Bosszú

24. fejezet

        Másnap reggel felkelek. És olyan 5 csodálatos mennyei perc eltelik úgy, hogy nem jut eszembe a tegnap este. Feltápászkodom az ágyból, és mikor ránehezedek a lábaimra, szúró fájdalom nyilall a kikezdett bőrömbe, és arra a bizonyos helyre is.

       A könnyem kicsordul, így lépkedek a fürdőbe.

Mikor elhúzom a függönyt, még mindkét lány alszik. Pedig ma még be kell menni az órákra. Utoljára.            Hát… én biztos, hogy nem megyek.

       Újra végigdörzsölöm az egész testem szappannal, aztán lemosom, majd újra kenek rá habfürdőt, és újra szappant. A fogamat kétszer is megmosom, a hajamat is újra samponba áztatom. És úgy érzem, kezd tűnni az állat szaga. Kezd visszatérni az agyamba, egy boldogabb, megoldható, kivitelezhető jövő is.

       Először is, azt kell eldöntetem, hogy hogyan hozzam nyilvánosságra. Mert hogy én titokban nem fogom tartani az biztos. Rohadjon börtönben, csapják ki, tudja meg mindenki mekkora egy rohadt állat.

        Míg itt az iskolában mondom el, mondjuk Mrs Cope-nak, van rá esély, hogy újra bánt, vagy megtalál, és nem is tudom… Eszembe jut Kate. Ő majd segít. Hiszen ővele is ez történt. Alig várom, hogy megtörölközzek, és kimehessek a lányhoz. Bár… nem vagyok benne biztos, hogy láttam az előbb.

      Tehát az iskolában maradva nagyon veszélyes lenne. Egyetlen lehetőség van: Miután hazamegyek, már otthon, nem a kocsiban, nem is az úton, mert félek, visszafordulnának, majd otthon elmondom anyuéknak. Akkor felhívják a sulit, kicsapják James-t, elküldik nem is tudom… pszihológushoz, vagy orvoshoz (?) és megbüntetik. Remélem, elcseszik az egész életét. Bár a képébe tetoválhatnám, hogy „Megerőszakoltam egy lányt”.

       Életemben másodjára érzek tiszta, nyers, eleven gyűlöletet. Bár a rablónak is a képébe tetoválhattam volna, hogy „Lelőttem egy 15 éves lányt.” Bár mindketten megdöglenének.

       De addig is, elbújom itt a szobában, és túlélem az elkövetkező másfél napot. Kiérve a fürdőből, már mindkét lány ébredezik, fésülködik.

       -Iris. – kezdem a beszédet, de sajnos észreveszem, hogy a hangom tónusa megváltozott. Más lett. Vesztett az erejéből, vesztett a kíváncsiságból, az érdeklődésből, és egy kiégett, tompa, szürke nyávogássá mutálódott. A lábam közötti fájdalom állandóan emlékeztetett arra mivé lettem. És beszéd közben csordulnak ki újra könnyeim. – Hol van Kate?

       -Hová tűntél az este Sophie? És miért zokogtál éjjel? Mi a baj? – most először érzem azt, hogy nem vagyok közömbös Iris-nek. Aggódva pillant rám, száraz, búza szőke fürtjei mögül.

       -Én…én…. – eszembe jut, hogy nem találtam ki ideiglenes hazugságot. Töröm a fejem, de nem jön ki semmi. Hová tűnt a briliáns megoldó képességem? – Én… meguntam. Feljöttem ide.

       -Mit mondott Lily neked? – kapcsolódik be Ann.

       -Azt… h..hogy… sajnálja amit év elején csinált velem. – a szívem megfagy, mikor meghallom, hogy dadogok is.

EZ NEM! EZ ÍGY NEM MEHET! NEM TÖRTÉNHET EZ!

       -Sophie! Látom, hogy valami bajod esett. De azt is látom, hogy nem fogod elmondani. Csak azt szeretném kérdezni, hogy beszéltél-e tegnap Lily-vel, és ha igen, mit mondott. – Iris megfontoltan, lassan beszél, és én elámulok rajta, mennyire okos lány, és hogy mennyire nem vettem észre.

Úgy érzem, az igazat kell mondanom.

        -Nem beszéltem vele. Sajnálom. Kérlek, mondd meg, hol van Kate! – könyörgök neki, érzem, nem sokáig bírom még az állást, a rejtegetést.

      -Fogalmunk sincs. Azért vártam, hogy felkelj, mert mi sem tudjuk. A bulira nem jöttek vissza, a cuccaik itt maradtak, és se egy cetli, se egy telefon. Szerintem haza utaztak, vagy kórházba vitték Lily-t. De itt nincsenek, az biztos.

       Lassan nyelem le a remény elvesztését, és bólintva visszalépkedek a függönyöm mögé. A függöny elnémítani nem tudja a zokogást, de eltakarja az arcomat.

       A lányok szerencsére nemsokára ki is mennek, a kulcsot Iris beadja. Arcán félelem, aggódás körvonalazódik.

      Én csak fekszem az ágyon, karjaimmal körbefonom a hasam, és próbálok gondolkodni. Próbálom a pozítívumokra irányítani az agyam, hogy pl. nem estem teherbe, Mrs Cope meggyógyított, hogy nem egyedül velem történt ez, és arra is gondolok, hogy nagyon sok lány az iskolából, még örült is volna, ha James ezt teszi velük.

