Utolsó nap

16. fejezet   

Másnap már makk egészségesnek érzem magam.

Gondosan ügyelve arra, hogy a fiút ne ébresszem fel, farmerba bújok, és egy mindennapi felsőbe. Előveszem az ágy rejtekéből a kis táskámat, és egy kis sminket is engedélyezek magamnak. Nagyon kicsit, nehogy azt higgye, rá akarok nyomulni, vagy ilyesmi.

                             (DE RÁ AKAROK!)

    Na mindegy. A mai napomat nem akarom fekvéssel tölteni. Míg mindenki alszik, előveszem a leckét, amivel folyamatosan le vagyok maradva. Enyhén bepánikolva forgatom a jegyzeteket, többször hangosan káromkodok, mikor egy mondatban egy szót sem értek, fordítgathatok egész reggel. Mire Mrs Cope elhúzza a függönyömet, már kikészült idegekkel tudok csak köszönni az asszonynak.

       -Hogy vagyunk kicsikém? – kérdezi, közben bekukkant Chase függönye mögé is. Halkan visszahúzza,

      -Még alszik? – kérdezem megnyugodva. A fiú ártatlan arca, édes álmai legmélyén annyira megnyugtat, és eltelít szeretettel, hogy már nem is érdekel a tanulás.

(Gyerekek, ha olvassátok, ez rossz dolog, ilyet nem szabad csinálni!)

       -Igen. Szegény fiú, nem tudom, mikor tudom kiengedni innen. A sebe nagyon lassan gyógyul, és ki is van merülve. Nem tudsz róla valamit Sophie? – kérdezi olyan halkan, amennyire csak mély zsíros hangja engedi.

       -Nem igazán. – vallom be szomorúan. – Egy osztályba járunk. Elég jó tanuló, okos fiú, nagyon kedves, segítő kész.

      -Tudom én, tudom. Ismerem én már tavalyról a kéztörése miatt. Engem az érdekel, mostanában mit csinál. Nincs esetleg valakije, aki minden idejét és energiáját felemészti? – kérdezi, közben másodlagosan megméri a lázamat, és meghallgatja a szívemet.

       Egyből James-re gondolok. És a vitákra, drámákra, amik mostanában történtek. Mindig csak vele látom, a klánnal, vagy tanulva. Biztos vagyok benne, hogy kimeríti a dolog. A szerep játszás. Mert azt is biztosan látom, hogy Chase nem olyan, mint azok a fiúk. Míg ők szünetekben társasági életet éltek, flörtöltek, röhögtek, pletykálkodtak, Chase csak kullogott utánuk, gondolkodó arccal.

       -Talán a barátai. Tetszik tudni, ebben a korban sok a nyomás a fiúkon, hogy mindenkinek megfejeljenek. Az elvárásoknak, a haveroknak.

       -Igazad van Sophie. Okos kislány vagy te. Rendesen látod a dolgokat, a valóságot, az igazságot. Szerencsés kislány. – motyogja, közben az ajtó felé indul. – Hozom a reggelit.

      Csak ücsörgök az ágyam szélén, és hallgatom a zuhogó esőt.

Nem tudom miért, de olyan angolosan érzem magam. Mintha a magyar énem, akire olyan büszke vagyok, háttérbe szorult volna. Angolnak érzem magam, a fülembe ivódott akcentus, a délutáni teák, és az egész sulit átjáró angol büszkeség miatt.

      Elszégyellem magam, és egyből teszek az ügy érdekében.

Kikotorom a telefonomat, és tárcsázom az otthoni számunkat.

Apu veszi fel.

Megmelengeti szívemet ahogy mély basszusával angolul szól a kagylóba:

      -Mr Miller’s talking.

     -Szia apu! – köszönök vékony hanggal, nehogy felkeltsem Chase-t. – De jó hallani a hangod. Hogy vagy?- De jó magyarul szólni valakihez! Jajj dejó! Újra otthon érzem magam.

      -Szia Sophie! Jajj, nagyon hiányzol már itt nekünk, nemsokára jön a téli szünet. Bírd még ki. Egyébként megvagyok. Minden remekül megy idehaza.

     -De jó. Clarie, Anyu? Hol vannak?

-Moziba mentek. Most van valami új film, amiért Clarie megőrül, hát menni kellett. Én itthon vagyok a vízvezeték szerelőkkel.

     -Még mindig?

    -Igen, sajnos, már az agyamra mennek. Na de mesélj! Milyen az iskola?

     -Nagyon nehéz. Rengeteget tanulok. Örülhetsz apu, nem vesztegetem el a meg nem lévő tehetségemet. – morgom szkeptikusan.

     -Ne kezdjük el, rendben? Neked erre van szükséged. Hogy rendesen töltsd el az idődet, meg tudj feledkezni Olíviáról.

     Még mindig szíven vág mennyire szárazan tud apa fogalmazni, és hogy mennyire nyersen kezelte ezt az ügyet. Na de hát ez apu. Hideg, érzelemmentes, kemény.

     -Na igen. Igen apu. – suttogom.

     -Vannak már barátaid? Esetleg barátod? – olyan kínosan beszél, én is kínosan érzem magam .

     -Nincs apu, megnyugodhatsz. Ha lesz, értesítem anyát, ő pedig elkotyogja úgyis fűnek-fának. De nem látok rá túl sok esélyt. – „HOGY ELMONDJAM BÁRKINEK IS! HAHAHAHA!”

    -Na igen, anyád. Jól van Sophie. Jó kislány. De megpuszilnálak, ha itt lennél. Hiányzol kicsikém.

    -Ti is nekem apu. Nagyon de nagyon. Jó legyél. Mennem kell. – köszönök, mert motozást hallok Chase-től.

    -Rendben drágám. Nagyon szeretünk. Kitartás! Megyünk érted decemberben. Szia Sophie!

   -Szia apu! – rakom le gyorsan a telefont.

Pár percig csönd van. De hallom hogy Chase felébredt. Hallom a szuszogásán.

    -Sophie? – szólít halkan.

Odasétálok a függönyhöz, és lassan elhúzom az anyagot előle.

Chase újra félmeztelenül fekszik az ágyán. Oldalra fordulva néz rám, haja a szemébe lóg.

    -Bocsánat, hogy felébresztettelek. – kérek elnézést, de inkább azért kéne, ahogy falom a szememmel.      

     Leplezetlenül.

Elég Sophie! Fogd vissza magad!

     -Elhúznád a függönyt? Utálom, mikor be vagyok ide zárva. – kéri almos hanggal.

     -Persze. – motyogom, és beengedem ágyához a terem fényét.

Először megnézi a kötéseit, át vannak-e vérezve, majd mikor látja, hogy igen, szomorú arccal fordítja rám tekintetét, és elmosolyodva kommentál:

      -Csinos vagy ma Sophie! – jegyzi meg, közben felsóhajtva felül az ágyban. Szemei észrevétlenül (azt hiszi nem veszem észre) gyöngéden, vágyakozva cikáznak rajtam. Na az én tekintetemről meg nem kell beszélnünk, mert Chase felsőteste azt hiszem olyan érzéseket keltettek bennem, amiket még sosem tapasztaltam.

      Tudom, tudom, hogy nagyon gáz lesz amit mondok, de elszégyelltem magam. Mármint, csak 16 éves vagyok. Pár éve még csak 12, 11 voltam. És most pedig, olyan lehengerlően felpezsdült a vérem a fiútól, ami talán nem helyén való.

      Azt viszont meg kell jegyeznem halkan, hogy Chase egyáltalán nem nézett ki 17 éves kisfiúnak. Ahogy Olívia régebben nevezte a kisfiúkat: „csokány”-nak. Izmos, szálkásan izmos karjai, és kockás hasa van. Olyan szép a bőre, olyan szép fényes, és olyan gyönyörű az egész úgy ahogy van. Meg tette a hatását a fociedzés, meg a futás meg a sport meg minden.

      Kicsit hátrányban is érzem magam, mert rajtam van 1-2 kiló fölösleg, a sok csoki miatt. Nem azt mondom, hogy duci, vagy húsos lennék, mert anyunak köszönhetően majdnem 180 cm magas vagyok, és mindig az a vékony típusnak mondtak, de egyáltalán nem sportosan, izmosan. A sport meg én külön téma. Nem tudom miért. Ő is meg van nélkülem, és én is nélküle.

      Na de Chase…

Miatta képes lettem volna futni vagy bármi.

     Na míg ezt a rövid kis eszmefuttatás lefolyt az agyamban, Chase várta, hogy mondjak valamit.

      -Köszönöm. Már untam a pizsit.

