Segítség

 23. fejezet

      -A… anyu. – dadogom. – Szia! -  még csak megsaccolni sem tudom, hogy mit hallhat ki a hangomból.

      -Kicsim! Mi a baj? Baj van? –  anyám kezd megijedni.

Gondolkodom. Rágom a számon a James által okozott sebeket. Mit csináljak? Ha elmondom neki, egyből kocsiba száll, és idáig nyomja a padlógázt. Talán elborul az agya, és karambolozik valamivel itt a hegyekben.   De még ha épségben ide is ér, mit tud tenni? Megölelne, érezném a levendula illatát, megnyugtatna a haja tapintása. Kiiratna az iskolából, Jamest lecsuknák, és… bár nehezen vallom be magnak, hogy még most is ő jut eszembe, de nem láthatnám többé Chase-t.

      Mit tegyek?

     -Sophie! – szól bele a kagylóba növekvő aggodalommal.

     -Itt vagyok. – a hangom erősebben szól. – Őőő… semmi csak, nagyon, nagyon hallani akartam a hangodat. Hiányzol anyu. – motyogom, és hálát adok az égnek hogy a telefonban nem látszanak könnyeim.

      -Ó, édesem. – megcsuklik a hangja. – Tudod, hogy te is halálosan hiányzol mindenkinek. Clarie már valósággal megőrül érted, hogy láthasson a téli szünetben.

A szemem elé vetül Clarie tökéletes kis arca, friss illatú szőke haja, és megnyugszom tőle.

       -Jajj, anyu. Hidd el nálam jobban senki sem akarja hogy hazamenjek. – megint csak csorognak a könnyeim az eleven emlékek hatására.

Közben elhatározom mit fogok csinálni. Papucsba dugom a lábam, és indulok kifelé. Közben görcsösen markolom a telefont és anyám hangját, mint egyetlen megmentőmet.

      -És milyen volt a napod? – kérdezi fittyet hányva az időre. Boldog hogy beszélhetünk.

Visszafogom kitörő hisztérikus, beteg nevetésemet, és halkan hazudni kezdek. Megnyugtat.

       -Reggel a lányokkal reggeliztem... – kezdtem fecsegni a sok lényegtelen hülyeséget. De annyira elképesztően  lehűtött, hogy rájöttem, az életem igazából ugyan úgy folytatódni fog, mint ahogy eddig. És elmondtam minden apró részletet, megemlítem a bulit is, amire én nem mentem el. Majd őróluk kérdezek.

És anyám elmesélt minden nevetséges információt az én tökéletesen hülye családomról, Clarie legújabb mániájától, a vacsorán keresztül, az új Londoni életükig, mindent. Addig beszél, amíg elérem a kitűzött célpontot.

        Megérkezem a gyengélkedőhöz.

        Remegve megállok.

      -Anyu, most már mennem kell. Holnap korán kell kelnem. – hazudom, és felkészülök a búcsúra.

      -Jól van drágám. Amint tudsz, hívj újra, oké? – ígérteti velem rekedtes hangján.

      -Igérem. Amint tudlak.

      -Rendben. Jó éjt Sophie. Álmodj szépeket! – hallom a hangján hogy mosolyog.

      -Te is anyu. Jó éjt! – mondom, majd könnyes szemmel kinyomom a telefont.

És amint megszakad anyám zümmögő hangja, egyből visszatérnek a rémképek, és a reménytelenség.

Telefonon nem mondhattam el neki. Hazamegyek, és majd akkor.

Majd remegő kézzel bekopogok Mrs Cope-hoz.

Kicsit később jön ki, mint máskor. Ebből kitalálom, hogy már tényleg elég késő van.

      -Igen? – szól ki krákogva, hallatszik, hogy felkeltettem.

     -Jó estét Mrs Cope.  Sophie vagyok.  – mondom immár újra csak zokogva.

Meghallja, hogy nagy a baj. Gyorsan nyitja ki az ajtót, és kitágult szemekkel, félve vezet be a meleg terembe. 

Látta rajtam, hogy mindjárt összesek a remegéstől. Leültet az ágyamra, ahol ezelőtt feküdtem betegen.

       -Mi a baj kicsikém? – közel hajol hozzám. Érezem a szappanának a szagát. – Nekem elmondhatod. – Jó ég! Úgy beszél velem, mint egy őrülttel. Talán rosszabbul nézek ki, mint ahogy gondolom.

      -Én… én… - lihegem. El kell mondanom neki. Csak bökd ki. Tud segíteni rajtad Sophie, csak mond ki! – Meg… meg… - dadogom. De képtelen vagyok kimondani. Mrs Cope egyre jobban kétségbeesve figyeli a próbálkozásaimat. Majd felpattan, és beszalad az irodájába.

      -Várj meg itt kicsim. – kéri, és futólépésben siet a gyógyszerekhez.

Sophie! Szedd már össze magad! Elég legyen! Mondd el neki.

Jön vissza.

