt fejt ki a kapcsolatukra, mint korábban bármikor. Kihúzza neki a székét, megcsókolja, megsimítja, bókol neki.

      Délutánra az egész ebédlő teljes pompában, a falak mellé tolt asztalok roskadásig vannak a karácsonyi sütikkel, sültekkel, levesekkel, forró csokis poharak, és puncsos tálak minden méteren. Egy rögtönzött kis színpad áll az ablakok alatt, ahol néhány zenés sürög-forog gitárral, szintetizátorral, meg mindenféle hangszerrel. A világítást is méricskélik.

        A lányokkal 6-kor megyünk fel a szobába, és kezdjük meg a szépítkezést. Sminkeljük egymást, fésülünk, sütünk, vasalunk. Úgy vannak vele, hogy ha már ruha ügyben semmi újat nem nyújthatnak, akkor legalább az arcból hozzák ki a maximumot. Én amúgy csak az alap kis enyhe sminkemet viselem, csak azt engedem meg, hogy a hajamat csinálják vissza a tegnapira. Mert az tényleg nagyon tetszik.

        8 órára már mindenki kiwaxolva, parfümösen, csili-vilin indul az ebédlőbe. Kate egész délután meg se moccant, semmit sem tűrt el az arcán. Ugyanúgy felgumizott hajjal, álmos szemekkel jött le velünk. Nem tudom miért, de van egy olyan érzésem, hogy csak azért jön, lássa az eseményeket, és ne hagyja magára Lily-t. Valami nagy veszélyt érezhet.

       Enyhén lámpalázasan lépek be a terembe, ahol már majdnem minden tanár, és diák ott van. Mrs Cope is megjelent, szépen kivágott halványkék felsőben, és még a kórházi cipőjét is elhagyta. Míg a lányok a puncsokhoz mennek, én nem birom ki, odaszaladok az asszonyhoz, és köszöntöm.

      -Boldog karácsonyt Mrs Cope. – mosolygok rá, és átölelem.

Pirospozsgás arcán ünneplés virít.

      -Boldog karácsonyt neked is Sophie-kám. Hogy vagy mostanában? – kérdezi érdeklődve.

      -Jajj, úgy sajnálom, hogy nem volt időm meglátogatni, de rengeteget kellett tanulnom.

      -Ugyan már, ugyan már, ne viccelj velem édes kislányom. Hát van nekem is egy fiam, mondja ő, hogy mikor mennyit kell tanulni. Nem is kívántam, hogy miattam szakadj el a vizsgáktól. Semmi baj, ne is izgulj emiatt.

       -És milyen volt Chase-szel kettesben az a pár hét? Nagyon unatkozott? – annak ellenére, hogy látom rajta, meglepődik a kérdésemen, nem szalaszthatom el az alkalmat, hogy kiderítsek bármit is.

       -Azt hiszem igen, eléggé. Igaz, minden délután meglátogatták a barátai, de azt hiszem nem voltak rá túl jó hatással. Azért is tartott ilyen sokáig, míg meggyógyult. Emlékszem, akármikor elmentek, mindig olyan kis szomorúbb lett az arca.

      Míg a kedvesen kerek asszony mesél, bejön a fiúcsapat. Most többen vannak, mint általában. Látom, hogy James, Noah, meg még pár fiú MÁR spicces. Ki van pirulva az arcuk, lábuk néha összeakad, és egyszerűen csak látszik a szemükön. Chase leghátul kullog, hevesen nézelődik a tömegek, végig a termen, és mikor belém ütközik tekintete, ahogy állok itt, és a régi ismerősünkkel beszélgetek, megtorpan, kikerekedik a szeme, de aztán mintha nem is érdekelné továbbmegy a fiúkkal.

       -Nem tetszett hallani valamit? Miket mondhattak neki? – puhatolózok tovább. Mrs Cope-nak feltűnik a dolog.

       -Van vele valami baj Sophie?

