Karácsonyi ajándék

25. fejezet

Nem tudom, hol van Chase.

        Csak Mrs Cope arcát látom, ahogy próbálja ellátni az összevert fiút, mégis remeg a keze e felismeréstől.

Ő már tudja. A több száz gyerek, és tanuló közül, egyedül ez a csupa szív, duci kis angol hölgy tudja, hogy az én Chase-em azért verte majdnem agyon ezt a fiút, amiért tegnap elmentem segítséget kérni az asszonyhoz.

        Mire ott hagyom a már közömbös, megbosszult szemetet a földön szenvedni, Chase-t már elvitték. Kétségbeesve kutatok utána, de sehol.

Hirtelen eszembe jut, hogy akár bajba is kerülhet miattam. Mr Lenard aggódó, összezavarodott arccal vágja át magát a tömegen, és erősen elkapja a csuklómat.

           -Sophie azonnal velem jössz, és elmagyarázod mi történt. – ingerült, félelemmel teli hanggal vonszolni kezd az igazgatói iroda felé.

          -Honnan tudja? – de mire kimondom, már tudom is.

         -Chase csak azt dadogja, hogy „Sophie. Sophie. Sophie-ért tettem.”

Könny gyűlik a szemembe, annyira hálás vagyok a fiúnak.

          -Beszélj! – parancsolja.

         -Nehogy bántsák Chase-t. Az én hibám volt. Nem kellett volna elmondanom neki. Elborult az agya. James pedig…. – próbálok valami magyarázatot kitalálni, míg ő vonszol kifelé. Már majdnem elérjük az ajtót, mikor a zsibongó, pánikkal teli tömegen keresztül egy vörös kis fejet pillantok meg.

           Kitépem a kezemet Mr Lenard-éból, és sebesen hozzárohanok. Kate kitágult szemekkel, lesokkolva áll a James-t körül vevő tömegben. Nem érti, mégis fél tőle. Talán sejt valamit. Talán nem.

Elkapom a karját, és erősen megszorítom. Sápadt, szeplős arcán mély ráncokkal követ a terem szélébe.

           -Kate!- szólítom meg. És most, hogy végre itt áll mellettem, nem tudom, hogy mondjam ki.

          -So..sophie! Mi van James-szel? A lányok a..a..azt mondták…. Chase volt. És te pedig. Miért va..vagy pizsamában?

         -Te miért kezdtél dadogni? – kezdem suttogva. – Miért nem nézel soha James-re? Miért féltetted annyira Lily-t tőle? Honnan ismered Mrs Cope-ot?

         Megszakad a szívem, ahogy a gyenge kislány először kétségbeesik, körbekapja szemeit az embereken, aztán az enyémekre pillant, és kicsordulnak könnyei. Aztán lába elveszti erejét, és összetörve rogy a földre. Mellé térdepelek.

        -Annyira sajnálom Kate. De vége van. Megkapta amit megérdemelt. Nem akartam elmondani, hogy téged is… - lenyelem. – Meg akartalak várni. De most itt vagy. Most kiderül minden. Chase azért tette ezt, mert én hülye állat elmondtam neki. De Kate! Jajj, annyira szeretem! Nem hallgathattam előtte. És nem bánom! Miattad is. Értem is. NEM BÁNOM!

          -Sophie! U..Uram segíts! Téged is? Mikor? Hogy? – arcán tiszta félelemmel tekint a földön fekvő, de már leápolt szemétdarabra. Hirtelen belém hasít, vajon ez a kislány hogyan tudott ezzel EGYEDÜL megbirkózni. Nem mondta el se Mrs Cope-nak, se a szüleinek, se Lily-nek. Jó ég!

          -A bulin. Miután elmentél Lily-vel. Azt mondta, ő vele akarta csinálni, azt mondta ez nála hagyomány. – idézem szavait, és az emlékek hatására én is újra elvesztem magam. De Kate átszorítja a kezemet, így tudom folytatni. – Részeg volt. Becsalt a szobájába, és… - szerintem percekig hallgatok. – Meghaltam Kate.      Megölt.

      Mindketten zokogunk.

        -Engem is megölt Sophie. Én sem vagyok ugyan az.

       -De Kate! – jut eszembe egy elfeledett beszélgetés a rohadékkal. – Te nem… jártál vele?

Kate ha lehet még jobban elsápad.

        -Honnan tudod? 

        -Ő mondta. – vallom be.

És ekkor Kate-ből kiömlenek azok a szavak, amiket egy éve magába mélyesztett.