     -Gyere kicsim, edd meg ezt, ettől megnyugszol akármi is történt. – mondja, és már nyújt is egy apró kis fehér tablettát. Nem tudom mi ez, de beveszem. Gondolom nyugtató.

       Lefektet az ágyra, és várja, hogy lassuljon a szívverésem. Kb. negyed óra múlva érzem, hogy abbamaradt a remegés, és tisztábbak a gondolataim.

Látja is rajtam.

      -Nos, mond el szépen, hogy mi történt, és ketten megoldjuk. –ígéri óriási boci szemekkel, amik megnyugtatnak.

       -Rendben. – sóhajtom. -  Egy órával ezelőtt, engem, engem … - SOPHIE! ELÉG LEGYEN MÁR! MONDD KI!

De nem jön ki a torkomon a szó. Csak lemutatok arra a bizonyos helyre, ahol James….

Mrs Cope lepillant a szürke pizsamám ülepére, először csak összehúzza szemét, mint aki nem érti, ám pár pillanat után, elkerekedik a szeme, és megvilágosodik.

Erre ő sem számított.

Kétségbeesik, és kicsordulnak a könnyei.

      -Meg.. meg… - észre veszem, hogy ő sem tudja kimondani. Talán, ha hallanám, úgy teljesen megbizonyosodnék róla, hogy megtörtént, és nem csak egy rémálom volt. – lihegi összetörve, és megdöbbent szemeit az enyémbe olvasztja.

Csak bólintani tudok.

Felpattan az ágyról.

       -Édes Istenem! – pihegi, és újra csak beszalad az irodába. - Újra!

A torzított tükör mögött látom, hogy kutat a gyógyszerek között, félresöpri a sorokat, míg meg nem talál egy sárga dobozt. Tölt egy pohárba vizet, és visszaül az ágyamra.

      -Nem lesz semmi baj kicsim. A legfontosabb, hogy nyugodj meg. Először is vedd ezt be szépen. Ez megóv attól, hogy teherbe ess. Nem gondoltam volna, hogy újra használnom kell majd, de azért rendeltem egy dobozzal. – nyújtja, majd be is veszem a tablettát. Ez kell nekem! KÖSZÖNÖM! Egy ilyet akartam! EZÉRT JÖTTEM! Köszönöm! Köszönöm! – hálálkodom magamban.

      De kinyögni nem tudom. Hát csak bólintok.

Ahogy arról beszél, hogy egyszer már megtörtént ez, az agyamba kúszik, lassan és savasan az a tudat, hogy  Kate –tel is ezt csinálta. Talán az ő esetében kicsit más volt a dolog, hiszen ők jártak, de…

Minden világossá válik. Az ahogy ránéz, ahogy összerezzen, mikor hozzászól, a könnyei első nap, a dadogása, az hogy mennyire óvja Lily-t attól az állattól. Kicsordul a könnyem újra.

        -Kate…- dadogom. De megérti, mit akarok kérdezni.

       -Igen kedvesem. Pont egy éve. Nem mondta el hogy pontosan mi történt, azt pedig egyáltalán nem, hogy ki tette. De kitaláltam, és segítettem neki. Úgy tudom, senkinek sem mondta el. Azóta olyan kis összetört szegény. Mikor a nővérét kísérgeti ide vizitre, megkérdezem néha, hogy minden rendben van-e, nem e kér segítséget, de úgy kezeli, mintha meg sem történt volna. Figyelj Sophie. Tudom, teljesen tisztában vagyok vele, hogy most képtelen lennél beszélni erről. De miután lenyugodtál, el kell mondanod, hogy ki az, aki ezt csinálja a lányokkal. Véget kell vetni ennek.

        Eszembe jut a fenyegetés, és az a félelmetes agresszió a szemében amivel mondta.

Nem tudok megszólalni.

Mrs Cope átölel, megsimogatja a hátamat, és megértően suttog. Nagyon jó érzés.

       -Mindent megoldunk. Minden rendben lesz. Már itt vagy, nem engedem, hogy bárki bántson. Na most mondd el szépen nekem! Szűz voltál? – kérdezi mindenféle feszengés nélkül. És most én sem érzem kínosnak a beszélgetést.

      -Igen. – válaszolom.

      -Tehát akkor fájt, ugye?

      -Igen, fájt. –vallom be.

      -Az természetes. Eddig akkor semmi gond. – elmosolyodik. Próbál nyugtatni. – És mond, nincs semmi gond, odalent? – szemével utal a bizonyos testrészre.

      -Nincs. – mondom neki. – Zuhanyzásnál legalább is semmi sem volt.

      -Nagyon jó. – mondja és megkönnyebbülten sóhajt. – Akkor nem is muszáj megengedned hogy megnézzem. Úgy tűnik, minden rendben van. Fizikailag. – teszi hozzá.

Felhúzom a pizsamám ujját. Megmutatom a foltjaimat, amik még csak zöldek, nem lilák vagy kékek.