      -Nem arra mondom. Pizsiben is csinos vagy – nevet fel, de pír ül az arcára. – csak egészségesnek látszol. Jobban érzed magad? –kérdezi kedvesen, sötét szemeivel.

Közel vagyok hozzá. Majdnem olyan közel mint AKKOR.

        Megint olyan nyílt, olyan felhőtlen. És megint olyan boldog vagyok.

      -Igen, sokkal. Ha Mrs Cope megengedi, talán holnap már bemennék az órákra. – vallom be.

Chase arcán sajnos szomorúság söpör végig.

      -Igazán irigyellek Sophie. – mosolyodik el fanyarul.

      -Sajnálom. – szorul össze a szívem. Leülök mellé az ágyra. NEM TUDOM MIÉRT, HIRETELEN FELINDULÁSBÓL!

De örül neki. látom rajta, ő is úgy bizsereg, szikrázik mint én.

A pizsamás lába hozzám ér a takaró alatt. És még mindig nincs rajta pizsamafelső.

      -Miért kérsz bocsánatot? – hökken meg, kitágult, kisfiús szemekkel.

     -Hát, hogy… - miről is van szó? – hogy itt hagylak egyedül.

     -Nos igen. Azt hiszem meg fogok nélküled őrülni. – vallja be gyorsan. Látom rajta ezt is megbánja amint kimondja.

      -A matek is unalmas lesz nélküled Chase. – válaszolok valamit, ami utal mindenre, és meg is nyugtatja. Mikor kimondom a nevét, fény gyúl a szemében. Tüzes, gyönyörű fény.

      -De szerencsére most már rendben lesz minden odakint. Mármint, James-szel. – fordít a beszélgetés kormányán.

     -Igen. Szerencsére. Ha békén hagy, végre tudok mással is foglalkozni. – MÁSSAL! MÁSSAL! CHASE! EZ TE LENNÉL! HAHÓ!

De nem esik le neki. Kicsit hátrébb húzódok tőle, látom, hogy kínosan érzi magát, feszeng.

       -Mi a baj? – kérdezem enyhén (na jó nagyon) félve. Túlzásba vittem a dolgot? Túl feltűnően flörtölök. De hát ha egyszer annyira odabújnék hozzá, és annyira akarom!

      -Nem semmi, csak… ide adnád a pizsama felsőmet? – kipirult az arca. EGYEM MEG!

Persze. – nyúlok a földön lévő ruháért, és a hátára terítem. Közben látom, hogy a kötése újra vérzik.

      -Na és mond… hiányzik a családod? Hallottam az előbb beszéltél velük. Hogy is..? Magyarul ugye? – tereli a beszélgetést. Kíváncsi. ARANYOS!

      -Igen, apuval. Nagyon. Igazán nagyon hiányoznak. Anyu, apu, Clarie…

     -Ki az a Clarie? – kérdezi érdeklődve.

     -A húgom. 10 éves rosszcsont kis szőkeség. – nevetek fel.

     -Hasonlít rád?

     -Ó dehogy! Sokkal… hogy is mondjam, bátrabb, érdeklődőbb, nyitottabb mint én. Az ízlésünk, a kedvenceink, minden. Külsőre meg aztán végképp teljesen más. De… nagyon szeretem. Ő az én kis tündérem.

     Chase mosolyog.

     -Neked, vannak testvéreid? – kérdezem. Most jobban belegondolva, alig tudok valamit Chase-ről.

    -Ó igen. Egy bátyám van. Már nem is él velünk. Régen elköltözött. Ausztráliában tanul, Matthew-nak hívják. – hangjában emlékeket hallok.

     -És milyen? Hasonlítatok? – kérdezem én is.

    -Ó igen. Tőle tanultam mindent. A focit, a tanulást, a könyveket, zenét, mindent. Csak tudod, nálunk megvan ez az „idősebb” szindróma. Sokat ugratott az biztos. Mikor még kölykök voltunk főleg. Amúgy olyasmi mint én. Képzelj el engem kék szemekkel, és folytonos borostával. Na az Matt.

      -Hiszen most is borostás vagy nagyfiú! – viccelődök.

      -Ha tovább tudnék állni, annál hogy zuhanyozok, és felöltözök, elhiheted, hogy borotválkoznék. – csóválja a fejét. – Míg meg nem gyógyulok el kell viselned.

HALLJÁTOK EZT? NEKEM! NEKEM KELL ELVISELNEM! ÉNRÁM GONDOL! A szívem komolyan mondom félek hogy kiugrik a helyéből.

     -Engem nem zavar. Apu is mindig borostás. Sőt, még tetszik is. – kotyogom ki.

    -Örülök. És mond, apukádtól vagy anyukádtól örökölted az őszinteségedet? – olyan nyílt a kérdés, egyből eszembe jut a kómás, puszilós megjegyzés, meg minden. Csábosan mosolyog.

Felnevetek. De ciki.

  .Mindenképp anyától. Ő ez a tipikus őszinte szellem. Apu inkább olyan mint te. Igen! Rád tudnám hasonlítani. Hideg, néma angol! – fincsorodok el.

      -Tehát hideg néma angolként viselkedek veled? – szomorodik el.

      -Nem. – vallom be szégyennel. – Vicceltem. Egyáltalán nem így viselkedsz velem. Nyílt vagy, és kedves. Egy a kevésből ebben a suliban.

     -Akkor jó. Én is így reméltem.  – mondja, és a szemembe néz, szeretettel, melegséggel.

Az idő, tér minden megszakadt, míg életem első igazi beszélgetését lefolytattam Chase-szel. Aztán bejött Mrs Cope a megpakolt tálcákkal, meg a cserkészes mosolyával, és fel kell állnom a fiú ágyáról.

     -Chase! Hogy állunk? – kérdezi, közben lerak egy tálcát az ágyamra, majd a Chase melletti szekrényre is.

      -Újra vérzik. – motyogja szomorúan Chase.

     -Vedd le a felsőd hadd nézzem. – utasítja, és odalép a vetkőző fiúhoz.

ISTEN ÁLDÁSÁVAL!

Próbálok nem nagyon rá nézni, de a Francba! nem tudom megállni.

Inkább az ölembe veszem a tálcát, és becukrozom a kávémat. Közben kis darabokat török a csokis sütiből (aranyos Mrs Cope megjegyezte a csokis dolgot). Jól esik. A forró kávé, a finom csoki, minden. Hogyha már nem kéne fújnom az orrom, igazán semmi bajom sem lenne.

      A kávét már majdnem befejezem, mikor végeznek. Tapintatosan próbálok nem a fiúra nézni. Inkább asszonyhoz szólok pár szót.

     -Mrs Cope, azt hiszem semmi bajom. – motyogom, és félek, hogy lekiabál, vagy leszid, hogy nem tudom én mikor vagyok jól, egyek csak, majd ő mindenről gondoskodik. De nem.

     -Igazán? Látom is rajtad. Visszatért a színed. Köhögés?

     -Minimális.

    -Szédülés?

    -Semmi.

    -Hadd nézzem a lázad. – mondja, és hozzám vágtat. A már teljesen egészséges hőmérsékletű homlokomra teszi húsos ujjait, és elmosolyodik. – Holnap vár az iskola!

    - De jó! – egyik szemem sír, a másik nevet.

Chase falfehér, nekem pedig megszakad a szívem. Bár odamehetnék hozzá, megpuszilhatnám a fekete haját, és végigsimítanék erős, borostás arcán, és a fülébe suttognám, hogy ha akarod minden délután bejövök hozzád, és hogy gyógyulj meg gyorsan, mert hiányozni fogsz, és üres lesz minden nélküled.

    Erre csak annyit mondok:

      -És Chase mikor jön rendbe?

Mrs Cope meglepődik. Majd a másodperc töredékében végigpattog ravasz tekintete kettőnkön, és kajánul elmosolyogja magát.

                        FEJBE VEREM KOMOLYAN! HAGYJA MÁR ABBA AZ ISTENIT!

      -Biztosan nem mostanában.  Talán egy hét múlva, két hét múlva.

Mindketten némán rökönyödünk meg.

Az asszony még motyog egy két apróságról, majd miután mindketten befejeztük a reggelit, kitotyog a szobából. És itt maradok vele.

      -Akkor, egy napunk maradt. – mosollyal leplezi a csalódottságot.

Gyors stratégia váltás után törökülésbe vágom magam, és figyelmen kívül hagyva mondatát, megszólalok.

      -Na, és mit szoktál nyaranta csinálni?