          -Épp ez az! – hangosan felsikít. Talán az emlékekre, talán a jelenre. – Én jártam vele! Én azt hittem szeretem! – élete egyik legszörnyűbb pillanatában hangosan felkacag. – Azt hittem SZERETEM! El tudod ezt képzelni? Titokban jártunk össze. Átosontam hozzájuk, ő pedig átsurrant énhozzám. Hónapokig azt hazudta szeret. Az erdőben találkoztunk, a könyvtárban csókolóztunk. Raktárokba bújtunk, és ott hitetgetett ígéreteivel. És én beleszerettem. Nem hittem el, hogy engem választ Lily helyett. Hogy egy ilyen menő fiú…. Atya ég! Legszívesebben megölném most magam. – a haját tép, arcán olyan düh ül, amiről azt hittem nincs benne a kicsi Kate-ben. – És aztán a bál előtt azt mondta menjek fel vele a szobájába, meglepetése van. Azt mondta a meglepetés után együtt megyünk le a partira, nem fogja érdekelni soha többé Lily féltékenysége, vagy bármi más. Felmentem vele. – most lelassul a beszéde. – És megkaptam a meglepetését.  – látom, olyan erősen nyomja körmeit a tenyerébe, belilul az egész keze. – Megkaptam, amit megérdemeltem.

Hallgatunk.

Szenvedünk.

           -És ezért nem mondhattam el senkinek. Mert igazából a barátnője voltam. Nem akartam, én nem akartam, de ő azt mondta, itt az ideje, hiszen mennyire szeret. Ha elmondtam volna bárkinek is, azt mondta volna nem megerőszakolt, csak erőszakoskodott, hiszem mi jártunk. . talán azt gondolja sikoltozik. De csak suttogás hagyja el remegő száját. – Nem lett semmi bajom, hát hallgattam. Hát hallgattam… idáig.

Nem tudom mit tegyek. Most, ebben a pillanatban az én fájdalmam eltörpül az ővé mellett.

Ekkor Mr Lenard halk, mély, sokkos hangja folyik be a tudatunkba.

            -Menjetek haza lányok. Én elintézek mindent. – pontosan mögöttem áll, karba teszi kezét, és borostás arcán leplezhetetlen döbbenet ül. És sajnálat.

         -Mr Lenard. – felpattanok a guggolássomból, ott hagyom a hideg földön Kate-et.

        -Igen, hallottam. De könnyebb lesz ez így. Elintézek mindent. – ígéri újra. – De Sophie! Kate! Sajnálom, de még meg kell kérdeznem, van valami bizonyítékotok?

Kate mögöttem felnyög, és elrejti az arcát.

         -Akkor csak Sophie. – teszi hozzá.

Gondolkodni kezdek. Nem hiszem, hogy azt a helyet bizonyítékként felmutathatnám. Nem hiszem, hogy a szívemet felmutathatnám.

          Ekkor a karomra téved a pillantásom. Feltűröm az ingemet, és boldogsággal állapítom meg a kék és lila foltokat végig a mellkasomig. A hasamon is vannak, a combom tele van velük, és a nyakamon is van egy kettő.

           Mr Lenard elégedetten nézi a foltokat, amiket James csinált. És megrökönyödve.

           -Rendben. Gyertek velem. – segíti fel a földről Kate-et is.

          -Nem tehetem. Hallotta tanár úr! Nem tudok semmit sem tenni.  Nekem mennem kell, pakolni. Ne mondjátok el senkinek.

        -Nem fogom. – ígérem.

        -Nem fogom én sem Kate, ha így akarod. – biztosítja Samuel a lányt, aki lassú léptekkel elindul a szobánk felé.

Én pedig Mr Lenard-dal tartok, aki idegesen vezet az igazgató irodájához.

          -Nem kell senkinek sem megtudnia. Nyugodj meg Sophie. Annyira sajnálom. – mondja séta közben, és megfogja a kezem. Ezzel  gondolom átlépi a megengedett tanár-diák kapcsolat szabályit. És mégis. Most csak egy harmincas borostás kisfiút látok, aki mindent el akar követni, hogy soha többé ne történjen ilyen. Forró hálával szorítom meg a kezét én is. – Chase pedig azért tette ezt, mert…

          -Mert nagy volt a szám, és kikotyogtam. A francba! – igazából megúszhatta volna a rohadék James egy kicsapással, egy orvossal, és egy kis hatósággal, de így… fizikailag is ki lett csinálva. Sokkal… csöndesebben megbosszulhattam volna. Mégis. Bosszú lett az volna?

        -Csak neki mondtad el? És Kate-nek?- kérdezi.