     De erre csak még idegesebb, feszültebb leszek. Forgolódok, és csak az, az undorító, sárga, kígyó szempár van a szemem előtt, amit szerintem soha sem fogok elfeledni.

     Mrs Cope reggeli időben felkocog a szobámba, és sokáig itt marad. Nem is bánom. Könnyű úgy beszélgetni valakivel, akinek elmondtam az igazat. Vele nem dadogok. Vele tisztább minden. Reggelit hoz, kávét, és két szem nyugtatót.

       -Hogy vannak a foltjaid? – kérdezi kedvesen, és felhúzza a pizsamám ujját, amit eddig gondosan a csuklóm alá tartottam.

       -Nem tudom. – vallom be.

       -Kell még nekik egy pár hét, mire teljesen eltűnnek. Ebédkor hozok egy kis hűsítő krémet, az segít a fájdalomban. – alapból az ahogy beszél ahogy olyan tökéletesen angolosan formálja a szavakat, megnyugtat.

       -Köszönöm Mrs Cope. Mindent. Nem tudom, mit csinálnék maga nélkül.

     Melegen, könnyesen elmosolyodik, és látom, mennyire sajnál.

       -Sophie-kám. Kérlek, ne mondj ilyeneket! Figyelj rám jól. Ha úgy érzed, készen állsz, mondd el nekem ki tette, és ígérem, nem esik bántódásod.

         -Nem Mrs Cope. – a régi hangom lány szellőként sejteti visszatérésem lomha reményét. – Még nem.  – suttogom.

       -Rendben. – bólint rá.

      -Köszönöm. – hogy nem faggat. – tenném hozzá, de csak gondolatban vagyok képes. És ekkor felteszem azt a kérést, ami furcsa mód csak most jutott eszembe. – Mrs Cope! Kérem, ne mondja el senkinek.

Meglepődik.

        -Nem mondom drágám. Senkinek sem. Azt mondtam a tanároknak, hogy rosszul érzed magad. Kötelességem hallgatni, akármennyire is tudnék rajtad segíteni drágaságom. – könny szökik szemébe.

        -Köszönöm. – meleg szívvel nézek a pufók angol asszonyra, akit sosem felejtek el.

Rövidesen kimegy, és egyedül hagy.

Tudom, nevetséges, de egy film jelenet jut az eszembe.

        A Ponyva regényeből, amit kb 100-szor láttam, annak ellenére anyáék mennyire tiltották, az, amikor Bruce Willis-t, meg azt a nagy fekete fickót elrabolja két perverz állat. Az, amikor bezárják őket a pincébe, és aztán beviszik a bandavezért, vagy nem is tudom ki volt, a nagyfőnök feketét, és megerőszakolják. Mikor benyit Bruce abba a büdös pincébe, és ott látja éppen, ahogy... Aztán megölik mindkettőt, lassan, fájdalmasan, és a dolgot elszenvedő vezér, még végignézi, ahogy meghal a tettes. Ott a vér közepén, puskával a kezében áll, és nézi.

       Na ez jár most a fejemben. Hogy mennyire eszméletlenül szeretnék én is James kihűlő teste mellett véres fegyverrel állni, és csak nézni rá. Ahogy a 17 éves amerikai fiúval együtt meghal a benne rejtőző beteg tűz, és állat.

        Mrs Cope feljár óránként, és kiűzi a morbid, gyilkolós gondolatokat a fejemből. Ebédet hoz (amit nem tudok megenni) kenőcsöt,  és elmondja ,mennyire sajnálja, hogy nem tudok ma haza menni.

-De holnap kora délelőtt már úron leszel. Vigasztaljon ez.

           Kössz!

      Tehát végig szenvedem, végigforgolódom a 19.-ét. Várom, hogy Kate hazajöjjön.

      Mikor délután az ajtó kinyílik, a szívem összezsugorodik félelmemben, hogy esetleg…

      De nem. Csak a lányok. Jó hallgatni a nevetésüket, a beszélgetést, a híreket. Jó hallani, hogy a világ megy tovább, csak én vagyok itt a múltban ragadva.

        Már estefelé, halk köhintéssel elhúzza a függönyöm Iris, és az ágyamra ül.

Felocsúdok pisszenésemből, és érdeklődve várom a piercinges lány szavait.

        -Sophie. Bocsánat, hogy felkeltettelek. Figyelj, azért zavarlak, hogy elmondjam, Kate holnap visszajön. Nem tudom, miért keresed, de délelőtt visszajön hogy elvigye a cuccukat.

    Halk szavaira ragyogó boldogság kúszik szívembe.

 Felpattanok, és átölelem az ismeretlen testét, az ismeretlen illatával.

       -Köszönöm Iris!

       Megilletődve, összezavarodva tol el magától, de nem hibáztatom. Olyan lehetek, mint egy csontváz, mint egy hulla. Azért elmosolyodik.

        -Szívesen Sophhie. Jobbulást.

És itt hagy.

         Az egész éjszakát azzal töltöm, hogy kigondolom mit mondok Kate-nek. El is felejtem egy kicsit az esetet, mert izgatott vagyok, a Kate-tel való találkozásom miatt.

       Reggel ugyan az. Kb. 2 percig édes tudatlanság, aztán képszakadás zuhanyzás közben, hogy „Ja igen, mégis.”