Gyorsan esik le neki minden, és szívéből elmosolyodik, majd megköszörüli torkát, beletúr a hajába, és mesélni kezd.

      -Hát… a nyaraimat pihenéssel töltöm. Szánalmas lesz, de igazából csak henyélek egész nap. – nevet fel. Én is nyugodt szívvel  gondolok már vissza azokra a nyarakra, amiket igazából Olíviával kettesben feküdtünk végig. – Néha elcipel a családom egy két hétre ide oda, de inkább csak olvasgatok, filmet nézek, ilyesmi. Viszont augusztus utolsó hetében mindig elmegyünk nagyszüleimhez Versailles-ba. Azt sosem hagynám ki. Ott aztán sétálok, túrázok egész nap. Na meg persze Párizs. – sóhajt fel mélyen, én pedig próbálom leküzdeni a kitörő hisztéria rohamot, amit az a kép keltett bennem, amint Chase a hosszú fényes hajával, és a magas alakjával kávét szürcsöl az Eiffel torony előtt, a szerelem városában.

Irigykedve, vágyakozva sóhajtok fel:

     -Párizs. – suttogom.

     -Sosem voltál még ott? – kérdezi kedvesen.

     -Nem sajnos. Egyszer majdnem, de aztán mégsem. És mond, ha nagyszüleid franciák, akkor te is… - tapogatózok mélyebbre, amire édesen elmosolyodik, és kihúzza magát ültében, majd megszólal.

     -Oui, je parle francais. – tökéletes akcentus, tökéletes orrhang, tökéletes raccsolás.

ATYA ÉG! ÉN MEGŐRÜLÖK!

     -Ez lenyűgözően csábító. – szalad kis sokkos számon, mire elvigyorogja magát. Pirulva, kisfiúsan.

     -A francia csábítás. – magyarázza. – De hidd el, nem én vagyok inkább az a vér. Matt. Na ő aztán tudja mit hogyan, mikor, hogy a nők csak olvadjanak. Komolyan mondom, egyszer úgy öltözött fel, ahogyan egy igazi francia. – hangosan nevet, fehér fogai világítanak, gödröcskéi édesen formálódnak arcára. – Csíkos felső, piros kendő, és svájci sapka. El nem tudod képzelni mekkora sikere volt. – neveti.

Nekem is kacagnom kell, olyan viccesen beszél róla.

      -Tehát Matt örökölte a francia humort. – jegyzem meg.

      -Igen. Én vagyok az angol. Azt hiszem.

     -És mondd, mik a terveid? Esetleg oda akarsz költözni, ott tanulsz, vagy…

      -Na várjunk csak. Most te jössz kislány. Mivel töltöd a nyaraidat?

      -Jó ég! – nevetek fel. – Nem is tudom. Az biztos, hogy a mostanit a családommal fogom Londonban. Alig láttam valamit a városból, már jönnöm is kellett. Akárhol jó nekem, csak velük legyek. – elszomorodok.  – De korábban… utaztunk. Ide-oda. Egy hétre, majd hazajöttünk, és punnyadtunk. Főleg Clarie-vel, és Olíviával.

     Mielőtt észrevettem volna, már kis is csúszott.

      -Olívia? – kérdez vissza érdeklődve.

Mit tegyek?

Mit csináljak?

Bepánikolok.

Nem, még nem.

      -Barátnőm. Mindegy. – hadarom. Megérzi, hogy bajom van a mosolyom ellenére.

      -Rendben. – egyezik bele a hallgatásba.

      -Na igen. Én is csak, olvastam, gépeztem, bicikliztem, horgásztam, és olvastam. Elképesztően érdekes. Na te jössz. Jövő?

       -Őőő… nem tudom. Fogalmam sincs. Még két évem van eldönteni. Talán a sport, talán a könyvek, talán a tanulás. Te?

     -Passz. De megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül a kétségeimmel.

     -Belőled szakács lesz. – ugrat a ájulásos éhezéses esetre.

     -Belőled meg üveges. – vágok vissza.

Mindketten nevetünk. Csodás pillanat.

Eltelik talán egy perc is. Ekkor halkan megszólal.

     -Én is beszéltem franciául, te is mondj valamit magyarul. – kéri azokkal a csillogó szemekkel, amikkel kérni szokott.

     - Hallottál már magyarul beszélni. – válaszolom, mert fogalmam sincs mit mondjak.

     -Nem is. – tagadja és megrázza  fejét. DE CUKI!

     -Á dehogy. Csak irodalmon, az előbb a telefonban, néha még káromkodni is magyarul szoktam.

     -Kérlek. Valamit. Annyira szép. – a szemei kettős értelmet hagytak a mondattal kapcsolatban. Nem tudom a nyelvre értette, vagy másra.

       -Hát rendben. Mit szeretnél?

       -Mondjuk, a kedvenc versedet. – ajánlja.

Átfut az agyamon néhány Petőfi, pár Arany, de nem akarom őket visszamondani, mint elsőben. Inkább hagyom kitörni aminek ki kell törnie.

      -„Nem akarlak itt hagyni.” – kezdem magyarul, a szemébe nézve. Különös bizsergést kelt bennem az igazság, ami elhagyja  a számat, de tudom, nem érti. – „Nem akarok 2 hetet eltölteni nélküled odakint. Azt szeretném, hogy bevallj mindent, ne titkolózzunk tovább, és szeretnélek végre megcsókolni, és átölelni, mert teljesen kikészítesz.” – amíg mondtam, végig rám nézett, és én is végig ránéztem. Mindketten tudjuk, hogy nem vers volt.

     -Ez nem rímelt Sophie. – jegyzi meg halkan, csillogó szemekkel.

    -A magyar költők igazán szabad szelleműek. – hazudom.

Tudja, de elmosolyodik.

    -Nagyon szép volt. Minden elismerésem a szerzőé. – kaján vigyor, leleplező tekintet.

    -Majd megmondom neki. – fülig ér a szám, nem tudom miért.

Chase mosolya pedig édes. Olyan édes, és kesernyés, mint egy forró kávé. Tejszínhabbal, és fahéjjal.

Kanállal fel! Na megy "Cs. M." is benéz...

15. fejezet

Hormonok!

Azok teszik velem ezeket az ostobaságokat.

Miattuk vannak álmaim Chase-ről, miattuk tudom olyan átkozottul élethűen elképzelni őt mondjuk karjait körbeölelve a testemen, és miattuk locsogok mindenféle célzásokat.

Na jól van Sophie! Ráülünk a szánkra, és bebújunk a takaró alá!

      Chase csak nevet.

     -Leesett a vércukorszinted gondolom. Azt sem tudod mit beszélsz. – A HANGODBAN NE LEGYEN ILYEN KISFIÚS ELÉGEDETTSÉG TE SZEMÉT MERT TOVÁBB FOGOK CÉLOZGATNI, EGÉSZEN ADDIG AMÍG RÁD NEM VETEM MAGAM!

     A takaró alatt rágom a számat, és próbálom nyugtatni magam.

     Mrs Cope SZERENCSÉRE végre bejön, egy tál gőzölgő levessel, másodikkal, minden ami kell, sült hús, sült krumpli, savanyúság, ketchup, desszertnek csoki torta. Finom szénhidrát, zsír, cukor mennyország. Már a látványától hányingerem van. De úgyis letömi mindet. Amilyen erélyes asszony.

     -No szép délutánt mindenkinek! – kiáltja, mint egy cserkész főnök. Berobbant az ajtón, és mérges, ideges arccal, jószerével üget az ágyamhoz. – Chase neked nemsokára hozzák a vacsorát, most a kislányt kell megetetnem. – Chase bólint, közben rám téved pillantása, és az előbbi mondatom tudatával, humorral, rossz előérzettel, mindennel együtt mosolyog rám.

      Közben Mrs Cope lerakta a roskadozó tálcát a szerényemre, a fal mellől elvett egy széket, és a kis éjjeli szekrényt a kajával együtt eltolta a szék mellé. Kivette a tálca alól a házis lapokat, a telefonomat is az ágyamra rakta, és hipp-hopp szép kis rögtönzött vacsorázó asztalt csinált a cuccaimból. – Na most pedig kedves kisasszony, felülsz, és enni fogsz, amíg azt nem mondom, hogy állj! Tudod ám…- mondja elszántan, és felkap a hónom alatt, rám teríti a köntösömet, és a székhez segít. – nálam nem szokás az, hogy a beteg gyerekek össze-vissza essenek, és ájuldozzanak. Ez többet nem fog előfordulni. Telerakom a legyengült kis szervezetedet cukorral, kibélelem mindennel ami kell. és aludni fogsz. Meghízol végre, és soha többet nem fog összeesni senki a kezeim között. – attól eltekintve, hogy az asszony szörnyen mérges, azt is látom, hogy ugyanannyira meg is van ijedve. Ahogy mondta, még egy betege sem ájult el miatta, Rejtett lelkiismeret furdallást látok a szemében, de ezt aztán olyan mélyen elrejti a határozott terv arról, hogy halálra etet, alig veszem észre. Chase közben halkan nevet.

