Tél, kaja, feledés

26. fejezet

Holnap után karácsony.

        London gyönyörű, mikor be van fedve hófehér pihékkel. Óriási város, mégis, valahogy vidékiesnek,  nyugodtan tűnik. A mi környékünkön nincsenek sárnyomok. Nincs latyak, és pocsolya. Itt mindent hó fed, az utakat, a keskeny járdákat, a szomszéd fáit, apu kocsiját reggelente, a teraszt (amit legtöbbször én seprek le).

        Az élet, azóta, hogy elmondtam anyának mindent James-ről, és ő elintézte a fiút, egyszerűen csodaszép. Boldog vagyok. Igaz, esténként még néha elsiratom azt az estét, mégis tompulni látszik a fájdalom, és a megszégyenülés. Ehhez erősen hozzájárul az, hogy James-t elmegyógyintézetbe küldik a télre, aztán pedig egy speciális „Fiatal korú bűnözőknek fenntartott iskolá”-ba kerül. Apa minden kapcsolatát betette, és James sokszorosan kapott vissza mindent a részeg estéjéért. Édes a bosszú. A rohadék szemétláda. Igaz, nem is azért örülök ennek, mert így nem bánthat engem többé, hanem mert tudom, mást sem fog.

A családom eszméletlenül hiányzott már. Clarie-nek minden este Harry Pottert olvasok, anyuval körbejártuk már egész London butikjait, apával pedig lefutottam újra csak a „Tanulás lényege” köröket. De imádom. Imádok minden veszekedést, minden együtt eltöltött bolondos estét, minden unalmas-punnyadós-zabálós estét. Minden meccset apával, minden mesefilmet Clarie-vel, és minden kínos beszélgetést anyuval. Nagyon (NAGYON!!!) körvonalazva beszámoltam a magas, sötét hajú focista ismerősömről is, akit Chase-nek hívnak, de semmi komoly. Anyunak egyből feltűnt a dolog. Gondolom elpirultam, vagy valami. Na de hát, hogyan is beszélhetnék róla úgy, mintha csak egy átlagos iskolatársam volna… Anyu azóta  „Chase-nek hívják, de semmi komoly” – nak hívja.

         Kate a szünet harmadik napján hívott fel, és kérdezte meg, nincs-e kedvem átmenni hozzájuk. Szörnyen megrettentem, egyből kérdeztem Lily nem bánja-e.

         -Hülyéskedsz? Azóta, hogy elájult anyuék ágy-fogságra ítélték. Szerintem még magának az igazgatónőnek is örülne, mint társaság. És amúgy is, szeretne beszélni a James ügyről.

         -Én nem szeretnék. – vallom be udvariatlanul, de őszintén.

         -Hidd el, ő sem felhőtlen örömében fog majd bele a témába. Elmondom neked az igazat. Arra kíváncsi, hogy említette-e őt. És hogy ha igen, mi mondott. De amúgy nem azért jössz át, hogy ezen bosszankodjunk. Kíváncsi lennék például arra, Voldemort-tal mi van… - pajkosan csengett a hangja telefonba.

         -Voldemort-tal találkozni fogok januárban, és slussz-passz. Holnap 3-kor. Viszont hallásra! – motyogom a telefonba viccelődve erős brit akcentussal.

Apu elrobogott velem London északi, már egyre hegyvidékesebb szélére, es lerakott egy szépen díszített, modern emeletes háznál. Míg ő dolgára sietve elhajtott, és félénken csengettem a küszöbön ácsorogva. Egy vadi új szoknya volt rajtam, vastag harisnyával, és béléses kabáttal. Nagyon izgultam, hogy csinos legyek, nem akartam vidéki lányka tűnni az előkelő angol családnál. Láttam én a lányokon, hogy úgy vannak nevelve, ahogy egy angol lányt illik nevelni. Visszafogottak, igaz Lily néha forróvérű, de előkelő, és vonásaikban ott lappang az okos hidegség, és tartózkodás.

            Hát csak nem jelenhetek meg farmerban, igaz-e?

        Kate sugárzóan boldog kis szeplős arca fogadott a kapuban. Otthoni szöszös-gyűrött bemelegítőben, és macska fejű mamuszban engedett be a meleg, és gyönyörű lakásba. Régi stílusú, csipkés-foteles-hintaszékes-kandallós családi ház, óriási térrel, finom forró csoki illattal. Vintage. Ez a legjobb szó rá. Ahogy képzeltem.