        Most már a lányok is csak reggelire készülődnek, tanítás már nincs. Pakolnak, takarítanak, és szedegetik a s cuccukat. Én is nagy nehezen rá veszem magam, hogy összeállítsam a bőröndjeimet, és feltakarítsam az ágyamat, de különben vérző szívvel szenvedek, és félve nézegetem sebeimet.

A lányok lemennek reggelizni, én fenn maradok. Mrs Cope most korábban hozta fel a sütit meg a kávét, mert neki is pakolnia kell. Így hát, újra tök egyedül vagyok, és újra csak fekszem az ágyamon.

      Először csak fekszek, aztán sírok.

      Sosem gondoltam volna, hogy át kell élnem egy ilyen helyzetet.

      Ilyen ez. Az ember csak akkor jön már rá milyen szerencsés, mikor megtörténik vele e lehetetlen.

És ami a legrosszabb, hogy tényleg az én hibám volt. Még hogy közelebb van a szobájuk! Még hogy beszélni akar velem Lily! ISTENEM TE ÜTŐDÖTT HÜLYE LIBA!!!!

                                 És ekkor, a poros szoba áporodott levegőjébe kopogtatás hasít.

Elgémberedett lábaimra állok, és az ajtóhoz sétálok. Rárakom a kilincsre kezemet, közben előre félek, vajon ki az és mit akar.

       Rosszat sejtve nyikorogva kitárul az ajtó, és nem örülök annak akit látok. Viszont vissza is térnek megnyugtató meleg gondolataim. Furcsa érzés.

         -Jó reggelt! – olyan szívet melengető, édes mosollyal köszönt Chase, hogy egy időre megszűnik a fájdalom.

         De nem akarom, hogy így lásson. Összetörve, elporladva. Nem akarom, hogy észrevegye a szememben lévő űrt, annak a tűznek a hiányát, amit mindig éreztem, ha vele voltam.

         -Szia Chase! – motyogom, egy átlátszó, haldokló mosolyt erőltetve az arcomra. Semmiképp sem illik hozzám többé a mosoly.

    Chase észreveszi, hogy baj van.

         -Miért nem jöttél tegnap le az órákra? Beteg vagy? És… hová tűntél a partiról? Sehol sem találtalak. – olyan kíváncsian és aggódva kérdezi ezt, megmelenget az érzés.

Tehát ő még mindig a régi.

          -Miért nem vagy az ebédlőben? – figyelmen kívül hagyom a kérdéseit. Sajnálom, de még csak a hazugságot sem bírom kimondani. Neki még azt sem.

        Összehúzza a szemét elmaradt válaszom miatt. Ráncolja a homlokát.

Annyira kellemes az arca. Megnyugtató. Mindene gyes mozzanata, minden fintor, a szavak jellegzetes formálása. A gödröcskéi, az ahogy beszéd közben végig nyal az ajkain, ahogy rám néz a haja mögül. Mind úgy megnyugtat. Hogy valahol, egy másik világban, egy másik időben vannak még férfiak, olyanok, akikben megbízhatok. Akik nem…

     Újra szédülök.

        Megkapaszkodom az ajtó félfában.

Fekete fürtjei mögött összeráncolódik homloka.

        -Én… - kezdi, majd hirtelen irányt változtat, és szeméből őszinte vonzalom árulkodik. Elkapja a kezemet, és hosszú ujjait enyémekre fonja. Úgy, mint a tánc közben. Úgy, mint az előtt.– Sophie. Tudom, hogy történt veled valami. – közelebb húz magához. – Nem értem miért nem csillog a szemed, hová tűnt a pír az arcodból, miért nem göndör és kócos a hajad. Miért nézel úgy rám, mint aki búcsúzkodni akar. Az egész tegnapi nap valami féle szürke homályban telt el. Nélküled. – mikor ezt mondja, arcával még jobban hozzám közelít. érzem az édes illatát, amitől a gyomrom bizseregni kezd. Annyira más, mint tegnap ő.

Annyival… gyönyörűbb.

        -Alig vártam, hogy eljöjjön a ma reggel. El kellett jönnöm, hogy megbizonyosodjak legalább még itt vagy valahol az iskolában. Hogy… elmondjam mennyire fogsz hiányozni a szünetben, és hogy megkérdezzem látlak-e még valaha.

       -Nem tudom – vallom be reszkető hanggal. Annyira félek elmondani neki, hogy itt kell hagynom. A szemébe nézek, azokba a mély, szerelemtől csillogó gyönyörű gyengéd szemeibe, és most először nem vagyok biztos benne, hogy ki akarok iratkozni.. Talán itt maradhatnék ővele. Csak veled Chase. Mert én is szeretlek! Én is szenvedni fogok nélküled, nekem is szükségem van rád, mióta csak mellém ültettek matekon.

      Fohászkodom Istenhez, hogy érzéseim tükröződjenek a tekintetemben, mert kimondani képtelen vagyok. 

        -Ma mindketten haza megyünk. – jelentem ki, és gyengén, összetörve a titkolózásban egyszerűen csak a mellkasára esek. Mióta szeretnék már itt lenni. Itt a karjaid között. MONDD EL NEKI SOPHIE!

     Ő is átölel, és megsimogatja a hajamat.

       -Sophia. - suttogja fájdalommal a hangjában. – Fogalmam sincs mi történhetett, ami képes téged így összetörni. Bár elmondanád. – esedezik, közben a hátamat cirógatja.

Percekig csak állok a karjaiban.

Nem akarok beszélni. Nem akarok megmozdulni, továbblépni.