      -Jó étvágyat Sophie! – rákapom a szemem, mire ő még jobban vigyorog.

     -Sajnálom Mrs Cope. Nem az ön hibája. Én nem ettem rendesen.

     -Tudom én. Tudom, nem az én hibám. De akkor is kezdjük a gyógyulást egy kis húslevessel.

     Meghunyászkodva kanalazom az „angol-húslevest”. Én így neveztem el a második kanál után, mert a „magyar-húslevestől nagyon messze áll. Az volt benne a jó, hogy meleg, és folyékony. A fél tányérral lecsúszik, de aztán halkan megállok. Észre veszi a kanálcsörgés hiányát, és rám rivall.

     -Nem állunk meg! – szórnak szikrákat a szemei.

    -De nem fog belém férni a csoki torta, ha ennyi levest eszek. – magyarázkodom. A csokinak amúgy tényleg nem akartam ellenállni.

     Megenyhül a szíve, mert az indoklásomban a még több evésnek szentelem a jövőmet. Elveszi a leveses tányért, és elém rak egy tányérban 2 szelet sült csirkemellet, olajban tocsogó sült krumplit, és egy kistálban uborkát, meg salátát.

     -Rajt! – utasít.

Mély levegőt veszek, és indítok a krumplival.

    A jó páradik falatnál, mikor már a csirke is csatlakozik, érzem, hogy jobban vagyok. Lassan eszek, így az étel szépen fel is szívódik bennem, érzem, már nem szédülök, a fejem tisztább.

Igaz alig a felét tudom csak legyűrni, annak ellenére, hogy nagyon finom, de érzem, hogy épp csak egy kis kimért hely van még a tortának.

    -Elég volt, kérem a tortát.

    -Ez nevetségesen kevés volt, kislányom. Még egy kis burgonyát.

    -Nem kérek. Tortát kérek! – mondom határozottan.

   -Na rendben, de holnap már emeljük az adagokat.  – mondja, és elém tolja a finom, ropogós csokis tetejű, piskótás tortaszeletet. Az első falat után rájövök, hogy finomabb mint odahaza. A versenyt a húsokban biztosan a magyar konyha nyeri, de sütikben, meg piskótákban az angolok a nyerők.

     A asszony boldogan nézi, ahogy bepusztítom a süti felét, majd hátradőlök a székben, azt hiszem tele vagyok, de a finom íz elcsábít, és az ölembe veszem a maradék felét. Aztán azt veszem észre, hogy a tányér alját kapargatom a villával, mentem a menthetőt.

Mrs Cope felvidulva pakolja össze a tálcát.

     -Rendben, elsőre elégedett vagyok. – mondja, és visszatolja a szekrényemet, a széket, fél kezében a tálcával, és az ágyamhoz segít. – Máris jobb színed van. – nyugtat meg, és elindul az ajtó felé. – Tessék meginni a vizet is amit odatettem melléd! Nemsokára visszajövök, de leszaladok ezzel a konyhára. – és csapódik az ajtó.

     Na a függönyt nem húzta el! Most bunkóság lenne elhúzni,d e nem akarom, hogy így lásson.

     -Szóval édesszájú vagy. – állapítja meg aranyosan, mint aki ugyancsak látja a színváltozásomat.

Most erre mit mondjak?

Rámosolygok, bólintok.

     -Jobban érzed magad?

    -Azt hiszem, nem tudom.

Hallgatunk. Nézzük egymást. De kínos. De rohadt kínos!!!!

És ekkor Mrs Cope bejön.

KÖSZÖNÖÖÖÖM!!! MRS COPE! MRS COPE! Hadd nyomjak egy puszit a kis piros arcocskájára!

*

Az ágyban fekszek. A baldachid elhúzva, mert az asszony átkötözi Chase-t. Én meg csak fekszek, szipogok, fújom az orrom, és mentálisan gyógyítom magam. Mennék már a francba innen, de még a zuhanyozás is kifáraszt.

     Mrs Cope azt mondta, ha folytatom az evést, és a pihenést még két nap és rendbe jövök. Tehát akkor 5 napot fogok itt tölteni. Már 2-ről lemaradtam. Úristen! Sosem fogom tudni bepótolni az anyagot.

Mikor már régen befejezték odakint a dolgot, mindkét függöny összehúzva, sehol senki, én még mindig csak fekszek. Még pisilni se merek felállni, félek meglát az asszony.

    Egyszer csak kopogtatást hallok.

    -Hahó, Sophie! Fent vagy? – suttogja Kate.

   -Igen, itt vagyok gyere be! – válaszolok, közben azon töröm az agyam megmondjam-e, hogy itt van Chase.

    Lépteit hallom közeledni.

    -Helló Chase! – köszön be neki. Ez a Kate mindent tud.

   -Szia Kate! – válaszol meglepődötten.

A függönyöm húzódik, és Kate felhőtlen mosolyába ütközöm. Olyan egészséges, pirospozsgás az arca. Én meg olyan lemerült, fakó vagyok. Meg akarok gyógyulni!!

    -Hogy vagy Sophie? Hoztam a házit. – mondja, és leteszi a szekrényemre a fénymásolt lapokat.

   -Köszönöm, hogy elhoztat. Amúgy, sehogy. Ugyan úgy. – Az ájulást nem hangoztatom senkinek, úgy döntöttem.

    -Tegnap is elhoztam, megkaptad, ugye? – kérdezi, és leül az ágyamra. És észreveszem, hogy nem dadog, hogy boldogan virít az arca, és felhőtlenül beszélget.

    -Igen, köszönöm. De Kate… - töprengve felteszem neki a kérdést. – Mi történt?

Elmosolyodik észrevételemen.

     -Tudod… nyugodt vagyok, és boldog. – szélesen vigyorog, ilyen sugárzóan egyszerűnek még sosem láttam. Vörös kis haja fénylik, arca tisztán ragyog, és megszépült. Azok az állandó felhők, a folytonom ráncok a homlokán semmivé lettek. – Lily és James egészen megvannak. Lily azt mondja, sosem bántja, sosem erőszakoskodik vele. Rád is pozitívabban gondolnak. Lily jobbulást kívánt neked. Sophie! – felpezsdül. – El tudod ezt hinni? James leszállt rólad, már nem is érdekled, senki sem fog bántani, mikor kijössz innen. – szólni akarok neki, hogy halkabban beszéljen, hiszen Chase nincs olyan messze, mint gondoljuk. - És Lily is boldog, és te is, itt lehetsz kettesben Chase-szel.  – mikor elkottyantja magát, szájához kapja a kezét, és szemét kigubbasztva rám mered. – Úr Isten! Bocsánat! Ne haragudj kérlek!

     Elmosolyodok.

    -Milyen okos kis vörös buksid van neked Kate!

Mikor látja, nem haragszom, elvigyorodik.

    -Igaz? Ugye igaz? Láttam én! Észre vettem!

    -Nem tudod miről beszélsz! – felelem sejtelmes hazugsággal.

    -Na persze! Ne viccelj velem! Úgy néz rád, mintha te lennél a mindene, az ő kincse. Te pedig… valahogy eltűnik a homály az arcodról. Eltűnik a sápadtság. – szavaira eszembe jut, hogy ő még nem tud Olíviáról.

    A mosolyom lehervad.

Percekig nem szólunk, és az emlék hatására nem is tudnék, ő pedig vár, míg összeszedem magam. Kate  nagyon okos, és tudja, nem kell kérdeznie.

    -Majd, ha úgy érzed, akkor elmondod. Én szívesen meghallgatlak. – suttogja.

   -Köszönöm! – mondom könnyes szemmel.

Hirtelen ülök fel, és a karjaimat a háta köré csavarom. Ő is átölel, érzem a fanyarkás, talán citromos, narancsos illatú haját. És ekkor tudatosul bennem, hogy Kate a barátom.

     Mikor újra szembe kerülünk, az ő szeme is könnyes.

     -Most mennem kell. Holnap is jövök, de tanulnom kell. Dolgozatot írunk. Mr Lenard azt mondta, Mrs Miller-rel is be fogja pótoltatni.

Nevetünk.