        -Igen. Kate-nek, és Chase-nek. Ja, még Mrs Cope is tudja, szerintem.- jut eszembe az asszony pillantása.

          -Akkor meg tudjuk oldani. Senki sem fog róla tudni. – mondja kedvesen, nyugtatva, majd halkan hozzáteszi mosolyogva: - Tehát az ő hibája volt az a titokzatos szerelmi búskomorság.

Egy szörnyű pillanatig azt hiszem James-ről beszél, de aztán eszembe jut, hogy Chase-t említettem.

       -Igen, de annyira sajnálom, hogy miattam fog bajba kerülni.

       -Miért kerülne bajba? – kérdezi meglepődve. – Megvédte azt, akit szeret, ezért ítélnénk el Sophie?

A szívem olyan meleg, mint még soha.

        -Köszönöm. Köszönöm szépen Mr Lenard. Mindent.

          Közben elérjük az igazgató nagy fakeretes ajtaját. Ahogy benyitok az ismeretlen szobába, az alig látott igazgatónő férfias, ideges vonásaiba botlok. A terem közepén járkál, rögesztmésen, megszokottan fogdos egy fehér kis kendőt vékony ujjai között. Még két másik tanár áll ott az asztala mellett, egy széknél. Kezüket a szék támlájára támasztva néznek rám és Mr Lenard-ra. A széken pedig az én vérfoltos, kócos, hullámzó mellkasú, összeráncolt homlokú Chase-em gubbaszt.

           Az igazgatónő felemel egy széket a fal mellől, és odaállítja a Chase-é mellé. 1 méter távolság biztos van köztük.

           -Jó napot Ms Miller. Kérem foglaljon helyet. – hosszan, vontatottan beszél, és közben alig észrevehetően remegnek orrcimpái. Ebből következtetek arra, hogy nagyon ideges.

           -Ülj le Sophie. Majd én beszélek. – Mr Lenard a székhez támogat, és a meglepett tanárokhoz fordul. – Először is azzal kell kezdenem, hogy Mr Erwin csak egy mellékszereplő, semmilyen büntetést nem kaphat… - kezdi a történetet Samuel, de engem már nem érdekel. Miután olyan közel húztam a széket a  Chase székéhez, amennyire csak lehet, leülök, és ránézek begörnyedt alakjára.

Olyan halkan, hogy csak mi halljuk megszólítom.

           -Chase. – lehelem. – Köszönöm. – az igazság szalad ki a számon. Az, ami helytelen, állatias, véres, mégis őszinte.

         Lassan, nagyon lassan felém fordítja összetört arcát, felegyenesedik, és sokkal magasabb mint én, még ülve is.

         Szemében nem azt látom, amit vártam. Azt hittem, úgy fog rám nézni, akár egy elhasznált zsebkendőre. Egy összetört kacatra. Undorodva, elhidegülve. És most… tudod mit látok? Szégyent. Bocsánatkérést.       Sajnálatot.

           -Mégis mit köszönsz Sophia? – csak ő hív Sophia-nak. És csak akkor, ha valami baja van velem.      Olyan szkeptikus, ellenző mosollyal kérdezi, amit még sosem láttam gödröcskés arcán.

           -Hogy-hogy mit? Megvédtél. Chase. – magyarázkodok, attól félve, hogy velem van baja.

De kiderül, hogy nem.

           -Megvédtelek? – kiált fel. A tanárok biztosan ránk kapták tekintetüket, de nem érdekelt. Se engem. Se őt. – Ez volt neked a védelem? Hogy az után, hogy megtette összeverem? Ez semmit sem ért! Semmit sem tettem! Nem tudtalak megvédeni. Megkaparintott.

          Folynak a könnyeim.

            -Ha megölöd sem tehetted volna meg nem történté amit tett. – kiáltom én is. – Ha nem teszed azt amit tettél, még most is a szobámban szenvednék. Nem tudna róla senki, és James úgy mászkálna, mint aki jól végezte dolgát.

           -Ha tegnap előtt este felmegyek veled, mikor hív, most nem lenne semmi bajod. De nem mentem. Pedig akartam. Pedig rosszat sejtettem. De nem mentem. és ott hagytalak vele. És nem hallottam meg a sikításaidat. – most már sokkal halkabban beszél, és miközben az én szívem újra összeszorul, látom, ahogy Chase erős, férfias arcán két könnycsepp gördül le.

           Hirtelen állok fel, és vetem magam a nyakába. Meg is lepődik, le is törli gyorsan könnyeit, és átöleli a a nyakamat. 

           Erősen, remegve, aggódva, biztonságot keltve.

Megszűnik minden. Az hogy hol vagyok, hogy kikkel vagyok.