      -Mennem kell Chase. – suttogom könnyekkel a hangomban. NEM AKAROK MENNI!

Megfogja arcom, és a szeméhez kényszerít.

      -Ne csináld ezt velem!  - könyörög szenvedve.

        Kitépem magam a védelméből, mielőtt elsírom magam, mielőtt észreveszi az űrt, mielőtt kibököm az igazságot, mielőtt szerelmet vallok neki.

       Nem tudok itt maradni ővele egy iskolában. NEM!  SAJNÁLOM!

       Rohanok a szobámba, amilyen gyorsan csak tudok, de hirtelen vasmarkok fogják le csuklómat. Visszaránt magához, közben megnyomja a lila foltokat amiket James csinált.

      Felszisszenek.

Akármit is akart mondani elfelejti mikor pillantása karomra téved.

     -Hát ezek meg honnan vannak? – a kérdést olyan halálos sokkal mondja, mint aki hinni sem akar szemének.

     Odakapom a kezem, és eltakarom a lilafoltokat a karomon, a csuklómon, az egész testemen.

    Hátat fordítok neki. De könnyedén visszafordít, és idegesen, remegő kezekkel fentebb tépi a pulóverem ujját. Hideg ujjai a színes foltokon futkároznak.

       Kiugrok kezei közül, és újra csak a szobám felé rohanok, de utánam ugrik, és elkapja a grabancomat. Oly gyöngéden mintha csak egy tollpihét fogna, szembefordít önmagával.

      -Sophie. – utasít mély, parancsoló hangon. – Beszélj. – a szemében valamiféle félelmet látok.

      -Semmi. Hagyjuk Chase. - motyogom, és el akarok szabadulni. De két kézzel tart meg, semmi esélyem.

                           NE TEDD EZT VELEM! NE KÉRD, HOGY, MONDJAM EL! INKÁBB ÖLJ MEG!

     -Ki    csinálta    ezt     veled? – minden szót lassan és határozottan ejt ki. Szemében gyűlölet lángja gyúl.

  Szemébe nézek, és tudom, hogy ki fogja szedni belőlem. Meddig fogok még titkolózni, amíg eléri, amit akar? El kell mondanom neki.

          DE NEM AKAROM!

          NEM TEHETEM! 

   Szemeivel az ismeretlen személyre dühösen, sürget.

       -James. –  akarom mondani. De még én sem hallom meg. Hová tűnt a hangom?

        Olyan közel hajol hozzám, hogy összeér az arcunk, haja a homlokomat cirógatja.     Még ebben a helyzetben is, felgyorsul a szívverésem tőle.

          -James. - ismétlem újra, egyenes a fülébe. Rájöttem, hogy hangosabban képtelen lennék kimondani.

  Hátrébb húzódik tőlem. Arcán tiszta, leplezhetetlen hitetlenség, és harag tükröződik.

        -Micsoda? – ejti a szavakat alig hallhatóan. – James? James Brightmore?

     Lesütöm a szemeimet, és lihegve szedve a levegőt elmondom neki.

        -Mikor felhívott Lily-hez…. – kezdem remegő hanggal és térddel. Az emlék hatására a hülye könnyeim újra patakzani kezdenek. Bízom benne, hogy megérti minden szavamat. – Részeg volt, és a szobátokhoz vitt, és…

         -És? – kiáltja, és erősen megragadja a karomat. – És mi? – sürget lihegve, mikor látja, hogy szünetet tartok.

        -Az ágyán feküdtem, mert... – lehelem. KÉPTELEN VAGYOK A SZEMÉBE NÉZNI!!! – És aztán minden olyan gyorsan történt.

         -Ti… ti…- pihegi. Remegve ráemelem a tekintetem. Szemei kitágulnak, hullámzó mellkassal kapkodja a levegőt. – Ti lefeküdtetek? – kérdezi rettegve a választól.

       -NEM! – kiáltom tiltakozva. Ez nem volt szex! EZ NEM VOLT OLYAN SZEX! Arcán enyhe nyugalom kezd szétterülni. – Nagyon részeg volt. – szemeit újra összehúzza.

       -Mi van Sophie? – kiáltja, már semmi gyöngédség sincs szemében. Ideges, mérges, és retteg. Közelebb húz magához. Újra szeméhez kényszerít.

        Ajkaim remegnek, könnyeim folynak.

     -Én nem akartam. – zokogom ki. Rá kell nézem. És akkor az arcáról eltűnt a düh, a meglepődöttség. Ajkait széttárja, és sokkos, pupilla nélküli szemekkel remegi el a kérdést.

      -Mondhatjuk….       megerőszakolt? – a szó hallatán összerogynak a térdeim, és a földre zuhanok.

      -NEM! – sikoltom. Most hogy kimondta már nem tudok tovább hazudni önmagamnak.

     -Te is akartad? – lök el magától undorodva, amitől csak még jobban sírok.

Suttogva mondom ki a végszót.

      -Nem… tudtam… leszedni… magamról…

Az arcára pillantok. 

   Chase Erwin először pókerarca mögé bújva emészti a hallottakat, majd sötét szemei megtelnek könnyekkel.

        Arca kipiroslik, lélegzete valahol megakad a légcsövében, kezei remegni kezdenek.

        Feltápászkodok a földről, és nyúlni akarok felé.

De ő elrántja magát előlem, megrázza a fejét, hatalmas teste begörnyed, és hátat fordítva átszeli a folyosó áporodott levegőjét.