     -Köszönöm Kate. Mindent!

    -Ne köszönd Sophe! Jó éjt! Gyógyulj meg! – mondja, és elhúzza a függönyt. Halkan surran ki rajta. Aztán hirtelen visszadobban, és kaján vigyorral mondja: - Aztán sok sikert Tudjuk ki vel. mutogat Chase felé a szemével, majd kisurran.

     Ezután hívtuk Chase-t álnéven.: „Voldemort”.

Miután már kiment, akkor jut csak eszembe, hogy meg kellett volna kérdeznem, mi volt a fészeres vita.

     Francba!

Még talán egy fél órát szenvedek, de aztán már annyira kell pisilnem, hogy megkockáztatom, hogy meglát Mrs Cope. Nagy nehezen felkelek és eltotyogok a WC-re.

    Elmegyek Chase ágya mellett is. Meghall.

    -Te vagy az Sophia? – kérdezi rekedtesen.

    -Bocs ha felkeltettelek. – válaszolom.

    -Nem keltettél fel, csak betojtam itt a függöny mögött. Utálom mikor el van húzva. Nem látok semmit. –  kiáltja, hogy én is meghalljam. Most nem kába a hangja, biztos nincs benne érzéstelenítő.

Közelebb megyek. Megfogom a baldachid szélét. Tekintettel arra, hogy nem tud felkelni, megkérdezem.

     -Elhúzzam?

Pár pillanatig nem jön válasz.

   -De nem gond? – kérdezi feszengve.

  -Ugyan már miért lenne gond? – nevetem el magam, és teljesen elhúzom az anyagot. Érzem a tekintetét magamon. Újra felforr a vérem.

    Megszólal:

    -Téged nem idegesít, hogy nem látsz semmit odabent?

    -Nem. Megszoktam már a lányokkal odafönt. – fecsegem ki. Jajj Sophie fogd már be!

Chase összehúzza a szemét és úgy fürkészi az arcom.

Elmosolyodik.

     -Nos, nem tudom te hogy vagy vele, de én halálra unom magam itt egyedül. Nem akarsz idejönni egy kicsit hozzám? Beszélgethetnénk. – ajánlja olyan szemekkel, hogy legszívesebben nem hogy csak odamennék hozzá, de le is teperném.

     Lélegezni kéne, vagy észreveszi.

    -O… ké. – mondom mintha egy egész mondat lenne. Elvigyorogja magát. Megpaskolja az ágyát a lábánál. Nem moccanok. – De először ki kell mennem a WC-be. – mondom vörös fejjel.

Bólint.

     -Siess. – ígérteti meg.

Én is bólintok, és már szaladok is a fürdőbe.

      Vajon most megint jó kedve van? Az biztos, hogy abból a félelmetes hidegségből nincs a kedvében. De izgii!

     Kapkodva pisilek egyet, a szívem közben dübörög mint egy V8-as moci, a tükör elé ugrok. Gyorsan megigazítom a szemöldököm, letörlöm a csillogást a szemem alól, és a homlokomról. Jézusom, úgy néztek ki mint aki kómában van.

     Próbálok nem koncentrálni erre, és elindulok az ajtóhoz. A kezem már a kilincsen van. De aztán meghallom:

     -Chase! Te vén lókötő! – kiáltja rekedtes hangjával Mr James Csúszómászó Brightmore.

Atya ég! Atya Ég!

Most hogy menjek ki innen?

Más hangokat is hallok.

     -Jó szarul nézel ki. – neveti egy másik mitugrász hang. NOAH!

     -Hol hagytad az üveg haverjaidat? – röfög fel egy másik. A FOCISTA!

Rohadt jó! Itt az EGÉSZ klán!

A fejem vörösödni kezd az idegességtől. Mi a jó Istent csináljak? Nem mehetek ki így. James megtudja hogy én vagyok a kislány, száz hogy le se száll rólam, míg itt fekszek.

                                                                                        Fú!

Ott toporgok az ajtó előtt.

Chase meglepődötten, haloványan köszönti őket.

      -Óh! Sziasztok! – motyogja. „Sziasztok, de most nem alkalmas, épp beszélgetni akartam a lánnyal aki most… oh várjunk csak! A budiban dekkol már percek óta.’

    -Hát ti meg? – kérdezi enyhe örömmel a hangjában.

    -Meglátogatunk pajtás!- rikkantja James. Hallom az ágy recsegését. Rávetették magukat. A végén még  szétszakad a kötése

Na jó. Most akkor…

                             Sophie.

Sophie. Nyugodj meg!

Kimész, elhúzod a baldachidot, és berakod az Mp3 adat. Minden rendben lesz. Észre sem fognak venni.

Leküzdöm a csalódottságot az elmaradt beszélgetés miatt, és a kilincsre teszem a kezem.

Miért is húztam el azt a hülye függönyt Chasenél?!

          Mély levegő, és futás!!!

Kattan a kilincs, kivágom az ajtót, gyorsan kilépek és hátat fordítok a csoportnak. A viccelődés megszakad.

FRANC! FRANC!

Sietve elindulok az ágyam felé, lesütött szemekkel. Két lépést megyek, felharsan Cs. M. gúnyos hangja.

    -Sophie drágám! – kiáltja, és már mellettem is van. Átkarol, és támogat mintha nem tudnék járni.  Közben zümmögi a fülembe. – Hát te vagy a titokzatos beteg kislány.

A többiek felnevetnek. Chase arcát nem látom.

     Kitépem magam a karjaiból.

Hülye szemét arcátlan retardált nagyképű.. hadarom magamban.

     -Hagyjál békén James! – mondom rendes hangerővel, és sietve indulok az ágyamhoz.

James követ. Elhúzza nekem a baldachidot.

     -Segítsünk a gyönge hölgyeménynek fiúk! Rakjuk az ágyába. – erre aztán nagy hahotázás tör ki, és még 2 klán tag kezd közeledni hozzám. Ezek komolyan fel akarnak venni. James arcába nézek. Piszok szőke haja a szemébe lóg, jóformán csak a nagy és széles vigyora vonzza a szememet. Nem tudom hogy nézek rá, de ha lehet még jobban elvigyorodik.

     Mikor a többiek már majdnem odaértek hozzánk, a vérem felforrt, és elborult aggyal kiáltok rá:

    -James! Neked nem Lily-vel kéne foglalkoznod? Most itt véglegesen békén hagysz, és nem szemétkedsz velem tovább!

Minden fiú elhallgat.

James szeme kikerekedik.

Az agyában sebesen tekeregnek a gondolatok, majd megszólal.

       -Igazad van Sophie! Sajnálom amit tettem. Sajnálom hogy olyan akaratos voltam. Én Lily-t szeretem, és igazad van. Békén hagylak ezután. Csak felejtsük el rendben?

      A fejem kong a meglepetéstől.

Ez vagy tényleg szerelmes Lily-be, vagy rohadt jó színész.

-                 -Már Kate-tel is megbeszéltük. Nem lesz több dráma. Hidd el.

Ez a folytatás is meglep. Tehát van rá esély, hogy Kate-nek igaza volt a nyugis jövőről.

   -Rendben. Ennyi. És most megyek! – vágom vissza a válaszokat, és még egy utolsó pillantást vetve az összezavarodott Chase-re magamra húzom a függönyt.

    Sebesen bedugom a fülembe a zenét, ne is halljam amiről beszélgetnek.

Bebújok az ágyba, nyakig magamra húzom a meleg takarót, és a kenceficét szagolgatom, amitől kidugul az orrom. Gondolkodok, álmodozok. Emlékek szaladnak a fejembe. Minden kis szar. Mikor őtőle megkaptam a nyakláncot 15. születésnapomra, és egy egész délelőtt próbálkoztunk, míg szét tudtuk szedni a szív két felét. Mikor tesóm megkapta az első balett szoknyáját. Mikor "az" után először mentem fel iskolába, mikor fekete ruhát kerestem, amikor elsőnek kezembe akadt a kedvenc könyvünk. Mikor búcsút intettem anyuéknak a suli ajtajában.

     Nos... nem tudom mit hoz a jövő, csak azt tudom, hogy a múltnál mindenképp fényesebb lesz.

Nem fogok lesni!

14. fejezet

Reggel szikrázó fehérségre ébredek. Még a baldachidon is átszűrődő világosság felver mély, pihentető álmomból, hogy visszahúzzon a kínos helyzetbe:  Egy szobában. Ővele.