         Kate megnőtt kócos haján, és (talán) pizsamáján végignézve túlöltözöttnek éreztem magam. Egyből biztosított róla, hogy azonnal felöltözik, de elszállt az idő, és megesketett, hogy nem mondom el a szüleinek, hogy így fogadott. Nem voltak otthon, valami fogadásról tartottak haza, mikor megérkeztem. Kate felpufizta a párnákat, felseperte a padlót, és közben fecsegett. Röhögtünk, idéztünk, álmodoztunk, és legfőképp felejtettünk. Aztán Lily is előbújt az emeletről. Ő is pizsamában volt, hosszú fényes szőke haja kócosan felfogva gubózott sápadt arca fölött.

         -Szia Sophie. – köszöntött álmos arccal.

         -Hogy vagy Lily? – kérdezem kedvesen. Látszik rajta, hogy talán gyengébb mint általában.

        -Jól vagyok. Jobban. – mondja. – És te hogy vagy? – biztos vagyok benne mire kérdez rá.

        -Jól vagyok. Jobban. – ismétlem szavait. Egymásra mosolygunk, és ezzel le is zárjuk az ügyet. Kate közben elveszti az eszét, és felszól a lépcsőn álldogáló nővéréhez:

        -Bocsika Csini, felébresztettünk? – Kate testvéri gúnnyal húzza az orrát Lily-re, mire a szőkeség leviharzik a lépcsőn, és kergetni kezdte a húgát. Én közben azt hiszem halálra röhögtem magam.

        -Ne hívj Csininek te hülye liba! – sikoltozta, és végig futkároztak az egész házon. Akkor láttam csak, hogy ők tényleg ikertestvérek. És tényleg szeretik egymást. Ugyan űgy ugratják egymást, mint én Calrie.t. Na meg a mindig tökéletes, szépen kihúzott szemű, szájú, besütött hajú Lily-t kócosan, elaludt arccal, pöttyös pizsiben mászkálni hihetetlen szürreláis kép volt.

       A szülei rövidesen megjöttek. Ők mindketten már szépen felöltözve, megfésülve öntögették szét a teát, mintha csak így töltöttük volna minden időnket. A lányok anyukája egy nagyon alacsony kis szőke asszony volt, olyan kedves, de mégis enyhén sznob arccal, amit mindkét lány örökölt. Az édesapjuk magas, erős alkatú, szakállas, ősz férfi, az a típus, akit csak öltönyben tudsz elképzelni. Mindketten kimértek, de szívélyesek voltak velem. Élveztem brit akcentussal beszélgetni velük, élveztem, hogy egyenes háttal ülök egy ilyen szép házban, két ilyen érdekesen szép ikertestvérrel, csipkével, teával meg minden. De örültem, mikor elvonultunk a szobájukba. Ott aztán magyarul törhettem a szavakat, mocskos történeteket meséltünk, mocskos szavakat tanítottak, és ájulási ettük magunkat elő karácsonyi mézessel, meg pitével. Nagyon megszerettem Kate-et is (még jobban) és Lily-t is. Mindketten (mind hárman) tudtuk Lily-vel, hogy hogy indult a kapcsolatunk. Mindkettőnk fejében ott zsongtak a viták, a fölényeskedés, a visszaszólásaim, minden kínos verseny, minden összecsapás. De ő sem szólt, én sem szóltam. Azt sem hagytam figyelmen kívül, hogy nem említi a betegségét. De nagy szerencsémre, James-t sem hozta szóba. Kate pedig teljesen megőrült. Hogy is állítottam be eddig? Visszafogott, dadogós kislány?

          Na nem! Ez a lány, ha el van zárva az emberektől, és olyanokkal van, akiket szeret, egyszerűen elveszti a fejét. Röfög, böfög, horkant, röhög, ugrat, piszkál, pöcköl, öltözködik, léggitározik, ugrál az ágyon, a nyakadba ugrik, sütit töm a szájába, és káromkodik, meg vadul. Végig nevettem a délutánt, megismertem mindkét lányt, és én is elengedtem magam. Hiányzott még Olívia, de valahogy újra barátok közt éreztem magam.