       -Ne, Chase! – kiáltom, és utána rohanok. Ő nem fut, hatalmas lábait szedve csupán lépkedve halad olyan gyorsan, hogy nekem futnom kell utána.

Ó Édes Istenem! Mit tettem?!

        -Chase! Én csak el akarom felejteni! Ne tegyél semmi meggondolatlanságot! Könyörgöm! – esedezem neki könnyes szemekkel.

        De ő kizár a gondolataimból. Mintha ott sem lennék. Annyi erővel a falnak is ordíbálhatnék.

     Menet közbe leveti magáról oldaltáskáját, és eldobja, mit sem törődve azzal, hogy hol van, és hová dobja. Majd olyan gyorsan hogy a szemem alig bírja felfogni, letekeri magáról fekete sálját, szabaddá téve ezzel nyakát. Kitépi ingjéből a nyak kendőjét, és mindkettőt a falhoz vágja.     Elérjük a nagytermet. Reggel fél 8 van. mindenki az ebédlőben van. És ezt Chase is pontosan tudja.

       -Könyörgöm ne tedd! – próbálkozok utoljára elhaló hanggal, de meg sem kottyan neki.

      Hogy nem akarnám, hogy megverje Jamest? Hogy megmutassa, az övé vagyok? Dehogynem akarom! Attól félek csupán, hogy megöli. A szemeiből sugárzó tiszta, kiolthatatlan gyűlölet és undor legalábbis erre ad gyanút.

         Úgy szedi lábait akár egy fekete párduc aki támadni készül. Mire elérjük az ebédlő ajtaját ingujjai már fel vannak gyűrve, két gombbal szabadabbá tette nyakát, és felsőtestével előrehajolva másodpercek alatt átszeli a nagytermet, egyenesen oda megy, ahol James és a klán többi tagja csapja a szelet egy csoport végzős lánynak. Mikor meglátom az ő képét… egy pillanatra nem akarom megállítani Chase hatalmas ökleit.

És aztán hallótávolságon belülre ér. De csöppet sem lassít.

         -Haver! – kiáltja mély, öblös hangjával. Szkeptikusan, ironikusan kiejtve a haver szót. Mindenki eláll az útjából. Mellettünk felcsendül Mrs Cope mit sem sejtő hangja.

        -Mr Erwin! Hol hagyta az egyenruháját? – de hangja csak a porszem, amit a tomboló hurrikán kapott fel.

         James hátrakapja a tekintetét barátjára. Végig szalad szeme furcsa öltözékén, majd valamit megsejtve szemébe néz. De még nem pánikolt be. Chase már csak 3 méterre van tőle.

        -Chase! – kiált fel örvendezve. – Hát te meg… - kezdte volna, de aztán lassan, némán kibontakozom Chase támadó párducteste mögül, és rám vetődik ocsmány pillantása.

                            Elakad a lélegzete.

       Megrettent tekintetét a fiúra kapja, aki már egy méterre sincs tőle. Rájön, hogy mi fog most történni.

       Körülöttük mindenki szétszóródik. A levegő megfagy, az idő megáll, egy lélegzet sem hallatszódik a több száz gyerek között.

            -James! – ordítja mély basszusával megtörve a levegőt, de eldönteni már nem tudom, hogy a bosszú mosolyával, vagy leplezetlen vicsorral-e.

       Aztán pedig eléri a most annyira kicsinek és fiatalnak tűnő Jamest, és izmain már majdnem látható szikrákkal végigfutó energiatömeggel egyenesen James csúszó mászó képébe vágja lapátnyi öklét.

       A környezetemben hallom, hogy tompán felsikít pár ember.

De nem érdekel.

      Chase koránt sem élte ki magát. A földre zuhanó csótányt grabancánál fogva felemeli, és gyomron vágja, és ekkor már James egész arca vérzik.

Valami kellemes bizsergést érzek a gyomromban.

                                Emésztődj csak! Te lelketlen ördög!

      Mintha minden csapással az én szívem lenne egyre könnyebb. Mintha én is fájdalmat okoznék neki, Chase-szel együtt.

        James próbál védekezni, haloványan megüti Chase tajtékzó arcát, de a fiú meg sem érzi. Hosszú szőke haját marokra fogja kifeszíti, és addig vágja a gyomrát, a hátát, az ágyékát, ameddig csak három férfi tanár le nem fogja őrjöngő testét.

              -Engedjenek! – kiáltja olyan hangosan hogy felocsúdok az illúziómból. Hirtelen minden hang beszökik az agyamba, és felfogom őket. Több száz gyöngelelkű kislány sikoltozik és sír. James vérben patakzó arcát, és meggyötört testét látva, minden tanár kétségbeesetten szuszog valahol a helyszín közepén. 

   Chase pedig begörnyedve, szikrázó energiával körülölelve lóg sutba fogva karjait erős szorítással visszatartó 3 tanárral. Liheg.

      Szemeit nem látom. Haja előrehull, eltakarja arcát. Őhozzá senki sem szól, mindenki csak James életéért küzd. Őérte imádkoznak. Hullámzó mellkassal begörnyedve, dühében emésztődve.

     Sajnálnom kellene, hogy énmiattam, majdnem megölt egy embert, hogy rosszálló pillantással fognak ezután ránézni, hogy mindenki félni fog tőle, hogy vége a barátságának. De mégsem..