    Kintről csámcsogást hallok. És kortyolást. Tehát már felkelt, gondolom reggelizik. Nem tudom miért, de az agyam tisztább, mint tegnap, és azelőtt. Míg korábban fordulni is alig volt erőm, most könnyedén állok fel az ágyból, kiropogtatom a hátamat, és nyögök egyet az érzéstől. Erre odakint lelassul a rágás. Elmosolyodok. Ezután kisebb köhögési roham tör rám.

És még a hangomból sem jön rá, hogy én vagyok az.

Megigazítom a gyűrött pizsamát, bár nem sokat használt a művelet. Ujjaimmal végigszántok a hajamon, de előre látható módon képtelen vagyok megzabolázni. Hát akkor így marad. Felveszem a papucsomat, feltolom a spagetti pántot a felsőmön, és hátradobva a hajamat, kilépek a fiúhoz..

    Az ő függönye nincs elhúzva. Egy csíkos pizsama van rajta, hátát a falnak döntve feje alá párnát rakva reggelizik. Sajnálattal állapítom meg, hogy őrajta mit sem látszik, hogy félig szétnyílt oldallal ücsörög a gyengélkedőn. Haja ugyan olyan simán, és egyenesen fénylik, szemei alatt nincsenek táskák, és az arca sem fehérebb az átlagosnál. Viszont lélegzete elakad, és leplezni sem próbálja a meglepettséget, ahogy kilépek a baldachid mögül.

    Tekintete végigfut rajtam. Az öltözékemen keresztül, az arcomon át, a hajamig mindent átnéz, majd mély szemei megállapodnak az enyémeket.

    -Jó reggelt Chase.

Sugárzó mosollyal válaszol.

   -Jó reggelt! Szóval te vagy a rejtélyes kislány. – a „kislány” szót horkanva mondja ki.

    -Ühüm... – mosolyodok el. Mondanék én mást is, de fáj a torkom mint az állat. Mondom, és leülök vele szemben az ágyamra.  – Hogy vagy? – remegek, és melegem is van, de nem a betegségtől. Ahogy a fiú ott ül, pár méterre tőlem, és a fekete haja a szemébe hull, és rámnéz, azzal a csillogó, szeplős, átható tekintettel, én pedig viszonzom a pillantását, függetlenül attól, hogy milyen gyenge vagyok, olyan elképesztő energialöketeteket ad a testemnek, főleg a szívemnek, amit még sosem éreztem. És igaz, hogy csak a tiszteletköröket futjuk, igaz, hogy csak sekélyes beszélgetést folytatunk, mégis érzem, hogy minden szava érdekes, és őt is érdekel minden szavam. A fellegekben járok. Az egyetlen kis felhő a csodálatos napsütésben, az, hogy még mindig látok valamiféle ellenállást a viselkedésében. De úgy érzem, ezt érzi méltányosnak, mivel a barátja elég egyértelműen rámahajtott. Amilyen „gentleman”, még egy ilyen kis szemét szörnyetegnek is előtérben tartja az érzéseit. Igaz, hogy ebből az ellenállásból, alig marad valami, amikor rám néz. Mikor pedig én is viszonozom a pillantását, érzem, hogy porrá foszlik az ereje.

     -Hát… megvagyok. Inkább csak attól félek mennyi ideig kell itt maradnom. – erre a szívem egy pillanat alatt a bokámig zuhan, fájdalmasan szorítom a takarómat, és szégyennel lesütöm a szemem.

Miattam. Bármibe fogadok, hogy miattam.

Folytatja:

     -Az edzések miatt. Pont most évvégén lesz egy fontos meccsünk. Én meg szenvedhetek itt hetekig. – amíg beszél, valami féle kis játékos, édes kis kisfiús mosoly játszik a száján. Megnyugodok. Nem miattam.

     -Én is így vagyok vele. Csak én a tanulás miatt aggódom. – mielőtt belegondolnék mekkora strébernek látszok, már ki is szalad az igazság a számon.

Édesen elmosolyodik.

     -Egyébként mi bajod? Hihetetlen, hogy nem jöttem rá, hogy te vagy itt. Hiszen nem is voltál tegnap suliban.

     -Igen, én is csodálkoztam. Amúgy csak megfázás. És kimerültség. Még egy hét fogságra vagyok ítélve.

   -Addig próbáljuk egymást elszórakoztatni. – mondja, és a kínos mondat ott lebeg a levegőben. Mindketten elvörösödünk, és ARRA gondolunk. Ejj ez a mai fiatalság!

    -Na igen..- köszörüli meg a torkát. Mély hangján folytatja: És amúgy hallottál minket tegnap?

Bólintok.

    -Mindent?

Újra bólintok.

    -Akkor… megkérhetlek, hogy ne mond el senkinek? – kéri, de olyan arccal, hogy ha azt mondta volna,  alázkodjak meg Lily előtt, és csókolgassam a lábát, azt is megcsináltam volna.

     Kicsit várok. Gondolkodom.

Eszembe jut Kate. Már megint szegén Kate-en csattan az ostor.

    -Hallgatok róla, ha elmondod mi történt. – jelentem ki, és a szemébe nézek.

Pár pillanatig gondolkodik, lesütött szemmel, és ezután válaszol. Nehéz szívvel.

    -James valószínűleg kinyírna ha tudná, hogy elmondom, na de ha ez az ára… - kezdi, és rámnéz. Szikrázik a pillanat. – Tehát, tegnap este vége lett az edzésemnek, és James elémjött, valami fontosat akart mondani. Jövünk a pályától, én még focidresszben, és míg sétálunk a suli felé, meglátjuk Kate-et. Láttam rajta, hogy feldúlt, James-hez jött. Kettesben hagytam őket, előrementem. Hallottam, hogy veszekednek, aztán egy hangosabb szó után hátrafordultam. Kate épp akkor képelte fel ezt az eszementet. Én meg ismerem már James tűrőhatárát, rohanok is vissza hozzájuk, és megakadályozom, hogy valami ostobaságot tegyen. Erre ő vadul mint egy felbőszített bika hátralök, a fészer meg történetesen ott volt a hátam mögött, be az ajtón, rá azokra a szar üvegdarabokra. Ennyi ez egész. – befejezi, és végignyal a száján. De most nem foglalkozom a szédüléssel, csak Kate-re koncentrálok.

     -Nem hallottad miről vitatkoztak? – kérdezem idegesen.

   -Nem. De nem is érdekel. Ha fent voltál tegnap, hallhattad, hogy nem érdekel az egész szerelmi háromszög, négyszög mit tudom én.  Engem csak az zavar, ha James átesik a ló túloldalára. Amit már eljátszott párszor, többek között veled is. – mondja lehengerlő gyengédséggel, és a féltékenység rejtett fájdalmával. - Nem érdekel, hogyan játszadozik vele, és te hogy kéreted magad, és hogy Lily…- folytatná, de felpattanok. A düh, és a csalódottság száguldozik a véremben, elönti az agyamat, a fiú ellenző, mély fájdalommal teli tekintete hidegre fagyasztja a szívem, és elragad a magyar vérem. Lángoló arccal lépek az ágyához. Mi van, ha ez a fiú, ez a tiszta szív, kedvesség, gyöngéd csillogó szemű fiú azt hiszi, hogy én játszadozom James-szel? Hogy nekem kell az a senki? Ezért hát a nagy ellenkezés a szemében. Ezért hát a kettősség, a homályos félelem a kapcsolatunkban. Chase azt hiszi, hogy odáig vagyok James-ért. És látom rajta, hogy igazam van. Meglepődötten, elvörösödve veszi észre, hogy elszólta magát.

     -Kéretem magam? KÉRETEM MAGAM? Én? Annak a kis csúszómászó, talpnyaló hazug…. – nem hallom a hangom, de valószínűleg felemeltem. – Nem tudom mit hordott neked össze rólam, de tudod nálam a „nem” azt jelenti „nem”, nem azt, hogy „igen, csak kelletem magam”. Chase, idefigyelj! Nekem ő nem kell. Komolyan azt hitted? Tényleg? – kérdezem, és elfeledkezve mindenről, akár egy holtkóros bolond olyan közel lépek hozzá, akár meg is érinthetném. Megérzem a bódító illatát, a szeme összezavarodik, cikázik az arcomon, és úgy érzem egy megelevenedett hegedűversenyben játszom. Chase a citera, én pedig a hegedű. Forró tekintetünk játssza a vonzódás szikráinak dallamát. – Én nem vagyok senkié. Chase. – suttogom felnevetve, és rámosolygok.

      Ő pedig leplezhetetlen megkönnyebbüléssel, lassan, lehengerlően visszamosolyog.