Csak Chase-t érzem. Csak ő létezik.

         -Sajnálom Chase.

Hajam hullámai közül felhorkan.

         -Mégis mit sajnálsz Sophie?

         -Azt, hogy elvett tőled. Hogy… elhasznált. – zokogok, miközben legmélyebb félelmeimet vallom a nyakába.

           Sokáig hallgat.

         -Elhasznált?- nevet fel. -  Nem használt el. Felhasznált. – nagyon halkan beszél. Csak én hallhatom meg. Én is alig. – Te az enyém vagy. Az enyém voltál, mióta csak felkeltünk első nap a betegszobán. Mióta első nap beszóltál neki. Mikor meghallottam az akcentusodat, mikor összepattant a tekintetünk. Mikor először tapintottam a hajadat. Sosem voltál James-é. Mindig is az én Sophie-m voltál. És az is maradsz.

Nagyon sírok. Félek össze-vissza vizezem az amúgy is véres ingjét.

           -Chase.

          -Mond. – zümmögi, és a hátamat simogatja.

           -Akkor hát mégis kellek még neked?

          -Kérlek, Sophie. Ne járjon a szád ilyen szarságokról. És kérlek, ne is gondolj ezekre a hülyeségekre, amiket a gyagyás fejed szült. – vigyorogva mondja, bizsergető leheletét érzem a nyakamon.

         Felkacagok.

         Kacagok, mert ilyen szomorú, és ilyen boldog még sosem voltam.

Chase erősen ölel magához, én pedig minden eltelt perccel egyre egészségesebb leszek. És egyre kevésbé emlékszem arra a bizonyos december 18.-ára.

*

             A hó már teljesen befedte az egész hegyvidékes tájat. Az iskolára eltekintve a reggelizős jelenttől karácsonyi szellem száll. Mikor mindent tisztázva kilépünk az irodából kéz a kézben Chase-szel, azon gondolkodom, hogy most 2 hétig nem fogom látni. Mr Lenard motyogott még nekem valamit James jövőjéről, de nem érdekelt igazán. Tudom, hogy amit az iskola tud tenni a rohadékkal, semmi ahhoz képest, amit Chase-től kapott. És amit anyától fog.

           Nem hiszed el, de boldog vagyok. Boldogan sétálok végig a véres csutakos Chase-szel az iskolán, boldogan ölelem át az ajtónkban, és boldogan veszem észre, hogy Kate még nem hagyta el az iskolát.

         Egyszerűen csak megfeledkezek mindenről. A sebeim gyógyulnak, a szívem a Chase-é, és nemsokára látom anyuékat.

         -Kate. Vége. – lépek hozzá, és átölelem. Ő is átölel. – Kicsapják. Nem látod többé. Ennyi volt.

        -Istenem, de jó Sophie. Annyira sajnálom, hogy ez kellett, hogy történjen veled.

        -Hagyjuk Kate. Mindketten szenvedtünk, de felejtsük el. Legalább csak ma. Csak most.

Elmosolyodik.

        -Hogy van Lily? – kanyarodok vissza egy témára, mai érdekel.

        -Már sokkal jobban. Az volt a baj, hogy nem szedte a gyógyszereit. Elvette az eszét az a…- megakad.

       -Mi baja van igazából? – kérdezem, közben leülünk az ágyára, a bőröndjei mellé.

       -El szeretném mondani, de nem hiszem, hogy Lily akarná. Sajnálom Sophie. Senki sem tudja.

       -Ugye nem valami… halálos? – megint csak érzem, hogy megkedveltem a szőkeséget.

       -Nem. Nem halálos nyugi. Rendbe is fog jönni. Nem azért ájult el, mert ez a betegsége jele, hanem mert   nem vette be a gyógyszereit, és elvonási tünetként lekapcsolt a szervezete. De Sophie! nem mondott valamit James a … - kezdené újra ezt a szörnyű témát, pedig már kezdtem megfeletkezni róla.

        -És mit csináltok a téli szünetben Kate? – feltűnően intem le a beszélgetés ezen témáját.

Gondolkodik.

        -Otthon leszünk. Londonban, azt hiszem megyünk a nagyiékhoz is.

        -Merre laktok Londonban? – kérdezem azzal a reménnyel, hogy esetleg láthatjuk is egymást.

        -A külvárosban egész északon, közel van a… - fecsegő szavába telefoncsörgés szakít. Kikaparja zsebéből a kis készüléket, és egyből bele is szól. – Megyek apu. – hadarja, majd lerakja. – Bocsánat Sophie, de apu lent vár. Majd találkozzunk, oké? Meg van a telefonszámod. – csicsegi, de már húzza is a bőröndöket az ajtóhoz.