        Olyan leküzdhetetlen, erős, forró hálát érzetem, hogy könnyeim újra csak kicsordultak.

Bárcsak ott, azon az estén lett volna velem, és akkor verte volna halálra ezt a férget.

        Hogy fogom neki meghálálni ezt?

       Lassan, nagyon lassan, lábaimat alig emelve föl a földről elindulok hozzá. Átfurakodom a tanárok körén, a diákok pánikján, és meg sem hallva a figyelmeztetéseket, úgy ahogy van, a földön vérezve odatérdepelek mellé.

        Mustár sárga szemeit a vér, és a haj közül rám emeli, benne leplezhetetlen fájdalom, és kétségbeesés. De megbánás sehol.

      Gyengéden feje alá teszem kezemet, a másikkal kisöpröm a haját a szeméből, hogy rám nézhessen, tökéletesen.

A szívemet már nem nyomja semmi. Az emlék már inkább ő neki megszégyenítő, mint nekem. A fájdalom bosszúvá tompult.

       És csak nézem. Csak nézek véres arcába.

       És elmosolyodok.

James pedig remegve, bepánikolva izeg a kezeim között.

Végig simítok ragacsos arcán, és a fülébe suttogom:

       -Kicsinállak te rohadék!

Erre halkan vinnyogni, nyüszíteni kezd, és mocorogni, és menekülni próbál.

Én előlem.

És bizony menekülni is fog. Mert addig üldözöm, ameddig élek.  

Segítség

 23. fejezet

      -A… anyu. – dadogom. – Szia! -  még csak megsaccolni sem tudom, hogy mit hallhat ki a hangomból.

      -Kicsim! Mi a baj? Baj van? –  anyám kezd megijedni.

Gondolkodom. Rágom a számon a James által okozott sebeket. Mit csináljak? Ha elmondom neki, egyből kocsiba száll, és idáig nyomja a padlógázt. Talán elborul az agya, és karambolozik valamivel itt a hegyekben.   De még ha épségben ide is ér, mit tud tenni? Megölelne, érezném a levendula illatát, megnyugtatna a haja tapintása. Kiiratna az iskolából, Jamest lecsuknák, és… bár nehezen vallom be magnak, hogy még most is ő jut eszembe, de nem láthatnám többé Chase-t.

      Mit tegyek?

     -Sophie! – szól bele a kagylóba növekvő aggodalommal.

     -Itt vagyok. – a hangom erősebben szól. – Őőő… semmi csak, nagyon, nagyon hallani akartam a hangodat. Hiányzol anyu. – motyogom, és hálát adok az égnek hogy a telefonban nem látszanak könnyeim.

      -Ó, édesem. – megcsuklik a hangja. – Tudod, hogy te is halálosan hiányzol mindenkinek. Clarie már valósággal megőrül érted, hogy láthasson a téli szünetben.

A szemem elé vetül Clarie tökéletes kis arca, friss illatú szőke haja, és megnyugszom tőle.

       -Jajj, anyu. Hidd el nálam jobban senki sem akarja hogy hazamenjek. – megint csak csorognak a könnyeim az eleven emlékek hatására.

Közben elhatározom mit fogok csinálni. Papucsba dugom a lábam, és indulok kifelé. Közben görcsösen markolom a telefont és anyám hangját, mint egyetlen megmentőmet.

      -És milyen volt a napod? – kérdezi fittyet hányva az időre. Boldog hogy beszélhetünk.

Visszafogom kitörő hisztérikus, beteg nevetésemet, és halkan hazudni kezdek. Megnyugtat.

       -Reggel a lányokkal reggeliztem... – kezdtem fecsegni a sok lényegtelen hülyeséget. De annyira elképesztően  lehűtött, hogy rájöttem, az életem igazából ugyan úgy folytatódni fog, mint ahogy eddig. És elmondtam minden apró részletet, megemlítem a bulit is, amire én nem mentem el. Majd őróluk kérdezek.

És anyám elmesélt minden nevetséges információt az én tökéletesen hülye családomról, Clarie legújabb mániájától, a vacsorán keresztül, az új Londoni életükig, mindent. Addig beszél, amíg elérem a kitűzött célpontot.

        Megérkezem a gyengélkedőhöz.

        Remegve megállok.

      -Anyu, most már mennem kell. Holnap korán kell kelnem. – hazudom, és felkészülök a búcsúra.

      -Jól van drágám. Amint tudsz, hívj újra, oké? – ígérteti velem rekedtes hangján.

      -Igérem. Amint tudlak.

      -Rendben. Jó éjt Sophie. Álmodj szépeket! – hallom a hangján hogy mosolyog.

      -Te is anyu. Jó éjt! – mondom, majd könnyes szemmel kinyomom a telefont.

És amint megszakad anyám zümmögő hangja, egyből visszatérnek a rémképek, és a reménytelenség.

Telefonon nem mondhattam el neki. Hazamegyek, és majd akkor.

Majd remegő kézzel bekopogok Mrs Cope-hoz.

Kicsit később jön ki, mint máskor. Ebből kitalálom, hogy már tényleg elég késő van.

      -Igen? – szól ki krákogva, hallatszik, hogy felkeltettem.

     -Jó estét Mrs Cope.  Sophie vagyok.  – mondom immár újra csak zokogva.

Meghallja, hogy nagy a baj. Gyorsan nyitja ki az ajtót, és kitágult szemekkel, félve vezet be a meleg terembe. 