És ekkor hullik le minden fal közöttünk, ekkor válik a két külön személyünkből valami közös, valami lüktető és növekvő varázslat. Ekkor veszi kezdetét életem első nagy kalandja.

      Nem vagyok már beteg! Egész vagyok. Olívia! Egész vagyok újra.

Olyan sok gyönyörű másodperc telik el így, ebben a mesés pillanatban, egyikőnk sem akarja elveszteni. Közel kerültem hozzá. Ha akarnám, ha lenne merszem, akár meg is érinthetném. Végigsimíthatnék a haján, beletúrnék, magamhoz ölelném, érezném a teste védelmező bilincsét. A fejemben a neve dübörög. Ő pedig állja a tekintetemet, az ő mosolya játszik vonásain. Aztán megszólal.

     -Sophie. – ahogy kimondja a nevem, úgy érzem összerogy a térdem. - Köszönöm, hogy elmondtad az igazat– nagyon halkan beszél. Szemében egy lassító fény gyullad, amibe kínosság vegyül. Azt hiszem vége a hegedűversenynek. Arca újra megfontolt lett, szemét elfordítja, én pedig olyan magányosnak érzem magam a tekintete nélkül. – Most már mindent értek. Köszönöm. – hová tűnt a tűz? hová tűnt a játék? Az Istenit már ezek a hideg angolok!!!

     Csalódottan, megszégyenülve lépek hátra, és tördelni kezdem a kezem idegességemben. Most akkor mi van? Mégsem kellek neki?

    -Legalább tiszta vizet öntöttünk a pohárba. – motyogom, és az ágyamhoz megyek. Ő pedig szájához emeli a kihűlt teáját.

    -Akkor bízhatom benned? Nem mondod el senkinek? – kéri halkan. Hirtelen eszembe jut az ígéretem.

    -Igen, igen persze. – letörten nyúlok a bőröndöm alá. Francba! Mit csináltam rosszul?

Mialatt a táskámból előszedem a mosdó cuccokat, érzem, hogy nem néz rám. És ettől egyedül érzem magam. Alig várom, hogy egyedül lehessek, Olíviával.  – Én most megyek, lezuhanyzok. – mondom, és félve rápillantok. Az arcán még mindig halványnyi pír. Az enyém pedig újra lángol. – Nincs szükséged valamire? – kérdezem, miközben felgumizom a loboncot. Szedd össze magad Sophie!

    -Nem, köszönöm. – látom rajta, hogy magában elmosolyodik. De le is nyeli.  – Menj csak Sophie, én nem mozdulok sehová. – jelenti ki, és a végén VÉGRE elereszt egy mosolyt. A szívem vadul dübörögni kezd. Hát még sincs minden veszve!

Mosolygok. Bólintok,

     Ekkor pedig bejön Mrs Cope.

    -Jó reggel, jó reggelt mindenkinek!

    -Csókolom. – torpanok meg, és üdvözlöm az asszonyt. Most elég csinosan öltözött fel. Hosszú, zöldszínű szoknya. szép, fodros fehér blúz, ami egészen kiemeli dús alakját. Na meg persze a kórházi nyikorgós cipő.

    -Jó reggelt! – köszön Chase is.

    -Zuhanyozni mész kedves? – somfordál felém.

    -Igen, ha… lehet. – motyogom, hátha maradnom kell, vagy valami.

    -Nem, nem menj nyugodtan. Itt vannak nálam a gyógyszereid – mutatja a kezében lévő kosárkát, amikbe tabletták, meg egy tubus van.  – Lerakom az ágyadra. Ha végeztél vedd be őket, és szólj nekem.

    -Miért szóljak? Be tudom venni egyedül is. – lehet megint előtört belőle az idegesítő pesztrálkodás.

    -Persze hogy betudod, csak be akarom kenni a mellkasodat ezzel az új krémmel. – veszi elő a zöld színű tubust valami ratyi krémmel megtöltve.

   Lopva Chase-re pillantok. Istenem! A mellkasom kenegetése a téma. Hová szállt már az a csodás tekintet?

  Mereven néz maga elé, kitágult pupillákkal.

    -Óh, igen. Igen persze. Szólok. Igen. – magyarázom,  búcsút intek neki, és elsietek a fiú mosdóhoz. Magamra csukom az ajtót, de még hallok bentről pár szót.

    -No, mi a helyzet a varrattal nagyfiú?

    -Eléggé fáj Mrs Cope. – tehát fáj neki. Ki sem mutatta. Nekem azt mondta semmi baja. Hirtelen eszembe jut, hogy talán szétnyílt oldallal mégsem olyan könnyű flörtölni, és ez kicsit megnyugtat. – Ez egy kicsit nagyobb falat mint a tavalyi kéztörés. – nevet fel.

Jó ég! Miket művelhetnek ezek itt évek óta?

   Ledobom a pizsamát, és dideregve belépek a zuhanyzó alá. A vizet a legforróbbra állítom, és percekig csak folyatom magamra. Az orrom kidugul, a fejem kitisztul. Komolyan mondom, újjá élesztett a betegségből.

     Ám nem hagyhatom figyelmen kívül, azt, hogy mióta otthagytam a fekvő fiút, már érzem újra, hogy gyenge vagyok. Beteg. És fázom.

     Azt gondoltam amint bejövök, agyalni fogok az előbbieken, azon a tekinteten, a szavain, a szavaimon, a hidegségen, megkérdezem Olíviát, ő mit tenne a helyemben. De most itt vagyok egyedül, és nincs erőm semmihez. Sem fizikailag, sem mentálisan.

     Kapkodva hajat mosok. Hátha így meg tudom szelídíteni a loboncot. Közben leborotválom a lábam.

   Fél óra múlva vonakodva kilépek, és megtörölközöm. A hajamat becsavarom a törölközőbe, és fogat mosok. A betegség nyomait köpködöm, közben próbálom tisztává varázsolni mosolyomat. Mikor végzek kifújom az orrom, kétszer is, jó alaposan. És kb. 5 mp-ig kapok levegőt. Aztán újra megtelik.

     -Franc! –szitkozódok halkan.

    Az arcomat utoljára megmosom hideg vízzel, ami teljesen magamhoz térít, majd felöltözöm egy kényelmes bemelegítőbe, egy bő, zenekaros pólóval fedem didergő felsőtestemet, majd zoknit húzok, és hozzálátok  a fésülködéshez.

    A fésű első húzásra tövestől beleakad. Komolyan mondom, folyik a könnyem, mikor tépem ki. Húzom le és vissza. Le és vissza. Két kézzel kell szorítanom a nyelét. Féltek, hogy beletörik a hajamba. De aztán, hosszú, fájdalmas percek után végre sima. Hátradobom az arcomból. Már egészen a hátam végéig ér. Le kéne vágni.

   Összeszedem a cuccomat, kinyitom az ablakot, hogy kiengedjem a bepárásodott, fulladt levegőt. Akkor veszem észre, hogy odakint minden fehér. Leesett a hó. Pedig még csak november van.

Szóval ez a szikrázó fehérség keltett fel.

   Utoljára belenézek a tükörbe. Nem is annyira rossz a helyzet. A szemeim kicsit sötétek, a bőröm világosabb mind általában, de semmi halál kifejezés. Kicsit megnyugodok.

Mély levegő, és mehetünk!

     Kintről már eltűnt Mrs Cope. Chase ugyan olyan pózban ült az ágyán. Fejét a falnak dönti, a plafonban gyönyörködik. Az ajtó kattanására bambán rám pillant, de a szemei összeállnak. Ahogy közeledek, egyre világosabban látom, hogy ez a fiú rövidesen elalszik.

Felnevetek.

    -Hát te meg? – lépkedek gyorsan az ágyamhoz.

    -Be… nyugta…- vesz egy levegőt. – tózott.

    -Oh! Értem. – mosolygok.  – Nagyon fáj?  - kérdezem.

   -Most már nem. Igazából még azt sem érzem hogy lélegzek. – így félkómásan legalább rendesen mosolyog.  És még így félkómásan is remeg tőle a térdem.

    Egy pohár vízzel beveszem a gyógyszereket, majd előveszem a trutyis dobozt. Letekerem, és beleszagolok.

      Fú de rohadt büdös!. Ezt fogja a mellkasomra kenni?

Nagyszerű…

Chase közben néz. Fincsori arcomat látva megszólal.

     -Én is hadd… - „szagoljam meg” gondolja magában, de befejezni nincs ereje.

     -Dehogy szagolod! A végén még teljesen kiüt. Pihenj inkább. – mondom kedvesen, és ránézek.