        -Ezek viszont nagyon fájnak. – vallom be.

 Megvizsgálja őket.

       -Lefekvés előtt kapsz majd egy fájdalomcsillapítót.

Majd elszörnyedt arckifejezése lesz. Bosszúsan, könnyes szemmel csóválja a fejét.

       -Édes Istenem! Ki az a szívtelen állat, aki ezt csinálja a kislányokkal. – A szemembe néz. – Annyira sajnálom. Mit szeretnél? Hívjak egy pszichológust? Vagy haza szeretnél menni? Mit szeretnél? Mondd meg kicsim, és megszervezem neked.  –ígéri.

       -Haza.. szeretnék menni. – kérem tőle. És már megint csak zokogok. Nem vagyok képes még két napot várni.

      -Rendben. – mondja, majd felkap, és karjaiba szorít. – Annyira, annyira sajnálom, hogy ez történt Sophia. Nem érdemelted meg. Nem a te hibád.

Bárcsak hihetnék neki.

Ha nem lettem volna, olyan hiszékeny, és naív, akkor most nem lenne semmi bajom.

       -Holnap már mehetsz is haza. – ígéri.

     -Holnap biztos, hogy nem. – erre már akkor rájöttem, amikor James először lendített a csípőjén. Az első gondolatom az volt, hogy mikor hagyhatom el ezt a rohadt iskolát.

      -Miért nem? – kérdezi meglepetten.

     -Holnap szerda van. Le vannak zárva az utak az élelmiszer áruk miatt.

     -Jajj, Istenkém, valóban. Jajj drágám, akkor addig maradj itt velem, és mondj el mindent amit csak szeretnél. – igéri még mindig dús keblei közt tartva.

     -Inkább felmennék a szobámba. Szeretnék egy kicsit gondolkodni. Szeretném elfelejteni.

     -Hát persze. Akkor felviszem neked a reggelit, és megnézem, hogy vagy. Rendben?

     -Oké. – lehelem. – Köszönöm szépen Mrs Cope.

     -Ugyan kislányom, ne butáskodj!  – mondja, majd utoljára szorosan megölel. – Nem lesz semmi baj. –ígéri újra, és most először hiszek is neki.

         Úgy érzem, visszatér az élet az agyamba. Még senki sincs odafönt, mikor felérek az asszonnyal, tehát még tart a buli. Jó ég, mit gondolhat szegény Chase! Ott hagytam. Boldogsággal (ha lehetek még valaha boldog) tölt el, hogy a világon élnek még ilyen fiúk. Távol, de mégis olyan közel hozzám.

        Talán egy kis százaléka az előző életemnek visszatér. Belegondolok, hogy talán rosszabb is lehetett volna. Ha mondjuk valami egészségügyi problémám lesz. Sőt, meg is fojthatott volna.

     Nem tudom, mi lenne a rosszabb.

      Sokáig nem tudok még sírni, nem is tudok gondolkodni. Csak fekszek a sötét, néma szobában, elhúzott függönnyel, és remegek. A nyugtatót igazán hamar beszívta a szervezetem, most újra reszketek.

       Akkor tör ki belőlem, mikor a lányok jóval éjfél után bejönnek a szobába. Hallom a vihogásukat, a vidám beszélgetésüket, és legfőképp azt hallom meg kristálytisztán, ahogy Ann azt mondja:

         -James egész este olyan volt, mint aki a felhőkben jár.

Na ekkor. Nem érdekelt, hogy meghallják, hogy mit gondolnak. Úgy elkezdtem zokogni, fulldokolni, hogy a végén, majdnem hánynom is kellett.

ÍGY! ÍGY! ÍGY TÖRTÉNT AZ ELSŐ! ÍGY KELLETT ÁTÉLNEM AZ ELSŐT!

ENNYI! ENNYI! MÁS EMBER LETTEM! EGY ÖSSZETÖRT? ELHASZNÁLT SEMMI! EGY SEMMI!

       Olyan harag gyúl bennem, hogy ha lenne elég erőm, kiszaladnék, és egy kést döfnék a hátába. Szétzúznám, felaprítanám.

                               Mit csináljak? Mit csináljak?

Olívia néma! Anyu többszáz km-re van tőlem. Kate pedig ki tudja hol fogja ikertestvére kezét.

 Iris beszól hozzám, hogy mi bajom van, de nem válaszolok neki.

        Mit mondhatnék?

A rémképek visszatérnek a fejembe, de nem tudok mozdulni.

Nem tudok sikoltozni. Beszélni.

És ekkor, végre elalszok.

          Édesen, pihentetően, hűsítően. Nem tudok semmiről, nem emlékszem SEMMIRE. Csak boldogan úszok a mámorító semmiben.

Ahol nem tapad hozzám James izzadt combja, ahol nincs még mindig a számban a whiskey-s nyála, ahol még érintetlen vagyok, ép és sértetlen. Nem egy elhasznált roncs, széttépve, összeköpködve, összegyűrve.