        Apu már elég későn jött értem. Míg hazafuvarozott végig csacsogtam, rám ragadt Kate őrült hangulata, és pusziltam, húzogattam, pöcköltem apu jólfésült haját.

          -Még hogy udvarias, régimódi, visszafogott Anglia! – ront be a házba. Egész este anyu agyára mentem, és kb. Clarie agyi szintjén állva csináltam teljes disznóólat a konyhából „sütés” álnéven.

         Vicces este volt. Sosem felejtem el.

         Másnap este megtartottuk a „Hagyományos magyar karácsonyi esté”-nket. Mivel Karácsony Estéjén meghívást kaptunk apu munkahelyén megrendezendő bálra, így előző nap kellett otthon karácsonyozni. Anyu egész nap a konyhában volt, de ki is tett magáért. Mi is segítettünk neki Clarie-vel. Jó kis régi magyar kajákat. Töltött káposzta, halászlé, apunak még egy kis konyhai pörköltöt is varázsoltunk. Sütöttünk beigliket, pitét, zserbót, volt puncs, meg forró csoki. Én még egy kis forralt bort is ittam. Jajj ezt utálom a karácsonyba, de nagyon! Hízok vagy 2 kilót mindig. Odaadtuk egymásnak az ajándékokat. Clarie sajnos még mindig abban a tudatban van, hogy a Mikulás hozza az ajándékokat, így még egyedül kell megvennem a meglepetéseket anyunak és apunak, és suttyomban odaadni őket, mikor a lány már alszik. Aztán kimentünk egy kicsit hógolyóztunk még Clarie-vel, és lefeküdtünk.

        Másnap arra kelek, hogy az én tündéri kis húgom felugrál édes álmomból, és össze-vissza mászkál az ágyamon, míg végleg kimegy az álom a szememből.

        -Jajj Clarie! Mi bajod? – azért nyávogok, mert Chase-szel álmodtam.

        -Sophie! Anyu azt mondja, elmegyünk ma vásárolni, hogy szép ruhában mehessünk apuval este. Neked milyen színű lesz? Az enyém tuti, hogy rózsaszín! – akármennyire is bánom a Chase-es álmomat, mikor erre a szeplős kis fehér arcra nézek, elfeledem a bosszúságot. Amikor egy pillanatig nem figyel, gyors mozdulattal elkapom a kis karjait, és magammal rántom az ágyneműm rengetegébe. Kacag, sikoltozik, rúgkapál, de látom rajta élvezi. Csikizni kezdem, erre ő megtépi a hajamat. El akarnám engedni, de visszagyúr az ágyra, lefogja  anyakamat, és ott aztán addig puszilgat, nyal fal, míg egy merő Clarie-nyál nem lesz az egész arcom.

         Anyu kávéval a kezében totyog be a szobába, és szedi le rólam a kis vadmacskát.

         -Fúj Clarie, ez nagyon undorító. – egy törölközőbe csutakolom magam, közben anyu leplezetlenül nevetve szidja a kislányt.

        -Ejnye Calrie! Nem szabad nyálkás csigát csinálni Sophie-ból. – szélesen vigyorog, és kacag, fiatalodik vagy 10 évet ilyenkor.

        -Jól van, nevessetek csak! – morgolódom a bajszom alatt, és morcosan visszabújok a vastag ágyneműm rejtekébe.

         -Na jól van már Sophie-Pofi. Kiengesztelés kép 10-re legyél kész, megyünk a belvárosba. Mégsem mehet 3 ilyen csinos nő bemelegítőben a bálra. Nem szégyeníthetjük apátokat . Ó, ha látnátok. – megint csak kacag, de annyira, még a kávéját is felszippantja. Rövid köhögő roham után újra kezdi: - Ha látnátok ezt a vén lókötőt. Úgy készülődik, mint egy kisfiú. Kikészítette a szmokingját, most épp fodrásznál van, és ha nem csal a szimatom, még valami ebédet is szervál, hogy ne kelljen főznöm ma. Az esküvőnkre nem készült ennyit. – viccelődik, és tudom, ha apu hallotta volna, mélységesen elpirult volna.

        -Mi is mehetünk fodrászhoz? – kérdezi Clarie.

        -A te hajadat én csinálom buta! – jelentem ki.

        -A tiédet pedig én Pofi. – határozza el magát anyu is.