Viszonozza. Kicsit bamba a szeme, Felhúzza a szemöldökét, és mély lélegzeteket vesz. Közben végigsiklik a szeme rajtam. Tetőtől talpig. Aztán kezdi elölről az utat. Közben mosolyog, és a száját harapdálja.

Elmenekülök Mrs Cope-ért. Lenyelve a vonzalmat, és hihetetlen erejű csábulást ami keltett bennem, kopogok. Az asszony már jön is mosolyogva.

     -Nahát! Sophie! Milyen remekül festesz. – csacsogja, és az ágyamig sétál velem. Pillantása a fiúra téved, és elképesztő merészséggel, mindenféle figyelem tanúsítása nélkül aláz halálra. – Csak nem Chase barátunk miatt? – nevet fel mély zsíros torokhanggal, és rohadt jól szórakozik magában. Elővéve színészi képességeimet én is nevetni kezdek, pedig legszívesebben sírva vágnám a fejét a padlóhoz.

     -Na persze! Mit tetszik gondolni?

     -Még hogy miattam… - sóhajtozza a félkábult a fal mellől.

   -Na rendben, rendben csak mókázok. – locsogja az asszony, és az ágyamhoz ér. Már nyúl a függönyömért.

Eközben én belassítok, mert érzem, hogy néz. Ránézek. A szívem tajtékzik. Ő pedig bódítóan csábító.

     -Nem fogok lesni… - suttogja és úgy formálja szavait az ajkával, eldobom tőle az agyam.

Összezavarodok, ezen elneveti magát.

    -Na gyerünk Sophie, hagyjuk a fiút, hadd pihenjen.

Beandalgok a függönyöm mögé. Az asszony a falig elhúzza, és összecsapja a tenyerét.

    -Na csapjunk bele! Pólót le!

Először le se esett. Persze gondoltam, hogy nem a felsőmre fogja kenni. Aztán vonakodva felhúzom a pólót.   

     Ő közben a trutyis doboznak a tetejét tekeri ki. Lekapom, ledobom az ágyamra, és már kapom is az karomat oda ahova kell.

     -Elég kellemetlen a szaga, de el lehet viselni. Szeretem amúgy az ilyen kence-ficéket… - mondja és beletúr az ujjával. Közelebb húz magához, és ráloccsantja a bőrömre. Azt hiszem ilyen büdöset még sosem éreztem. – Senki sem tudja miért, ez az őseink tudták csak, a ránk maradt tudással tudunk csak ilyeneket készíteni. Nagyanyám is erre esküdött. Isten nyugosztalja. – miközben beszél, észre sem veszi miféle vívódáson megyek keresztül. A tudat, hogy itt állok félmeztelenül mikor alig pár méterre ott fekszik ő, olyan mértékűleg felgyorsítja szívemet, hogy mikor lenézek, látom a dobogását.

     -Izgulsz valami miatt kicsikém? – na tessék, ő is észrevette!

    -Nem, jól vagyok. – dadogom. De a trutyi szaga kezd egyre jobban elszédíteni.

    -Sophie, biztosan megvagy? Nagyon sápadsz. A szád is kék, ülj le szépen kicsim.

    -Nem, nem megvagyok. – bizonygatom, közben érzem, hogy túlterheltem a szervezetemet. Mennyi cukrot égethettem el a flörtttel, a szívem mekkora frekvencián dühöngött egész reggel, és mégis honnan használhattam volna energiát, mikor az elmúlt 3 napban egy fél szendvicset ettem? Érzem, hogy a lábam összerogy, a fejem kicsúszik a valóságból, a testem elernyed, és valami szürke, lila, neonzöld felhő fátyolozza a tekintetemet. Mrs Cope aranyosan kövérkés arca összemosódik, tompa puffanást hallok, és hideget érzek.

Arra kelek, hogy fázik a lábam.

Az ágyamon fekszek, nyakig felhúzva a takaró, így a lábam kikandikál. tompa vagyok. A tekintetem is csak fokozatosan tisztul ki, és lassan érzékelem a dolgokat. Hirtelen eszembe jut a közel múlt. Megijedek, és a melleimhez kapom a kezem. De szerencsére a pólóm fedi. A trutyival nem tudom mi lett, de a mellkasomon már nincs.

    -Minden oké?  - hallok egy aggódó mély hangot.

    -Chase! – rikkantok fel. A függönyöm elhúzva. Chase telibe a szemben velem. Hát az Istenit már neki, hogy nem lehet elhúzni azt a rohadt függönyt legalább, ha már egy szobában kell vele szenvednem!

    -Nyugi már. Megint elájulsz a végén. Mi a baj? – kérdezi. Ugyanolyan póz, ugyanaz az arc, ám más kifejezés. Aggódik.

    -Hol van Mrs Cope? Miért nincs elhúzva a függönyöm? Mi történt? – hebegek-habogok.

    -Sophie! Mély levegő. Minden oké. Mrs Cope kaját hoz neked, mert ahogy kiderült akaratod ellenére, majdnem halálra éheztetted magad. A függönyöd azért nincs elhúzva, hogy vigyázhassak rád, míg ő nincs itt. – a szívem dobban. A tekintete megrebben. – Jajj Sophie! – sóhajtja fel a nevem, és olyan tökéletesen, mértanilag odaillőnek tűnik. Mintha csakis az ő szájából akarnám hallani életem végéig. – Elájultál? Igazán elájultál? Még hogy kis megfázás! Az Istenért, azt hittem összeesek, mikor meghallottam hogy Mrs Cope felsikolt, te meg puffansz a padlón. Tudod ám, a kötéseimet is szétszakítottam miattad. – pizsamáját felhúzva mutatja az enyhén bevérzett kötését az oldalán.

    A szívem annak ellenére, hogy morbid módon miattam vérzik, és szenved, a szívem csak dorombol a mellkasomban. Szeretnék felállni, odamenni, és puszit nyomni a homlokára. Először csak a homlokára…

    -Nem kellett volna miattam…- mentegetem. – De azért meg vagy?

   -Hát… túlélem. – mosolyodik el fájdalmasan. Visszahúzza a pizsamáját, és felszisszen. Az arcszíne pár árnyalattal világosabba vált. Ekkor jut eszembe, hogy neki benyugtatózva kéne pisszengetnie. De szemmel láthatóan fájdalmai vannak. Mi a…

    -Te, Chase, mennyi ideig voltam kiütve? – kérdezem aggódva.

    -2 óráig. – mondja összeráncolt homlokkal.

   -Azt a mindenit! – horkantok fel. – Ennek már a fele sem tréfa. – mi a franc? 2 órát elvesztettem az együttlétből vele, azért mert nem vagyok képes lenyomni pár falatot, és pihenni? Na jó Sophie, mostantól eszünk, alszunk, és próbálunk nem őrá koncentrálni!

 De ahogy néz. Az, az érzés, mikor feltűnés nélkül végigsiklik a testemen, mikor a hajamon folynak végig szemei.  

     -Talán hívd fel a szüleidet. Lehet tudniuk kéne erről. – ajánlja az említett fiú itt előttem. Sármos. Ez a legjobb szó rá. Csábító. Az arca, mintha a csábításra lett volna faragva. És kemény. Bizony. Annak ellenére, mennyire látom rajta minden érzését, azt is látom, hogy nem mindenkivel ilyen nyílt. Kőkemény angollal van dolgom, akinek a szeme, csak az enyémeket szelídül meg.

     Újra megszédülök a felfedezéseimtől, miközben csak nézek rá.

     Nos tudod, a gond a félkómássággal az, hogy elveszted az időérzéked.

Zavartan, kisfiúsan, ŐRÜLT SZEXIN elmosolyodik. Tehát akkor bámulom. Nyálcsorgatva, betegen, szadistán bámulom.

     -Chase? – nyekegem. Alig van hangom.

    -Mond! – dörmögi, mély rekedtes hangon. Rám néz. Vár rám.

    De Chase ez egy rossz stratégia! Ha azt akarod, hogy beszéljek, nem szabad rám nézned! Ha nem néztél volna így rám, rendesen meg tudtam volna kérdezni, hogy vajon van-e térerő a gyengélkedőn. De, így, hogy úgy nézel rám, mint egy lángokban égő, ketrecbe zárt, vad puma, azzal a sötét színű kontrasztoddal, így csak ezt tudom elhadarni:

-Bár felkelhetnék, és adhatnék neked egy puszit.

….

….

Ezek azok a pillanatok, amikor bánom, hogy tudok beszélni.

Ezek azok a pillanatok, amik örökké kínos pírt varázsolnak majd az arcomra.

Ezek azok a pillanatok, amikért érdemes élni.