Látta rajtam, hogy mindjárt összesek a remegéstől. Leültet az ágyamra, ahol ezelőtt feküdtem betegen.

       -Mi a baj kicsikém? – közel hajol hozzám. Érezem a szappanának a szagát. – Nekem elmondhatod. – Jó ég! Úgy beszél velem, mint egy őrülttel. Talán rosszabbul nézek ki, mint ahogy gondolom.

      -Én… én… - lihegem. El kell mondanom neki. Csak bökd ki. Tud segíteni rajtad Sophie, csak mond ki! – Meg… meg… - dadogom. De képtelen vagyok kimondani. Mrs Cope egyre jobban kétségbeesve figyeli a próbálkozásaimat. Majd felpattan, és beszalad az irodájába.

      -Várj meg itt kicsim. – kéri, és futólépésben siet a gyógyszerekhez.

Sophie! Szedd már össze magad! Elég legyen! Mondd el neki.

Jön vissza.

     -Gyere kicsim, edd meg ezt, ettől megnyugszol akármi is történt. – mondja, és már nyújt is egy apró kis fehér tablettát. Nem tudom mi ez, de beveszem. Gondolom nyugtató.

       Lefektet az ágyra, és várja, hogy lassuljon a szívverésem. Kb. negyed óra múlva érzem, hogy abbamaradt a remegés, és tisztábbak a gondolataim.

Látja is rajtam.

      -Nos, mond el szépen, hogy mi történt, és ketten megoldjuk. –ígéri óriási boci szemekkel, amik megnyugtatnak.

       -Rendben. – sóhajtom. -  Egy órával ezelőtt, engem, engem … - SOPHIE! ELÉG LEGYEN MÁR! MONDD KI!

De nem jön ki a torkomon a szó. Csak lemutatok arra a bizonyos helyre, ahol James….

Mrs Cope lepillant a szürke pizsamám ülepére, először csak összehúzza szemét, mint aki nem érti, ám pár pillanat után, elkerekedik a szeme, és megvilágosodik.

Erre ő sem számított.

Kétségbeesik, és kicsordulnak a könnyei.

      -Meg.. meg… - észre veszem, hogy ő sem tudja kimondani. Talán, ha hallanám, úgy teljesen megbizonyosodnék róla, hogy megtörtént, és nem csak egy rémálom volt. – lihegi összetörve, és megdöbbent szemeit az enyémbe olvasztja.

Csak bólintani tudok.

Felpattan az ágyról.

       -Édes Istenem! – pihegi, és újra csak beszalad az irodába. - Újra!

A torzított tükör mögött látom, hogy kutat a gyógyszerek között, félresöpri a sorokat, míg meg nem talál egy sárga dobozt. Tölt egy pohárba vizet, és visszaül az ágyamra.

      -Nem lesz semmi baj kicsim. A legfontosabb, hogy nyugodj meg. Először is vedd ezt be szépen. Ez megóv attól, hogy teherbe ess. Nem gondoltam volna, hogy újra használnom kell majd, de azért rendeltem egy dobozzal. – nyújtja, majd be is veszem a tablettát. Ez kell nekem! KÖSZÖNÖM! Egy ilyet akartam! EZÉRT JÖTTEM! Köszönöm! Köszönöm! – hálálkodom magamban.

      De kinyögni nem tudom. Hát csak bólintok.

Ahogy arról beszél, hogy egyszer már megtörtént ez, az agyamba kúszik, lassan és savasan az a tudat, hogy  Kate –tel is ezt csinálta. Talán az ő esetében kicsit más volt a dolog, hiszen ők jártak, de…

Minden világossá válik. Az ahogy ránéz, ahogy összerezzen, mikor hozzászól, a könnyei első nap, a dadogása, az hogy mennyire óvja Lily-t attól az állattól. Kicsordul a könnyem újra.

        -Kate…- dadogom. De megérti, mit akarok kérdezni.

       -Igen kedvesem. Pont egy éve. Nem mondta el hogy pontosan mi történt, azt pedig egyáltalán nem, hogy ki tette. De kitaláltam, és segítettem neki. Úgy tudom, senkinek sem mondta el. Azóta olyan kis összetört szegény. Mikor a nővérét kísérgeti ide vizitre, megkérdezem néha, hogy minden rendben van-e, nem e kér segítséget, de úgy kezeli, mintha meg sem történt volna. Figyelj Sophie. Tudom, teljesen tisztában vagyok vele, hogy most képtelen lennél beszélni erről. De miután lenyugodtál, el kell mondanod, hogy ki az, aki ezt csinálja a lányokkal. Véget kell vetni ennek.

        Eszembe jut a fenyegetés, és az a félelmetes agresszió a szemében amivel mondta.

Nem tudok megszólalni.

Mrs Cope átölel, megsimogatja a hátamat, és megértően suttog. Nagyon jó érzés.

       -Mindent megoldunk. Minden rendben lesz. Már itt vagy, nem engedem, hogy bárki bántson. Na most mondd el szépen nekem! Szűz voltál? – kérdezi mindenféle feszengés nélkül. És most én sem érzem kínosnak a beszélgetést.

      -Igen. – válaszolom.

      -Tehát akkor fájt, ugye?

      -Igen, fájt. –vallom be.

      -Az természetes. Eddig akkor semmi gond. – elmosolyodik. Próbál nyugtatni. – És mond, nincs semmi gond, odalent? – szemével utal a bizonyos testrészre.