      -Nem, nincs, csak, olyan rosszul néz ki mostanában. – füllentem, de meghozza a kívánt hatást, az asszonyból árad az aggódás, mikor Chase egészségi állapota a tét.

      -Nem is tudom. Tényleg sápadtabb, most hogy mondod. Azt hiszem, de nem biztos, hogy szóba került a tanulás, a vizsgák. Talán ezért? Nem biztos. akkor volt még szó a téli szünetről. De az sem lehet, mondta nekem, hogy alig várja, hogy hazamehessen a szüleihez. Nos… - hirtelen rám pattan a szeme, és összeráncolja homlokát. – Várjunk csak Sophie. Hiszen rólad is beszélgettek. – a szívem egyszerre gyorsabban ver. – Igen, emlékszem is, csodálkoztam, hogy azt mondják nem érezted itt jól magad.     Gondoltam is, milyen szépen elbeszélgettetek, milyen kedvesen néztetek egymásra a délutáni teákon is. Na de, gondoltam, biztos csak viccelnek azzal, hogy unalomból szólsz csak a fiúhoz. Nem értettem. Rossz tréfa.  – Mrs Cope alig fejezi be a mondatot, én már futva kiáltok neki vissza, hogy: „Köszönök mindnet. Jó szórakozást!”  

      Átvágom magam a zsibongó tömegen, és izgulva érem el, a lányokkal beszélgető klánt. James már meg is indul felém, összeállt szemekkel, alkoholtól büdösem, de én meg sem várom, míg akár csak egy szót is szól, a lányoknak meglepődni sincs idejük, elkapom Chase erős karját, igaz alig érezhet valamit, inkább saját erejéből jön velem, mint az én ráncigálásom hatására. Felizzott, halálosan kíváncsi tekintetét úgy próbálja rám fordítani, mint aki teljesen közönyös. Újra közelről látom ajkait, tökéletes arcát, állkapcsát. Erősen fel kell rá néznem, de még így is begörbíti hátát, hogy a tömegben hallja amit mondok. Várakozva néz rám.

    -Nos? – kezdem idegesen, de inkább izgulva. – Mit hazudtak pontosan?

    -Miről beszélsz Sophie? – kérdezi egy fájdalmas mosollyal. De mégis! Látom a mosolyát!

    -Mond. Te komolyan hittál nekik? Komolyan elhitted a sok szart, azok után, hogy mennyit beszélgettünk ott? És hogyan beszélgettünk. – hiába, most rajtam van a sor, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, mégis elpirulok. Chase is elpirul.

     -Igen Sophie, beszélgettünk. Mert csak én voltam ott, igaz? Aztán egyik reggel elmész, se egy cetli, se se egy üzenet, csak felszívódsz, be se jössz két héten keresztül. Aztán végre kiengednek, én meg így is alig tudtam magam visszafogni. A fenébe! hetekig csak ezen rágódtam, de te sem jöttél oda hozzám. James-nek igaza volt. Bebizonyosodott. Azt gondoltam, hogyha kijövök, és majd megkeresel, akkor hazudott. De nem kerestél. Csak az igazat mondta el. Azt, amit tőled hallottak. Hogy unatkoztál, hogy alig vártad, hogy elmehess, hogy halálra untattalak, de nem akartál megbántani, hogy…- lassan, fájdalommal beszél, és én annyira felidegesítem magam James-en, hogy Chase-t csapom arcon.

        Inkább a gesztuson meglepődve, mint a fájdalmon, kerek szemekkel néz le rám.

       -Nem hiszem el, hogy elhitted. Hogy bánthatsz meg ennyire? Hogy tehetted ezt velem? Kijössz a gyengélkedőről, és rám se bagózol? Szerinted mennyire aggódtam? Mennyire voltam csalódott? Azt hittem megutáltál. Azt hittem, csak unalomból beszéltél velem, és most folytatódik úgy, minden, mint régen. Erre az előbb kell Mrs Cope-tól megtudnom, hogy James miket hazudott neked rólam. – a franc egye meg, kicsordulnak a könnyeim.