          -Várj még Kate egy percre! – rohanok a már becsomagolt bőröndömhöz, és kicibálom belőle az egész jó állapotban lévő ajándék csomagot. – Boldog Karácsonyt!

Kate lesokkolva, vigyorogva áll az ajtóban, és néz rám, nagy boci szemekkel.

         -Sophie! Te gyagyás! Én semmit sem… - kezdené.

        -Tudod, a szülinapom elég közel van Karácsonyhoz. Pofátlanság lenne kétszer is ajándékokat elfogadni. – vigyorgom, és a kezébe adom az elrejtett naplót, és a magyar zseni CD-jét. – Remélem tetszeni fog. Na de most már menj, mert apukát kikészül. – ajánlom könnyes szemmel, de tudom, hogy fogom még látni a kis vöröskét.

Kate ebben az évben utoljára átölel vékonyka kis karjaival, és utoljára érzem a haja citromos illatát.

         -Akkor jövőre. – ígéri.

        -Akkor jövőre. – mosolygok rá.

És kirohan az ajtón, le a lépcsőn, el a szemem elől.

         Kicsit szomorkásan térek vissza a már üres szobába. Ann is és Iris is elhúzták már a csíkot. Engem anyu hívott fél óra múlva, hogy fél óra múlva legyek lent a bejáratnál.

         Izgulok, hogy láthatom őket. De legfőképpen azért izgulok, hogyan mondjam el nekik a dolgot. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem is mondom el. Igazából semmi bajom nem lett, James-t nem látom soha többé. De tudom, nem tudnék úgy velük lenni, hogy közben eltitkolok egy ilyen dolgot.

Alig jövök be a szobába, alig csüccsenek rá az ágyamra, máris kopogtatás hasít a levegőbe.

Majd Chase kócos sötétbarna haja kukkant be az ajtó résén. Szemében izgalom, szomorúság, és még talán egy kis bosszú is keveredik.

      -Sophie. Köszönni jöttem. Itt vannak a szüleim. Még az az idióta Matt is haza utazott idén karácsonyra, úgyhogy itt pajzánkodik a kocsiban.

       Felkacagok. Neki is újra gödröcskés az arca.

      Hozzásétálok. Most mit csináljak? Csókoljam meg? Annyira meg szeretném. Annyira meg szeretném, mert látom ő is mennyire megszeretne. A vérem perzsel, minden kipattan a fejemből, nem is emlékszem semmire, senkire, csak Chase-t látom magam előtt. Ő pedig az ajkait nyaldossa reflex szerűen. Szerintem észre sem veszi.

         Mikor már kinyújtja értem a kezét, akkor döntöm el, hogy vissza fogom maga. Egy kis időnek el kell telnie, míg… testileg magamhoz térek. Chase csalódott, de kisfiúsan, mint akinek elvették a teherautóját a homokozóból.

Átölelem. Érzem az illatát. Érzem a leheletét.

          -Köszönöm Chase. És kérlek felejtsük el. Jövőre tiszta lappal indulunk.

         -A jövőre nagyon messze van. – szalad ki a száján.

Elmosolyodok.

          -Tudom. De hidd el! Januárban már a régi Sophie leszek.

         -Nincs semmiféle régi Sophie. Most is a régi Sophie vagy.

         -Igen Chase, de kell egy kis idő, hogy…

         -Értem. Hidd el. Megértem. – mondja, de azért olyan csalódottan piros az arca, úgy érzem, nem birom ki a dolgot. – Hosszú lesz, de – mély levegőt vesz, beletúr a hajába, majd rám néz. Forró, tüzes tekintettel. – Boldog Karácsonyt Sophie. – suttogja, majd átnyúl a köztük lévő űrön, magához húz, és az arcomra puha, forró, lüktető csókot nyom, és olyan elképesztően közel van hozzám, hogy mindenét érzem. Egyszerűen állni nem birok. Hideg arcomon az a perszelő tűz. Azok az ő ajkai. Nem az anyué, nem a Clarie-é, nem az Olíviáé. Ismeretlen, vastag ajkak érintik az arcomat, amitől a fiú is, én is egyszerűen égni, lángolni kezdünk.

Chase aztán elenged. És hogy nehogy tovább jussunk, jó szerével kimenekül az ajtón. Én meg… ott próbálok rendbe jönni a kongóan üres szobában.

         És már alig várom a januárt. Nem hiszem el, de alig várom, hogy visszajöhessek ebbe az egész… röhejes szappanoperába.