      -Nincs. – mondom neki. – Zuhanyzásnál legalább is semmi sem volt.

      -Nagyon jó. – mondja és megkönnyebbülten sóhajt. – Akkor nem is muszáj megengedned hogy megnézzem. Úgy tűnik, minden rendben van. Fizikailag. – teszi hozzá.

Felhúzom a pizsamám ujját. Megmutatom a foltjaimat, amik még csak zöldek, nem lilák vagy kékek.

        -Ezek viszont nagyon fájnak. – vallom be.

 Megvizsgálja őket.

       -Lefekvés előtt kapsz majd egy fájdalomcsillapítót.

Majd elszörnyedt arckifejezése lesz. Bosszúsan, könnyes szemmel csóválja a fejét.

       -Édes Istenem! Ki az a szívtelen állat, aki ezt csinálja a kislányokkal. – A szemembe néz. – Annyira sajnálom. Mit szeretnél? Hívjak egy pszichológust? Vagy haza szeretnél menni? Mit szeretnél? Mondd meg kicsim, és megszervezem neked.  –ígéri.

       -Haza.. szeretnék menni. – kérem tőle. És már megint csak zokogok. Nem vagyok képes még két napot várni.

      -Rendben. – mondja, majd felkap, és karjaiba szorít. – Annyira, annyira sajnálom, hogy ez történt Sophia. Nem érdemelted meg. Nem a te hibád.

Bárcsak hihetnék neki.

Ha nem lettem volna, olyan hiszékeny, és naív, akkor most nem lenne semmi bajom.

       -Holnap már mehetsz is haza. – ígéri.

     -Holnap biztos, hogy nem. – erre már akkor rájöttem, amikor James először lendített a csípőjén. Az első gondolatom az volt, hogy mikor hagyhatom el ezt a rohadt iskolát.

      -Miért nem? – kérdezi meglepetten.

     -Holnap szerda van. Le vannak zárva az utak az élelmiszer áruk miatt.

     -Jajj, Istenkém, valóban. Jajj drágám, akkor addig maradj itt velem, és mondj el mindent amit csak szeretnél. – igéri még mindig dús keblei közt tartva.

     -Inkább felmennék a szobámba. Szeretnék egy kicsit gondolkodni. Szeretném elfelejteni.

     -Hát persze. Akkor felviszem neked a reggelit, és megnézem, hogy vagy. Rendben?

     -Oké. – lehelem. – Köszönöm szépen Mrs Cope.

     -Ugyan kislányom, ne butáskodj!  – mondja, majd utoljára szorosan megölel. – Nem lesz semmi baj. –ígéri újra, és most először hiszek is neki.

         Úgy érzem, visszatér az élet az agyamba. Még senki sincs odafönt, mikor felérek az asszonnyal, tehát még tart a buli. Jó ég, mit gondolhat szegény Chase! Ott hagytam. Boldogsággal (ha lehetek még valaha boldog) tölt el, hogy a világon élnek még ilyen fiúk. Távol, de mégis olyan közel hozzám.

        Talán egy kis százaléka az előző életemnek visszatér. Belegondolok, hogy talán rosszabb is lehetett volna. Ha mondjuk valami egészségügyi problémám lesz. Sőt, meg is fojthatott volna.

     Nem tudom, mi lenne a rosszabb.

      Sokáig nem tudok még sírni, nem is tudok gondolkodni. Csak fekszek a sötét, néma szobában, elhúzott függönnyel, és remegek. A nyugtatót igazán hamar beszívta a szervezetem, most újra reszketek.

       Akkor tör ki belőlem, mikor a lányok jóval éjfél után bejönnek a szobába. Hallom a vihogásukat, a vidám beszélgetésüket, és legfőképp azt hallom meg kristálytisztán, ahogy Ann azt mondja:

         -James egész este olyan volt, mint aki a felhőkben jár.

Na ekkor. Nem érdekelt, hogy meghallják, hogy mit gondolnak. Úgy elkezdtem zokogni, fulldokolni, hogy a végén, majdnem hánynom is kellett.

ÍGY! ÍGY! ÍGY TÖRTÉNT AZ ELSŐ! ÍGY KELLETT ÁTÉLNEM AZ ELSŐT!

ENNYI! ENNYI! MÁS EMBER LETTEM! EGY ÖSSZETÖRT? ELHASZNÁLT SEMMI! EGY SEMMI!

       Olyan harag gyúl bennem, hogy ha lenne elég erőm, kiszaladnék, és egy kést döfnék a hátába. Szétzúznám, felaprítanám.

                               Mit csináljak? Mit csináljak?

Olívia néma! Anyu többszáz km-re van tőlem. Kate pedig ki tudja hol fogja ikertestvére kezét.

 Iris beszól hozzám, hogy mi bajom van, de nem válaszolok neki.

        Mit mondhatnék?

A rémképek visszatérnek a fejembe, de nem tudok mozdulni.

Nem tudok sikoltozni. Beszélni.

És ekkor, végre elalszok.

          Édesen, pihentetően, hűsítően. Nem tudok semmiről, nem emlékszem SEMMIRE. Csak boldogan úszok a mámorító semmiben.

Ahol nem tapad hozzám James izzadt combja, ahol nincs még mindig a számban a whiskey-s nyála, ahol még érintetlen vagyok, ép és sértetlen. Nem egy elhasznált roncs, széttépve, összeköpködve, összegyűrve.