       -Még csak azt kéne! És hanyagoljuk ezt a Pofi-t. – kiáltok fel, és kipattanok az ágyból. Lerohanok a lépcsőn, hallom, ahogy Clarie sikítva, kacagva rohan utánam.

Már müzlit kanalazok, mikor lihegve leér.

       -Naa! Mondd már, a te ruhád milyen színű lesz? – kérdezgeti, közben beleeszik a tálamba..

       -Anyu! Clarie felzabálja a kajámat!– kiáltom, de hiába, pont akkor jelenik meg a konyha ajtajában. Az üres bögrét lóbálva lépked be, elráncigálja Clarie-t a müzlimtől, leülteti egy székre, és elé rakja a sajátját.

       -Ebből kislány! – mondja neki, és mellénk ül egy meleg szendvicset majszolva. – Szóval lányok. Nagy dolog áll előttünk. Először is. A ruha. Clarie rózsaszínért esedezik, de szerintem úgy lenne az ötletes, ha összeöltöznénk.

       -Na ne! –nyögök fel. „Ez remek! Millerék családi egyenruhája!”

       -Nem úgy gondoltam, ahogy gondolod! – nevet fel. – Ha Clarie mondjuk jön egy halvány rózsaszínben, akkor te is felvehetnél valami hasonlót, egy magas sarkúval, apátoknak veszünk egy passzoló nyakkendőt a fekete szmokingjához, én pedig feketébe megyek, egy rózsaszín mit tudom én mivel… kendővel.

Akármennyire is ellenezni akarom az ötletet, flancosan jól fogunk kinézni, már látom előre!

       -IGEN! IGEN! IGEN! IGEN! – Clarie-nek szemlátomást bejön a dolog. Épp hogy a nyála ki nem csordul.

       -Tökmindegy. – hazudom, pedig tényleg izgatott vagyok. Anyunak van ízlése meg kell hagyni.

       -Akkor meg is beszéltük! 10-re kész lenni! – fejezi be a szenyóját, és hagy minket az asztalnál.

       -Úr Isten! De jó lesz! – Clarie szemlátomást nem képes leállítani magát.

       -Nyughass már te gyerek! Egyél, aztán öltözzünk, a végén még elkésünk.

         Kapkodva befejezzük a reggelit, és egy gyors fogmosás után ki-ki kiválasztja a tolaettjét. Nem akarom túlzásba vinni, komolyan, de be kell valljam, anyu mellett nincs kedvem farmerban menni. Akárhova megyünk, a még mindig csinos, koránt sem öregedő nő esküszöm, mindig leköröz. Azokkal a csinos szoknyákkal, a sok magas sarkúval. Ráadásul a Londoni divat is hatott a stílusára, így komoly hátrányosságokat érzek mellette. Így hát én is egy vastagabb szoknyát húzok, fehér vintage harisnyákkal, magas sarkúval, és egy passzoló kabáttal. Igaz, ha az ember London közepébe készül, annak meg kell adni a módját!

           10-re mindenki készen toporog az ajtóban, sebesen indulunk is. (Megjegyzem anyu még így is leköröz). Gyors köszönés a szomszédoknak, majd kocsiba ülünk, és anyu behajt a városba. A nyüzsgő tömeg egy emberként zsúfolódik a plázákba, üzletekbe. Utolsó megmenthető ajándékvásárlás címszóval. Az utcákon megy a téli vásár, az egész központot fenyőfa, és fahéj illat lengi be. Egy nagy áruház felé vesszük az irányt. Mire anyu parkolóhelyet talál, már talán a 11-et is elérjük.

          2. emelet. Női ruhaüzlet.

           Jajj anyám!

         Ha 2 óra nincs, mire találunk két színben passzoló, méretben jó, stílusilag hasonló rózsaszín ruhát, hozzájuk valami cipőt, apunak halvány rózsaszín nyakkendőt, anyunak meg az alakjára tökéletesen illő fekete koktél ruhát, na meg magas sarkút hozzá… én megeszem a kalapom!

Igaz, a próbafülkében elég jól néztünk ki a végére, mégis már mindenkinek korog a gyomra. Anyu szerint amúgy egy fél vagyont hagytunk az üzletben.

         -De megérte! – kiáltjuk mindhárman kórusban, mint a visszaeső bűnözők.