        Chase ledöbbenve áll előttem.

      -Akkor hát mégsem idegesítettelek?

     -Akkor hát mégsem utálsz?

       A szívemben a himnusz akkordjai játszódnak, az fejem tele van dicsőséggel.

Azt vártam, hogy Chase elgyengül, talán el is sírja magát a megkönnyebbüléstől, (ahogy én) de nem. Mereven, hidegen áll itt előttem, csak a szemében látok diadalmas fényt. Ekkor hirtelen hátat fordít nekem, és óriási léptekkel átszeli a termet, egyenesen a klán felé, és a lányok felé.

       Az agyamban vészcsengő rikkan fel, és utána ugrok. Elé állok, és bár könnyedén félretolhatna, megakad előttem. A teste olyan közel van az enyémhez, érzem az illatát. Kezeim a mellkasán pihennek. Beleszédülök a jelenlétébe.

      -Kérlek ne bántsd. Csak viccből csinálta. – bár most hogy kimondtam valami hazugságot, rájövök, hogy fogalmam sincs miért csinálta James. – Ne csinálj semmit. Kiderült az igazság. Itt vagyok. Itt vagy Chase.       Felejtsük el. Kérlek.

Szemébe hulló sötét tincsei által alkotott függöny mögül néz rám egyre enyhülő tekintettel. Pár percig csak bámuljuk egymást, aztán arcán megjelennek a gödröcskék, míg az arcomba suttogja.

         -Gyönyörű vagy Sophie.

Hirtelen eszembe jut a bál, a hajam… Sosem tudtam bókokat fogadni. Bambán elmosolyodok, és megfogom a kezét. Atya ég! Micsoda perzselő, lehengerlő érzés. Szikrák pattannak összeért bőrünkön, és az agyamat valami homály fedi le.

        -Táncolunk? – kérdezem, mert közben (ki tudja mennyi idő telt el) felhangzott valami kellemes, lány, gitáros zene a színpad felől.

        -Ha szabad… - mondja, és mosolyogva vezet a terem közepére.

Most biztosan azt hiszed, hogy „De nyálas! tipikus tini szarság. Bál, tánc, zene, fiú, lány.” De hidd el. Ebben a pillanatban engem az sem érdekelt volna, ha egy kukás kocsi mellett táncolok ővele. Engem csak az érdekelt, hogy újra az enyém.

        Lassan a derekamra csúsztatja kezét, én pedig a nyakára fektetem karomat. Eszembe jut, hogy ez az első alkalom, mikor ennyire közel vagyunk egymáshoz, mikor ennyire megérinthetem. Lassan lépkedni kezdünk, suhanunk jobbra balra, előre, hátra. Érzem ahogy elveszek karjaiban, érzem ahogy egyre hullámzó mellkassal közelebb és közelebb húz magához. Már sebesen repkedő szívverését is érzem. Illata belengi az agyamat, és az ereimben száguldozó vér felizzik. Én pedig végre belehajtom arcomat Chase nyakába, és érzem, ahogy mindketten libabőrösek leszünk.

         Fogalmam sincs mennyi ideig.

         Csak lépkedek, és belélegzem Cahse illatát. Ő halkan, alig észrevehetően játszadozni kezd szépen besütött tincseimmel, közben fél kezével még mindig a derekamnál fogva irányít.

Bár ne lennénk ennyi ember között. Bár beletúrhatnék a hajába, és közelebb húznám a testét az enyémhez. Érezném az izmait a bőrömön, végigsimítanék lassan, gyengéden az arcán.

17 éves vagyok. Most már nincs lelkiismeret furdalásom. A 17 nagy szám. Igen is.

Chase mellett pedig az sem érdekelne, ha meteor csapna a suliba.

          A zene változott, de mi még mindig arra a ritmusra táncoltunk, ami az előbb volt.

        Minden kiröppen a fejemből, csak Chase lélegzetére figyelek, és próbálok éber maradni, annak ellenére, hogy még mindig játszik a hajammal.

        E gy szót sem szólunk.

        Nincs is rá szükség.

 És ekkor, ebben a mennyei pillanatban, egy szörnyű, vérfagyasztó sikoltás szeli ketté a zsúfolt levegőt.

     Odakapjuk mindketten a fejünket, ahonnan hallottuk. A zene megáll, a gyerekek lefagynak. A tömeg hálóján keresztül kibontakozik egy kép. Egy kép, ami akármennyire boldog vagyok, sokkba ejti szívemet.

Kate vöröslő arccal, remegő tagokkal térdel egy test mellett. Egy eszméletlen, összecsuklott vékony test mellett. Lily hosszú szőke haja elterül a padlón, arca a hideg padlón pihen, Kate pedig képtelen gyorsasággal  a feje alá teszi karjait, és folyó könnyekkel sikoltja a beálló csöndbe:

        -Azonnal! Hívjatok mentőt! – észreveszem, hogy nem dadog. Úgy látom, a bénító félelme mellett, tudja mit kell tennie. Előkotorja a szoknyája zsebéből a telefonját, és tárcsáz egy számot.

Ekkor pedig a tanárok felől zsibongás hallatszik, mind odaszaladnak az eszméletlen lányhoz. Mrs Cope ledobva minden poharat, sütit a kezéből, odarohan Lily-hez, és megméri a pulzusát.

       -Mi történt? Nem vette be a gyógyszerét?- hallom a tömegen keresztül. Rájövök, hogy akármi is történik itt, Mrs Cope fel van világosítva.

       -Vedd már fel Apa! – kiáltja elcsukló hangon Kate a telefonba. – Nem tudom. Fogalmam sincs Mrs Cope.

      Hirtelen egy rég elfeledett hajnali epizód kúszik vissza az agyamba. Mikor arra keltem, hogy Lily és Kate apjának mély hangja hangzik a szobánkból. Akkor elvitték Lily-t valahová. Emlékszem, azt hittem plasztikai műtéte lesz.

      De tévedtem.

      Ó Istenem! Mekkorát tévedtem!

Közben közelebb araszoltunk hozzájuk. Mr Lenard és még egy férfi tanár felemelte a szőke lányt, és elindultak vele kifelé. Kate közben felszalad a szobánkba, és a telefonba kiabál vékonyka kis hangján.

      - Apa, azonnal gyertek ide! Lily összeesett. Nem tudom miért! Nem tudom bevette-e a gyógyszerét.

A gyerekek szétoszlanak. Nem tudják, mit tegyenek. Én sem tudom.

Még mindig Chase kezét fogva állok ott akár egy ütődött. Lebénít a félelem.

És ekkor meglátom James arcát.

Atya ég! Az az arc! Hányingerem van tőle.

Csalódott!

CSALÓDOTT!

Nem aggódó, nem rettegő. Még csak meg sem mukkant, meg sem mozdult. Csak áll ott, és valamit nagyon sajnál, hogy nem fog megtörténni.

       Nem érdekli hogy a „szerelme” összeesett, hogy nem tud róla semmit, csak összeakadt tekintettel álldogál ott egyik lábáról a másikra.

      Iris rekedt, ideges hangja ébreszti fel.

       -Te félnótás! Menj már utána! Nem is érdekel mi történt? – kiáltja, és előre löki a tömegben a szőke kis nyápict. Most olyan fiatalnak, gyengének tűnik.

Lassan, kacskaringósan ér ki a teremből, és még hallom, ahogy az ajtó mögül ingerülten felkiált:

      -A francba!

Ez komolyan! Ez azért sajnálja Lily-t, mert valami terve volt vele. Szerintem fel sem fogta, hogy összeesett. Csak az marad meg belőle, hogy elvesztette a játékszerét.

Ó Uram! Adj erőt, hogy ne képeljem fel!