        Hazaérve aput már otthon találjuk. Az ebédlő asztalon 3 adag kínai kaja illatozik, de minket nem érdekel annyira, mint a ruhák. Apu frissen igazított sötét fürtökkel, épp a fürdőszobában borotválkozik. Még habos arccal jön le hozzánk, a nappaliba, ahol a három bevadult nő, mint egy rabul ejtett vadra ugrik rá a kincsekre, és bújuk bele újra a sajátjába.

        -Ízig-vérig nők! – csóválja a fejét apu a három illegő billegő kislányra.

        -Na te csak menj vissza a fürdőbe, és piperegj ott tovább. – oltja le anyu.

        -Nagyon csinosak vagytok. Az én 3 kedvenc nőm a világon.

        -És a mi kedvenc férfinknak is hoztunk ám valamit! – miközben anyu megkeresi a rózsaszín nyakkendőt azon gondolkodom, nekem vajon apu-e a kedvenc férfim…

       -Na ne! - kiált fel megriadt arccal. – Ezt ne!

       -Ó dehogy is nem! – jelenti ki anyu, és mind látjuk, hogy kinek lesz igaza.

       -De hát úgy fogok kinézni, mint egy csecsemő!

      -Adam, ne legyél már hülye. Ez előkelő, és divatos. És nem vitatkozunk többet. Egyszerűen lenyűgözőek leszünk, mondhatom! – anyu talán annyira szeretné megmutatni a legjobb oldalunkat, mint apu. Látom rajtuk, hogy sokkal izgatottabbak, mint mi.

        Na jó, legalább is, mint én.

       A délután este 8-ig a fürdőben telt el. Felváltva jártunk ki-be a két fürdőszobába, sosem volt elég idő senkinek. Én is fürödtem, epiláltam (!!!), hajat mostam, fésülködtem (!!!), fogat mostam, és még fogselymeztem is. Még törölközőben csináltam édes kis kontyot Clarie hajából, és engedélyeztem neki egy kis szájfényt, de semmi mást. Ő már vagy 6 órakor felvette a ruháját. Az én hajamat még köntösben anyu 6-kor KEZDTE EL csinálni. Nem számolt a loboncom önálló életével, és akaratával, így vagy fél óráig szenvedtünk a szobámban. De a végére egész tűrhetően néztem ki. Nekem is kontyot csinált, bár az én tömérdek, barna hajammal másképp nézett kis, mint Calrie vékony szálú, kis szőke fürtjeivel. Egy szép (számomra ismeretlen) csatot tett a közepére, elől pár szálat kihagyva szépen illett a ruhámhoz, meg az estéhez.

        Az ő haját csak ő maga készíthette el. Ez nála afféle hagyomány. Hozzá sem nyúlhattunk Clarie-vel.

Nos tehát szó mi szó, egy fél napot készültem az egész flancos bálra, mégsem tudtam elmenni.

Olyan 7-kor, én még javában törölközőben sminkelem magam, mikor megszólal a csengő. Úgy van, hogy a lenti fürdőszoba a nagyobb, ott vagyok most én. Ez közelebb van az ajtóhoz, mint a fenti fürdő, ahol anyu épp apát öltözteti, és a Clarie szobája is, ahol a lány biztosan balettozik a ruhájában. Így hát és surranok az ajtóhoz, és nyitom ki olyan kicsi résre amennyire csak lehet. Valahogy egy szál törölközőben nincs kedvem kimenni a mínusz 20 fokba.

        -Nyitom. – szólok fel az emeletre, és a vendégnek egyaránt.

         És ahogy kipillantok a résen, ki, a sötét, havas tájba, egy emberbe ütközök. De szó szerint. Az ajtó közvetlen közelében áll, én pedig az ajtóban állok. Jól fel kell néznem, hogy a sáltól, és a sapkától lássam magas arcát is. Az ajtóval közben gondosan takarom a testemet.

        Na de mikor felnézek a bizonyos vendégre, akkor sikoltok csak fel, de úgy mintha csak James torz képe állna a küszöbünkön.

        Meglepettségemben koppig tárom az ajtót, hogy minden fényt ráeresszek, és elfeledkezem a törölközőről, a hidegről. Ahogy pedig a sikolyomra felocsúdok mindenből, majdnem hanyatt vágódva próbálok újra az ajtó mögé rejtőzni.

           Chase pedig tele szájjal elvigyorodik.

         -Helló Sophie!